Jump to content
Kalandozok.hu - M.A.G.U.S. Szerepjáték

MasterV

Kalandozók
  • Hozzászólások száma

    4
  • Csatlakozott

  • Utoljára itt járt

Róla: MasterV

  • Rang
    Felvilágosult földműves

Kalandozós kérdések

  • Mi a kedvenc kasztod?
    Bajvívó
  • Mi a kedvenc regényed?
    Kráni krónikák
  • Melyik a kedvenc novellád?
    Becsület dolga
  • Melyik évben kezdtél el szerepjátékozni?
    1993
  1. Előtörténetek

    A Last Minute csapat előtörténete a X. Lumina Cornu asztali tornáról: Csapattörténet Lássátok hát, érdeklődők, krónikáját Mesteremnek s az ő hős barátainak, ahogyan azt saját szememmel láttam s átéltem, én, a Vadkan, Alveris De Amassyn-el Fervus fegyvernöke és krónikása az elmúlt éveknek során: Krad kegyelme sodort minket egymás mellé, s az ő csodája kovácsolta barátságunkat mesteremmel, a nemes lovaggal. Dicső harcban, egy Tharr szekta elpusztítása során köttetett ismeretségünk s tart töretlenül a mai napig. Ennek immáron hét éve. Hét kalandos éve. Nemhiába mondják a bölcsek, hogy a hősök élete soha nem egyszerű. A mienk sem volt az. Alveris lovag küldetése, hogy szülei korai elmúlását s szülőföldje nemeseinek ocsmány üzelmeit birodalma ura, a nemes Eligor Herceg elé tárja, ezzel véve elégtételt a bűnös söpredéken, ahogyan az hívő s jó lovaghoz illik. Ennek bizonyítékait kívántuk a Herceg székvárosába szállítani, amikor rablók támadtak ránk. Végeztünk velük, ahogy illik, s merő szívjóságból és a vidék becsületes, dolgos népe iránti tiszteletből felkutattuk a brigantik rejtekhelyét is. Ott megdöbbenve láttuk, hogy e gazfickók nem kevés embert tartottak fogva, s rabszolgaként akarták őket árulni. Időben érkeztünk, épp amikor a rabszolgakereskedők is a rablóbarlang elé értek. Némi rafinéria, Krad hatalma s persze pengéink segítségével hamar rendet vágtunk a mocskok között. A foglyokat isten áldásával és a haramiák készleteivel útnak engedtük. Később, amikor Alveris Úr már küldetése utolsó kapujánál állt, kénytelenek voltunk egy apró kitérőt tenni a hercegi udvarban. Teljesen véletlenül, de jogosan, hisz kockán nyertem, birtokomba jutott egy erszény, benne furcsa érmékkel, kövekkel. Az igazi meglepetés akkor ért minket, amikor egy tolvaj megpróbálta elcsaklizni. Az erszény elszakadt, s meglepetten láttuk, hogy a bőrbe valaki egy térképet égetett, aprólékos munkával. Krad lehelt kíváncsiságot mindkettőnkbe, s nyomába eredtünk a rejtélynek, mit az iszák tartogatott. Közben összetűztünk a balsorsú zsebmetsző bandájával is, amelyet szerencsére néhány karcolással átvészeltünk, s a székvárosnak sem kell tovább e söpredéktől tartania. Végül a helyi Krad szentélyben helyeztük el a térképet, s alkalomadtán, amikor nem lesz más dolgunk, felkutatjuk majd eredetét és jelentését. Ezen apró közjáték után Mesterem végre Eligor elé tárhatta bizonyítékait otthona gondjairól. A nemes Herceg vizsgálókat küldött ki, hogy a bizonyítékokat ellenőrizzék. Uram megnyugvó szívvel hagyta el a várost. Én magam kicsit hevesebb szívveréssel, mert az egyik esti kitérőm során megismertem egy fiatal hölgyet, aki meglepetésemre nem borzadt el ábrázatomtól, szavaim pedig értő talajba hullottak eszében s szívében egyaránt. Rövid románc volt ez, de annál meglepőbb következménnyel: valahogy kiderült a dolog, s a leány, kinek apja céhmester volt a kovácsok között, nos ő nem örült, hogy enyhén fogalmazzak. Nem átallott néhány segédet utánam küldeni, hogy a szégyenfoltot pörölycsapásokkal mossa le családjáról. A negyedik legényt nem vertem eszméletlenre,s mielőtt kordét fogadtam nekik a déli kapunál, hogy ájult társait hazavigye, megüzentem a céhmesternek, hogy eszem ágában sem volt kihasználni leányát, tisztelem, becsülöm, s amint időm engedi, visszatérek hozzá, ha még ő is így akarja. Ekkor Alveris uradalmába tértünk vissza, hogy a hosszú utat kipihenjük és a vizsgálók munkáját segítsük, amennyiben szükséges. Itt találkoztunk Maldinnal. Maldin, a veterán számszeríjász kifejezetten Alveris lovagot kereste, s azért jött, hogy apja emlékének adózva mesterem mellé szegődjön. Mesterem természetesen maga mellé vette a fiút, akiről kiderült, hogy bár hallgatag, mégis talpraesett, magabíró harcos. Ez hamar bizonyítania is adatott lehetősége. Eligor herceg vizsgálói ugyanis eltűntek. Állítólag egy toronból szökött rabszolgabanda keresztülvágott a Dwyll unión, s pont a mi uradalmunk felé vezetett útjuk. Készleteket raboltak, akkor vették vérét a szerencsétlen mód arra járó vizsgálóbizottságnak. Ezeket utólag tudtuk meg a túlélőktől, akik megúszták a fosztogatók portyáját. Nyomukba eredtünk és sikerrel is jártunk. Ranil népe bár néha furcsa, ám igencsak egyenes emberek. Többször segítettek, ahogy a gazfickókat űztük dél felé. Nekem már akkor furcsa volt, miért tartanak a határ felé a kurafiak. Én is éltem rabláncon, s most sem szégyenlem bevallani, hogy bizony épp az ellenkező irányba mennék, ha választonom lehetne rabságom helye vagy más földek között. Gyakorlatilag a határon értük utól őket. Tizen voltak, s amikor megláttuk őket, rögtön tudtuk, hogy ezek nem szökött rabszolgák. Tán fejvadászok vagy másféle martalócok lehettek. Mi hárman voltunk, meg az a pár fegyveres határvadász, akikkel út közben találkoztunk s kötöttünk fegyverbarátságot. Egy valódi kis csata alakult ki, s Maldin halálpontos lövései, meg a nemes Raniliták segedelme nélkül bizony mondom, ott haltunk volna meg. Végül mégis mi maradtunk állva, minden gazembert leküzdöttünk. Mesterem szerint fejvadászok voltak. S ez egy igen baljóslatú gyanút ébresztett fel benne. Maldin és én is egyetértettünk, mikor megosztotta velünk gyanúját. Lehet hogy valami nálunknál sokkal nagyobb léptékű disznóságba keveredtünk. Még sebeinket nyalogattuk, amikor a következő istencsapás lesújtott. Egy valódi toroni csapat ütött rajtunk. Derekasan küzdöttünk, ám létszámban s kipihentségben mind felettünk álltak. Fogságba estünk. Todvarba szállítottak minket kihallgatásra. Szerencsére egyikünk sem az a mimóza lélek, így jópár nap vallatás nem vezetett eredményre. Egy varázslót hoztak, hogy kiszedjenek belőlünk mindent, amit akarnak. Velem kezdték. A fehérhajú vajákos igencsak meglepődött, pökhendiségében nem számított elmém védműveire. Valahol igaza volt, ki gondolná, hogy egy ork elméjét védművek erősítik? Nos, szerencsém volt, hogy egy ilyen pökhendi pávát sodort elém Krad. Felismerve a pillanatnyi lehetőséget, eltéptem a kötelékeimet és a riadt varázslót a székem egyetlen csapásával bemutattam szörnyistenének. Nem volt egyszerű eljutni a kazamatákba, ahol társaimat őrízték, de végülis sikerült. Kiszabadítottam barátaimat és szökni próbáltunk. Embert próbáló feladat volt, mégis sikerrel jártunk. Felgyújtottuk a készletraktárukat, s egy szerencsés véletlennek hála, a határt folyamatosan őrző pszi-mesterek egyikét-másikát is sikerült elcsípni és ártalmatlanná tenni. Így a keletkezett káoszban megszöktünk. Uram egyik jó ötletének hála még a vár mágikus védműveit is sikerült megrongálni. Épp csak arra nem számítottunk, hogy egy megtört varázsjel mekkora erővel robban fel. Krad gyógyító hatalma nélküll minden bizonnyal ott haltam volna szörnyet a robbanásban, csakúgy, mint Maldin. De Alveris segedelmével túléltük ezt is, és a falon tátongó lyuk a szabadságba vezetett minket. Hónapokba tellett, mire kikeveredtünk az Észak-toroni határvidékről, menekülve a feldühödött üldözők elől. Az Unión átkelve ismét a birtokra mentünk, ahol kellemetlen meglepetés ért minket. Távollétünkben Eligor herceg keresni kezdte embereit, s a helyi nemesek intrikáinak hála, azt a hírt kapta, hogy Alveris bormámorban megölte a szerencsétleneket, mert nem az ő szavai igazát támasztotta alá vizsgálatuk eredménye. Gyakorlatilag szökött rabból üldözött bűnözők lettünk. Kradnak hála, mesterem jobbágyai jó és egyenes emberek voltak, segítettek nekünk rejtőzni s még információval is elláttak minket, mert ők ismerték már urukat, hogy tudják, galád intrika áldozata lett. Kiderítve, ki felelt a hírekért, mesterem Krad egyházának segítségét kérte, s kapta. Feladta magát Eligor katonáinak (persze velünk együtt), s meghallgatást kért. A herceg kegyet gyakorolt, s tárgyalásra lettünk citálva, ahol Dreina egyik papja volt a bíránk. Vádlóink, a helyi kisnemesek kitettek magukért. Számtalan hamis tanút és bizonyítékot tártak fel. Kezdett rosszul állni a szénánk, ám ekkor Krad rendje lépett közbe. Emlékeztek még, tisztelt olvasók, a Tharr szektára, amelyet kiirtottunk évekkel korábban? Nos tőlük zsákmányolt mesterem egy olyan méregleírást, mely az embereket gyökerestől változtatja meg. S a tiszteletreméltó papok, akiknek mesterem ezt a receptet átadta akkor, most a bíróság elé járultak és bizonyították, hogy a vidék urai mind egy szálig annak befolyása alatt álltak! Másnap már szabadok voltunk, s a Herceg intézője megtette a kellő lépéseket, hogy kirostálja azokat, akik akarva vagy akaratlanul részt vettek e szövevényes mérgezési históriában. Az is bizonyítást nyert, hogy toron bűzös keze van a dologban. Tán valami közeledő szörnyű tervük része volt az egész. Bele sem merek gondolni, micsoda bajban lettek volna a Vörös Hadurak, ha egy átfogó támadás lerohanja a Dwyll uniót, s nem áll mögöttük Erigow határvidékének nemessége, mint segítő erő a Fekete Zászlók elleni harcban. Egyik este, amint a történteken rágódtunk, Maldin mondott valamit sikereinkről. Ha igaz lenne a fent említett sötét terv, s mi belerondítottunk, akkor bizony igen nagy céltáblát akasztottunk a farunkra, amelyre örömmel lő majd a Fekete Hadurak minden bosszúszomjas követője. Nem túl biztató kilátások, mit ne mondjak… Két hét megérdemelt pihenés várt ránk ezután. A pihenésnek az vetett véget, hogy vendégeink érkeztek. Er’athor, Doran magisztere, s unokaöccse, Elas. Alveris segítségét keresték egy tudományos kutatás kapcsán, melyet próbáltak ugyan körülírni nekem, de nem igazán értettem. Az emberi viselkedéssel kapcsolatos. Alveris úr persze segített, hisz Krad követőjeként szent feladata a tudás keresőinek, s a mentális épülés mindenben történő segítése. Sokat beszélgettünk velük a következő napokban, hadd haladjanak a tanulmánnyal. A magiszter meglepően jószándékú fickónak látszott, sokat beszélt, s mindenkivel megtalálta a hangot. Még velem is, ami nagy szó, hisz nem úgy képzeltem el egy dorani varázslót, hogy ork harcosokkal társalog kalandozótörténetekről, s a világ dolgairól. Ám ő mégis ilyen volt. Unokaöccse kicsit más alkat volt, lelkiekben mindenképp. Volt benne valami hűvös, valami kiszámíthatatlan. Mintha folyamatosan árny vetült volna rá. Ettől eltekintve azonban ő is igyekezett kedélyes lenni, s Maldinnal meg velem néha még lövészversenyt is tartottunk. Esélyem sem volt. Néhány héttel érkezésük után Alveris bejelentette, hogy útra kelünk. Visszatérünk a Hercegi városba, hogy megvizsgáljuk a térképet, amit még korábban találtunk. Elas és Er’athor velünk tartottak. Napokat töltöttünk a Hercegi könyvtárban, ahová Eligor személyes parancsára kaptunk bejárást. Nagy szó ez, úgy vélem. Kiderült, hogy nem is kell messzire mennünk, ha meg akarjuk találni a térképen megjelölt helyet. A tarini hegység egyik délkeleti nyúlványát vélték felismerni barátaim a jelzésnél. A szöveget, ami mellé volt írva, sajnos nem sikerült lefordítani, mert feltehetőleg nem csak idegen nyelven, de rejtjelezve is volt. Mindenesetre elhatároztuk, hogy ha már ennyit tudunk, megszemléljük azt a bizonyos helyet. Indulás előtti este ismét kellemetlen közjáték esett meg. Ez a város, hitemre mondom, nem szeret engem. Szóval történt, hogy Elassal iszogatni indultunk egy csapszékbe amikoris néhány keménykötésű fickó kapott körbe bennünket. Tán tucatnyian voltak. Nem szóltak, csak néztek fenyegetően, kezükben bunkók, bikacsökök. Egyiküket megismertem. A kovácslegény volt, akit a múltkor megkíméltem. Szólni sem volt időm hozzá, mert az egyik kapualjból kilépett a céhmester. Közelebb lépett, kardot fogott. Azt mondta, most meghalok, azért, amit a családjával tettem. Nem értettem a dolgot, ezért kérdezősködni kezdtem. Nem volt egyértelmű, hogy nem vagyok liliomtipró dúvad? Nem kapta meg az üzenetemet? A szeméből sütött az utálat. Azt mondta, a lányát el kellett üldöznie, mert terhes lett. És sem a család neve, sem a céh nem engedheti meg magának, hogy egy félork fattyú vessen rájuk rossz színt. Nekem pedig fizetnek kell a tettemért. Teljesen megdöbbentem. Lehet, hogy apa lettem? Hol lehet a lány, aki olyan jó volt velem? Hol a gyermekem? Mit tett velük ez a szerencsétlen abroncsagyú hústorony? Mire feltettem volna neki a kérdésemet, rámrontott. Egyedül, karddal, én meg csak álltam ott bambán, mint egy vágásra váró barom. Értetlenül néztem, amint Elas meglódul, elsuhan a kovács kardja alatt és hirtelen villanó tőrével háromszor is megszúrja a meglepett kovácsot. Az hangtalanul összeroskadt, a körben állók meg értetlenül néztek. Majd nekünk rontottak. Elas tőre véres rendet hasított köztük, én puszta kézzel ütöttem ki jópárat. Végül ketten álltunk, mindenki más feküdt. Elas épp az első sebesült mellett állt, s törével felé nyúlt. Épp idejében akadályoztam meg a szörnyűségben. Értetlenül nézett. „Ezek nem érdemelnek kegyelmet. Ők is megöltek volna téged…” mondta. És én tudtam, hogy igaza van, de nem engedhettem, hogy megölje őket. Végül vállat vont és közölte, hogy akkor ő most visszamegy a szállásra és lepihen. Elment a kedve az italozástól. Én meg ott maradtam továbbra is bambán, körbevéve sebesültekkel. A céhmester még élt. Háromszor ráztam meg, mire magához tért. Követeltem, hogy mondja meg, hová küldte a lányát. Leköpött. Képenvágtam. Még háromszor. Végül kinyögte, hogy Erionba, ott mindenféle szerzet megélhet. Kapott pénzt is, biztosan megvan, de ide nem jöhet vissza többet. Ennyi elég is volt. Otthagytam. Fogtam egy suhancot az utcán, adtam neki egy marék rezet és hozattam vele hordárokat meg orvost a sebesülteknek. Aztán visszatértem a szállásunkra. Beszámoltam Alverisnek és Er’athornak a történtekről. A magiszter mindig vidám arcáról lehervadt a mosoly, majd kimentette magát és unokaöccse szobájába ment. Hallani véltem, hogy vitáznak, de nem hallgatóztam. Alveris is magamra hagyott, azt mondta elsimítja ezt a dolgot. Sikerrel járhatott, mert nem jöttek értünk az őrök aznap. Sem máskor. Másnap útra keltünk. Felkutattuk a térképen jelzett helyet. Vadállatokkal és kóbor orkokkal küzdöttünk, míg végül ott álltunk egy kövekkel eltorlaszolt barlangbejáratnál. Elas legalább húsz rafinált csapdát talált a környéken, mind a bejáratot volt hivatott védeni a behatolóktól. Er’athor szerint mágia munkál a közelben, így résen voltunk, amennyire lehetett. Végül behatoltunk. Hatalmas barlangcsarnokba jutottunk egy nem túl hosszú járaton át. Bent pedig egy Kaput találtunk. Er’athor is csak elképedve bámulta. Valami olyasmit mondott, hogy ekkorát még nem látott. Itt, messze mindentől, a hegyi semmi közepén, egy akkora Kapu áll, amin akár ostromgépeket is át lehetne küldeni. Maldin kiváncsiságból közelebb lépett és valószínűleg megsértett valami védelmező jelet, mert hirtelen rázkódni kezdett a barlang körülöttünk. Más megoldás nem lévén, mivel meghalni nem akartunk, átmenekültünk a kapun. Nem szeretem a mágiát, kiváltképp ha azt se tudom mi lesz velem tőle. Ez is olyan eset volt, mely megalapozta rossz tapasztalataimat. Egy szűk völgyben vetett ki bennünket a kapu, egy várfal előtt. Körben magas szirtek, mintha a hegyek körbenőtték volna a várat. A vár felvonóhídja nyitva volt, s a nyílásában egy embermagas pajzs lebegett, olyan cirádás, kacskaringós vésetekkel, hogy még a szemem is belefájdult, ha ránéztem. Er’athor erősen vakarta a fejét és valami olyasmit magyarázott, hogy itt valami ősi mágia munkál, meg hogy nem érzi stabilnak a manahálót, bármi is legyen az. Ami zavarba ejt egy varázslót, az komoly bajt okozhat nekünk is. Felderítettük a várat, de csak port, csontokat meg elrozsdállt, elporlott berendezést találtunk. Viszont csontokból nem keveset. Olybá tűnt, mintha egy kisebb sereg vívott volna harcot itt valamivel. Végül úgy döntöttünk, hogy nem piszkáljuk a pajzsot, de Alveris gyorsan papírra vetette a mintáját és alakját, majd a Rend kitalálja, mit kezdjen vele. Mikor befejezte, a térkapu egy hang nélkül eltűnt. A pajzs pedig koppanva esett a földre, visszhangot verve a hegyormok között. Jobbnak láttuk távozni. Szűk szurdokokon keresztül vánszorogtunk, napokig száraz élelmen éltünk, mert még vadakat se láttunk. Végül kiértünk a hegyek fojtogató öleléséből, egy köves lankára, amely sztyeppébe váltott. Rettentő sokat gyalogoltunk, mire lakott területet találtunk. Megdöbbenésemre a Hat Város szövetségének nevezett területre keveredtünk jópár ezer mérföldre minden általam ismert területtől. Öröm az ürömben, hogy Krad egyháza itt is tartott fenn templomot, így volt honnan segítséget kérni. Ellátmánnyal, lovakkal megsegítve észak felé indultunk, a nem is olyan távoli Erionba. Az a város egy csoda. Hatalmas. Ősi. Veszélyes és érdekes. Hetekig tudnék írni róla. De most inkább csak annyit, hogy néhány új baráttal gazdagabban és jópár illúzióval szegényebben álltunk következő héten a Kapuk terén, hogy visszatérjünk Erigowba. Ott ismét kutatni kezdtünk, minden lehetséges forrásban azután, hogy vajh milyen varázstárgyat találhattunk a hegyek közt. Krán hegyei közt, hogy pontos legyek. Nem sok jót ígért sem a hely, sem a körülmények, azzal az átkozott pajzzsal kapcsolatban. Végül nem jutottunk semmire. Mindenesetre továbbadtuk a térkapu hírét a Hercegi udvarnak, hogy továbbítsák Tarinba, hátha a törpéket érdekli a határaikon zajló esemény. Mi pedig Doranba mentünk, hogy Er’athor segedelmével pontot tegyünk vizsgálatunkra a pajzzsal kapcsolatban. Időközben kifüstöltünk egy Dreonnar nevű boszorkánymestert, egy hittárs kérésére, a szolgálóival egyetemben. A Dorani iskola könyvtára pedig választ adott a kérdéseinkre. Amit találtunk, nem más volt, mint a Tizenhárom Kráni Istenfattyú pajzsainak egyike. Nem mondom, letaglózott bennünket a hír. Sürgősen üzentünk is a Tariniaknak, hogy mire készüljenek, ha fel akarják tárni a barlangot, ahol jártunk. Er’athor kapcsolatainak hála az is tudomásunkra jutott, hogy Pyarronból különleges alakulat indult el a hegyekbe, hogy begyűjtsék a relikviát, és biztonságba helyezzék. Elégedettek voltunk mindannyian. Egészen addig, míg Elast meg nem vádolták valami értékes csecsebecse ellopásával. Végülis úgy döntöttünk, hogy visszatérünk Alveris birtokára. És íme, elérkeztünk a mai naphoz, amikor végre újra kényelmesen pihenhetünk meg Mesterem birtokán, távol a világ zajától, ahol mindenki saját tanulmányaival foglalkozhat, addig, míg újra nem szólít bennünket a kalandozó-sors.
  2. Előtörténetek

    Vadkan, az udvari ork Előtörténet A fogadós lánya csendesen suhant végig az apró város réges-régen kövezett, ma már csorba fogsorra hasonlító macskakövein. Saruja alig vert hangot a korai órán, ahogyan a kápolna felé tartott. Arcán kapzsi vigyor ült, mely csöppet sem szépítette meg amúgy sem túl csinos vonásait. Azt remélte, hogy a kezében szorongatott bőrkötésű könyvért majd kap annyi pénzt, hogy megvehesse magának a nagyvásárban a rég áhított főkötőt. És akkor messze ő lesz a legszebb hajadon, aki után majd csak úgy epednek a legények. Egyszerű, hiú és butácska teremtés volt. Lépteit lelassította, amint a Dreina templom elé ért. Tisztelettudóan fejet hajtott, majd belépett. Egyenesen Theo atyához sietett, aki a reggeli imádságot készítette elő. Néhány szót váltottak, majd egy ezüsttel gazdagabban, s ha lehet, még az eddigieknél is pökhendibben hagyta el a templomot, akár egy nemesasszony. A könyv már nem volt a kezében. Az atya gondosan megszemlélte a könyvecskét. Egyszerű, bőr kötés, átlagos súly. A borítójára egy vadkant karcoltak, nem túl művészi, de jól kivehető formában. Szemöldöke kíváncsian húzódott fel, miközben a fogadós lányától hallottakon rágódott. Egy páncélos harcos, aki egy rettenetes szörny kíséretében érkezett este, s most, kora reggel már tovább is állt? Érdekes. Talán még figyelemre is számot tarthat. Mindjárt kiderül- gondolta- majd fellapozta a könyvet. „ Azon kevesek közé tartozom, akik kétszer születtek meg. Hogy először mikor történt meg, a leghalványabb ötletem sincs. És ha jól gondolom, másnak sincs széles e világon. Nem volt olyan nevezetes esemény. Egy ork nőstény kölyköt hozott a világra. Valahol, Északon, talán Abasziszban,már ha csekély információim helyesek. Ennyi. Megtörtént. Az ork nőstényt elnyelte a kegyetlen valóság. Hogy egy kupleráj, vagy egy harci verem, esetleg egy büdös kanális, az talán már mindegy is. A lényeg, hogy életet adott nekem. Ennek örülök. Örültek neki első gazdáim is. Mivelhogy rabszolgasorba születtem. A Láncbarátok (bár nehezemre esik nagybetűvel írni a nevüket,és a torkom is kapar kissé, mintha köpnöm kéne mindig, ha rájuk gondolok. De mesterem szerint így helyes az írás, s ha követni akarom az ő példáját, akkor nem hibázhatok, amikor betűvetésről van szó.) Tehát… Ők egy kupac pénzt láttak bennem. Jóformán még magamról sem tudtam, máris dolgoztatni kezdtek. Azt hamar észrevették, hogy erős vagyok. Nem tudom, akkor történt-e, amikor az egyik korbácsosnak egy rúgással eltörtem a lábát, vagy akkor, amikor egy másikat a kínzócölöppel vertem fejbe, amit a földből téptem ki a bilincseimet használva fogódzásra. Mindenesetre feltűnt. És nekem is, hogy ők észrevették. Emberek jöttek, számtalan fizimiska, rengeteg öltözet. Idegen országokból valók voltak, nem kérdés. Rabszolgakereskedők. A Láncbarátok (nem köpök,nem köpök,nem köpök!!!) eladtak egy aszisznak. Nem emlékszem a nevére pontosan, mert majdcsak húsz éve történt már. Grom vagy Tom vagy valami ilyesféle volt. De azt sose felejtem el, hogy mit mondott, amikor mustrált, mint egy lovat. -Szép darab hús vagy, te dög. Lehet, hogy kutyaeledel leszel az arénában. Vagy te eszed meg a kutyákat. Nem kóstoltam még kutyát, de nem tetszett, ahogy mondta. Ahogy a nagy gülü szeme csillogott közben. Szerettem volna őt is megütni, de nem sikerült, mert ezúttal erősebben kikötöttek. Úgy is lettem elszállítva. A meglepő az volt, hogy amikor bezárult mögöttem az aszisz birtokának nagykapuja, elengedtek. Nem volt sem kötél, sem lánc. Kicsit tán meg is illetődtem. Aztán megértettem. Idővel. Az aszisz csak egy felhajtó volt, s a birtok sem az övé volt. Egy kiképzőbirtokra kerültem. Valami nemesé volt az egész, de vele sosem találkoztam. Annyit tudtam meg, hogy ha jól viselem magam, velem is jól fognak bánni. Ez tetszett. Nagyon untam már a folyamatos verést meg korbácsolást. Itt pedig ennem adtak, nem is rosszul. Úgy beszéltek velem, mintha lennék valaki. És dolgokat tanítottak nekem. Megtanítottak harcolni. Nem pusztakézzel, hanem igazi fegyverekkel. Azt mondták, idővel majd akár a szabadságomat is megválthatom. Ahogy teltek az évek, én figyeltem és tanultam, vártam az alkalmat, amikor tényleg szabad lehetek. Sokáig vártam, és rájöttem, hogy akik körülöttem vannak, sokszor hosszú időre eltűnnek. Aztán sebesülten, vagy sehogy nem térnek vissza. Ez egy kicsit nyugtalanított. Attól tartottam, hogy egyszer értem is eljön a felhajtó ismét, és egy rosszabb helyre visz majd. De nem jött. Szerencsére. Viszont kereken öt éve jött valaki más. Egy nemesember. Nagy kísérettel, sok fegyveressel. Azokhoz jött, akik tanítottak. Másnap pedig mindannyian egy hajón ültünk. Nem tudom, meddig lehettünk rajta, nekem sok időnek tűnt, és nagyon beteg voltam. Egészen addig tartott, míg partot nem értünk. Ott aztán megtudtuk, mire is készültünk éveken keresztül. Háborúba megyünk. Tehát katona lettem. Így utólag belegondolva egyértelmű a dolog, de ott és akkor nemigen gondoltam ilyenre, mert nem volt időm gondolkodni. Pedig a mester szerint sokat jelent, ha gondolkodunk. Én pedig tudok gondolkodni. Olykor túl sokat is. De vissza a háborúba. Mint megtudtam, északi csapatok készültek megtámadni egy Toroni határvárost. Állítólag valami hatalmas disznóság volt ott alakulóban, és az idő sürgette azokat, akik felbérelték a kompániánkat. Így aztán felvonultunk a város falai alá és megostromoltuk. Kiválóan haladtunk, mér másnap a falakon belül kerültünk. Állítólag a Tharr papok nem tudták táplálni valami miatt a várost védő mágiát, azért jártunk sikerrel. Ezt az egyik hadnagytól hallottam. Aztán, amikor már közel jártunk ahhoz a városrészhez, amiben az a templom állt, amit le kellet volna rombolnunk, megtörtént a baj. Kénszín bőrű, sárga szemű akoliták özönlöttek elő a város minden szegletéből és mágiaforgató papok meg tudjaisten miféle vajákosok támadtak ránk mindenfelől. Én magam tán egy tucat kénszagú fattyút is lekaszaboltam hűséges csatabárdommal, de nagyom rosszul állt a szénánk. Voltak ott mások is, akik önszántukból jöttek. Kalandozók. Ők mellettünk küzdöttek, de közülük is jópáran elestek a villámesőben és a sarlókések villogásában. Én pedig akkor születtem újjá. Egy akolita vérét ráztam le a bárdomról, amikor belémvágott a villám. Egy boszorkánymester szaladt felém véres tőrrel. Én meg csak álltam ott, mint egy kötözött sonka, minden izmom görcsben, szemeim tágra nyílva. Éreztem a halál fuvallatát. Azt hallottam, hogy a halála előtt mindenki előtt lepereg az élete. Én sem voltam kivétel. Amikor a tőr a bordáim közé szaladt, egy gyors, rövid, és végtelenül szánalmas életet láttam, amibe szinte semmi beleszólásom nem volt. Nem tetszett. Álmaimban mindig másképp képzeltem el az életemet, amit majd akkor élek, ha szabad leszek. Erre tessék. Ez a koszoskezű kecskehágó elveszi tőlem az egészet. No azt már nem. Amikor látomásom végére értem ismét ott hevertem a csatamezőn. Éreztem a szúrásból sugárzó fájdalmat, s láttam, ahogy gyilkosom újabb szúrásra emeli kését. Ekkor történt a csoda. A gyilkos valósággal kettészakadt, amikor egy vastag kardpenge a feje tetejétől az ágyékáig kettéhasította. Az elzuhanó torzó mögött pedig megláttam megmentőmet. Magas volt, valóságos óriásnak tűnt. Legalábbis a földről nézve. Fényes páncélján vér csorgott és ezer horpadás éktelenkedett, de kezében meg sem rezdült roppant kardja. -El ne pusztulj itt nekem, szőrös komám! – rikkantotta- minden fegyveresre szükség lesz a démonigézők ellen! Kezét felém nyújtotta és újabb csodát tett. Meggyógyított, közben egy arany kör sugárzott a kezében tartott aranyláncon. Gyönyörű volt. Tán sose láttam ilyen szépet életemben. A fájdalom eltűnt, a sebem pedig beforrt. Nyoma sem maradt. Ezen mondjuk mindketten meglepődtünk, ő szóvá is tette. -Nem gondoltam volna, hogy az én Uram segíteni fog egy orknak. Maradj melletem, kölyök, akkor mindketten nagyobb eséllyel ússzuk meg ezt a napot.-mondta. És úgy is lett. Elutottunk a templomba, aztán a kazamatákba. Tharr-papokat öltünk, meg egy elmebeteg varázslót is, aki valami Óbirodalomról hadovált, mielőtt beleállítottam a bárdomat. Estére már a határ túloldaláról néztük a lángok festette horizontot. Páncélos megmentőm ott kérdezte meg, nincs-e kedvem csatlakozni hozzá. Azt is megmondta miért. Kíváncsi rá, miért segített Krad egy ork zsoldoson. És ezt talán megtudhatja, ha mellette maradok. A felhajtó hamar belement az alkuba, gyakorlatilag egy perc alatt új gazdám lett. Ám a lovag közölte velem, hogy ő nem tart rabszolgát. Ha akarok, jószántamból vele tarthatok, megismerni Krad terveit, de ha nem akarom, akkor mehetek békével. Ekkor már én is kíváncsi voltam, először is arra, ki az a Krad, és csak másodsorban a szándékaira. Így beleegyeztem. Így, hosszú évek múltán már azt is mondhatnám, hogy így lettem fegyverhordozó. Kezd fájni a kezem a körmöléstől, mára abbahagyom. Remélem mesterem, hogy elégedett leszel a mai teljesítményemmel. Egyre jobban tetszik nekem ez a betűvetés Holnap a mi történetünket írom majd le, mint egy krónikás. Vadkan, a krónikás. Nem is hangzik rosszul. Az öreg pap mosolyogva összecsukta a könyvecskét, majd a fogadóba indult. Legjobb lesz visszajuttatni az ork naplóját, még mielőtt visszajön érte. És a fogadós lányát sem ártana megtanítani olvasni. Nem is tudta elképzelni, hová lesz a fruska pökhendisége, ha kiderül, hogy egy átutazó ork okosabb, mint őnagysága… A lány által korábban előadottak ugyan felizgatták, attól tartott, hogy tényleg valami gonosz szerzet utazott át kis városán. Most azonban már csak egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkát, miközben istenéhez imádkozott hálásan. Csak kalandozók. Hála az égieknek.
  3. X. Lumina Cornu Asztali Torna és II. Kalandozók Napja

    Akkor te minket keresel, kedves Hulla! Mi is ketten maradtunk a társammal, 4 fővel már jók lehetünk. A rendezvény facebook oldalán írtam hozzászólást, Pál Csaba néven megtalálsz és egyeztethetünk.
  4. X. Lumina Cornu Asztali Torna és II. Kalandozók Napja

    Sziasztok! Ketten maradtunk a 4 fős tervezett csapatunkból, hozzánk is lehet csatlakozni. Facebookon kereshet aki érdeklődik, a rendezvény oldalán is hagytam bejegyzést.
×