Jump to content
Kalandozok.hu - M.A.G.U.S. Szerepjáték

MasterV

Kalandozók
  • Hozzászólások száma

    14
  • Csatlakozott

  • Utoljára itt járt

Róla: MasterV

  • Rang
    Világjáró

Kalandozós kérdések

  • Mi a kedvenc kasztod?
    Bajvívó
  • Mi a kedvenc regényed?
    Kráni krónikák
  • Melyik a kedvenc novellád?
    Becsület dolga
  • Melyik évben kezdtél el szerepjátékozni?
    1993

Legutóbbi látogatók

A legutóbbi látogatók blokk le van tiltva, és más felhasználók nem láthatják.

  1. MasterV

    Vélemények a novellákról

    Én köszönöm az értékelést, Bűvdudás! Egy NJK kollekción/ azokkal kapcsolatos kalandötlet füzéren dolgozom éppen, és az egyik kalandmagnál bevillant pár ötlet, aminek jobban nekifeszültem, rászántam 2-3 órát és ez lett belőle. Megmondom őszintén, a közzététel célja az volt, hogy lássam, van-e értelme foglalkozni a novellákkal komolyabb erőfeszítés szintjén. Tanácsaidat megfogadva igen nagy esélyt látok rá, hogy kibővítsem a történetet egy komolyabb darabbá, de azt mindenképpen tudnom kellett, hogy egyáltalán érdemes-e foglalkoznom a novellaírással, hiszen ha mások szerint érdektelen a dolog, akkor inkább koncentrálok továbbra is a játéktechnikai dolgaimra. Még egyszer köszönöm az értékelést!
  2. MasterV

    Novellák (saját!)

    Az igazság ára Dakan gondolataiba merülve bámult maga elé. A langyos szellő jólesően simította végig szakállas arcát, enyhet adva verejtékező homlokának és gyakorlástól átizzadt zekéjén keresztülbújva testének is. Mélyet sóhajtott, átgondolta hol hibázhatott, majd újra felemelte kardját és századszorra is megismételte a mozdulatsort. Vág-vág-véd-véd-szúr-véd-szúr… Ahogy az öreg tanította. A háromujjnyi vastag penge fütyülve szelte a levegőt, surrogva táncolta körül gazdáját, táncra kélt a nyárutó szelével, majd a jól begyakorolt sorozat végén tompa pendüléssel pattant le a villámsújtotta nyárfa törzséről. Dakan szeme haragosan villant. Arel szent nevére! Már megint… -Talán nem ártott volna, ha elvitted volna azt a dikicset Eston mesterhez, hogy rendesen megfenje. Már amíg még tehetted,testvér! Így nemigen jutsz majd vele sokra az őrök láncingei ellenében. A hangban csipkelődés és vidámság bujkált, de Dakan tudta, hogy valójában tökéletesen igaz, amit mond. Daronnak majdnem mindig igaza volt. Dakan leengedte a kardot, hagyta, hogy a tompa hegy mélyen a földbe fúródjon. Kényelmesen megtámasztotta tenyerét a markolaton és nagyot szusszant. -Talán nem ártott volna, ha nem viselkedsz úgy a lányával legutóbb, s tán még ma sem lenne késő a kovácshoz mennem némi pengeigazítás végett, testvér. De ugyebár te egyenes ember vagy, s nem számít még az sem, ha beletiporsz egy szerelmes fruska lelkébe, ha egyenességről van szó. A következményeit meg mindannyian viseljük.- vágott vissza testvérének. Daron szemöldöke magasra szaladt, látszott, hogy a riposzt betalált és fájt is. Valami átsuhant az arcán, tán a magas fák árnyéka. Tekintete megkeményedett, ahogy bátyjához lépett. Kezét vállára tette és úgy folytatta: -Ne haragudj, testvér. Nem volt más választásom. Tudod jól, mire készülünk. Ha nem járunk sikerrel, bizonyos, hogy csak bajt hoznánk Estonékra. Ha a fegyvereinken hozzáértő kovács keze munkáját fedezik fel a Vérszívó pribékjei… Nem ostobák azok sem, tudnák, hogy csak egyvalaki csinálhatta errefelé. Irsha pedig ragaszkodott volna, hogy az apja segítsen, ha nem megyek elébe a dolgoknak. Sajnos szebben nem tudtam elintézni, hogy letegyen erről. Nekem is legalább annyira kedves az a bolond lányka, mint neked. Évek óta jó barátunk és cinkosunk volt a szükség idején. Meg kellett óvnom. Remélem ezt te is megérted.- szomorú szemmel nézett testvérére. Dakan hallgatott. Sosem volt fürge észjárású, a családban azt Daron örökölte. Most viszont már valóban felfogta, miért volt olyan goromba a testvére a kovács lányával. Neki ez eddig eszébe sem jutott. Könnyen lehet, hogy ezzel megmentette az egész családot, bármennyire is rosszul esett mindenkinek ami történt. -Jól van, Daron. Megértem. De ígérj meg valamit. Ha sikerrel járunk, magunkkal visszük Irshát is. Az istenekre, tán még azt a kérges szívű vasgyúró öregapját is. -Úgy legyen, testvérem, úgy legyen. Dreina áldásával.- a testvérek marka összecsattant, gyengébb csontú emberek keze tán bele is roppant volna a kézfogásuk erejébe. A testvéri kötelék s a közös cél elérése iránti vágy szinte tapintható volt körülöttük a levegőben. -No, ha mán végeztetek egymás paskolgatásával, kéne valaki, aki elméne vadászni, mer’ odavan az összes szárított hús.- dörrent rájuk egy borízű hang, s a pillanat varázsa rögvest elillant. -Éhesen meg csak nem mehetünk ám a kincstárba hónap, ugyicsak? Magas, pocakos alak lépett ki a tisztást övező fák, bokrok sűrűjéből. Savokh, az egykori disznópásztor szinte stigmaként viselte magán valamikori pártfogoltjai külső jegyeit. Mélyen ülő szemek, vastag toka és kövér test, melynek redőit bőrből cserzett ruhái csak még inkább kiemelték. Hangja mély, torokból jövő volt, s nem ugratták, mikor azt is röfögéshez hasonlították. Tán ezért is értette meg magát a kondával, amikor még becsületes munkája volt, még a csapás előtt. Nem is csinált titkot belőle, hogy igényei nem mutatnak sokkal messzebbre az akkoriaknál. Enni, inni, aludni, vigyázni a rábízott értékekre. Ma sem volt ez másképp. Daron hegyeset sercintett a földre. Egy közeli farönk mellől felemelte íját és ütött-kopott tegezét, majd a pásztor felé vakkantott. -Jól van, te éhenkórász. De jól jegyezd meg, amit most mondok! Ha minden jól megy, s eljutunk Agvaranba az arannyal, szavamra mondom, húsz marcona dzsadot fogadok fel, hogy addig kergessenek, míg minden egyes csepp zsírt ki nem izzadsz, amit az én főztömtől magadra szedtél! Mindhárman felnevettek. Furcsa volt ez a nevetés. Azok képesek csak így kacagni, akiknek semmi vesztenivalója az életben. Szívvel-lélekkel, teli torokból, nem számít, ki hallja, s mit gondol felőlük. -Én pedig visszakűdöm mindet, bevert fejjel meg teli erszénnyel, hogy zsákot húzzanak a fejedre, oszt belevágjanak a saját malmod kövei közé, te félnótás pékinas!-röffentette Savokh, s meglóbálta felé kőfejű pörölyét. A nevetés még magasabbra csapott. Tán így próbálták elnyomni magukban azt a furcsa, remegő érzést, ami izgalomnál több, rettegésnél kevesebb volt, s a jövőjükbe vetett hitet lengte körül. -De csak miután belepisáltunk a Vérszívó vizescsuprába a tömlöcben,ahol meg fog rohadni! Istenemre mondom, rászánom az aranyat, hogy bejussak s megtegyem! -kontrázott Dakan. Tovább kacagtak. Végül Daron fejcsóválva megindult az öreg erdő mélye felé, ott hagyva barátait a tisztáson, hogy élelem után nézzen. Savokh a másik nagydarab legényhez lépett. -Lassan te is abbahagyhatnád a tornát, komám. A többiek igencsak nyugtalanok, valahogy lelket kéne verni beléjük. -arcáról elillant a jókedv, s az övéiért aggódó, már-már gondterhelt kifejezés telepedett pufók arcára. -Megyek.- mondta Dakan, majd kopott hüvelyébe csúsztatta öreg kardját. A pásztor után indult a tábor felé. Közben azon morfondírozott, vajon mi az istenek jóakaratát mondhatna a csapat többi tagjának. Nem hadvezér ő, mint a nemes hercegek s más urak, csak egy aljas módon felkötött pék fia, s egy becsületbéli bosszú letéteményese, csakúgy, mint földijei. Azért, mert őt kedvelte egykor a határvadász gárda kapitánya, s adott neki pár vívóórát, ezek az elkeseredett emberek azt hiszik, hogy ő is harcos, szinte már lovag, akár a Vérszívó. Pedig dehogy. Legszívesebben meg is mondta volna nekik, de tudta, azt nem teheti meg. Testvérével ketten ők voltak a szándék és akarat, ami túlélőket faragott a bujdokló falusiakból, miután De Vasilis gróf és pribékjei felégették otthonaikat. Ha elmondaná, mennyire idegen neki e helyzet és milyen kétségei vannak, tán még az istenek maguk sem hozhatnák helyre a kárt, amit mondandójával tenne kis közösségük lelkében. Lassan már harmadik éve sikerrel kerülték el az őrjáratokat és az erdőségbe menesztett felderítőket, és ott ártottak a földesúrnak, ahol csak tudtak. Túléltek minden áron, mert Uwelnek fogadták meg, hogy így tesznek, s egy Rivettani mindig tartja esküvését. Dakan és Daron voltak maroknyi bandériumuk vezetői, bár ezt a világért sem ismerték volna el. Savokh a rendfenntartó és mindenes, aki úgy ismeri a vidéket, mint a tenyerét. A többiek valaha favágók voltak, s a fejszével igencsak jól bántak, főként mostanság, amikor már nem csak a fák ellen voltak kénytelenek használni azokat. Vagy mint Tommo, Urkhar és Birf, földművesként éltek, egyszerű parasztként. Ám bujdoklásuk ideje alatt kapáról, cséphadaróról szoktatták át magukat a dárdára és furkósbotra, több-kevesebb sikerrel. Illa igen tehetséges késdobálónak bizonyult, testvérei pedig egy szál bottal is számtalanszor elnáspángolták a Vérszívó adószedőit meg a kísérőiket. Ők mind, csakúgy, mint az asszonyok, akik férjeik-fiaik mellett vagy épp nélkülük maradtak, valamint a tábor néhány gyermeke, tőle vártak biztatást. Szavak nélkül is elfogadták a testvérpárt vezetőnek. Hamar elérték a táborhelyet. Dakannak nehezére esett úgy tenni, mint aki magabiztos. Azonban testvére terve csak és kizárólag akkor sikerülhet, ha mindenki a legtöbbet adja, amit adni tud. És Orwella ragadja el a lelkét, ha ő akadályt gördít a siker elé! Megacélozta akaratát a jogos bosszúvágy és a harag üdítő vegyületével, s egyenes háttal, csillogó szemmel lépett a tábor közepére készített tűzgödör mellé. Hangjában nyoma sem volt kétségnek, csak mélyen legbelül, elnyomva motoszkált már benne a balsejtelem. -Barátaim! – a táborlakók félbehagyták teendőiket, minden fej Dakan felé fordult, még a gyerekek is elhallgattak. -Úgy látom nem árt, ha még egyszer elmondom,milyen fontos napnak nézünk elébe. Azt sem árt megjegyezni, mekkora szükségünk van egymásra! Nem csak földik vagyunk, de barátok és fegyvertársak is. Holnap, Uwel kegyéből végre törleszthetünk a vérszívó Vasilisnak mindenért, amit ellenünkre tett. De ezt csak úgy érhetjük el, ha egyként cselekszünk, s egyként ver a szívünk , amikor a pénzes kordék megindulnak a kincstárból… „Már megint ezek az átokverte kalandozók!”- zsörtölődött magában Sigrunn, miközben egy marék homokot hintett a kezében tartott vödörből a csaknem teljesen megalvadt vértócsákra. Utálta még a vér szagát is, nemhogy a látványát. Erősen össze kellett szorítania fogait, nehogy émelygése valami sokkal komolyabb és gusztustalanabb formában manifesztálódjon. „Semmi gond nem volt itt, míg ide nem ette a fene ezeket a nyomorultakat.” –újabb marék homok. „Ha így folytatódik a dolog, Dreina szent nevére mondom, nem marad élő ember ebben az egész nyomorult városban.”- még egy marék homok, majd éleset sercintett az utca kövezetére. Körülnézett. Raeson főutcája elnéptelenedett, ami nem is csoda, hiszen a városi gárda alakulatai már a városkapunál lezárták, s egészen a központi piactérig zár alatt is tartották a kora reggel kitört véres fenekedés után. Az út melletti boltok gazdái, kofák és mesterek egyaránt a romokat takarították és ki halkabban, ki hangosabban biztatta az égieket, hogy ugyan „tennének jót” a kalandozókkal, akik miatt értékes portékájuk egy része veszendőbe ment. Sigrunn mélységesen egyetértett velük. Szerencséjére, mint a város egyik tisztaságbiztosa, neki nem kellett standjának veszteségeivel foglalkoznia, ám a véres nyomok eltüntetése is épp elegendő volt hozzá, hogy ne zárja szívébe a kavarodás okozóit. A halottakat már elszállították a helyi Darton-szentély csuhásai, a sebesültek egy része az ispotályban, másik része pedig Vasilis nagyúr kazamatájában várta a holnapot. A biztos letette a vödrét, megigazította kalpagját, további vértócsákat keresett. Amint rálelt egyre, azt is homok alá temette. Majd a segédje összesepri, ha végigért az utcán. Közben továbbra is azon gondolkodott, mi szükség volt erre az egészre. „Ugató kutya legyek a szemétdombon, ha értem ezeket a fajankókat. Az éves nagyvásárt tönkretették, szerencsétlen vásárosok elesnek egy, sőt tán két napi bevételüktől, a lovas-kocsis üldözésüknek hála a fazekasok és a kelmeszövők céhe jóval többtől is. Jóérzésű édesanyák vagy két napig nem engedhetik ki az utcára gyermekeiket a vérnyomok miatt, pedig Dreina látja, én mindent megteszek az eltakarításukért. S mi végre ez az egész nyavalyás kavarodás? Tán egy tucatnyi tolvaj s útonálló kézre kerítéséért? Hisz úgysem juthattak volna messzire a szekerekkel, nem versenyfogatok voltak azok,hanem nehezen vasalt adószállító batárok. Vasilis úr katonái még a Netini erdő előtt utolérték volna a bolondokat…” Ismét hegyeset köpött a macskakövekre. Kedvetlenül baktatott tovább, dolgát végezve. „Átkozott kalandozók…” Unas atya, Darton papja mély, áhítatos imájából felkelvén azonnal a balzsamozók kiscsarnokába sietett az oltártól. Adeptusai már a vizsgálóasztalra helyezték a holtakat, neki csak annyi dolga maradt, hogy az utolsó imát elcitálja lelkük üdvéért, miután a várossal kötött szerződés értelmében megvizsgálta a testeket. Nyolcan voltak, napszítta bőrű-hajú, durva szakállt, bozontos hajzatot viselő alakok. Az istenek annak idején masszív alkattal áldották meg őket. Vonásaik mindahánynak -már amelynek a szörnyű sebek látni engedték- erős csontozatú, durva fizimiskát rajzoltak. Tipikus erdei zsiványok, gondolta a pap. Ütések, zúzódások, kardvágások borították testüket, nem kellett sokáig keresgélni a haláluk okát. Szakavatott szeme pillanatok alatt felrajzolta a képet fejében: a banditák rabolni jöttek, de arra nem számítottak, hogy egy csapat átutazó kalandozó is arra jár majd. A kalandorok megzavarták a rablókat, s nyomukba is eredtek. Amikor utolérték őket, kézitusába bonyolódtak. Fattyúkard, buzogány, rapír és nyílvessző ütötte sebek árulkodtak a kalandozók harcmodorának sokszínűségéről és hatékonyságáról. Ahogy a pap hallotta, csak négy sebesült maradt életben a rablók közül, ám azok már Vasilis úr tömlöcének vendégszeretetét élvezik. Nem kizárt, hogy maholnap velük is ebben a szobában találkozik majd. Nem sajnálta őket egy cseppet sem. Kezét az első halott homlokára tette és tisztító litániába fogott. Az elhunyt homlokára rajzolta Darton Hollószárnyát, majd továbblépett a következőhöz. Ismét felrótta ura jelét, majd a következőre is. Aztán megtorpant. Nézte, nézte a halottat egy darabig, majd halkan felszisszent. – Dakan? Ferrano feje irgalmatlanul lüktetett az előző este elfogyasztott savanyú bortól. Hátradőlt az egyszerű ácsolt fa széken, tarkóját a tömlöc falának támasztotta, hátha a kövek hidege kiszívja a fájdalmat elgyötört fejéből. Szeme egy pillanatra lecsukódott, hogy aztán azonnal kipattanjon újra, minden eddiginél erősebb émelygési rohamot hozva magával. A színek egy pillanatra kifakultak előtte, majd látása visszatalált a megfelelő mederbe. Szörnyűséges ez a másnap, gondolta. Még a hangok is bántották, pedig itt lent, a kormányzói palota tömlöcében nem sok zajt hall az ember. De most hallott. Az egyik elfogott zsivány vállát buzogánycsapás zúzta szét. Annyira nem volt erős, hogy belehaljon, de biztosan szilánkjaira tört az összes csont a jobbján. Hihetetlen fájdalmai lehettek, s folyamatosan nyöszörgött, néha pedig egy-egy óvatlan mozdulatnál hangosan felkiáltott. Ilyenkor Ferrano úgy érezte, mintha kést szúrnának az agyába. -Jobb lett volna, ha megdöglesz te is a cimboráiddal, bugris! Akkor tán nem keseredne bele az életem is a nyavalygásod hallgatásába! Kushadj most már, mert istenemre mondom, bemegyek és ezzel altatlak el, de örökre!-sziszegte fogai közül, s bikacsökével nagyot csapott a cella rácsára. -Igen bátor vagy, pribék, hogy egy magatehetetlen sebesültet fenyegetsz!- hangzott fel a szomszédos cellából. Ferrano arrébb lépett, hogy jobban szemügyre vegye a nagyszájút. A bebörtönzött rabló magas és vállas volt, szőkésbarna hajú. Koszlott gyolcsdarab takarta fejét és jobb fülét. A földön ült, lábán is átvérzett kötés csúnyállott. -Te meg fölöttébb nagyszájú vagy, ahhoz képest, hogy a tömlöcben várod az akasztást. Miből gondolod, hogy téged nem ütlek agyon, ha sokat szájalsz? -Onnan, hogy egy gyáva kutya vagy, csakúgy, mint a gazdád összes talpnyalója. Csak fegyverrel és túlerőben vagytok nagylegények, akkor is csak a tehetetlenek kárára!- a sebesült talpra kecmergett, tekintete szikrákat szórt, szájából nyálcseppek röppentek az őr felé, ahogy mondandóját dühösen folytatta.- Mocskos kutyák vagytok mindahányan, és ezért Orwella poklában fogtok megrohadni! Csak azt sajnálom,hogy több cimborádat nem tudtam oda küldeni, mielőtt a gazdád csahosai közbeléptek! A rab szabad szeme vérben forgott, mellkasa szaporán emelkedett-süllyedt a dühtől. Kétségtelen volt, hogy ha nem választanák el a rácsok őket, azonnal az őrre vetné magát, legyen bármilyen siralmas állapotban is. Ferrano szemöldöke magasra szaladt. Meglepte a rab kirohanása. -Miről beszélsz, te szerencsétlen barom? Idejöttök a városunkba, megpróbáljátok ellopni a koronának szánt adónkat, megöltök a jó ég tudja hány gárdistát, s még te vagy felháborodva? – az őrben is fellángolt a harag. -Azok az emberek,akiket tegnap megöltetek, mind családos népek voltak, akik az életüket tették fel a hivatásukra! A városunk biztonságára és jólétére! Pont az ilyen elvadult erdei haramiák kapzsisága és gonoszsága ellen szolgáltak, s az életüket adták, hogy a város ne maradjon szégyenben s adósságban a korona felé! Te papolsz nekem a gyávaságról, fattyú? Pont te, aki eldobta a fegyverét és térdre hullva megadta magát a sorsnak, amint az első valamire való külhoni harcos felnyársalta az egyik rosszéletű cimborádat? -Az a rosszéletű cimbora a testvére volt, te szerencsétlen! Jobb ember volt, mint amilyen ebben a bűzhödt városban bárki!- szólalt meg egy újabb hang a harmadik cellából. Mély volt, gyenge, hörgő és reszelős, akár egy vadkan röffentése. -Na most már aztán elég legyen, nyomorult patkányok! Nem fogok veletek vitázni a nemeslelkűségről. Majd a hóhérnak magyarázzátok meg, milyen nemesek is vagytok ti! Majd kíváncsi leszek a válaszára, mert kutya legyek, ha nem az első sorból fogom nézni, amint a nyakatokba vetik a hurkot!- Ferrano meglepve tapasztalta, hogy a hirtelen szóváltás közben elmúlt a rosszulléte. – Ott leszek és hallani fogom, ahogy kitörik a nyakatok a bitón! Megérdemlitek! A bekötött fejű fogoly továbbra is őt bámulta izzó tekintettel. -Ti és a gazdátok érdemelnétek százszoros kínhalált a tetteitekért, kutya! Rivettani túlélői nem felejtenek. Uwel szent nevére esküdtünk, hogy bosszút állunk Vasilis De Reinaoron. Ha mi meg is halunk, maradt még, aki emlékszik az éjszakára, amikor az urad meg a csatlósai egy ártatlan falu majdcsak minden lakóját lemészárolták! Ferrano szája tátva maradt a csodálkozástól. Szeme elkerekedett. -Istentelen kurafiak vagytok mindahányan! Hogy merészelitek ilyen mocskos hazugsággal szátokra venni a nemes De Reinaor grófot? Még hogy lemészárolt falu! Kráné legyen a lelketek, hazug férgek! A lovag példátlan jólétet és gazdagságot hozott a városnak s a vidéknek is! Nem ártott tán soha senkinek, aki nem érdemelte volna meg. S azt is mindenki tudja, hogy Rivettanit a téli ragály vitte el már jó három esztendeje! A mai napig nem költözött oda senki, mert félnek a döghaláltól, ami a falak között lappanghat! – idegesen a rácsra csapott, s komolyan erőt kellett vennie magán, hogy be ne köpjön a vasrudak között a foglyokra. Inkább hátat fordított, hogy asztalához induljon és egy nyelet vízzel enyhítse idegességét és gyomra hirtelen jött háborgását. Ám amint megfordult, azonnal megdermedt. Valaki állt előtte. Majdcsak egy fejjel magasodott a szikár őr fölé, fekete csuklyás köntöst viselt. A nyakában Hollószárny medálon csillant meg a fáklyafény. Ferrano egy lépést hátrált, majd nagyot nyelt. -Az istenekre, Unas páter! A szívbajt hozod az emberre! A dartonita arca alig látszott a csuklya alatt, de mosolya így is kivehető volt. -Örömmel látom, hogy fellépésem még vénségemre is hatással van az emberekre. No, eredj a dolgodra, fiam, nekem beszédem van a foglyokkal! -Megbocsáss, atyám, de jobb, ha itt maradok a közelben. Istentelen népek ezek, hazugok s elfajzottak lelkük legmélyéig. Ha hallottad volna, miféle szörnyűséget állítottak az imént, tán magad is haragra gyúltál volna… -Hallottam. Minden egyes szót. Ezért is jöttem. Most menj, kezdj valamit magaddal egy kis ideig, aztán ha elmentem, visszatérhetsz a posztodra. -De atyám…- kezdte volna az őr, ám Unas rávillanó pillantása belefojtotta a szót. -Kifelé menet zárd be az ajtót magad mögött. És ha bárki kérdezi, én nem is jártam itt. Köszönöm! Vasilis De Reinaor, Raeson grófja és helytartója egyenes derékkal, mosolyogva fogadta vendégeit. Komornyikja bevezette a város újdonsült hőseit a nagyterembe, ahol fejedelmi lakoma várta őket. Levesek, sültek, szószok és sütemények tömkelegével megrakott nagy asztalt készítettek elő a megmentők tiszteletére. Reinaor külön erre az alkalomra rendeztette be a helyiséget, díszpáncélokat, szobrokat és festményeket zsúfoltatott be úgy, hogy gazdagságához kétsége se férjen senkinek, aki a termet megpillantja. A két bejárat mellett díszegyenruhás alabárdosok feszítettek némán, akár a mellettük álló szobrok. A sarokban magányos kobzos játszott lantján, szinte oda sem figyelve a belépőkre, csak muzsikájára koncentrálva. Vasilis rezzenéstelen arccal mérte végig a kalandozókat, s a mosoly maszkja alatt magában szörnyülködött. Micsoda egy ágrólszakadt népség. A vendégek vezetője maga is lovagnak vallotta magát, ezt már tudta, miközben a komornyik bejelentette a kompániát. De miféle lovag volt ez… Carsain con Svarden meglepően alacsony volt, több, mint egy fejjel alacsonyabb a grófnál. Ennek ellenére vállas és igencsak robusztus alkat volt, látszott, hogy a nap mint nap viselt vértezet és a fegyverforgatással, vándorlással töltött évek megkeményítették fizikumát. Vasilis inkább nézte volna valami zsoldoskapitánynak, semmint nemesenszületett lovagnak. Sosem szívlelhette az ilyen világcsavargókat. Lassan a con Svarden mellett álló figurára emelte tekintetét. Írnoka épp az ellentéte volt urának. Magas, vézna, már-már természetellenesen is. Arca csontos, tekintete akár egy riadt madáré. Azonban amit őrkapitányától hallott, az alapján a grófnak eszébe sem jutott lebecsülni a férfit, aki egymaga három haramiával végzett. Oldalán gyönyörűen megmunkált rapír függött. Szinte még be sem lépett a terembe, de már a tiszteletükre rendezett lakoma fogásait szemrevételezte. Micsoda éhenkórász, gondolta Vasilis. Az írnok után a lovag lelkésze érkezett, aki az Ezüsttenyér szimbólumát viselte. A legkevésbé sem emlékeztetett Dreina papjaira, akiket a gróf ismert. A makulátlan megjelenésű, művelt főkkel szemben ez a férfi tessék-lássék kitisztított, elnyűtt ruhát viselt. Kopaszodó fején számtalan ránc látszott, egyes vadászkopófajtákhoz hasonlatos vonásokat kölcsönözve neki. Csendesen mormogott, tenyerét medáljára szorítva. Soha nem állhatta a szentfazekakat. Ez a fickó pont olyan taszító volt, mint a vándortérítők, akiket oly szívesen kísértetett ki a városból az őrség agresszívabb tagjaival, ha ide ette valamelyiket a fene. Pillantása tovaröppent, a két fegyverhordozóra. Fiatal legények mindketten, meglehet rokonok is, mert vonásaik mutatnak némi hasonlóságot. Jó kiállásúak , a csapszékek fehérnépei biztosan kedvelik őket. Arcukról sütött az együgyűség, ahogy a gróf látta. Talpasok, gondolta. Nála az ilyenek legfeljebb az éjszakai őrség nem túl dicső munkáját végezhetnék, ha egyáltalán alkalmasak rá. Még hogy fegyverhordozók… Gondolatban nagyot sóhajtott, máris elege volt ebből a társaságból. Ám mivel a vendégjog mást kívánt, és szolgálatot is tettek a városnak, megerőltette magát, s az álságos mosoly egy pillanatra sem hervadt le arcáról. Az utolsó kalandozó is belépett. Ezt a fickót nem tudta hová tenni. Kortalan arc, szürke szemek és szürkébe hajló színű sűrű szakáll által keretezett arc. Sem túl marcona, sem túl sovány, egyszerű, kicsit kopott, semmitmondó gúnya. Ha a város utcáin találkoznának, tán észre sem venné, annyira jelentéktelen kisugárzás. Hogy miféle szerzet, az nem derült ki, a komornyik csak a nevét említette, s intézői mivoltát. A gróf inkább bele se gondolt, miféle munkákat intézhet egy ilyen semmiforma alak. Bosszankodott még egy sort a kóbor lovagok igénytelenségén és stílustalanságán, majd széttárta karjait, mint jó házigazda és elővette legszívélyesebb tónusát: -Carsain con Svarden lovag! Légy üdvözölve szerény hajlékomban kíséreted tagjaival egyetemben. Hálával telt szívvel fogadlak most titeket,s városunk nagyrabecsülése jeléül e szerény vacsorával készültünk számotokra, hogy megköszönjük hősiességeteket. Mert hősök vagytok ti nekünk, lovag uram. Megmentettétek a városunk becsületét s jó hírét, amidőn megakadályoztátok a koronát illető adó elrablását. Tisztelettel és köszönettel vagyunk adósaid, amiért felvettétek a harcot a gaz brigantikkal, akik nem átallottak fényes nappal betörni szeretett városunkba. Az istenek áldása szálljon reátok ezért. Kérlek, fáradjatok beljebb s foglaljatok helyet asztalomnál. Meséljetek magatokról, utatokról, kalandjaitokról s a világ híreiről! Ritkán jár mifelénk hozzátok fogható nagybecsű látogató, s még a világ hírei is csak lassacskán szivárognak el hozzánk. Sok megbeszélnivalónk akadhat még ma este. Enyhe borzongás futott át a gróf hátán, amikor belegondolt, hogy akár még órákig itt kell kedveskednie ezekkel a kóbor szerencsevadászokkal. Persze, előrelátó módon a legerősebb borokból hozatott, hátha a kalandorok hamar borgőzbe fulladva végzik a vacsorát, s ő végre elindulhat a tömlöcbe egy kis megnyugtató szórakozás ügyében. Ez a gondolat valahogy megvigasztalta. Jó lesz levezetni a haragját azokon a mocskos erdei rablókon. Egyébként is régen volt már, hogy saját kezébe vehette a bűnösök megregulázását. Mióta is? Tán három éve, hogy oly sikeresen elfojtotta a jobbágyok utolsó felkelését. Azóta valahogy unalmasabb az élet. Ma mindent be fog pótolni… Gondolatait a hősi múltból visszaterelte a jóval kellemetlenebb jelenbe, s az asztalfőhöz sétált. Amint vendégei is az asztalhoz léptek, con Svarden megköszörülte a torkát. Arcán nyoma sem volt szívélyességnek. Amint a gróf ezt észrevette, azonnal egy rég elfelejtett érzés kezdett motoszkálni agya egy hátsó traktusában. Bizsergő, kellemetlen érzés, megfoghatatlan, mégis biztos jele annak, hogy valami nem stimmel. A vendég felé fordult, pillantása szinte vágott. -Valóban sok a megbeszélnivalónk. -nyugtalanító volt még a hanghordozás is. - Köszönjük a szíves fogadtatást, gróf uram! Bocsásd meg modortalanságomat, de az imént igen nyugtalanító híreket kaptam. S hitemre mondom, feltett szándékom a végére járni igazságtartalmuknak, kerüljön, amibe kerül. Vasilis kezdte igen kényelmetlenül érezni magát. Miről hadovál ez a kóbor bolond? Miféle hírek? S mi ez a hangsúly? Hogy merészel ilyen hangon beszélni velem a saját házamban? Arca lassan elvörösödött. Akik ismerték, tudták, hogy ez nem sok jót jelent. Szólásra nyitotta száját, de a lovag megelőzte. -Még egyszer kérlek, bocsásd meg faragatlan viselkedésemet, uram. Jómagam Dreina úrnő híve vagyok, mint sokan e vidéken. Arra tettem fel életemet, azért hagytam oda birtokaimat s családomat,mert szent esküvéssel fogadtam, hogy a világ igazságtalanságai ellen emelem fel szavamat s kardomat, egészen addig, míg Úrnőnk más utat nem jelöl ki nekem. Társaim úgyszintén az igazság keresői. Ezért is segítettünk rögtön nemes barátaimmal, amikor a rablótámadás történt. A gróf viszanyelte mondanivalóját és elképedve hallgatta a lovagot. Egy szót sem értett. -Örültünk, hogy segíthettünk és jobb hellyé tehettük ezt a környéket a rablók leküzdésével. Azonban nemrégiben vendégem érkezett. A pyarroni klérus egyik tagja járt a fogadónkban, s olyan híreket hozott, melyeket nem tudunk s nem is szabad félvállról vennünk, mert ha így tennénk, könnyen megtörténhetne, hogy esküszegővé válnánk mindahányan.- tekintetét körbehordozta társain, majd újra a grófra nézett. Vasilis érezte, amint gombóc gyűlik a torkába s gyomrába. Az istenekre, mi folyik itt? -Nem kenyerem a titkolózás, így a lényegre térek: Unas Haradon atya keresett meg ma. Elmondta, hogy a minap felkoncolt banditák egyikében felismerni vélt valakit, akit nem lett volna szabad. Ugyanis az a férfi már évek óta halott volt. Legalábbis eleddig így tudták. Ám most kiderült, hogy korántsem halott, s a többi támadó sem volt az eddig, pedig valaha mindahányan Rivettani falujában laktak. A faluban, amelynek utolsó szál lakóját is elsöpörte a dögvész jó három esztendeje. Állítólag. – az utolsó szót olyan nyomatékosan ejtette ki, hogy szinte érezni lehetett a súlyát a levegőben. -Unas atya meghallgatta a tömlöcbe vetett túlélőket és igen aggasztó történetet tárt elém. Azonban eddigre már Vasilis is mindent értett. Értetlensége haragba csapott át. Azok a nyomorult patkányok! Tehát mégiscsak akadtak túlélők. Hatalmasat hibázott. Pedig az előző két faluban olyan hibátlanul sikerült minden. És milyen jó érzés volt látni a hatalmas máglyán füstté válni az engedetlen mocskos földtúrókat… De ezek az átkozott Rivettaniak még halálukban is megkeserítik az életét. Nem elég, hogy lázongtak, bujtogattak, de még ezeket a szerencsekatonákat is a nyakára szabadítják a múlt ködéből előtántorogva. Hacsak… Mielőtt még eldurvulnának a dolgok, meg kell próbálnia csendesen elsimítani a dolgot. Ellépett az asztaltól, kezeit széttárva mély levegőt vett, hogy kimagyarázza magát. Azonban erre nem kerülhetett sor. A kopóképű pap hangosan felkiáltott, kezét magasra emelte, s benne szemkápráztató fénnyel ragyogott Dreina ezüst szimbóluma. A belefoglalt női szem szinte életre kelt. A látvány olyan fennkölt és isteni volt, hogy a gróf tán még csodálta is volna, ha nem érezte volna magát szorongatott helyzetben. A pap érthetetlen nyelven szólt, majd közösre váltott. -Dreina szent nevére s az ő kegyelméből fény oszlassa el a hamisság sötétségét s diadalmaskodjon az igazság! Szóljon mindenki igazat s valót, hazugság ne szennyezze e termet míg az Úrnő tekintete reánk szegeződik! Alig észlelhető volt a változás, ám mégis megtörtént, tagadhatatlanul. A szimbólum fénye beragyogta a szobát és valami földöntúli hatalom lengte be a terem egészét. Vasilis is érezte és tudta mi lehet az. Mágia. Uralkodott magán, még ahhoz is volt lélekjelenléte, hogy alabárdosait visszaintse posztjukra, amikor azok zavarodottságukban fegyverüket a vendégekre szegezték. -Megbocsássatok, nemes vendégeim, de nem…- Vasilis megdermedt. „Nem igaz egy szó sem a banditák meséjéből.”- mondta volna, ám torkára fagytak a szavak. Mintha egy láthatatlan marok szorította volna el a nyakát, amint gyorsan kiötlött mentegetőzését próbálta előadni. – Csupán…- „magukat akarják menteni a disznók” -a szavak nem buktak elő torkából. -Rivettanit a… „járvány vitte el,csakúgy mint számos más falut”-hazudta volna a gróf, de a mágia minden hazugságot a torkára forrasztott. Pillanatok alatt megértette: nem hazudhat már. Valóban sarokba szorították. Azonban bolondok ezek a kalandozók, ha azt hiszik, hogy feladja magát. A király bizonyára fejét venné, ha kiderülne, mennyi pénzt kifacsart a földjein lakókból és mennyit eltitkolt, ellopott. A lázadó falvak felkoncolását sem tudná kimagyarázni, azt meg végképp nem, hogy miért terjesztette el a járvány hírét. Persze, akkor jó ötletnek tűnt, hisz senki nem mert odamenni szaglászni. Ezúttal óvatosabb lesz, óvatosabbnak kell lennie. A kalandozókat úgysem keresi majd senki. Azt a sunyi dartonitát pedig személyesen küldi majd ura elé és a banditák számlájára írja majd halálát. A kalandozók fegyvertelenségére tekintettel fölényben érezte magát. Újabb intésére a bárdosok elé ugrottak, vasaikat ismét a vendégekre szegezték. Az ajtók kinyíltak és újabb őrök rontottak be. Vasilis arcáról végre elszállt a mosolygó maszk, minden haragot tisztán le lehetett már olvasni róla. Vicsorogva köpte szavait a kalandozók felé: -Hiba volt, hogy belekeveredtetek ebbe az egészbe, bolondok. Mit gondoltatok? Hogy a vallomásommal egyszerűen kisétálhattok innen? -Nos, az igazat megvallva, bíztam benne, hogy az lesz a vége, s nem kell másoknak is szenvednie. -mondta con Svarden. A legkevésbé sem tűnt izgatottnak vagy ijedtnek. Valami furcsa magabiztosság lengte körül. – Parancsold ki az embereidet, vagy nem kezeskedhetem a biztonságukért. A gróf kényszeredetten felnevetett. -Bátor szavak, jó lovag, főként úgy, hogy egyetlen fegyveretek van az én tucatnyi testőröm ellenében. -tekintete megkeményedett. -Hatalmasat tévedsz, ha azt hiszed, hogy megijedek tőled. -Pedig jobban tenné az úr…- szólalt meg Szürkeszakáll és felvakkantott valami sosem hallott, torz nyelven. A levegő felsistergett a kalandozók körül és a semmiből acél csillant mindannyiuk keze ügyében. Buzogány, fattyúkard, csatabárd, s Szürkeszakáll kezében egy könnyen felismerhető, embermagas bot, szürke fából, csúcsába kristály ültetve. Varázsló! A gróf egy pillanatra meghökkent, majd bosszúsan felkiáltott: -Végezzetek velük! -Személyesen jöttem el hozzád, hogy bocsánatodat kérjem, Daron. – mondta con Svarden és meghajtotta fejét a másik előtt. -Oly gyorsan történt minden, hogy a belém ivódott ösztönöknek engedve cselekedtem. Tudom, ez nem mentség arra, amit tettem, mégis, kérlek fogadd el alázatos bocsánatkérésemet. Lovagi becsületszavamra mondom, s Dreinára esküszöm, úgy hittem jót cselekszünk. -végtelenül szomorú volt, és remélte, hogy Daron belátó lesz. Ha nem,akkor pedig ő lesz az, s nem tekinti többé Dreina lovagjának magát. Haza fog térni vezekelni, ha kell élete végéig. Tudta jól, ezzel társai sincsenek másként. Súlyos csapás volt mindannyiuknak, amikor kiderült, mekkorát hibáztak. Ezen már az sem segíthetett, hogy végülis elfogták azt, aki az igazi gonosz volt ebben az eldugott uradalomban. Csak és kizárólag Daron szava oldozhatja fel lelkeiket vétkük súlyos láncai alól. Az egykori péktanonc kifelé bámult cellája apró ablakán, a bitófára, amely lassan felépült. Percek teltek el csendben, szavak nélkül, amikor megfordult és a türelmesen várakozó lovag elé lépett. Csak a hideg vasrácsok választották el őket. A fiú keresztülnyúlt közöttük és a lovag vállára tette a kezét, ahogyan egykor testvérével is tette oly sokszor. A lovag nem ellenkezett. -Te egy jó ember vagy, con Svarden. Bárcsak hamarabb találkoztunk volna. Bár az erdőben láttuk volna egymást először,nem ezen a szörnyű helyen. -nagyot sóhajtott és megigazította a kötést az arcán. A seb szépen gyógyult az elmúlt hetekben, főleg mióta Unas gondját viselte. -Akkor talán sok jó ember élne még. Hangja elakadt, keserű ízt érzett szájában. -De végül mégis időben érkeztél, lovag. Ahhoz mindenképpen, hogy beteljesítsd azt, ami nekünk nem sikerült. Lehet, hogy jobb is így. Vajon ha a korona vizsgálókat küldött volna az eltűnt pénzszállítmány után, s mi feladtuk volna magunkat, hittek volna nekünk egy gróf ellenében? Nem tudom. Lehet, hogy nem. De te lehetővé tetted, hogy az igazság győzzön és a családom, barátaim végre békében nyugodhassanak. Uwelnek tett eskünk ezzel általad teljesedett be. Mindig tudtam, hogy az égiek meghallgatnak majd. Te vagy az ő kezük és hangjuk. Nem tudhattad, mibe csöppensz ezen az elátkozott vidéken, s mégis jót cselekedtél. Nem haragszom rád. Tudom, hogy barátaim sem tennék, ha megismernének. És a testvérem… -újabb rövid csend. -Tudod, ő mélyen legbelül olyan volt, mint te magad. Bár ő pórnak született, nagyon hasonlított rád. Tudná, hogy jó ember vagy. Megbocsájtunk neked, Carsain con Svarden. Neked is és az embereidnek is. Rivettani minden halottja és túlélője nevében köszönöm, hogy kiálltál értünk, nemtelen senkikért. Carsain felemelte fejét. A szemei mintha fátyolosak lettek volna. Nehéz volt megállapítani a tömlöc félhomályában. Tán csak a fáklyák fénye vetett csalóka árnyékot. Vagy valóban könnyezett? -Köszönöm, Daron. – Ő is a fiú vállára tette a kezét. -Esküszöm, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kiálljak értetek a perben. Ma ideért a korona megbízottja, holnap megüljük a tárgyalást. Számíthatsz a támogatásomra. -Hálás vagyok érte uram!- mosolyodott el Daron. Unas páter csendben ült az egyszerű, ácsolt széken. A péklegényt nézte, majd így szólt: -Cseppet se félj, öcsém. A többiek már tegnap elindultak Rivettaniba. A táborból is. Egyedül Savokh rostokol odakint a kapu előtt. Azt mondta előbb vesszen éhen, semmint hogy magadra hagyjon. Ott lesz holnapig. Daron haloványan elmosolyodott. Nem érte meglepetés az öreg szavaitól. -Gondoltam. Nem is ő lenne. Hosszan hallgattak mindketten. A pap törte meg a csendet. -Biztos vagy benne, hogy jól döntöttél? A fiú kinyújtózott, majd vállat vont. -Tán hazudnom kellett volna? Nem. Igazuk volt. Ha nem vagyok ilyen fafejű és nem vakít el a bosszúvágy, jónéhány jó ember még ma is élne. Ha másként igyekszünk megoldani a dolgokat, lehet, hogy senki nem halt volna meg. -De nem így történt.- mondta a pap. -De nem így történt.- biccentett a fiú, majd folytatta: -És ezért ártatlanok fizettek a bűnösök helyett. És én is bűnös lettem. Fizetnem kell. Ahogyan a Vérszívónak is. -A lovag közbenjárt az ügyedben, fiam. -Valóban? Egy percig sem kételkedtem, hogy megteszi. De nem menthet meg. Jogos a büntetésem. -Nos, ezt úgy gondolom ő is tudja. A törvényekkel nem mehet szembe. -Akkor? Miért említetted ezt? Mi történt?- Daron szemében érdeklődés csillant. -A dicső lovag úr addig rágta a bírák fülét, míg végül elismerték a tetteid indítékát, mint igaz ügyet. Holnap csak egyikőtöket kötik fel, és az nem te leszel. Vasilis őnagysága fog a széllel táncolni. Téged pedig, mint nemes lelkű, igaz embert, le fognak fejezni a bűneidért. De előtte végignézheted az akasztását. Daron mellkasában szétáradt a melegség. Ez hát az az érzés… A tudat, hogy győzött, sikerrel járt annyi év után, s beteljesítette földi élete célját. Megkönnyebbült sóhaját nehéz lett volna félreérteni. Évek szenvedése és hányattatásai, tengernyi fájdalom és keserűség távozott ezzel a sóhajjal. A dartonita is felismerte a megkönnyebbülést. -Apád büszke lenne rád. -Köszönöm, bácsikám. -Mikor is volt, hogy utoljára így szólítottál? -Nem emlékszem. Nagyon régen, amikor még bejártunk a városba apámmal. A pap bólintott. -Valóban. Régen volt. -tekintete a cella sarkában táncoló árnyékokra siklott, miközben elmerült emlékei között. Aztán hirtelen felpattant, és vigyorogva szólt unokaöccséhez: -Na elég volt a gyászból, fiacskám.Még nem vagy halott, s ezt jobban teszed, ha kihasználod, míg teheted. Először is, mit szeretnél utolsó vacsorának? Jogod van hozzá, bármit kérhetsz. Javaslom, válassz bölcsen, mert ahová holnap mész, ott bizonyosan nem lesz lakoma!- fülig ért a szája. -Valahogy nem vagyok most éhes, bácsikám. Jól érzem magam úgy, ahogy vagyok. -Majd elmúlik.-vetette oda a dartonita. -Akkor most mint Darton nagyúr szolgája kérdezem, mint halálraítélttől: mi az utolsó kívánságod e földi létben? Jól fontold meg, bölcsen válassz, mert az én uram ezt is mérlegeli majd holnap, ha találkoztok! -Nem is tudom… Sokmindent szerettem volna még, de már egyik sem bír jelentőséggel. Hacsak… -Felállt, a paphoz lépett és fülébe súgott valamit. Unas atya olyan hahotában tört ki, hogy még az őrök is berontottak az előtérbe. -Öcsém, szerintem az én Uram igencsak kedvelni fog téged! No, fickók! Nyissátok ki ezt a rácsot, de gyorsan! El kell hoznom a nagyságos Vérszívó úr vizescsuprát. És valaki engedje be azt a malacképű istencsapását a kapun, mert nem mindennapi mulatságban kell még ma részt vennie!
  3. MasterV

    M.A.G.U.S. Csapatkereső - Szervező

    Sziasztok! Csaba vagyok, a 3. korkategória közepén veszteglő veterán játékos/KM. Igyekszem visszatalálni a játékhoz, ami fiatal korom meghatározó tétele volt, még egy másik évezredben (1994-2007, nagyon aktívan, utána már sajnos csak eseti jelleggel). Ezúton érdeklődnék, hogy Hajdú-Bihar megyében, ott is a dél-keleti végen (Berettyóújfalu és térsége) akad-e még manapság aktív csapat, illetve van-e érdeklődő csapatalapításra? Heti 1 alkalom lenne ideális, család és munka mellett. Alapvetően nyitott vagyok sokféle játékmódra, de az igazi zsánerem az életútjáték és a komolyabb történetek, néhol már darkosba (Renier rulez!) forduló világgal és nem tápolós-villámgyorsan szintlépős stílussal. Szeretek és tudok is mesélni, világképet alakítani, eddig panasz nem volt a "munkámra". Ha valaki ezek alapján kedvet érez érett, felnőttebb szerepjátékra-no meg persze néha egy kis ökörködésre is- és a fent említett régióban székel, ne legyen rest jelentkezni, valamiféle megoldást összehozunk a játékra.
  4. MasterV

    Koldus-sor avagy gondolatok Erion szegényebbik oldaláról

    Az említett nagy- Erion projekt egy arra irányuló törekvés, hogy az egyébként gigantikus méretű Erion városa fel legyen töltve tartalommal. A megjelent szabálykönyvek és regények csak kevés háttérinfó van, pedig a város irgalmatlanul nagy, van hely benne bőven tartalomnak, életnek. A kalandozok.hu facebook oldalán láttam meg nemrég egy ilyen irányú felhívást (az otthoni játék során keletkezett helyszínleírások és más Eriont érintő tartalmak összegyűjtésére). A srácok célja egy nagy Erion térkép létrehozása, kb. olyan módon, mint a világtérkép itt, a honlapon.
  5. MasterV

    Zene

    Most látom, hogy van zenei topik is... Akkor íme, az én agymenésem: egy legenda, ami az északi népekre jellemzően igen szomorú történetet mutat be nekünk. És itt a párja, a másik, enyhén horrorisztikus szépség:
  6. MasterV

    M.A.G.U.S témájú versek (!!saját!!)

    Íme, lássátok a Sikolyok Kántorának legújabb vér-versét, ahogyan az elhangzott Ghedorinban, Ranagol templomának felavatásán: Sikolyod dallama élesen harsan fel Vérednek illata édesen illan el Fájdalmad jajszava érdesen zendül fel, Áldasson Ranagol e szent énekkel! Sebeid sajgása szépséges szonáta, Könnyeid csorgása gyönyörű látványa Kínjaid sorának végtelen tárháza Ranagol hitének örök tanúsága. Lehulló vérvirág a porban gyökerez, Szent tőr bőr alatt vénát ereszt Áldozat csontjából velőt erővel kimetsz, Ranagol nagysága előtt hitet tesz. Íme, itt vagy, rettenet kínok közt, Megkötve, erőtlen bábum vagy, csupán eszköz, Fájdalmad, véred, velőd mind ideköt, Ranagol oltárán létedet eltörlöm. Szálljon utolsó sikolyod a magasba, Áldozati tőr szaladjon torkodba Utolsó leheleted fúljon vérhabba, Áldassék a neve dicső Ranagolnak!
  7. MasterV

    Történelem

    Személy szerint nem is folyok bele abba, hogy melyik alkotó/nem alkotó/már nem alkotó mit gondolt, mit ki adott ki. Úgysem lehet mindenkinek univerzális Ynevet kialakítani. Tartom magam egy igen komoly elvhez, melyet szerintem majdcsak mindannyian (akik lelkiismeretes KM-ek) vallunk: a lényeg a JÁTÉK és a SAJÁT KONCEPCIÓNK Ynev csodálatos földjéről. Elvégre tök mindegy, hogy GA mit ír blogon/regényben, vagy a Geoframia mit fogalmaz meg, esetleg mit ír a Nagy Zöld, mert ha a játékosok elég sikeresek, akkor úgyis ők írják tovább a történelmet.
  8. MasterV

    Történelem

    Minden nap tanul valami újat az ember. Köszönöm szépen a magyarázatot, tisztelt Bűvdudás, megmondom őszintén, nem ismertem az Apokrifot. Ez egy kis Lovecraft-i utóízt ad a teremtéstörténetnek, amit nagyon nem bánok, mert közel áll hozzám az ő munkássága is (fizikailag sincsenek messzebb a kötetei, mint 5 méter... ) . Viszont azt is el kell ismerni, hogy az Apokrif tartalmát nem egyszerű implementálni egy casual játékosokból álló csapat világába, ha egyáltalán eljutnak ilyen mélységű gondolkodásig. Az ilyen játékosok felé lényegesen könnyebben tolmácsolható az általam megfogalmazott nézet is. Ez is egy ok, amiért ennyire szeretem a szerepjátékot. A lehetőségek végtelenek, akár az istenek arcai...
  9. MasterV

    Történelem

    Tengermély 10teletem! Ha már Domvik meg lett említve: hogy érted azt Bűvdudás, hogy nem kitalált isten? Nem arról van szó a PPL vonatkozó fejezetében, hogy a titkos inkvizíció legnagyobb titka, hogy a vallás csak egy jól kitalált álca a hívek megvédéséhez? Illetve hogy maga Domvik sem más, csak egyike a felsőbb erőknek, tehát nem egész istenség, csak az egyetemes felsőbb erő egy szilánkja. Nekem ebből, és egyéb olvasmányaimból az jött le, hogy Domvik, mint isteni lény, nem létezik, inkább egyfajta szimbiózisa más ősi entitásoknak, mint pl. Jedome, a barbárok egyik istenalakja. Az ő együttesük adja a 7 arcot és az általa képviselt eszmét, melyen keresztül a hívek egyszerre látják el őket energiával és fordítva dettó.
  10. MasterV

    Versek (!csak saját versek!)

    Pengedal, avagy párbaj-vers bajvívóktól, ahogyan az megesett Arteman Arkante Den Shadlek és Aggiarono Shadaron nemes küzdelme során Shadon földjén az elmúlt esztendő középső napján. Árnyékból fény villan, hüvelyből kard illan, Acélnak ezüstje hogy a levegőt megfesse, Bíborral, bársonnyal. Penge ív megcsillan, hideg vas úton van, Halálos táncával hogy életet veszejtsen, Kínnal, fájdalommal. Becsület kérdése, feltéve fent pengére, Hogy igazát bizonyítsa, Vágással, döféssel. Hideg szem megvillan, tekintet felcsillan, Védelmen rést hogy felfedjen, Stílussal, cselvetéssel. Nemes hölgy sápadtan, majdhogynem ájultan, Imádkozik, hogy hőse győzzön, Párbajban, fegyverrel. Mind, ki néz, döbbenten, halálos gyors csendben, Figyel, hogy láthasson, Igazságot, acélból. Rapír döf, jó penge, táncpárja szúr szemben, A párbajt hogy befejezze, Halállal, élettel. Az idő megdermed, acélszár megremeg, Szívében egy félnek, Hidegen, kegyetlen. Sikoltás messze száll, meglódul a világ, A vesztesért hogy imádkozzon, Szomorún, keservvel. Ifjú vér kardot mos, szemére homályt hoz, Becsületét hogy vesztette Hölgyét és sajátját. Nincs más már, ki megóvná Életét hogy vesztette Lovagja, szerelme Szégyenben elbujdos, világnak búcsút mond Hölgyünk hogy vezekeljen Bánatban, kínok közt. Szívében csúf harag, bosszúvágy fennmarad Kedvesét hogy megbosszulhassa Igaz mód, becsülettel. Hisz ártatlan volt mindkettő, két ifjú szerető Családjaik hogy örvendtek, Létüknek, kettejüknek. Csúf ármány, hamis vád, Szerelmüket hogy megszakítsa Megszületett, elvégzetett. Most, hogy már nem nemes, pengéje végzetes, Bosszúját hogy beteljesítse, Volt úrasszonynak, új kalandornak. Távoli földeken, bolyong szüntelen, Tudását hogy gyarapítsa, Fegyverrel, elmével. Új nevet, s címeket Magának hogy kiharcolt, Szívvel, lélekkel. Végül hát hazatért, megtorolni a rossz vért Aljas gyilkost hogy megölje Rapírral, szent vassal. Tulajdon karjával, szerelme kardjával, Végső elégtételt hogy vegyen, Párbajban, gyors harcban. Újra száll ezüst fény, ismét ömlik pengén vér Az igazság hogy nyerhessen, Diccsel, diadallal. Végzettel megküzdött, Dicsőségben fürdött, Becsületben hogy hazatérhet, Magányos, szomorú hősnő. S a keserű sírhalmon, jó penge nyugodjon, Tudván, hogy elvégezte dolgát, Bosszúban, igazságban.
  11. MasterV

    Előtörténetek

    A Last Minute csapat előtörténete a X. Lumina Cornu asztali tornáról: Csapattörténet Lássátok hát, érdeklődők, krónikáját Mesteremnek s az ő hős barátainak, ahogyan azt saját szememmel láttam s átéltem, én, a Vadkan, Alveris De Amassyn-el Fervus fegyvernöke és krónikása az elmúlt éveknek során: Krad kegyelme sodort minket egymás mellé, s az ő csodája kovácsolta barátságunkat mesteremmel, a nemes lovaggal. Dicső harcban, egy Tharr szekta elpusztítása során köttetett ismeretségünk s tart töretlenül a mai napig. Ennek immáron hét éve. Hét kalandos éve. Nemhiába mondják a bölcsek, hogy a hősök élete soha nem egyszerű. A mienk sem volt az. Alveris lovag küldetése, hogy szülei korai elmúlását s szülőföldje nemeseinek ocsmány üzelmeit birodalma ura, a nemes Eligor Herceg elé tárja, ezzel véve elégtételt a bűnös söpredéken, ahogyan az hívő s jó lovaghoz illik. Ennek bizonyítékait kívántuk a Herceg székvárosába szállítani, amikor rablók támadtak ránk. Végeztünk velük, ahogy illik, s merő szívjóságból és a vidék becsületes, dolgos népe iránti tiszteletből felkutattuk a brigantik rejtekhelyét is. Ott megdöbbenve láttuk, hogy e gazfickók nem kevés embert tartottak fogva, s rabszolgaként akarták őket árulni. Időben érkeztünk, épp amikor a rabszolgakereskedők is a rablóbarlang elé értek. Némi rafinéria, Krad hatalma s persze pengéink segítségével hamar rendet vágtunk a mocskok között. A foglyokat isten áldásával és a haramiák készleteivel útnak engedtük. Később, amikor Alveris Úr már küldetése utolsó kapujánál állt, kénytelenek voltunk egy apró kitérőt tenni a hercegi udvarban. Teljesen véletlenül, de jogosan, hisz kockán nyertem, birtokomba jutott egy erszény, benne furcsa érmékkel, kövekkel. Az igazi meglepetés akkor ért minket, amikor egy tolvaj megpróbálta elcsaklizni. Az erszény elszakadt, s meglepetten láttuk, hogy a bőrbe valaki egy térképet égetett, aprólékos munkával. Krad lehelt kíváncsiságot mindkettőnkbe, s nyomába eredtünk a rejtélynek, mit az iszák tartogatott. Közben összetűztünk a balsorsú zsebmetsző bandájával is, amelyet szerencsére néhány karcolással átvészeltünk, s a székvárosnak sem kell tovább e söpredéktől tartania. Végül a helyi Krad szentélyben helyeztük el a térképet, s alkalomadtán, amikor nem lesz más dolgunk, felkutatjuk majd eredetét és jelentését. Ezen apró közjáték után Mesterem végre Eligor elé tárhatta bizonyítékait otthona gondjairól. A nemes Herceg vizsgálókat küldött ki, hogy a bizonyítékokat ellenőrizzék. Uram megnyugvó szívvel hagyta el a várost. Én magam kicsit hevesebb szívveréssel, mert az egyik esti kitérőm során megismertem egy fiatal hölgyet, aki meglepetésemre nem borzadt el ábrázatomtól, szavaim pedig értő talajba hullottak eszében s szívében egyaránt. Rövid románc volt ez, de annál meglepőbb következménnyel: valahogy kiderült a dolog, s a leány, kinek apja céhmester volt a kovácsok között, nos ő nem örült, hogy enyhén fogalmazzak. Nem átallott néhány segédet utánam küldeni, hogy a szégyenfoltot pörölycsapásokkal mossa le családjáról. A negyedik legényt nem vertem eszméletlenre,s mielőtt kordét fogadtam nekik a déli kapunál, hogy ájult társait hazavigye, megüzentem a céhmesternek, hogy eszem ágában sem volt kihasználni leányát, tisztelem, becsülöm, s amint időm engedi, visszatérek hozzá, ha még ő is így akarja. Ekkor Alveris uradalmába tértünk vissza, hogy a hosszú utat kipihenjük és a vizsgálók munkáját segítsük, amennyiben szükséges. Itt találkoztunk Maldinnal. Maldin, a veterán számszeríjász kifejezetten Alveris lovagot kereste, s azért jött, hogy apja emlékének adózva mesterem mellé szegődjön. Mesterem természetesen maga mellé vette a fiút, akiről kiderült, hogy bár hallgatag, mégis talpraesett, magabíró harcos. Ez hamar bizonyítania is adatott lehetősége. Eligor herceg vizsgálói ugyanis eltűntek. Állítólag egy toronból szökött rabszolgabanda keresztülvágott a Dwyll unión, s pont a mi uradalmunk felé vezetett útjuk. Készleteket raboltak, akkor vették vérét a szerencsétlen mód arra járó vizsgálóbizottságnak. Ezeket utólag tudtuk meg a túlélőktől, akik megúszták a fosztogatók portyáját. Nyomukba eredtünk és sikerrel is jártunk. Ranil népe bár néha furcsa, ám igencsak egyenes emberek. Többször segítettek, ahogy a gazfickókat űztük dél felé. Nekem már akkor furcsa volt, miért tartanak a határ felé a kurafiak. Én is éltem rabláncon, s most sem szégyenlem bevallani, hogy bizony épp az ellenkező irányba mennék, ha választonom lehetne rabságom helye vagy más földek között. Gyakorlatilag a határon értük utól őket. Tizen voltak, s amikor megláttuk őket, rögtön tudtuk, hogy ezek nem szökött rabszolgák. Tán fejvadászok vagy másféle martalócok lehettek. Mi hárman voltunk, meg az a pár fegyveres határvadász, akikkel út közben találkoztunk s kötöttünk fegyverbarátságot. Egy valódi kis csata alakult ki, s Maldin halálpontos lövései, meg a nemes Raniliták segedelme nélkül bizony mondom, ott haltunk volna meg. Végül mégis mi maradtunk állva, minden gazembert leküzdöttünk. Mesterem szerint fejvadászok voltak. S ez egy igen baljóslatú gyanút ébresztett fel benne. Maldin és én is egyetértettünk, mikor megosztotta velünk gyanúját. Lehet hogy valami nálunknál sokkal nagyobb léptékű disznóságba keveredtünk. Még sebeinket nyalogattuk, amikor a következő istencsapás lesújtott. Egy valódi toroni csapat ütött rajtunk. Derekasan küzdöttünk, ám létszámban s kipihentségben mind felettünk álltak. Fogságba estünk. Todvarba szállítottak minket kihallgatásra. Szerencsére egyikünk sem az a mimóza lélek, így jópár nap vallatás nem vezetett eredményre. Egy varázslót hoztak, hogy kiszedjenek belőlünk mindent, amit akarnak. Velem kezdték. A fehérhajú vajákos igencsak meglepődött, pökhendiségében nem számított elmém védműveire. Valahol igaza volt, ki gondolná, hogy egy ork elméjét védművek erősítik? Nos, szerencsém volt, hogy egy ilyen pökhendi pávát sodort elém Krad. Felismerve a pillanatnyi lehetőséget, eltéptem a kötelékeimet és a riadt varázslót a székem egyetlen csapásával bemutattam szörnyistenének. Nem volt egyszerű eljutni a kazamatákba, ahol társaimat őrízték, de végülis sikerült. Kiszabadítottam barátaimat és szökni próbáltunk. Embert próbáló feladat volt, mégis sikerrel jártunk. Felgyújtottuk a készletraktárukat, s egy szerencsés véletlennek hála, a határt folyamatosan őrző pszi-mesterek egyikét-másikát is sikerült elcsípni és ártalmatlanná tenni. Így a keletkezett káoszban megszöktünk. Uram egyik jó ötletének hála még a vár mágikus védműveit is sikerült megrongálni. Épp csak arra nem számítottunk, hogy egy megtört varázsjel mekkora erővel robban fel. Krad gyógyító hatalma nélküll minden bizonnyal ott haltam volna szörnyet a robbanásban, csakúgy, mint Maldin. De Alveris segedelmével túléltük ezt is, és a falon tátongó lyuk a szabadságba vezetett minket. Hónapokba tellett, mire kikeveredtünk az Észak-toroni határvidékről, menekülve a feldühödött üldözők elől. Az Unión átkelve ismét a birtokra mentünk, ahol kellemetlen meglepetés ért minket. Távollétünkben Eligor herceg keresni kezdte embereit, s a helyi nemesek intrikáinak hála, azt a hírt kapta, hogy Alveris bormámorban megölte a szerencsétleneket, mert nem az ő szavai igazát támasztotta alá vizsgálatuk eredménye. Gyakorlatilag szökött rabból üldözött bűnözők lettünk. Kradnak hála, mesterem jobbágyai jó és egyenes emberek voltak, segítettek nekünk rejtőzni s még információval is elláttak minket, mert ők ismerték már urukat, hogy tudják, galád intrika áldozata lett. Kiderítve, ki felelt a hírekért, mesterem Krad egyházának segítségét kérte, s kapta. Feladta magát Eligor katonáinak (persze velünk együtt), s meghallgatást kért. A herceg kegyet gyakorolt, s tárgyalásra lettünk citálva, ahol Dreina egyik papja volt a bíránk. Vádlóink, a helyi kisnemesek kitettek magukért. Számtalan hamis tanút és bizonyítékot tártak fel. Kezdett rosszul állni a szénánk, ám ekkor Krad rendje lépett közbe. Emlékeztek még, tisztelt olvasók, a Tharr szektára, amelyet kiirtottunk évekkel korábban? Nos tőlük zsákmányolt mesterem egy olyan méregleírást, mely az embereket gyökerestől változtatja meg. S a tiszteletreméltó papok, akiknek mesterem ezt a receptet átadta akkor, most a bíróság elé járultak és bizonyították, hogy a vidék urai mind egy szálig annak befolyása alatt álltak! Másnap már szabadok voltunk, s a Herceg intézője megtette a kellő lépéseket, hogy kirostálja azokat, akik akarva vagy akaratlanul részt vettek e szövevényes mérgezési históriában. Az is bizonyítást nyert, hogy toron bűzös keze van a dologban. Tán valami közeledő szörnyű tervük része volt az egész. Bele sem merek gondolni, micsoda bajban lettek volna a Vörös Hadurak, ha egy átfogó támadás lerohanja a Dwyll uniót, s nem áll mögöttük Erigow határvidékének nemessége, mint segítő erő a Fekete Zászlók elleni harcban. Egyik este, amint a történteken rágódtunk, Maldin mondott valamit sikereinkről. Ha igaz lenne a fent említett sötét terv, s mi belerondítottunk, akkor bizony igen nagy céltáblát akasztottunk a farunkra, amelyre örömmel lő majd a Fekete Hadurak minden bosszúszomjas követője. Nem túl biztató kilátások, mit ne mondjak… Két hét megérdemelt pihenés várt ránk ezután. A pihenésnek az vetett véget, hogy vendégeink érkeztek. Er’athor, Doran magisztere, s unokaöccse, Elas. Alveris segítségét keresték egy tudományos kutatás kapcsán, melyet próbáltak ugyan körülírni nekem, de nem igazán értettem. Az emberi viselkedéssel kapcsolatos. Alveris úr persze segített, hisz Krad követőjeként szent feladata a tudás keresőinek, s a mentális épülés mindenben történő segítése. Sokat beszélgettünk velük a következő napokban, hadd haladjanak a tanulmánnyal. A magiszter meglepően jószándékú fickónak látszott, sokat beszélt, s mindenkivel megtalálta a hangot. Még velem is, ami nagy szó, hisz nem úgy képzeltem el egy dorani varázslót, hogy ork harcosokkal társalog kalandozótörténetekről, s a világ dolgairól. Ám ő mégis ilyen volt. Unokaöccse kicsit más alkat volt, lelkiekben mindenképp. Volt benne valami hűvös, valami kiszámíthatatlan. Mintha folyamatosan árny vetült volna rá. Ettől eltekintve azonban ő is igyekezett kedélyes lenni, s Maldinnal meg velem néha még lövészversenyt is tartottunk. Esélyem sem volt. Néhány héttel érkezésük után Alveris bejelentette, hogy útra kelünk. Visszatérünk a Hercegi városba, hogy megvizsgáljuk a térképet, amit még korábban találtunk. Elas és Er’athor velünk tartottak. Napokat töltöttünk a Hercegi könyvtárban, ahová Eligor személyes parancsára kaptunk bejárást. Nagy szó ez, úgy vélem. Kiderült, hogy nem is kell messzire mennünk, ha meg akarjuk találni a térképen megjelölt helyet. A tarini hegység egyik délkeleti nyúlványát vélték felismerni barátaim a jelzésnél. A szöveget, ami mellé volt írva, sajnos nem sikerült lefordítani, mert feltehetőleg nem csak idegen nyelven, de rejtjelezve is volt. Mindenesetre elhatároztuk, hogy ha már ennyit tudunk, megszemléljük azt a bizonyos helyet. Indulás előtti este ismét kellemetlen közjáték esett meg. Ez a város, hitemre mondom, nem szeret engem. Szóval történt, hogy Elassal iszogatni indultunk egy csapszékbe amikoris néhány keménykötésű fickó kapott körbe bennünket. Tán tucatnyian voltak. Nem szóltak, csak néztek fenyegetően, kezükben bunkók, bikacsökök. Egyiküket megismertem. A kovácslegény volt, akit a múltkor megkíméltem. Szólni sem volt időm hozzá, mert az egyik kapualjból kilépett a céhmester. Közelebb lépett, kardot fogott. Azt mondta, most meghalok, azért, amit a családjával tettem. Nem értettem a dolgot, ezért kérdezősködni kezdtem. Nem volt egyértelmű, hogy nem vagyok liliomtipró dúvad? Nem kapta meg az üzenetemet? A szeméből sütött az utálat. Azt mondta, a lányát el kellett üldöznie, mert terhes lett. És sem a család neve, sem a céh nem engedheti meg magának, hogy egy félork fattyú vessen rájuk rossz színt. Nekem pedig fizetnek kell a tettemért. Teljesen megdöbbentem. Lehet, hogy apa lettem? Hol lehet a lány, aki olyan jó volt velem? Hol a gyermekem? Mit tett velük ez a szerencsétlen abroncsagyú hústorony? Mire feltettem volna neki a kérdésemet, rámrontott. Egyedül, karddal, én meg csak álltam ott bambán, mint egy vágásra váró barom. Értetlenül néztem, amint Elas meglódul, elsuhan a kovács kardja alatt és hirtelen villanó tőrével háromszor is megszúrja a meglepett kovácsot. Az hangtalanul összeroskadt, a körben állók meg értetlenül néztek. Majd nekünk rontottak. Elas tőre véres rendet hasított köztük, én puszta kézzel ütöttem ki jópárat. Végül ketten álltunk, mindenki más feküdt. Elas épp az első sebesült mellett állt, s törével felé nyúlt. Épp idejében akadályoztam meg a szörnyűségben. Értetlenül nézett. „Ezek nem érdemelnek kegyelmet. Ők is megöltek volna téged…” mondta. És én tudtam, hogy igaza van, de nem engedhettem, hogy megölje őket. Végül vállat vont és közölte, hogy akkor ő most visszamegy a szállásra és lepihen. Elment a kedve az italozástól. Én meg ott maradtam továbbra is bambán, körbevéve sebesültekkel. A céhmester még élt. Háromszor ráztam meg, mire magához tért. Követeltem, hogy mondja meg, hová küldte a lányát. Leköpött. Képenvágtam. Még háromszor. Végül kinyögte, hogy Erionba, ott mindenféle szerzet megélhet. Kapott pénzt is, biztosan megvan, de ide nem jöhet vissza többet. Ennyi elég is volt. Otthagytam. Fogtam egy suhancot az utcán, adtam neki egy marék rezet és hozattam vele hordárokat meg orvost a sebesülteknek. Aztán visszatértem a szállásunkra. Beszámoltam Alverisnek és Er’athornak a történtekről. A magiszter mindig vidám arcáról lehervadt a mosoly, majd kimentette magát és unokaöccse szobájába ment. Hallani véltem, hogy vitáznak, de nem hallgatóztam. Alveris is magamra hagyott, azt mondta elsimítja ezt a dolgot. Sikerrel járhatott, mert nem jöttek értünk az őrök aznap. Sem máskor. Másnap útra keltünk. Felkutattuk a térképen jelzett helyet. Vadállatokkal és kóbor orkokkal küzdöttünk, míg végül ott álltunk egy kövekkel eltorlaszolt barlangbejáratnál. Elas legalább húsz rafinált csapdát talált a környéken, mind a bejáratot volt hivatott védeni a behatolóktól. Er’athor szerint mágia munkál a közelben, így résen voltunk, amennyire lehetett. Végül behatoltunk. Hatalmas barlangcsarnokba jutottunk egy nem túl hosszú járaton át. Bent pedig egy Kaput találtunk. Er’athor is csak elképedve bámulta. Valami olyasmit mondott, hogy ekkorát még nem látott. Itt, messze mindentől, a hegyi semmi közepén, egy akkora Kapu áll, amin akár ostromgépeket is át lehetne küldeni. Maldin kiváncsiságból közelebb lépett és valószínűleg megsértett valami védelmező jelet, mert hirtelen rázkódni kezdett a barlang körülöttünk. Más megoldás nem lévén, mivel meghalni nem akartunk, átmenekültünk a kapun. Nem szeretem a mágiát, kiváltképp ha azt se tudom mi lesz velem tőle. Ez is olyan eset volt, mely megalapozta rossz tapasztalataimat. Egy szűk völgyben vetett ki bennünket a kapu, egy várfal előtt. Körben magas szirtek, mintha a hegyek körbenőtték volna a várat. A vár felvonóhídja nyitva volt, s a nyílásában egy embermagas pajzs lebegett, olyan cirádás, kacskaringós vésetekkel, hogy még a szemem is belefájdult, ha ránéztem. Er’athor erősen vakarta a fejét és valami olyasmit magyarázott, hogy itt valami ősi mágia munkál, meg hogy nem érzi stabilnak a manahálót, bármi is legyen az. Ami zavarba ejt egy varázslót, az komoly bajt okozhat nekünk is. Felderítettük a várat, de csak port, csontokat meg elrozsdállt, elporlott berendezést találtunk. Viszont csontokból nem keveset. Olybá tűnt, mintha egy kisebb sereg vívott volna harcot itt valamivel. Végül úgy döntöttünk, hogy nem piszkáljuk a pajzsot, de Alveris gyorsan papírra vetette a mintáját és alakját, majd a Rend kitalálja, mit kezdjen vele. Mikor befejezte, a térkapu egy hang nélkül eltűnt. A pajzs pedig koppanva esett a földre, visszhangot verve a hegyormok között. Jobbnak láttuk távozni. Szűk szurdokokon keresztül vánszorogtunk, napokig száraz élelmen éltünk, mert még vadakat se láttunk. Végül kiértünk a hegyek fojtogató öleléséből, egy köves lankára, amely sztyeppébe váltott. Rettentő sokat gyalogoltunk, mire lakott területet találtunk. Megdöbbenésemre a Hat Város szövetségének nevezett területre keveredtünk jópár ezer mérföldre minden általam ismert területtől. Öröm az ürömben, hogy Krad egyháza itt is tartott fenn templomot, így volt honnan segítséget kérni. Ellátmánnyal, lovakkal megsegítve észak felé indultunk, a nem is olyan távoli Erionba. Az a város egy csoda. Hatalmas. Ősi. Veszélyes és érdekes. Hetekig tudnék írni róla. De most inkább csak annyit, hogy néhány új baráttal gazdagabban és jópár illúzióval szegényebben álltunk következő héten a Kapuk terén, hogy visszatérjünk Erigowba. Ott ismét kutatni kezdtünk, minden lehetséges forrásban azután, hogy vajh milyen varázstárgyat találhattunk a hegyek közt. Krán hegyei közt, hogy pontos legyek. Nem sok jót ígért sem a hely, sem a körülmények, azzal az átkozott pajzzsal kapcsolatban. Végül nem jutottunk semmire. Mindenesetre továbbadtuk a térkapu hírét a Hercegi udvarnak, hogy továbbítsák Tarinba, hátha a törpéket érdekli a határaikon zajló esemény. Mi pedig Doranba mentünk, hogy Er’athor segedelmével pontot tegyünk vizsgálatunkra a pajzzsal kapcsolatban. Időközben kifüstöltünk egy Dreonnar nevű boszorkánymestert, egy hittárs kérésére, a szolgálóival egyetemben. A Dorani iskola könyvtára pedig választ adott a kérdéseinkre. Amit találtunk, nem más volt, mint a Tizenhárom Kráni Istenfattyú pajzsainak egyike. Nem mondom, letaglózott bennünket a hír. Sürgősen üzentünk is a Tariniaknak, hogy mire készüljenek, ha fel akarják tárni a barlangot, ahol jártunk. Er’athor kapcsolatainak hála az is tudomásunkra jutott, hogy Pyarronból különleges alakulat indult el a hegyekbe, hogy begyűjtsék a relikviát, és biztonságba helyezzék. Elégedettek voltunk mindannyian. Egészen addig, míg Elast meg nem vádolták valami értékes csecsebecse ellopásával. Végülis úgy döntöttünk, hogy visszatérünk Alveris birtokára. És íme, elérkeztünk a mai naphoz, amikor végre újra kényelmesen pihenhetünk meg Mesterem birtokán, távol a világ zajától, ahol mindenki saját tanulmányaival foglalkozhat, addig, míg újra nem szólít bennünket a kalandozó-sors.
  12. MasterV

    Előtörténetek

    Vadkan, az udvari ork Előtörténet A fogadós lánya csendesen suhant végig az apró város réges-régen kövezett, ma már csorba fogsorra hasonlító macskakövein. Saruja alig vert hangot a korai órán, ahogyan a kápolna felé tartott. Arcán kapzsi vigyor ült, mely csöppet sem szépítette meg amúgy sem túl csinos vonásait. Azt remélte, hogy a kezében szorongatott bőrkötésű könyvért majd kap annyi pénzt, hogy megvehesse magának a nagyvásárban a rég áhított főkötőt. És akkor messze ő lesz a legszebb hajadon, aki után majd csak úgy epednek a legények. Egyszerű, hiú és butácska teremtés volt. Lépteit lelassította, amint a Dreina templom elé ért. Tisztelettudóan fejet hajtott, majd belépett. Egyenesen Theo atyához sietett, aki a reggeli imádságot készítette elő. Néhány szót váltottak, majd egy ezüsttel gazdagabban, s ha lehet, még az eddigieknél is pökhendibben hagyta el a templomot, akár egy nemesasszony. A könyv már nem volt a kezében. Az atya gondosan megszemlélte a könyvecskét. Egyszerű, bőr kötés, átlagos súly. A borítójára egy vadkant karcoltak, nem túl művészi, de jól kivehető formában. Szemöldöke kíváncsian húzódott fel, miközben a fogadós lányától hallottakon rágódott. Egy páncélos harcos, aki egy rettenetes szörny kíséretében érkezett este, s most, kora reggel már tovább is állt? Érdekes. Talán még figyelemre is számot tarthat. Mindjárt kiderül- gondolta- majd fellapozta a könyvet. „ Azon kevesek közé tartozom, akik kétszer születtek meg. Hogy először mikor történt meg, a leghalványabb ötletem sincs. És ha jól gondolom, másnak sincs széles e világon. Nem volt olyan nevezetes esemény. Egy ork nőstény kölyköt hozott a világra. Valahol, Északon, talán Abasziszban,már ha csekély információim helyesek. Ennyi. Megtörtént. Az ork nőstényt elnyelte a kegyetlen valóság. Hogy egy kupleráj, vagy egy harci verem, esetleg egy büdös kanális, az talán már mindegy is. A lényeg, hogy életet adott nekem. Ennek örülök. Örültek neki első gazdáim is. Mivelhogy rabszolgasorba születtem. A Láncbarátok (bár nehezemre esik nagybetűvel írni a nevüket,és a torkom is kapar kissé, mintha köpnöm kéne mindig, ha rájuk gondolok. De mesterem szerint így helyes az írás, s ha követni akarom az ő példáját, akkor nem hibázhatok, amikor betűvetésről van szó.) Tehát… Ők egy kupac pénzt láttak bennem. Jóformán még magamról sem tudtam, máris dolgoztatni kezdtek. Azt hamar észrevették, hogy erős vagyok. Nem tudom, akkor történt-e, amikor az egyik korbácsosnak egy rúgással eltörtem a lábát, vagy akkor, amikor egy másikat a kínzócölöppel vertem fejbe, amit a földből téptem ki a bilincseimet használva fogódzásra. Mindenesetre feltűnt. És nekem is, hogy ők észrevették. Emberek jöttek, számtalan fizimiska, rengeteg öltözet. Idegen országokból valók voltak, nem kérdés. Rabszolgakereskedők. A Láncbarátok (nem köpök,nem köpök,nem köpök!!!) eladtak egy aszisznak. Nem emlékszem a nevére pontosan, mert majdcsak húsz éve történt már. Grom vagy Tom vagy valami ilyesféle volt. De azt sose felejtem el, hogy mit mondott, amikor mustrált, mint egy lovat. -Szép darab hús vagy, te dög. Lehet, hogy kutyaeledel leszel az arénában. Vagy te eszed meg a kutyákat. Nem kóstoltam még kutyát, de nem tetszett, ahogy mondta. Ahogy a nagy gülü szeme csillogott közben. Szerettem volna őt is megütni, de nem sikerült, mert ezúttal erősebben kikötöttek. Úgy is lettem elszállítva. A meglepő az volt, hogy amikor bezárult mögöttem az aszisz birtokának nagykapuja, elengedtek. Nem volt sem kötél, sem lánc. Kicsit tán meg is illetődtem. Aztán megértettem. Idővel. Az aszisz csak egy felhajtó volt, s a birtok sem az övé volt. Egy kiképzőbirtokra kerültem. Valami nemesé volt az egész, de vele sosem találkoztam. Annyit tudtam meg, hogy ha jól viselem magam, velem is jól fognak bánni. Ez tetszett. Nagyon untam már a folyamatos verést meg korbácsolást. Itt pedig ennem adtak, nem is rosszul. Úgy beszéltek velem, mintha lennék valaki. És dolgokat tanítottak nekem. Megtanítottak harcolni. Nem pusztakézzel, hanem igazi fegyverekkel. Azt mondták, idővel majd akár a szabadságomat is megválthatom. Ahogy teltek az évek, én figyeltem és tanultam, vártam az alkalmat, amikor tényleg szabad lehetek. Sokáig vártam, és rájöttem, hogy akik körülöttem vannak, sokszor hosszú időre eltűnnek. Aztán sebesülten, vagy sehogy nem térnek vissza. Ez egy kicsit nyugtalanított. Attól tartottam, hogy egyszer értem is eljön a felhajtó ismét, és egy rosszabb helyre visz majd. De nem jött. Szerencsére. Viszont kereken öt éve jött valaki más. Egy nemesember. Nagy kísérettel, sok fegyveressel. Azokhoz jött, akik tanítottak. Másnap pedig mindannyian egy hajón ültünk. Nem tudom, meddig lehettünk rajta, nekem sok időnek tűnt, és nagyon beteg voltam. Egészen addig tartott, míg partot nem értünk. Ott aztán megtudtuk, mire is készültünk éveken keresztül. Háborúba megyünk. Tehát katona lettem. Így utólag belegondolva egyértelmű a dolog, de ott és akkor nemigen gondoltam ilyenre, mert nem volt időm gondolkodni. Pedig a mester szerint sokat jelent, ha gondolkodunk. Én pedig tudok gondolkodni. Olykor túl sokat is. De vissza a háborúba. Mint megtudtam, északi csapatok készültek megtámadni egy Toroni határvárost. Állítólag valami hatalmas disznóság volt ott alakulóban, és az idő sürgette azokat, akik felbérelték a kompániánkat. Így aztán felvonultunk a város falai alá és megostromoltuk. Kiválóan haladtunk, mér másnap a falakon belül kerültünk. Állítólag a Tharr papok nem tudták táplálni valami miatt a várost védő mágiát, azért jártunk sikerrel. Ezt az egyik hadnagytól hallottam. Aztán, amikor már közel jártunk ahhoz a városrészhez, amiben az a templom állt, amit le kellet volna rombolnunk, megtörtént a baj. Kénszín bőrű, sárga szemű akoliták özönlöttek elő a város minden szegletéből és mágiaforgató papok meg tudjaisten miféle vajákosok támadtak ránk mindenfelől. Én magam tán egy tucat kénszagú fattyút is lekaszaboltam hűséges csatabárdommal, de nagyom rosszul állt a szénánk. Voltak ott mások is, akik önszántukból jöttek. Kalandozók. Ők mellettünk küzdöttek, de közülük is jópáran elestek a villámesőben és a sarlókések villogásában. Én pedig akkor születtem újjá. Egy akolita vérét ráztam le a bárdomról, amikor belémvágott a villám. Egy boszorkánymester szaladt felém véres tőrrel. Én meg csak álltam ott, mint egy kötözött sonka, minden izmom görcsben, szemeim tágra nyílva. Éreztem a halál fuvallatát. Azt hallottam, hogy a halála előtt mindenki előtt lepereg az élete. Én sem voltam kivétel. Amikor a tőr a bordáim közé szaladt, egy gyors, rövid, és végtelenül szánalmas életet láttam, amibe szinte semmi beleszólásom nem volt. Nem tetszett. Álmaimban mindig másképp képzeltem el az életemet, amit majd akkor élek, ha szabad leszek. Erre tessék. Ez a koszoskezű kecskehágó elveszi tőlem az egészet. No azt már nem. Amikor látomásom végére értem ismét ott hevertem a csatamezőn. Éreztem a szúrásból sugárzó fájdalmat, s láttam, ahogy gyilkosom újabb szúrásra emeli kését. Ekkor történt a csoda. A gyilkos valósággal kettészakadt, amikor egy vastag kardpenge a feje tetejétől az ágyékáig kettéhasította. Az elzuhanó torzó mögött pedig megláttam megmentőmet. Magas volt, valóságos óriásnak tűnt. Legalábbis a földről nézve. Fényes páncélján vér csorgott és ezer horpadás éktelenkedett, de kezében meg sem rezdült roppant kardja. -El ne pusztulj itt nekem, szőrös komám! – rikkantotta- minden fegyveresre szükség lesz a démonigézők ellen! Kezét felém nyújtotta és újabb csodát tett. Meggyógyított, közben egy arany kör sugárzott a kezében tartott aranyláncon. Gyönyörű volt. Tán sose láttam ilyen szépet életemben. A fájdalom eltűnt, a sebem pedig beforrt. Nyoma sem maradt. Ezen mondjuk mindketten meglepődtünk, ő szóvá is tette. -Nem gondoltam volna, hogy az én Uram segíteni fog egy orknak. Maradj melletem, kölyök, akkor mindketten nagyobb eséllyel ússzuk meg ezt a napot.-mondta. És úgy is lett. Elutottunk a templomba, aztán a kazamatákba. Tharr-papokat öltünk, meg egy elmebeteg varázslót is, aki valami Óbirodalomról hadovált, mielőtt beleállítottam a bárdomat. Estére már a határ túloldaláról néztük a lángok festette horizontot. Páncélos megmentőm ott kérdezte meg, nincs-e kedvem csatlakozni hozzá. Azt is megmondta miért. Kíváncsi rá, miért segített Krad egy ork zsoldoson. És ezt talán megtudhatja, ha mellette maradok. A felhajtó hamar belement az alkuba, gyakorlatilag egy perc alatt új gazdám lett. Ám a lovag közölte velem, hogy ő nem tart rabszolgát. Ha akarok, jószántamból vele tarthatok, megismerni Krad terveit, de ha nem akarom, akkor mehetek békével. Ekkor már én is kíváncsi voltam, először is arra, ki az a Krad, és csak másodsorban a szándékaira. Így beleegyeztem. Így, hosszú évek múltán már azt is mondhatnám, hogy így lettem fegyverhordozó. Kezd fájni a kezem a körmöléstől, mára abbahagyom. Remélem mesterem, hogy elégedett leszel a mai teljesítményemmel. Egyre jobban tetszik nekem ez a betűvetés Holnap a mi történetünket írom majd le, mint egy krónikás. Vadkan, a krónikás. Nem is hangzik rosszul. Az öreg pap mosolyogva összecsukta a könyvecskét, majd a fogadóba indult. Legjobb lesz visszajuttatni az ork naplóját, még mielőtt visszajön érte. És a fogadós lányát sem ártana megtanítani olvasni. Nem is tudta elképzelni, hová lesz a fruska pökhendisége, ha kiderül, hogy egy átutazó ork okosabb, mint őnagysága… A lány által korábban előadottak ugyan felizgatták, attól tartott, hogy tényleg valami gonosz szerzet utazott át kis városán. Most azonban már csak egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkát, miközben istenéhez imádkozott hálásan. Csak kalandozók. Hála az égieknek.
  13. MasterV

    X. Lumina Cornu Asztali Torna és II. Kalandozók Napja

    Akkor te minket keresel, kedves Hulla! Mi is ketten maradtunk a társammal, 4 fővel már jók lehetünk. A rendezvény facebook oldalán írtam hozzászólást, Pál Csaba néven megtalálsz és egyeztethetünk.
  14. MasterV

    X. Lumina Cornu Asztali Torna és II. Kalandozók Napja

    Sziasztok! Ketten maradtunk a 4 fős tervezett csapatunkból, hozzánk is lehet csatlakozni. Facebookon kereshet aki érdeklődik, a rendezvény oldalán is hagytam bejegyzést.
×