Jump to content
Kalandozok.hu - M.A.G.U.S. Szerepjáték

Lenday

Kalandozók
  • Hozzászólások száma

    52
  • Csatlakozott

  • Utoljára itt járt

Róla: Lenday

  • Rang
    Kocsmák bajnoka
  • Születésnap 1978/10/09
  1. Egy kis munka Yankarban. 1. A púpos nem vesztegette idejét arra, hogy ellenőrizze, üldözője kikászálódik-e a súlyos ládák alól. Látta rajta az ó-kyr rúnákkal ékített sodronyinget, melynek viselésében csak a Birodalom legtehetségesebbjei részesülhettek. Biztosra vette, hogy a toroni fejvadász pár pillanat múlva, legfeljebb néhány zúzódással gazdagodva követi majd. Valószínűleg kissé neheztelni is fog rá a kelepce miatt. Úgy döntött hát, hogy futásnak ered. Tudta, hogy minden kis előnyre szüksége lesz, mégis kétszer meggondolta mielőtt hű társát, a mostanra elpattant idegű számszeríjat a kikötő olajtól, rothadó növényektől és temetetlen holtaktól szennyes vizébe hajította. Hajlott háta ellenére szélsebesen rohant végig a kikötő dokkjai mentén. Hajtotta a félelem, ez az általa oly ritkán megtapasztalt érzés. Most az életéért futott. A kikötő forgatagában elvegyülő tolvajok és koldusok, a helyi klán szemei és fülei figyelemmel kísérték menekülését. Tudta, hogy nem maradhat tovább a városban. El kell tűnnie, méghozzá azonnal. Szeme a kifutni készülő járműveket vizslatta, ám a dagály érkezése nem sok jóval kecsegtette. Fújtatva állt meg egy apró, kis merülésű hajó mellett, amely a Vörös Cápa nevet viselte. Első ránézésre egyszerű csempészbárkának tűnt, ám hamar felfedezte azokat a részleteket, melyek inkább egy sokat látott kalandor kapitányra vallottak. Ilyen volt az árbocba vésett Arel szimbólum, amely legalább olyan előkelő helyen díszelgett (ha nem előkelőbben), mint Antoh oltalmazó jelképe, a palánk tengeri csatákat felelevenítő sérülései, valamint egy hatalmas szörnyeteg ezüstveretekkel díszített koponyája, mely a kormányra volt erősítve. A célnak persze így is tökéletesen megfelelt. Így hát Garshmar sietve fellépdelt a fedélzetre, majd a kapitányért kiáltott, miközben súlyos erszényt halászott elő köpenye számtalan belső zsebének egyikéből. Soha nem verte a fogához a garast ha veszély fenyegette. Szükség esetén hajlandó volt kisebbfajta vagyont felajánlani a tulajnak, ha eljuttatja őt Ifinbe. Természetesen élve és lehetőleg sértetlenül. Ehhez azonban a Vörös Cápának azonnal ki kellett futnia. - Mi járatban púpos! Mi szél fújt a fedélzetre? ? harsogta vidáman a kabinjából kilépő udvariork. Garshmar végigmérte a díszes ruhába bújt izomkolosszust. Felhajtóként sok harcossal találkozott, de ilyennel még egyszer sem akadt dolga. A kapitány ugyanis a szabad ég alatt kiegyenesedve megközelítette ? ha ugyan el nem érte ? a két lábat, hordónyi mellkasán megfeszült a finom vászoning. Megfontolt, nyugodt mozdulatai visszafogott erőről, tekintete hosszú évek tapasztalatáról, már-már bölcsességről árulkodott. - Arlug vagyok, a kapitány. Mi járatban nálam? - A lehető leggyorsabban el kell jutnom Ifinbe. Azonnal indulnék. ? hadarta a púpos, majd nyomatékot adva szavainak megrázta a kezében szorongatott erszényt. ? El tudna vinni? A pénz nem számít. - Nos, nem is tudom. ? morfondírozott az óriás továbbra is mosolyogva ? Ilyen hirtelen nekivágni egy hosszú útnak. Tudja a készletek beszerzése, a kikötőmester kifizetése? Ez nem is igazán pénz kérdése. - El tud vinni, vagy sem? - Már hogyne tudnám? Kérdés, hogy akarom-e? Miért kell ilyen sürgősen távoznia? - Elég annyit tudnia, hogy nem kívánok itt maradni tovább. ? vonta össze szemöldökét a lassan lecsillapodó lélegzetű férfi. - Csak nem akasztotta össze a bajszát az őrséggel? - Szó sincs róla. Csak egy haragosomat szeretném messze elkerülni. Érti már? - Hogyne. Egy fekete inges, bordó fejkendős férfiról van szó, nemde? Garshmar hátrapördült, s azonmód hasra vágta magát, amint megpillantotta a futva közeledő fejvadászt. A tömeg szétvált előtte, mintha az emberek megérezték volna a Hatalmasok érintését az auráján. Alig hatvan lábra célpontjától, egy sikátor bejáratánál megtorpant. Körbehordozta tekintetét a sokaságon, s bár a púpost sehol sem látta, hamar észrevette a tolvajok jelzéseit. Lassan a móló felé fordult. Türkiz tekintete átsiklott a többi hajón, tévedhetetlenül meglelve célpontja rejtekhelyét. Végigmérte a horgonyzó szkúnert, s a fedélzeten ácsorgó óriást. Undorát alig leplezve indult feléjük, ingujjából rövid, méreggel preparált dobótőrt csúsztatva baljába. - Végünk van, ha ideér. ? suttogta a púpos. - Megloptad, ugye? ? kérdezte az udvari ork a hajópallón kuporgótól. ? Add vissza a pénzét, s ha azután is maradt annyi nálad, elviszlek Abasziszba. - Hát nem érted te bolond! Ez egy fejvadász. Méghozzá Shulurból. Arlug felhorkant, majd habozás nélkül a fegyveréért nyúlt. Dühödten eszmélt rá, hogy a feketeacél pallost ezúttal kabinjában hagyta. Gyűlölt mindent, ami Észak rákfenéjéhez, Toronhoz tartozott. S különös haraggal gondolt a Birodalom szívtelen gyilkosaira, akiket ez az őrült hatalom vezérelt. Egész testében megremegett. Elhatározta, hogy ha kell puszta kézzel végez a toroni bérenccel. Ekkor röppent felé az első dobótőr. A keskeny penge a jobb vállába fúródott, a második a bordái között állapodott meg. A fejvadász megállt. Fejét kissé félrebiccentve szemlélte a megsebzett obsort, aki a rakományt rejtő hordók mögött keresett fedezéket. - A méregre vár. ? sziszegte Garshmar. - Hogy Darton játszadozna a koponyájával. ? hörögte a sebesült, majd kioldotta a hajót rögzítő kötelet. Azután felpattant és a fedélzet túlfelére, az árboc takarásába vetődött. Ott aztán szélsebesen csörlőzni kezdett. A vitorlák hamar nekifeszültek a reggeli szélnek A fejvadász végigsimított páncélján, s alig hallhatóan elsuttogta az öreg magitortól tanult kyr parancsszót. Egy pávát mintázó rajzolat felderengett, s a vállára nehezedő fém elveszítette súlyát. Nekiiramodott, és egyetlen hosszú ugrással a fedélzeten termett. Kezében dobótőrrel, majdnem teljesen hangtalanul érte el a pallót. Szemét a hordók halmára szegezte, várva, hogy előtűnjön mögüle a díszes ruhákba bújtatott félállat. Nem kellett csalódnia ellenfele gyenge ítélőképességében. A dagadó izmú fenevad pár pillanat múlva előkerült és ordítva rontott neki. Döngő lépteitől megremegett az egyre sebesebben haladó lélekvesztő. Két dobótőrt hajított a combjába, mielőtt a közelébe érhetett volna. Ezzel megtörte a roham lendületét, sőt? Elégedetten lépett félre bukdácsoló ellenfele elől. Arcán gúnyos mosollyal lökött még egyet a behemóton, amitől az egyensúlyát vesztő harcos a vizeshordók közé zuhant. A fejvadász úgy pillantott a méregtől és a vérveszteségtől egyre gyengülő ellenfelére, akár egy prédáját leső ragadozó madár. Nem becsülte le, hiszen tudta, hogy annak fajtája erős, szívós és makacs. Újabb dobótőrt húzott elő, s a talpra állni igyekvő áldozata mellé lépett. Garshmar tudta, hogy eljött az ideje. A toroni háttal állt neki, s a kapitány sem volt olyan állapotban, hogy rá figyelhetett volna. Összeszedte hát minden belső energiáját, és egyetlen ordításba, s egyetlen jól irányzott ütésbe sűrítette. Tudta, hogy a fejvadászban nem tehet komoly kárt, ezért inkább tenyérrel sújtott a lapockák közé, eltaszítva magától a fejkendős mestergyilkost. A fejvadász kétlábnyi repülés után csapódott a vízbe. Lélegzetvisszafojtva süllyedt a sziklás fenékre. Felhorgadt benne a düh, ahogy hibájára gondolt. Hiszen a célpont meglepte. Említették, hogy a púpos ért a fegyverforgatáshoz, s a méregkeveréshez, ám erre nem számított. Régi emlékek törtek felszínre benne. Mesterei leckéztették meg ekképpen tanulóéveiben. Megalázó módon, puszta kézzel bántak el vele. S most, oly sok év után egy aszisz áruló emlékezteti őt az első leckékre: soha ne tévesszen meg a látszat! Mindig mérd fel ellenfeled tudását, mielőtt harcba bocsátkoznál vele! Tudta, hogy nem hibázhat többet, ha el akarja végezni feladatát. Nem emelkedhetett a felszínre, hiszen ott ki lett volna szolgáltatva a púpos mérgezett nyílvesszőinek. Elrugaszkodott hát, s csak a hajóbakok takarásában úszott a partra. - Egyszer elkaplak Garshmar o?Harunn. Nem hibázok többet. ? sziszegte, majd a bámész tömeggel, s a ruhájából csorgó, bűzlő tengervízzel mit sem törődve megindult a negyed kapuja felé. Útközben ellenőrizte a mágikus fürkészt. A szerkezet megnyugtatóan derengett fel ázott köpenye rejtekében. ? Napjaid meg vannak számlálva. - Rögzítsd a kereket, ha nem akarod, hogy a part menti szikláknak sodródjunk! ? hörögte a görcsöktől ívben megfeszülő hátú harcos. ? A hajó orrának északra kell néznie, míg ? . - Bízd csak rám! Nem vagyok hajós, de ezzel még elboldogulok. Várd meg, hogy elmúljon a méreg hatása! ? mondta a púpos. Ellenőrizte az irányt, majd hurkot vetett a kormánykerékre. A sebesült mellé térdelve elégedetten nyugtázta, hogy még a mérgezett pengék sem voltak képesek végezni vele. Vizet merített egy hordóból, kimosta a sebeket, majd övtáskájából gyolcsot vett elő. Értő kézzel kötözte be az időközben elájuló kalandort, miközben a Vörös Cápa lassan kisiklott a nyílt tengerre. - Mióta nem láttuk már Harunt? ? kérdezte a fegyvermester gőzölgő kupája mélyét fürkészve. Nem emelte tekintetét a tolvajlányra. Nem látta, mégis érezte, hogy annak arcáról eltűnik a kislányos mosoly. - Vagy három hónapja. Akkor indult Yankarba. ? sóhajtott a vele szemben ülő. Karjait felhúzott lábai köré fonva pillantott a keleti ablakok felé. Fekete hajjal keretezett arcára az aggodalom árnya vetült. Hiszen ismerte a kitaszítottak városának hírét. S az semmi jóval nem kecsegtetett. ? Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd ezt mondom, de hiányzik. - Azt hiszem nekem is. ? a tiadlani kiürítette kupáját, majd újabb almateát rendelt. A csapos sietve érkezett asztalukhoz az itallal, majd csendesen távozott. - Mindig van egy ötlet, egy érdekes feladat a tarsolyában. Tudod nem is a pénz hiányzik. Azt bárhol megszerezhetem. De Harun mellett az ember biztos lehet a dolgában. Mindig alaposan utánajár a megbízónak és a helyszíneknek. - Ahogy mondod. A púpos érti a dolgát. - Remélem nem esett baja. ? a lány gondterhelt tekintettel fürkészte a tengert. Tudta jól, hogy Harun ért a fegyverekhez és mindig elővigyázatos. A kapuvárosok utcáin elismeréssel emlegették. Erionban elérte, hogy a klánok semleges felhajtóként és nehezen pótolható informátorként tekintsenek rá. De Yankarban mások a szabályok. A toroni kitaszítottak városában szinte bármi megtörténhet. Hiszen a nemesi sarjak mind Shulur elismerésére, bűnük megbocsátására áhítoznak. Ezért bármire képesek. Tharrnak tetszően, vagyis teljességgel kiszámíthatatlanul és gátlástalanul cselekszenek. - Hogy baja esett volna Harunnak? ? a férfi felkacagott. ? Hiszen ismered, ő Beriquell hegyei közt is megélne. Meglátod pár héten belül itt lesz, s legalább fél tucat ügyet, no meg pár bogaras megbízót hoz magával. - Úgy legyen! ? sóhajtott halkan a lány, bár sejtette, a valóság ennél jóval kiábrándítóbb. 2. A Vörös Cápa orrában álló púpos alak a tengerpartot fürkészte a lemenő nap fényében. A sziklákon megtörő hullámok fehér tajtékát, a fövenyt és a mögötte terpeszkedő erdősávot. Tudta, hogy üldözője ott van valahol, és vágtázva követi őt. Talán kissé lemaradva, de mindig a nyomában lihegve. A múlt hibáiért bizony fizetni kell, még neki is. Mert a Birodalom nem felejt. - Garshmar! ? az udvari ork tompán döngő léptekkel közeledett. ? Miért üldöz téged egy toroni fejvadász? Mit követtél el, ami miatt egy ilyen jól képzett emberüket varrták a nyakadba? - Ez egy hosszú történet. Egy történet, amiről nem szívesen beszélek. - Megmentettél, ezért nem zaklatlak a kérdéseimmel. ? a hajó kapitányának szőrös arcáról eltűntek a töprengés szántotta barázdák. ? Furcsa egy alak vagy te Garshmar. ? mormogta, majd magára hagyta a gondolataiba merülő utasát. Ahogy teltek a percek a nap lassan a horizont alá bukott, átadva helyét a holdnak és a csillagoknak. A púpos ekkor mozdult meg először. Nagyot sóhajtott, majd megfontolt léptekkel a kabinok felé indult. Végigsétált a fedélzeten, figyelmét a hajót ostromló hullámok monoton loccsanásaira, a hajópallók apró nyikordulására összpontosította. Gyakran fordult ilyen meditációhoz, ha vissza akarta szerezni lelki egyensúlyát. Ilyenkor gondolatai a múltból visszakanyarodtak a jelen problémáihoz. Lesétált a megerősített lépcsőkön, majd zajtalanul lépett be a szerényen berendezett étkezőfülkébe. A helyiség közepén, egy alacsony asztalka mögött ülve várta útitársa, egy tál forró hallével, egy cipóval és egy kupa borral. - Remélem minden rendben. ? pillantott föl tányérjából az érkezőre a megtermett harcos. ? Gondterheltnek tűnsz. - Semmi baj, csak arra gondoltam, vajon nem volna-e kedved nekem dolgozni? - Tudod, én kalandor vagyok. Folyton hajt a vérem. Nem tudnék naphosszat egy ajtót, vagy egy úri hintót őrizni. - Félreértesz. Én felhajtó vagyok. Olyanoknak szerzek munkát, mint amilyen te is vagy. Ismerem a fajtádat és elfogadom a különcségét. Lenne egy feladat, ami kimondottan jól fizet, és ha minden jól megy, gond nélkül megoldja két emberem. - Akkor mire kellek én? ? ráncolta homlokát Arlug. - Ha esetleg mégsem menne minden a tervek szerint. Én szeretem bebiztosítani a dolgokat. ? Harun megengedett magának egy félmosolyt. - Mi lenne a feladat, és mennyi a fizetség? - Egy könyvet kell megszerezni egy yankari kastélyból. - Szóval el kell lopni? - Csúnyán hangzik, de erről van szó. ? a púpos a kapitányt fürkészte. Nem volt benne egészen biztos, hogy folytatnia kell a mondandóját. Ám a kalandozó semmi jelét nem adta, hogy negatív érzelmeket ébresztettek volna benne a hallottak. Arcáról csak kíváncsiságot olvasott le. - Próbáltam alkudni rá, de a tulajdonos, egy toroni nemes hajthatatlannak bizonyult. Egy ősi könyvről van szó, melyet egy rég elfelejtett nyelven írtak. Mégis könnyű felismerni a borítóján díszelgő szimbólumról: egy agyarak közt ágaskodó, háromfejű kígyóról. Ha megszerzitek, százötven aranyon osztozhattok. Ez elég nagy vagyon, nemde? - Kik lennének a társaim? - Egy erioni lány és egy tiadlani ifjú. Az előbbi a csapdák és titkosajtók mestere, az utóbbi a nyomok eltüntetésében és a mágikus hatások felismerésében járatos. - Egy bérvarázsló? ? leendő ügyfelének megdöbbenése széles mosolyt csalt a felhajtó arcára. - Nem használja, csak ismeri a mágiát. - Értem. És ki a megbízó? - Az első dolog, amit meg kell tanulnod, ha nekem dolgozol a diszkréció. A megbízók csak előttem fedik fel kilétüket. - Rendben. Azt hiszem, megtanulom a leckét, és dolgozom neked egy darabig. - Örülök, hogy így döntöttél. Ha megérkeztünk Ifinbe bemutatlak a többieknek. - Így szorultunk egy sikátorba. A kitörésre nem igen gondolhattunk, hiszen a szomszédos utcákon már elfoglalták helyüket a Domer Ház íjászai. Jelenlétüket a szabálytalan időközönként ránk zúdított vesszők jelezték. Ideiglenes patthelyzet alakult ki, hiszen ők nem merészkedtek a sikátorba, mi pedig nem bújhattunk elő onnan. Ám az idő nekik dolgozott, hiszen legkésőbb fertályóra múlva meg kellett érkezniük a kardforgatóiknak is. ? Noel egy korty borral nedvesítette meg kiszáradó száját, majd töretlen lendülettel, teljes átéléssel folytatta a történetet. - Nem is tudom mit reméltünk. Talán azt, hogy magunkkal ránthatunk pár gorviki gazfickót. Mindenesetre vártunk, és az utcát fürkésztük. Aztán az egyik nyílzápor elültével észrevettük a közeledő batárt. Öreg volt és ébenfekete, akárcsak a két igásló, amely verejtékben úszva, kihabosodott pofával repítette felénk a macskaköves úton. Tengelyei recsegtek, ropogtak, kerekei nyikorogtak. A vasalások szikrát hánytak az éles kanyarokban. A kocsis nem kímélte sem a kocsit, sem az állatokat. Végül a súlyos szerkezet csikorogva, csúszva állapodott meg rejtekünk előtt. Mindannyian felkészültünk a harcra. Arra számítottunk, hogy a Ház fegyveresei ugrálnak ki a lefüggönyzött kocsiból, s végre pontot tehetünk elátkozott napunk végére. Ehelyett Harun dugta ki csontos fejét a nehéz bársonyfüggönyök közül. - Na, mi lesz? Jöttök, vagy maradtok?- kérdezte, majd el is tűnt szemünk elől. Garshmar és Lyana ? bár már tucatszor hallották ? élvezték az előadást. Szerették ezeket a nyugodt perceket. A púpos az utolsó mondatnál csak legyintett egyet. ? Ez a legkevesebb. ? mondta, de le sem tagadhatta volna, hogy jól esik neki az új tag elismerő bólogatása. A dolgok igazán jól alakultak. A páros hamar megbarátkozott Arluggal. Jó emberismerőként ezen igazából nem lepődött meg, hiszen a harcos egyenes jellem volt, nyílt és őszinte. Ráadásul ő sem rajongott a toroniakért. - Csapos! Még egy kört mindenkinek! ? harsogta túl a fogadóban tivornyázókat. ? Ma este ne törődjetek semmivel! Mulatni kell, hiszen hosszú ideig nem engedhetitek meg magatoknak, hogy ne legyen tiszta a fejetek! 3. Másnap futottak ki Ifinből. A hajó sebesen szelte a Quiron-tenger hullámait. Kahréban megalkotott csörlőrendszere feszesen tartotta a kötélzetet, s mindig ideális szögbe állította a vitorlákat, hogy azok dagadjanak a sós, tengeri szelektől. Az orrban álló tolvaj a játékos delfineket figyelte, ahogy azok a vízből ki-kiugrálva követték a Vörös Cápát. Arcára boldogságot sugárzó, gyermeki mosoly ült ki. Lenyűgözte az emberek közelségét kereső állatok kecsessége, mozgásuk dinamizmusa. Bár eddigi élete alatt jó párszor találkozott már fenséges vadakkal, ám azok többnyire meg akarták enni őt. Ez pedig elég sokat rontott a velük való találkozás élményén. - Hát nem csodálatosak? ? kérdezte a kabinok felől érkező félelfet. - A halak? Valóban szépek. - Nem egyszerűen csak szépek, csodaszépek. ? pillantott ismét a víz felé a lány. - Arra gondoltam megnézhetnénk a papírokat, amiket Harun adott. Persze, csak ha el tudsz szakadni a halaktól. - Menjünk. ? fújt macska módra a lány. ? Én már átnéztem a terveket, de gondolom, jobban járok, ha segítek nektek eligazodni rajtuk. - Biztos, ami biztos. Azokat meg ? mondta a játékos állatok felé biccentve ? majd hazafelé megbámulod. Hidd el, a küldetés után még szebbnek is fogod látni őket. ? mondta a félelf, miközben a kabinok felé vezette társát. Mindhárman a sárga pergamen fölé görnyedtek, melyen a lámpások imbolygó fényében megelevenedni látszott a Meredic-kastély. A különös jelzéseket Lyana értelmezte, hiszen társai nem sokat konyítottak a tervrajzok és térképek tudományához. - Ez itt mit jelöl? ? kérdezte Arlug, s az alaprajz egy félreeső részére bökött vaskos mutatóujjával. - Az ott az étellift. ? kezdte magyarázni a félelf ? A szaggatott vonallal felfestett négyzet? - Ezt én is tudom. A másik jelre gondoltam, ott. A körre, benne a ferde vonással. - Egy titkos rekesz, vagy rejtekajtó jele. ? vette át a szót a tolvajlány. - Vajon miért tüntetik fel az építők a titkos járatokat egy könnyen azonosítható jellel? - Õk nem jelölik, de a tolvajklánok rajzolói igen. - Azt akarod mondani, hogy ezeket itt egy tolvaj rajzolta, aki észrevétlenül surrant be a kastélyba? - Vagy vendég volt, esetleg dolgozott ott egy ideig. Sokféleképpen lehet információt szerezni. A legtöbb térképet Harun is a klánoktól szerzi be. De térjünk vissza a behatolás részleteihez! - Azt mondtad, a fal majd három láb magas? - Igen, bár a felső harmadán átlátni. Azt hiszem az építészek egy csipkézett várfalat akartak utánozni vele. De ezzel nem lesz probléma, ez inkább előny. A felkelő hold fényében remek rejtekhelyet biztosít a kert harmadáig nyúló árnya. Így gyerekjáték lesz eljutni a sövényparkig. Onnan pedig már csak egy kőhajításnyira van az erkély. Én itt, a keleti falon mászom be. Ellenőrzöm a rajzok pontosságát, és az őrök helyzetét. Ti nagyjából éjközépkor indultok, ha jelzek. - Én a kocsiszín felől megyek. ? húzta végig ujját az eltervezett útvonalon a félelf. - A lovak miattam nem lesznek nyugtalanok. Az északi balkonra könnyedén feljutok. Bent a tálalókonyhán át közelítem meg a könyvtárfolyosót. - És én hogyan jutok be? ? aggódott az udvari ork. ? Nem vagyok egy lopakodó típus, és mászni sem tudok olyan gyorsan, hogy az őrök ne vegyenek észre. - Rád is gondoltam. A kisebbik bálteremnél leeresztek neked egy csomózott kötelet. Ezen fel tudsz mászni, ugye? - Persze. ? Arlug sértetten mérte végig a lányt - Ha felértél, mindketten csatlakozunk Noelhez. A könyvtárteremben megkeressük az írást, míg te őrködsz. Aztán olyan gyorsan távozunk, amilyen gyorsan csak lehet. Elvégre a Tharr-pap és az emberei egy folyosónyira lesznek tőlünk, a kápolnában. - Az időzítést a csonka medálokkal oldjuk meg, amiket Haruntól kaptunk, szóval még véletlenül se hagyd a szállásodon! ? idegesítette Noel erősen koncentráló társát. Válaszul csak egy mélyről jövő horkantást kapott. - A Két Hold tavernában szálunk meg. Amennyire lehetséges kerüljük a feltűnést. ?ismételte az alapelveket Lyana a kikötőt megpillantva, bár tudta, hogy ez nem lesz könnyű feladat két társával. - Én sötét maszkot öltök, Arlugot pedig testőrként mutatjuk be a kérdezősködőknek. ? idézte az esti megbeszélést Noel. - Csak tudjátok, hogy szabad testőrötök vagyok! Ki nem állhatnám, ha rabszolgaként kezelnének. ? morgott az udvari ork hálátlan szerepe miatt. - Rendben van, de ne feledd, hogy még így sem emelhetsz kezet senkire! Kivéve persze, ha ránk támad. A fegyveredet pedig még akkor sem volna szerencsés előhúznod. Legjobb lenne, ha a hajón hagynád. - Milyen testőr az, aki nem forgat kardot? - Nem erről van szó. Csak tudod ez a penge túl értékes egy orknak, toroni mérce szerint. - Udvariorkot akartál mondani. ? ráncolta homlokát Arlug. - Hát persze. De a kard akkor sem illik a képbe. ? csitította a lány. - Főleg, ha az ?uraknak? csak hagyományos acélra futja. ? mosolyodott el savanyúan a tiadlani. - És még valami. Ha egy mód van rá, ne szólj senkihez, akin előkelő ruhát látsz, és a tekintetét is kerüld el az ezüst maszkot viselőknek! - Már előttetek jártam Yankarban te lány. Megtanultam az alapokat. - Remélem is, mert egy rossz szó, vagy mozdulat tönkreteheti az álcánkat. - Bízz bennem! Tudom, mit kell tennem. 4. Egész nap szerencséjük volt. Minden a lehető legjobban alakult. A kikötőben kifizették a kikötőmestert, hordárt és kocsit béreltek, s szürkületre már az előkelő taverna kényelmes, ízlésesen berendezett szobájában pihentek. Arlug elővigyázatosan az ajtó előtt heveredett le, hortyogása jelezte, hogy mostanra mélyen alszik. Lyana a hatalmas, baldachinos ágyon helyezkedett el. Apró teste elveszett a párnák és lepedők rengetegében. Noel felsóhajtott, amikor tekintete a békésen szendergő lányra esett. Ilyenkor tudta megfigyelni a törékeny testben lakozó lélek valódi kisugárzását, hiszen álmában még Lyana sem volt képes színészkedni. Éjjelente levetette összes álcáját, s végre önmaga volt. Arca nyugalmat sugárzott, ám nyoma sem volt rajta a nappalokra oly jellemző naiv mosolynak. A szemek alatt elmélyült egy szarkaláb, mely az elmúlt évek kalandjainak első jele volt, s melyet nappal a smink jótékonyan eltakart. Voltak még emlékeztető jegyek a tolvajlány testén, de ezeket, mivel nem igen volt büszke rájuk mindenki elől elrejtette. Ilyen volt az a hosszú, cakkos széleivel egyenesen büszkélkedő heg is, melyet egy béltépő tulajdonosának köszönhetett. Soha senki nem látta a karcsú derék szépséghibáját. Persze őt leszámítva, hiszen legalább tucatnyiszor kötözte át az újra, meg újra felszakadó, és hevesen vérző sebet. A félelf háttérbe szorította azoknak a félelemmel teli napoknak az emlékét, s a lány vékony nyakát kezdte el szemlélni. Olyan finomnak, törékenynek tűnt, mintha egy erigowi kisasszonyé, vagy egy fiatal elfé lett volna. Apró barázdák, piheszőrök csalogatták pillantását. Órákig tudta volna csodálni ezt a nyakat. Lyana lassan a hátára fordult. Egyik karját feje alá csúsztatta, másikat derekán nyugtatta. Bőre fehéren ragyogott az éjszakában. A félelf megborzongott a bársonyos érintés gondolatától. Figyelte a másik egyenletes légzését, ahogy feszes, formás mellei monoton ritmusra süllyedtek és emelkedtek. Vére pezsegni kezdett, ahogy fantáziája nekilódult. Beletelt pár percbe, hogy megfékezze szerelmes, vágyakozó szívét. Tudta, hogy reménytelen a helyzete, hiszen a lány csak fegyvertársként gondol rá. Barátjának tekinti őt, a félelfet, és ez nem kis dolog. Már ezért is hálás lehet az égieknek. Óvatosan feküdt le az ágyra, hogy fel ne ébressze társnőjét, majd a számára túl puha párnáktól megszabadulva ő is elaludt. Másnap reggel kipihenten, a dolgok eddigi alakulásával elégedetten ültek le az ivó sarokasztalához. Arlug természetesen állva őrködött nyugalmuk felett. Mozdulatlanul és némán, akár egy szobor. A teremben lassan összegyűlő tömeg elismeréssel adózott termetének, s megdöbbentő fegyelmének. Egy ember sem akadt, aki lenézően szólt volna róla. Az udvariork tökéletesen játszotta szerepét, s mindeközben figyelte társai beszélgetését. - A déli órákban nem túl nagy a tömeg. Akkor körbenézünk a kastélynál. - Remélem, akad ott valami látnivaló. ? súgta a félelf. - Yankarban minden sarkon van mit megbámulni. Az ivóban tolongók tengere kettévált a belépő alak előtt, akinek ezüstös álarca fennen hirdette famor mivoltát. A férfi rangjához méltóan észre sem vette a csőcseléket, egyszerűen átnézett rajtuk. Gyors léptekkel közeledett a pult hirtelenjében megüresedő székei felé. Hófehér haját, világos bőrét remekül kihangsúlyozta mélykék bársonyköpönyege, a korral járó bölcsességet sugárzó szemek villanását felerősíteni látszott a díszes maszk. A toroni oldalán, drágakő berakásos hüvelyben abbitacél vívótőr lapult, ám a jelenlévők gyanították, hogy a nemesnek jó pár éve nem kellett használnia fegyverét. Mellette ugyanis két nyurga testőr lépdelt. A kalandozók egymásra vetett pillantása egyértelművé tette, hogy mind felismerték a birodalom fejvadászait. Yankarról lévén szó a fejvadászok nem leplezték klántetoválásukat, sem mérgezett dobótőreik hevederét, pugosukat pedig büszkén, hivalkodóan viselték. Tekintetük éberen rebbent emberről emberre, minduntalan gyanús jelek után kutatva. A csapos arcáról csak úgy sütött az alázat. Ahogy azt egy nemessel való találkozáskor el is várták. Csupán pár szót váltott az ezüstmaszkossal, ám ez elég volt ahhoz, hogy majd? fél tucat érzelmet jelenítsen meg az idős arcon. Alázatot, megtiszteltetést, megrökönyödést és félelmet. Homlokán kövér verejtékcseppek gyöngyöztek, szája széle megremegett, miközben folyamatosan, helyeslően bólogatott. Azután sűrűn hajbókolva a hátsó helyiségek egyikébe vezette a társaságot. - Javaslom, nézzünk körbe már most, azután váltsunk fogadót. Nem tetszik nekem ez a hely. ? sziszegte Noel. - Rendben, de ne hidd, hogy a többi tavernában nem fordulnak meg toroniak! - Keríts egy kocsit, ami átvisz minket a városon! ? fordult a félelf az őrt álló harcos felé. Noel kinyitotta az ajtót Lyana előtt, majd kezét nyújtotta feléje, hogy felsegítse. A tolvaj hálás pillantást vetett rá, miközben hosszú szoknyáját megemelve belépett a bársonybéléses ülések közé, ám kezének szorítása neheztelésére engedett következtetni. Arlug a hátsó tengely vonalában kapaszkodott meg. Busa feje jóval a tetőt díszítő, ezüsttel futtatott kagylóminták fölé magasodott, így belátta az egész utat. - Kocsis, a Csillagnegyedbe! A kocsi olyan lassan indult el a macskaköves úton, hogy utasai szinte észre sem vették a pillanatot, mikor először megmozdult. Lyana az ablak mellett helyezkedett el, onnan szemlélte a város tovatűnő csodáit: a korai kyr stílusban, a számmisztika szabályai szerint épített hivatali és lakóházakat; a Kobzos terét uraló, elképesztően élethű szoborcsoportot, melyben a mester egy dalnokot és lelkes hallgatóságát formálta meg márványból; és a negyedeket elválasztó fal tövében álló Művésztavernát, ahol a festők, költők és zenészek hada várt egy gazdag patrónusra, a felemelkedésre. A lány mindenre kíváncsi volt. Elkerekedett szemmel nézelődött, a számára is szokatlan városban. - Olyan más ez, mint Erion. ? sóhajtott. - Sokkal kisebb, de nem kevésbé veszélyes. - Mindkét város a saját szabályai szerint él. Ha nem tartod be ezeket, hamar eltűnhetsz a sikátorokban, a kanálisokban, ám ha figyelsz a részletekre, itt is békésen leélheted az életed. - Te talán megtehetnéd, de Arlug, vagy én aligha. Itt mi senkik lennénk. - Igaz. A fülkére csend telepedett. Mindketten gondolataikba merültek. A lány érezte, hogy érzékeny pontra tapintott, már sokadszor. Most sem tartotta észben társa különlegességét, az ereiben csörgedező hosszú éltű ős vérét, amely miatt az emberek kiközösítik. De hogyan is figyelhetne erre, ha az ő szemében a másik nem volt kevesebb, mint bármelyik tiszta vérű ember. Sőt, sokkal értékesebbnek tartotta, mint a legtöbb halandót, akit ismert. - Noel, ugye tudod, hogy elítélem a shuluri értékrendet? - Persze, tudom. ? a férfi félretűrt egy tincset a lány szeme elől, megcirógatta arcát, majd az ablak felé fordította. ? A városban azért még gyönyörködhetsz. Nézd meg jól! Nem hiszem, hogy sokszor látod még. - A Hollónegyed! ? fakadt ki Lyana, amikor megpillantotta a cölöpök erdején kialakított negyed távoli, halvány, felhőfátyolba vesző képét. ? Páratlan. 5. A kocsi az előkelő negyed első utcájában állt meg. Az udvariork leugrott az oldaláról, egy ezüstöt hajított a hajtónak, majd kinyitotta a vékony ajtót. Az alázat pózába merevedett, miközben társai kiléptek a fényes kövekkel kirakott útra, azután egy lépéssel lemaradva követte őket. - Ez hát a Palotanegyed. ? nézett körbe Noel. A negyed peremén a gazdag kereskedők és a szabad testőrök házai álltak. Hogy a Csillagnegyedben járó nemesek szemét ne zavarja, homlokzatukat palotákat idéző díszítésekkel látták el. Lakóik nem engedhették meg maguknak, hogy egész házukat a famorok ízlése szerint alakítsák ki, de álarcot húzhattak otthonukra, hogy az látszólag megfeleljen az elvárásoknak. A távoli domboldalon a keskeny tornyokkal ékeskedő kastélyok domináltak. Fallal övezett mesés parkjaikkal, sövénylabirintusaikkal a béke csalóka képzetét sugallták szemlélőjüknek. A félelf azonban tudta, hogy az aranyfüsttől fénylő kupolák alatt egy őrült isten szentélyei állnak, melyekben az oltárokat sűrűn locsolják a hozzá hasonlók vérével. Ezek miatt a gyomorforgató gondolatok miatt nem tudta csodálni az épületeket, melyeket Shulur kitaszítottjai emeltek. Amikor körbenézett csak gyűlöletet érzett. - Csillagnegyed, ahogy itt nevezik. Járjunk egyet, és keressük meg a kastélyt! - Azt mondták, a város déli peremén, a domb lábánál áll. ? mormolta Arlug. Zord tekintete arra engedett következtetni, hogy Noelhez hasonlóan ő is a külcsín mögé lát. Így Lyana egyedül maradt elragadtatásával. Ez azonban cseppet sem zavarta. - Akkor jókora séta vár ránk. Induljunk hát! Fertályórába telt megtalálni a kastélyt. Az építmény két tornyával, vastag falaival, hatalmas kapujával leginkább egy északi erődre emlékeztetett. Körbejárva ellenőrizték a térképek pontosságát, majd egy polgárház kapualjába húzódva egyeztették a részleteket. - A tornyokat nemrég emelhették. Nem illenek a kastély stílusához. - Talán tartanak valamitől. ? töprengett Noel. - Például pár besurranótól? ? mosolyodott el az udvariork. - Aligha emelnének tornyokat emiatt. Talán egy rivális család támadásai állnak a háttérben. Mindenesetre jó volna megfigyelni a környéket, mielőtt behatolunk. Nem szeretnék egy kyrek által vívott csata közepébe csöppenni, hónom alatt egy értékes, mágikus könyvvel. - Rendben, én este elhelyezkedek a tetők egyikén. Onnan megfigyelhetem az éjszakai őrök mozgását is. Most még korán van. Menjünk vissza a fogadóba! ? rendelkezett a besurranásban leginkább járatos tolvaj. - Remélem a toroni eltűnt ennyi idő alatt. ? morgott a félelf, miközben elindultak a Csillagnegyed kapuja felé. Lyana óvatosan megmozgatta elgémberedett tagjait. Régen töltötte az egész éjszakát egy cseréptetőn hasalva. A nap lassan ébredezett. Az éjszaka sűrű árnyai visszavonulót fújtak. Előbb szürke fátyollá szelídültek, majd végleg eltűntek. Csak a kastély kapujának boltíve alatt nem enyhült a sötétség. A gránitkövek némán ásító íve körbefonta, átkarolta a hideg, fénytelen főfolyosót. A körös-körül falba süllyesztett, kovácsoltvas karmokban lángoló fáklyák csupán annyi fényt adtak, ami a tornyokban posztoló íjászoknak lehetővé tette a célzást. A lány nem várta meg, hogy a szolgák serény hada elárassza az utcákat. Gyorsan lemászott a tetőről, majd csuklyás köpenye rejtekébe húzódva, leszegett fejjel, sietős léptekkel tért vissza a tavernába társaihoz. 6. Nem halogatták sokáig a dolgot. Tervük már idefele kirajzolódott, így hát a kis csapat másnap éjjel a tettek mezejére lépett. Lyana gond nélkül jutott be az erőddé változtatott kastélyba, s most halkan osont végig a nehéz szőnyeggel fedett folyosókon. Szerencsére társai mindenben követték a tervet. Az udvari ork miatt érzett aggodalma is szertefoszlott mostanra. A harcos türelmesnek és megfontoltnak bizonyult. Gondolataival előbb a félelfet kereste meg, majd a rövid szóváltás után megnyugodva, elégedetten kezdte el Arlug felkutatását. - Noel is bejutott. Most már te is indulhatsz. ? hallotta a lány gondolatait fejében a harcos. Izmai akaratlanul is megfeszültek, szőrszálai égnek meredtek a különös kapcsolat végetérésekor. Még nem volt ideje megszokni a medál képességét, egy értelmes lény gondolatainak ilyen mértékű közelségét. Az utca túloldalát fürkészte, miközben lassan felállt a sikátorban álló alacsony padról. Az elmúlt percekben megfigyelte a falnál járőröző katonákat. Kiszámította mennyi idő áll rendelkezésére, hogy átvágjon a kerten, majd felmásszon a Lyana által leeresztett kötélen. Tartott tőle, hogy nem lesz hasznos tagja a kis csapatnak, hiszen egyáltalán nem értett a lopakodáshoz. Abban bízott, hogy az esetleg eléjük kerülő fegyveresekkel sikerül olyan gyorsan elbánnia, mint azt Harun remélte. Egy katona sem csaphatott zajt, hiszen az meghiúsította volna az egész tervet. Észrevétlenül sétált át az úton, majd hőlátására hagyatkozva ellenőrizte a járőrök helyzetét. A megfelelő pillanatban átugrott a gránittömbökből emelt falon, majd görnyedt háttal rohant át a pázsiton. Az ablakok halványan derengő körvonalai közt megpillantotta a csomózott kötelet, amint az lágyan ringatózott a kora esti szellőben. Arra iramodott, ám mielőtt elérhette volna, különös jelenlétre lett figyelmes. Érzékeny orrát édeskés illat csapta meg, nyakán jeges leheletet érzett. Azonnal megpördült. Sarka alól, a mozdulat nyomán súlyos rögök fordultak ki. Háta mögött hidegen körvonalazódott ki ellenfele alakja. Az előtte lebegő lény nem Ynev szülötte volt. Erről árulkodott négy csápszerű végtagja, melyekkel villámgyorsan csapott le a döbbent udvariorkra. Érintésük nyomán elfagyott a bőr és görcsbe rándultak a hatalmas izmok. A lunir penge erőtlenül szelte a levegőt, túl lassan ahhoz, hogy célba találhasson. Arlug torkából állatias morgás tört fel, mikor másodszor is lesújtott. A fegyver nem ütközött ellenállásba, ám a félig anyagiasult test alig láthatóan megvonaglott. Az udvariork érezte, hogy nincs sok esélye, hiszen ereje úgy illan el, akár a hűlő hulla melege, de kitartott, mert tudta, hogy társai tehetetlenek lennének a démoni teremtmény ellen. A csápok őrült táncba kezdtek a lény körül, majd elszabadultak, s a harcos felé lendültek. Arlug nem védekezett, inkább betáncolt a nyúlványok között támadt résen, egyenesen a démon testének közvetlen közelébe. Kardját döfésre emelte, majd ugrott. A lény nem hátrált meg. Átkarolta hatalmas, ostoba ellenfelét. Az udvariork életének utolsó perceiben elégedetten nyugtázta, hogy a vonagló démon sehogyan sem képes szabadulni a testét nyársként átjáró fegyvertől. Aztán a fagy szorítása elérte dübörgő szívét, markába kaparintotta, s örökre elcsendesítette. Lyana a nyakában lógó ékszerre koncentrált. Késésben lévő társát kereste. Érezte a fájdalom bénító hullámait, melyek a harcos felől áramlottak, aztán csend lett. A lány némán fülelt. Zavarta, hogy nem hallotta az összecsapás hangjait. A kastély most is néma volt. Lehet, hogy a melák a harc hevében elvesztette az amulettet, s most visszavonul? Nem töprengett sokáig a dolgon. Akárhogy legyen is, neki még dolga van itt. Noel már vár rá. Megindult hát a folyosón a könyvtár felé. Az oldalfolyosóhoz érve megállt, s hallgatózott. Távolodó léptek zaját és monoton kántálás hangjait sodorta felé a szellőzőkürtőkből áramló enyhe légáramlat. Fél percet várt, majd tovább lopakodott. Száz szívdobbanás telt el, míg elérte a könyvtár vaskos, tölgyfa ajtaját. Résnyire nyitotta, majd besurrant a sötét helyiségbe. - Nincs itt a kódex. ? lépett elő a polcok takarásából a félelf. - Honnan veszed? - A könyvtárban meglehetősen kevés a mágikus könyv. Márpedig egy ilyen ősi könyvnek mágikusnak kell lennie, máskülönben nem bírt volna ki ennyi évet. - De hát hol lehet? - Akárhol. Lehet, hogy a ház ura esténként azt olvasgatja. Szóval el kell tűnnünk. - Rendben, de előbb körbenézek idebenn. Nem akarok üres kézzel távozni. Egyébként is úgy érzem, hogy készül itt valami. - Én is veled tartok. Talán szerencsénk lesz. 7. - Úgy tűnik, valamilyen áldozatot mutatnak be. - Lehet, hogy idézni akarnak valamit? A tolvaj lepillantott az áldozóoltárra, melyet frissen kiontott vér borított. Körötte tucat és egy falfehér holttest feküdt. Egytől egyig fiatal férfiak. A pengemester lassan araszolt az állványzat pereméhez, míg tisztán nem láthatta a szertartás minden részletét. Gyomra összerándult, mikor észrevette a tizenhárom áldozatot a tucatnyi testőr alkotta kör közepén. Na meg az oltár fölé görnyedő, szikár papot, kezében a vértől még meleg áldozótőrrel, és egy vaskos, bőrkötéses könyvvel. Felhorgadt benne a gyűlölet. Eszébe jutottak a zászlóháború évei. A szörnyűségek, melyeket az oltárnál állóhoz hasonló káoszpapok vittek végbe. Tudta, hogy tennie kell valamit. Bármi is legyen ennek a szentségtelen rituálénak a célja, neki meg kell akadályoznia. Ilyen alkalom nem sűrűn adódik egy félelf életében, ráadásul a felfordulás még jól is jöhet a menekülőknek. Lyana elszörnyedve nézte végig társa életveszélyes tettét. Először csak arra figyelt fel, hogy a tiadlani guggoló állást vesz fel, ám mielőtt a nyaklánc segítségével kérdőre vonhatta volna Noel hatalmas ugrással a terem közepe felé indult. Harcművészeket meghazudtoló ügyességgel gurult át a megilletődött testőrök gyűrűjén, s mikor az áldozatok élettelen teste elé ért, már karddal a kezében szökkent talpra. A pap meg sem rezzent a felé közeledő fegyveres láttán. Vagy katonáiban bízott mindenek felett, vagy a megidézni kívánt lény feletti uralom elvesztése jobban aggasztotta, mint önnön halála. Mindenesetre mozdulatlanul, monoton kántálásba merülve nézte végig, ahogy az északi magasba emeli keskeny pengéjű kardját. Ekkor eszméltek a gyorsabb testőrök. Az első dobótőrt hajított a váratlanul feltűnő támadóba, másik kettő karddal rontott a tiadlanira. Noel érezte a vállába maró tőr pengéjét, és az égető fájdalmat, ami egyértelműen kínméreg használatára utalt, de nem törődött vele, mint ahogy a szeme sarkában megpillantott testőrökkel sem. Vérét akarta venni Tharr egy papjának. A díszes penge bal válltól jobb csípőig felhasította a kántáló pap mellkasát. A bordák széthasadt végei, a gyomor és a belek szárazon, vértelenül türemkedtek elő a szertartás miatt hetekig sanyargatott testből. Azután egy csuklómozdulatot követve derékmagasságban mart a toroniba, kis híján kettészelve őt. A pap elnémult. Hitetlenkedve nézett szembe a végzettel. Kezéből kifordult a tőr, s élesen pendülve hullt a márványlapokra. A könyvhöz még akkor is makacsul ragaszkodott, mikor lábaiból elszállt az erő, s a földre rogyott. Immár semmiben sem különbözött a körötte heverő áldozatoktól. Ezzel egy időben sújtottak le a lagosok. Az egyik csuklóban metszette le a félelf kezét, a másik a combjába mart. Az a harc hevében, kínméregtől gyötörve fel sem fogta sérülései komolyságát. A fájdalom elárasztotta ugyan testét, ám nem uralkodott el rajta, nem bénította meg. Nem úgy, mint az elé táruló látvány. A pap mellett heverő könyv borítóján ugyanis megpillantotta a fogak közt ágaskodó, háromfejű kígyó képét. Összeszedte minden erejét, s utolsó gondolatával Lyana felé nyúlt. - Ez az a könyv, amiért jöttünk. Te döntesz elviszed-e? Ég veled! A széles pengék újra belemartak. Előbb nyakát, majd veséjét szúrták keresztül. A félelf szeme elhomályosodott, majd örökre lecsukódott. Ugramon érezte a mágikus erők áramlását, s ezúttal engedett a hívásuknak. Úgy gondolta kár lenne erejét ellenszegülésre pazarolni, hiszen a körforgásban élő parányok ostoba és roppant idegesítő módon újra és újra megpróbálkoznának a megidézésével. Egyszerűbb és módfelett szórakoztató megoldásnak tűnt kihasználni a varázslat nyújtotta lehetőséget, és ismét Ynevre jutva megleckéztetni egy elővigyázatlan varázshasználót, aki volt olyan bátor, hogy hívásával próbálkozzon. A démon lassan fakult ki kaotikus világából, s óvatosan átsurrant az elsődleges anyagi síkra. Yankarban, egy előkelő kastély kápolnájában, gyűlölettől hullámzó környezetben jelent meg. Csodálkozva szemlélte a körötte nyüzsgő embereket. Felismerte megidézőjét, ám a vele való tárgyalásra már nem maradt ideje, az ugyanis holtan rogyott össze. ?Ez könnyebb volt, mint reméltem.? ? gondolta, majd az önmagukban gyenge rúnák béklyójától megszabadulva kiterjesztette igazi hatalmát. Anyagtalan teste a kupola magasába emelkedett, s onnan fürkészte az alant zajló eseményeket. A parányok harca szinte azonnal véget ért. Túlságosan hamar, véleménye szerint. A démon nem érte be ennyivel. Vékony, asztrális fonalakat eresztett a mélybe, melyek lassan ráfonódott áldozataira, s felkorbácsolták azok lelkét. A harc újult erővel folytatódott. Ugramon élvezettel szemlélte az értetlenség, a gyűlölet és a fájdalom hullámait. A dolgok alakulása immár elnyerte tetszését. Játékszerei azonban rövid idő alatt elhasználódtak. ?Hisz olyan gyengék mind.? ? elmélkedett, majd elindult, hogy újabbakat keressen. Lyana értetlenül nézte végig a mészárlást. Úgy sejtette, mágia van a dologban, ezért továbbra is rejtőzött és figyelt. Tekintete a kápolna távolabbi részét fürkészte, a varázshasználót keresve, eredménytelenül. Lapult hát és várt. Percek teltek el így, némán, mozdulatlanul. Mikor pillantása az oltár felé tévedt könnybe lábadtak szemei, mert Noel ott feküdt megcsonkítva, holtan. A látvány mélyen bevésődött emlékei közé, hogy el ne felejthesse, vagy hogy rémálmaiban is kísértse. Minden túl véglegesnek tűnt. És értelmetlennek. Hiszen nekik észrevétlenül kellett volna belopakodniuk, s gond nélkül ellopniuk azt a könyvet. Most pedig hármójuk közül valószínűleg csak ő él, ő fekszik itt. Valami hiányzott a képből. És ez nem hagyta nyugodni. - Meg kell szereznem a könyvet. ? suttogta ? Az a kulcsa mindennek. Még fekvő helyzetben megmozgatta tagjait, majd fél térdre emelkedett, és lemászott a márványlapokkal borított padlóra. Innen lentről még rettentőbb volt a látvány, hiszen a távolság eddig jótékonyan elrejtette az apró részletek szörnyűségét. Arcából kiszökött a vér, ahogy megközelítette társa testét, átlépve a toroniak kivérzett tetemeit. - Noel. ? elakadt a lélegzete a látványtól. Gyomra émelygett, szeme elködösült. Az óvatossággal mit sem törődve, zokogva csukta le a félelf szemét. A gyász percei alatt védtelen volt, ám ezzel mit sem törődve elmormolt egy imát, majd összeszedte minden erejét és a pap hullája felé fordult. ? Ez hát az az átkozott könyv? ? megragadta az ősi jegyzetet, s érezte, hogy teljes szívével gyűlöli azt. Hiszen az volt minden baj forrása. Gyors, ingerült mozdulattal zsákjába dobta, majd megindult visszafelé a szabadsághoz vezető úton. 8. Harun letette a medált. Elégedett volt a dolgok alakulásával. Hátradőlt karosszékében, és nagyot kortyolt a fűszeres borból. Gondolatai elkalandoztak, s felszínre hozták előző életének emlékeit. Nem is volt olyan régen, alig hat éve. Akkor még fejvadászként dolgozott Ifinben. A klán soraiban minden könnyű és kiszámítható volt, hiszen a jól megszokott rend szerint zajlott. A mezsgyeház falain belül eltöltött idő emléke úgy élt benne, mint másokban a gondtalan, mégis izgalmas gyermekkoré. Mestere töltötte be az apa szerepét, a klánfőnök a rendbontást nem tűrő nagyapáét, a tanítványok pedig a testvérekét. Meglehetősen nagy családja volt. Rangjáért nem kellett sokáig küzdenie. A felettesei szerint ő volt a legjobb. Persze ezt nagymértékben nem evilági ősének köszönhette. De ezt akkor még nem tudta, mint ahogy azt sem, hogy az ő teste miért fejlődik gyorsabban, mint a többi tanítványé, s miért sarjadnak csonttüskék lapockájából. Sok mindent elhallgattak előle, hogy csak a közvetlen célokra koncentráljon, és soha ne gondoljon a távoli jövőre. A jövőre, melyet ereiben csordogáló öröksége meglehetősen rövidre szabott. A kiképzés évei alatt több tucat társa morzsolódott le mellőle. Legtöbbjük azóta jeltelen sírban fekszik. Ezeknél a gyengén teljesítő tanítványoknál mindenesetre szerencsésebb volt. Azután megkapta azt a küldetést, mely megváltoztatta, felforgatta az életét. Pedig alapvetően ez sem különbözött a többi megbízástól. Nem tűnt nehezebbnek, mint bármelyik azelőtt. Minden adott volt: egy célpont, a tervrajz, és az időpont. No meg ő, az élő fegyver. Valahol mégis hiba csúszott a számításba, mert a feladat kudarccal végződött. Tudta, hogy nem ő hibázott. Meglehet hogy egy besúgó volt a családjában, hiszen vártak rá. Észrevette a rejtőző gyilkosokat az ?elfelejtett szellőző? körül. Még a visszavonulás sem ment gond nélkül. A fejvadászok ? bizonnyal toroniak ? a nyomába szegődtek. Néhányan a tetőkön átugrálva kezdték el a bekerítését, elvétve egy-egy nyílvesszőt lőve ki rá, mások a sikátorokon rohanva üldözték, kivont pugossal. Egyetlen pillanatra maradt magára. Ezt ki kellett használnia. A szemétkupacok egyikéből felkapott egy törött téglát, az utca végébe hajította, majd beugrott egy apró pinceablakon. Ott mozdulatlanul várta üldözői érkezését. Lábdobogás jelezte, hogy a földet érő téglaszilánk keltette zaj elterelte a fejvadászok figyelmét a törött üvegű ablakról. Távolodó zajuk az esélyek változását jelezte. Õ azonban nem akart kockáztatni. Egy szakadozott szőnyeggel takarta el az ablakot, majd meglapult egy láda takarásában. Különös véletlen, hogy abban a poros pincehelységben, az egymásra hányt, rongyos könyvek kupacában talált magyarázatot különlegességére. A könyv, melyet a szerencse, vagy a Sors vetett eléje egy ősi birodalomról értekezett. Egy birodalomról, ahol az ő fajtája mindennapos volt, ahol a démonok és emberek szövetségben éltek, s amely a történelembe úgy írta be magát, mint a Ryeki Démoncsászárság. Shrad, vagy ahogy a hetedkorban nevezik káoszfattyú. Idegennek érezte a szót, egyenesen sértőnek. Abban azonban biztos volt, hogy őt is joggal neveznék így. S ekkor döbbent rá, hogy élete meglehetősen rövidre van szabva. Nem félt a haláltól, hiszen előbb, vagy utóbb mindenki meghal. Csak az nem mindegy, hogyan. Nem tudta elfogadni, hogy szánalmas roncsként végezze, ahogy arról a könyv írt. Először dühöngött, majd hitetlenkedett, de végül rá kellett döbbennie a tények valósságára. Napokon és éjjeleken át böngészte a sárga lapokat. Reménykedve, kiutat keresve küzdött meg minden egyes sorral, mígnem használható információhoz jutott. Egy ősi kódexről tettek említést, amely birtokában a megfelelő varázstudók megidézhetik a féldémonok őseit, s egy rituálé segítségével meghosszabbíthatják azok életét. Akkor látta először a szimbólumot, a fogak közt tekergő, háromfejű kígyót. Nem térhetett vissza családjához. Menekülnie kellett, de kitűzte céljait, a könyv megszerzését, s a rituálé lebonyolítását. Ez adott neki erőt az elmúlt évek során. Rengeteg munkájába került megtervezni és véghezvinni mindezt. Ám érezte, nemsokára learathatja verejtékes munkája gyümölcsét. Mosolyogva emelte ajkaihoz serlegét, s kortyolt újra italából. 9. - Nem ismerek rád Harun! ? fakadt ki a lány. Dühítette a székében pihenő Harun nyugodt arca. ? Két társam, két kiváló fegyverforgató halt meg Yankarban. - Tudom mi történt, de most a könyv a legfontosabb. - Legyen átkozott az a könyv! Meglehet már az is. - Mondd el, hol van! - Miről van itt szó? Eddig nem hallgattál el semmit előlünk és most egyszer csak titkolózol? ? a lány közelebb lépett megbízójához. Kezei ökölbe szorítva koppantak a dolgozószoba masszív tölgyasztalán. - Vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tudsz. ? Harun felállt székéből. - Beszélj, vagy sosem kapod meg a kódexet! Kinek ért meg ez a ragyás bőrbe csomagolt papírköteg két életet? - Nem mondhatok többet, mint amennyit már elmondtam. Ha átadod, megkapod a jutalmat, ami egy kisebb fajta vagyon. - Engem már régen nem a pénz mozgat. Ezt te is tudod. ? sóhajtott Lyana, és szomorúan hátat fordított a púposnak. ? Tartsd meg a pénzed! Nélküled is kiderítem, hogy mit hoztam el abból a kastélyból, s hogy miért halt meg Noel. - Nem mehetsz el, míg meg nem tudom hol van. - Nem tarthatsz vissza, arról pedig ne is álmodj, hogy elárulom hová rejtettem el. - Nem is vártam, hogy beszélj. Lyana válaszra nyitotta száját, ám a következő pillanatban rájött, teljesen felesleges lenne. Harun ugyanis nem szavakkal szólt hozzá. A púpos az emlékei közt kotorászva sugallta neki mondandóját. A lány dühösen pördült meg, hogy szembenézzen a fejébe férkőzővel. A görnyedt tartású alak egy medált szorongatott kezében. A díszes korong úgy nézett ki, mintha a nekik adott darabokból illesztették volna össze. Ám ez sértetlen egész volt, ennek megfelelően erősebb, mint bármelyik szilánk. A férfi arcára elégedett mosoly ült ki, mikor megtalálta, amit keresett. - Hogy tehetted, és egyáltalán hogy lehetséges ez? ? sápadt el a lány. - Tudod, vannak dolgok, amik fontosabbak az életnél. Lyana elkerekedett szemmel pillantott a másik által villámgyorsan előrántott rövidkard rúnadíszes pengéjére, mely egyenesen mellkasára mutatott. - Legalábbis a ti életeteknél. ? mondta Garshmar, majd könnyed mozdulattal az összeránduló testbe mártotta kardját. Megvárta, míg a test elernyed. Csak ez után hagyta, hogy lecsússzon az acélról, s élettelenül a földre rogyjon. A vért áldozata ruhájába törölte, majd felegyenesedett és a kijárat felé indult. Tudta hol kell keresnie a démon ős megidézéséhez szükséges könyvet, és a legjobb bérvarázslóval is tárgyalt. - Most már nem lesz semmi gond. Szükségem van a segítségedre, úgyhogy nemsokára találkozunk APA. ? motyogta. Aztán az egyre terebélyesedő vértócsát átlépve kisétált a teremből.
  2. Laura a katica Korán reggel ébredt Napfelkelte előtt Nem is vesztegette El az így nyert időt Felállt, nyújtóztatta Összes apró lábát Nagyot domborítva Megmozgatta szárnyát Majd keresztül sétált Egy széles faágon S végigtekintett A hajnali tájon Még árnyék-köpenybe Bújtak a részletek Inkább csak hallotta Az élő természetet Harmat cseppet ivott Bő reggelit evett De szeme sarkából Figyelte a jelet Amikor majd pír ül Ki az ég aljára S feltűnik a Napnak Legelső sugára A tündöklő korong Felkúszott az égre S éltető meleget Árasztott a fénye Megritkult a homály Éledtek a színek Új napon új reményt Dobbantak a szívek A kicsiny katica Fürdőzött a fénybe Talán fertályórát Majd elindult végre Először csak lassan Lustán emelkedett Óvatos köröket Tett a nagy tölgy felett Merre is induljon? Hol kezdje az utat? Ma először talán Megnézi a kutat Tízpercnyi repülés Annyiba sem tellett És a pöttöm bogár Egy tisztáson termett Középen öreg kút Uralta a képet Rács fedte tetejét A biztonság végett Körben a fák alatt Piros padok sora Rajtuk ezer véset Ifjak keze nyoma De ember sehol nincs Korai az óra Folytatja hát röptét Lauránk a tóra Csillogó víztükör Partján keskeny nádas Körötte aszfalt út Rajta futó hármas No végre emberek Két nő és egy férfi Csacsognak, nevetnek Ezt imádja nézni Kacér kis mosolyok Apró érintések Boldog pillanatai A közös pihenésnek A gardedam lemarad Az ifjabbak mögött Nem nehéz olvasni Itt a sorok között Hétpettyes barátunk Az edzést végignézte Majd magára maradt Így átröppent a rétre Az apró domboldal Virágoktól tarkáll Távolról hallatszik Egy kopácsoló harkály Ahogy abbahagyja Sebes kopogását Rögtön észrevenni A méhek dongását Serényen szálldosnak Virágról virágra Õk nem kíváncsiak Az ember-világra Boldog tudatlanul Szolgálják a kaptárt Töltik meg nap, mint nap Az ürülő raktárt Csak azzal törődnek Legyen elég mézük Néhány furcsa jelzés Az összes beszédük Unalmas egy népség Nem is miattuk jött Vidám gyerekeket Remél a domb mögött Gyakran látja őket Kacagva szaladni Labdákat kergetni Vagy fűben hasalni Szerencsére néhány Most is épp itt játszik Anyjuk figyel rájuk Õ kedvesnek látszik ***
  3. Halálvágy Volt sok barát, s megannyi szó Sajnos mind hiábavaló Nem értik ők, mit érzek én Miért szomorú ez a költemény Jöjj értem el édes Halál Látod e test csak téged vár Hogy érsz utol nem érdekel Csak szenvedésem múljon el Hát sújts le rám ó Istenem Némítsd el végre sajgó szívem Vagy adj erőt, s én megteszem Eldobom hitvány életem Volt sok barát, s megannyi szó Sajnos mind hiábavaló Nem értik ők, mit érzek én Hogy született ez a költemény
  4. Szegény nyuszi balladája Csodálatos az a reggel Mikor a nap éppen felkel Harmat csillog a zöld füvön Ilyenkor élni is öröm De a nyúl ezt másképp látta Mert számára ez a vágta Ideje volt és ő futott Rettegve, ahogy csak tudott Vadászpuskának sörétje Süvítve szállt ott a szélbe A nyulat oldalba kapta És csúnyán egy fához csapta Nagy fájdalmak közepette A nyúl fejét felemelte Könny csillogott a szemébe' Érezte, hogy itt a vége S hogy imádott családja Haza őt hiába várja Nem mondhatja a sok gyereknek S párjának azt hogy szeretlek Bőrcsizmáknak döngő lépte A vadász elindult érte S mert nem tudott elfutni Bográcsban fő meg a nyuszi Úgy ér véget balladája Ahogy a vadász családja Húsát tömi két pofára S nagyot böfög utána
  5. Realitás Lehoznám neked a csillagokat az égről, De félek elégnél egyikük melegétől. Csak apró porszemek vagyunk a végtelenben, Jelentéktelenek kozmikus értelemben. Semmit sem jelent, hogy egy naiv költő szíve Lángban ég, sóvárog, vagy éppen megszakad-e.
  6. Walbert Slone ? Utazásaim naplója (Earthdawn) Megírom hát emitt Mi velünk megesett Lássuk hát először A boldog kezdeteket. Mert Namdroth kaerében Bú, harag nem lakolt Dicső őseinkről Víg regősünk dalolt. Fülünkbe mászott A sok hősi tett Vándorló kalandor Belőlünk eképp lett. Jómagam tojásból Jöttem e világra Mi névadó fajok közt T?skrangoknak szokása. Örökmozgó gyerkőc ?Szenvedélyek átka? Rosszcsont ifjú voltam Szól a családi fáma Az ismeretlen vonzott Bár csak csúsztam-másztam Nem vagyok túl erős Ezt biz? be kell lássam Mit a Szenvedélyek Emitt kispóroltak Azért bizony máshol Bőven kárpótoltak Gyors a kezem, nyelvem Jól bánok a szóval Ügyesen fegyverrel S minden névadóval Szerény személyemről Talán ennyi elég Hős barátaimmal Folytatom e mesét Egyikük szemében Igazi óriás vagyok Ne csóváld a fejed! Nem mondok én nagyot Szélszerzet bajtársam A bátor Zarelontas Felnézett rám mindig Akármit is mondasz. Az elemek varázsát Tanították neki Hős tettei felét Mégis karddal teszi. Talerit és engem Oly? sokszor láthatott Kardpárbajt vívni Biztos kedvet kapott Vagy talán mégsem Ez a helyzet, hiszen Õ nálam idősebb Jóval, én úgy hiszem. Meglehet keresni Õsei közt kellene Olyat kinek kardja Volt élete, mindene Annyit mindenképpen Elmondhatok nektek Vívás és varázslás A vérében van ennek. Az imént említettem Harmadik társamat Talerit az elfet Ki ha kardot ragad Minden védelmen Biztosan áthatol Villámként súlyt le Majd kecsesen elhajol. Kardművész ő bizony Kezében a penge Úgy látom néha Mintha életre kelne. Ifjú felfedezők Mi hárman voltunk A Namdroth kaerban De még nem szóltunk Arról a bajtársról Kit odakinn találtunk, S ki komoly helyzetekben Lett végül barátunk. Dkő egy obszidember Lassú, higgadt fajta De vége az ellennek Ha elkapja marka Megtisztítók között Õ egy szerény ?legény? De a mi szemünkben Igenis kőkemény Nohát meg is volnánk A csapat szemléjével Foglalkozzunk most már A sok ellenséggel Mert az már szent igaz Volt teremtmény elég Kinek harcban végül Lenyestük a fejét. Kaerünk tanácsa Megbízott bennünk Hogy könyvekkel pakolva Jerrisbe menjünk. A Fényhordozókat Amott megkeressük S minden bizodalmunk Majd egy elfbe vessük Õ Sartarius volt A bölcs, a nagy tudású Kitől hasznos írásokat Vártunk viszonzásul Vezetőt is adtak Erre a nagy útra Gall a törpe szólt is Nem egyszerű túra A puszta is veszélyes Nem is szólva arról A Jerris közelében Portyázó csapatról A barlangi trollok Ostoba népéről Kik nem átallanak Rabolni a néptől. Azonban kedvünket Zord szónoklatja Indulásunk előtt El nem ronthatta Így vágtunk hát neki Az első küldetésnek S tudtuk büszkék lesznek A tanácsbeli vének A pusztán táboroztunk A Liaj-folyó mellett Mikor az éjszaka Egy árulót ellett. Taleri ébresztett Jóval hajnal előtt Azt mondta furcsának Látja a vezetőt. Gall jött és én is Nagyot csodálkoztam Mert kard volt kezében S már vívtak is ottan Pajzsom és fegyverem Mire kézbe vettem Vértől szennyezettek Voltak mind a ketten. Szóhoz sem jutottam S olyan dolgot láttam Taleri elbukott? Leesett az állam. Talán már nem is él A vér megfagyott bennem Hogyan is győzhetnék Egy ilyen harcos ellen? Aztán észrevettem Az ébredő társakat S a remény visszatért Egy pillanat alatt Kemény küzdelem volt Az áruló gazzal De hárman ostromoltuk Féktelen haraggal. Végül ledöftem Meg kellett volna állnom Hiszen névadó volt Azóta is bánom. Miért vágyta halálunk? Titkát sírba vitte Könnyű préda leszünk Biztosan azt hitte. Elkoboztunk tőle Mindent, mit szállított De hogy az elf túlélte Csupán az számított * * * Balra ott komorlott A zord Méreg-erdő Jobbra buja dzsungel Nálunk korgó bendő A távolban sejtettük A nagy városfalat Reméltem hogy végre Ehetek egy halat Ám még mielőtt Jóllakhattunk volna Két barlangi troll Arcát elénk tolta Útpénznek nevezték De én mondom rablás (Lett volna ha hagyjuk) Ez bizony és nem más. Míg szóval tartottam Az ostoba barmokat A szélszerzet gyorsan Szőtte a szálakat. Majd mikor végzett Minden varázslattal Felvettük a harcot A két buta ?állattal?. Szót sem vesztegetek Erre a kis harcra Õk biztos nem kevernek Most már senkit bajba. Így jutottunk hát el Jerris városába Ahol végre került Étel minden szájba. * * * Hazafelé jártuk meg Az utat, már másodszor Egy nagy crackbill-csordát Néztünk a távolból. ?A nyakuk értékes A húsuk ehető? Mondtam, s éreztem A harci kedv egyre nő Mind az ötünkben S erről jut eszembe Nem értem mi ütött Pingáló kezembe Hogy miért nem írtam A negyedik társról Talán mert tartottam Egy újabb árulástól? Nem az nem lehet Hisz? ismertük őt régről Grimdart a könyvmolyt A déli kaervégből. No de vissza gyorsan A sok futómadárhoz S az odasettenkedő Fáklyás, t?skrang vadászhoz. Igen, kigondoltuk Hogy közéjük lopózok Tüzet gyújtok aztán Kereket oldok. Be is vált a tervünk Szétszéledt a csorda Így már nem volt nehéz A többiek dolga. Sajnos a csatában Én is ledermedtem Attól a gáztól Mit egész elfeledtem. De miért panaszkodnék? Hiszen győztünk végül S ha nem narancssárga Mindenki megbékül. * * * A hegyi ösvényen Bukkantunk a testre A törpe hullára S nála az üzenetre. Ekkor olvastunk A pallami rémről Ami megszabadít Minden nemesfémtől. Nofene! gondoltam Tolvaj-rém a szentem? Kincseket harácsol? S kedvem megjött menten. ?Kutassuk fel öten Ezt a szörnyű bestét, S vágjuk darabokra Azt az ocsmány testét!? * * * Pallam egy romváros Ki hitte volna Felét köd borítja De az másik nóta. Amikor megláttuk El sem hittük róla Hogy igazán veszélyes Vagy halálos volna. Pedig hatalmas volt Nomeg csupa tüske Mégsem látta jónak Az ember, hogy megüsse. Úgy tűnt szinte kezes És játékos állat Hiába láttuk mind Az óriási szájat. Volt neki varázsa Ahogy pajzsunk húzta Mint kutya a játékát Egész összezúzta. Aztán feleszméltem Hisz mi azért jöttünk A gonosszal végezzünk, Hogy itt Rémet öljünk. De meg kell mondanom Beletört a bicskánk Azt le nem írhatom Hogy sújtott le ott ránk. Mire feleszméltünk Legyen annyi elég Mindent elvitt tőlünk Mi fabatkát is megért. Összeszedtük magunk S keresni kezdtük A fenevad fészkét Hogy majdan kilessük Mik a szokásai? Mikor jár portyára? Akkor hatoljunk be Ha üres a portája. Eltökéltük persze Ide visszajövünk Ám kicsit fejlődünk Mielőtt így teszünk. Még aznap délután Megloptuk hát csendben Elvettük kincseit Ment is minden rendben.
  7. Angyali Júlia Julika hű keresztény. A nap megcsillan keresztjén. Nem pap ő és nem is szent, De tiszteli az Istent. Csendes, rendes az ő lénye, Bizton bízhat benne férje. Ha mindenki ily? jó volna Könnyebb lenne Isten dolga, Hogy fenntartsa itt a békét. Csendben várnánk ki a végét Életünknek, s majd a Mennybe, Minden ember egyként menne.
  8. Pohárköszöntő Elsőként: köszöntöm Az itt egybegyűlteket. A munkatársaimat, Kiket jól ismerek. S mindenki mást is, Kit először látok. Boros poharamat Most emelem rátok. Ételnek, italnak Nem vagyunk híján. Mindenki megkapja, Amit csak megkíván. Örömömre szolgál, Hogy ma itt lehetek. Köztetek kollégák Minden bút feledek. Búcsúztassuk együtt Ezt a hosszú évet! Mindent ami történt, Csúnyát, és a szépet. S nézzünk csak elébe Egy újabb esztendőnek! Hol mindenki bővében Lesz a teendőknek. Ezért hát kívánom Hogy sokat pihenjetek, Az ünnepek boldogan Békésen teljenek! Emelem hát poharam, És még annyit mondok: Az Ég áldjon meg minden Conti-s bolondot!
  9. Utolsó ima Az élet, mint egy gyertya Apró, mozgó lángja Mit az Isten gyújtott Nézi, és azt várja Leégjen a csonkig Kiteljen az élet Van, hogy gondol egyet S ő vet neki véget. Miért teszed ezt Isten? Miért oltod el őket? Ha csak eddig éghet Miért gyújtottad meg? Hogy tehetsz te ilyet? Hogy lehetsz kegyetlen? Egy mindenhatónak ez Megengedhetetlen. Hogy fulladhat gyermek Bele sekély vízbe? Amikor szegény még Nem lépett a tízbe. Hogy súlythat le villám Egy terhes anyára? Hogy lehet végzetes Egy csecsemő álma? Tán próba ez azoknak Kik körülötte állnak? Rebbennek a lángok Ha gyermekhalált látnak. Értetlenül állok Döntéseid előtt. A hit nagyon régóta Nem ad nekem erőt. Azt mondják papjaid Legyek megbocsátó. De hogy tehetném azzal Aki mindenható, Még sem tesz semmit Csak ül és figyel csendben. S halkan azt suttogja: ?Most is minden rendben.? Könyörülj meg Isten Rajtunk embereken! Tárd ki ablakodat Szellő had lebbenjen! Oltsa el az összes Még lobogó lángot! Egy mozdulatoddal Öld meg a világot!
  10. Féreg-élet Csak egy féreg vagyok, Ami álmodott egy nagyot. Hittem, hogy lepkévé változok, A szélben szabadon szállhatok. De felébredve láttam, Nincs nekem szárnyam, Hiszen féreg vagyok Ami álmodott egy nagyot. Csak egy féreg vagyok, A nap nem nekem ragyog. Árnyak vesznek körbe Nem nézek tükörbe. Gyűlölöm a testem, A magányt kell keresnem. Hiszen féreg vagyok, A nap nem nekem ragyog. Csak egy féreg vagyok, Pofont sokat kapok. Az Élet nem kegyelmez, Mindig csak fegyelmez. Skatulyákba szorít, Gondokkal beborít. Hiszen féreg vagyok, Pofont sokat kapok. Csak egy féreg vagyok, Lelkem rég megfagyott. Vágyom már a csendet, A változatlan rendet. Hogy jöjjön a vég, Én arra várok rég. Hiszen féreg vagyok, Lelkem rég megfagyott.
  11. Lenday

    Dumaterem

    Gondoltam megosztom veletek ezt a kis fantasy-ba ültetett matematikai talányt: "Egy kis fülkében a mágustorony kapuja mellett egy asztalka áll, rajta egy tál, s egy kétkarú mérleg. 12 szürke, számozott kőgolyó hever a tálban. A számozásttól eltekintve külsőleg mind ugyanolyan, de egynek más a súlya, mint a többinek. (Több, vagy kevesebb? Ki tudja?) A mérlegre akármennyi golyót fel lehet helyezni anélkül, hogy megmozdulna. De parancsszóra megmutatja melyik serpenyője nehezebb. Ha három mérés segítségével megállapítod, hogy melyik golyónak más a súlya, (s nehezebb-e, vagy könnyebb, mint a többi) beléphetsz." Akinek van kedve töprengjen el rajta! Van megoldás.
  12. Elvesztegetett élet Rá kellett ébrednem, A világban járva. Ebben az életben Nem nő nekem pálma. Gyermekként még hittem, Hogy boldog lesz jövőm. Éltem és élveztem, Nem számolva időm. De elszálltak sorra az évek, S elillantak a remények. Most hiába forgatom a fejem, Már sehol sem találom helyem. Nem értem mi a cél. Mivégre vagyok itt? Lelkemben fagyos szél Tombol, majd szétszakít. Oly' sok pofont kapok, A Sors nem símogat. Magam okolhatom, Ha Hádész hívogat. Nem tudom mit tegyek, és félek. Agyamban egyre fő a méreg, Ez végül majd ráveszi kezem, Hogy valahogy végezzen velem.
  13. Azt kívánom! Spanyol utam idén nyáron Olyan volt akár az álom. Két szép hölgyé volt az érdem,
  14. Virágszálam Aprócska rózsaszál Nő ablakom alatt. Tövises ágával Támasztja a falat. Lassan cseperedik, A szabadságtól fél. Szegény virágszálam
  15. Helló mindenkinek! Mindenekelőtt mélységes tiszteletem és elismerésem Antailnak a tábor megszervezéséért! A helyről: Úgy érzem, hogy én már túl öreg vagyok a királyréti "nomád" körülményekhez. (Persze valószínűleg azért panaszkodok, mert tavaly Selypen elit helyünk volt.) Az azért mégiscsak durva, hogy az ablakunk mellett, a szobánk falán gyermekökölnyi luk tátongott. A férfimosdó elég közel volt a szállásunkhoz, így esténként éreztük a takarítás hiányának szagát. Az étkezések minőségét gyorsan betudtam annak, hogy idén is csak 14.500 HUF volt a beugró. Ráadásul egy kis ráfordítással (konzervek, zsemlék, üdítők) orvosolni lehetett a hiányosságait. (Köszönet a boltba caplatóknak!) Előnyként elsősorban a kellemes hőmérsékletet és a festői tájat említeném. A modulról: Bár a modulban szerintem is volt pár apró hiba (pl: nem odaillő teremtmény), illetve hiányosság, ám ezeket a rutinos KM-ek ügyesen javították, pótolták. Ezen kívül a szerepjáték lehetőségét keveseltem benne. (Nem voltunk antiszociálisak, de rabszolgakereskedőkkel, amundokkal, homokielfekkel nemigen akartunk, tudtunk tárgyalni.) Szerintem egyébként a karaktergenerálás nem követte a modul szintjét. KM-ekről: Sajnos néhány KM hamar felidegesítette magát az alien-eken, azon, hogy későn kapták kézhez az 57 oldalas irományt, vagy a karakterek hatalmán, adott körülmények között mondhatjuk: T
×
×
  • Új...