Diabolus

Az Élet tánca Jártál már sétányon, fák susogása közt? Amikor tarka dallamukkal körbejárnak A levélkelte-témák, S reád bólogat a zöldellő zenekar - Pedig némák. Olykor a fű is megszólal, Ha táncra kel vele a szél, De néma léptekkel folytatják, Míg a szíved feleszmél. És ha felkarol az égbolt felhők magasába? A végtelent láthatod madárröptében, Sétáló fellegek lágy köntösében. De nézd: dobnak egy kis magot! És holmi a feladvány: Te elkapod. A táncos élet nem hagy magadra. Mert a fű, az ég, a fák Örökké dalolják: Egy magból égigérő fa lett, Pedig nem olvasta e versemet. (2007.02.24) (Nehéz lesz Nélküled, de nehéz volt Veled is.)

Mikor jön el... Várok már húsz éve, Reménykedem hogy belépsz. A testem mint száraz kéve Megtört, elszáradt. Mert elporlik minden földi hüvely, Ha a lélek megfáradt. Válaszolj halál! Mikor viharzol át életem felett? Hadd halljam igéd Remények helyett! Gyere most, ne később hívatlanúl, Tán mikor szívemnek öröme gyúl... (2007)

Csak megkérdeztem, hátha kapok rá választ. De inkább azért, mert hónapok óta nem jelentkezett a Mi Moderátorunk, és joggal gondolhattam, hogy már egyáltalán nem is fog.. Bah.

Sziasztok! Nem akartam belemenni egyik vers elemzésébe sem (nemhogy leírni), most mégis úgy éreztem, hozzá szeretném fűzni a véleményemet Gem Kapocs legutóbbi verséhez ("Nem vagyok jobb"). Először is az fogott meg benne, hogy szétszórt, dühös, féktelen és nagyon őszinte. Egyszóval lázadni akar, ráadásul ezt az intim érzést az olvasó szemébe mondja. Viszont őszintén hiányoltam belőle a rímeket (2 vagy 3 rímpár, ha van benne), és ha nem is sokat, de egy kevés megfontoltságot a vers felépítésében. De leginkább az tetszett benne, hogy nyíltan kimondja a saját érzéseit, a világ problémáit, és nem rejti hasonlatok vagy szóképek mögé őket - ezzel pedig ad egy nagy pofont az olvasónak (legalábbis a hatás nálam ilyen volt). Pár sort kiemelek.. "A barátság, a szeretet mind gyáva hazugság, mert nem tudod elfogadni hogy egy senki vagy!" Szerintem a valódi szeretet pont akkor születik, amikor sikerül "senkinek" lenned (erre inkább használnám az "alázatos" szót). "Ebbe az elrohadt világba már csak hálni jár a lélek, ideje hogy te is belásd,már rég vége a mesének!" Teljesen igazad van. Ezért kell felébredni. "Nem mered megtenni mi? Félsz hogy eljön érted a mumus vagy az ördög!" Szerintem aki nyitott szemmel néz most a világban, pontosan látja, hogy a legtöbb közösséget a félelem tartja össze. A "keresztények" félelme az ördögtől is jó példa erre, ahogy te is írtad. Tetszett ez a pár sor. "Mind hazudnak, lopnak, csalnak csak azért hogy életben maradjanak!" Már régóta nem megélni, hanem túlélni akarjuk az életet, nem igaz?... "A genetika diktálja a rendet, nem tehetsz ellene se te, se én." Ez talán a legerősebb kijelentés a versben, és határozottan nem értek vele egyet. Tényleg ez a felfogás az uralkodó a mai tudományban (és ugye a tudomány uralta világban), de minden ember lénye lázad ellene. "Jól csak a szívével lát az ember" - ezt tudom csak felhozni ellenérvként. "mert túl ostoba vagy hogy felfogd: ölsz, vagy meghalsz?" Kegyetlennek tűnik ilyenkor a természet, pedig csak erős, a maga módján. Persze nagyon nehéz ez a kérdés, mert Embernek lenni is nehéz - ezt mindenki érzi, azt hiszem. Ennyit szerettem volna hozzáfűzni. Gratulálok hozzá egyébként. ui: Felon merre van már??

Ne várj madár! Repülj te Drága Madár: Higgyék el az emberek, Te tudsz! Gyermek voltál húszévesen, S már felnőtt arccal pirulsz. Elengedlek, Drága Madár, Bár, talán sosem voltam fészked... Könnyeim ha áztatták szárnyaid, Úgy éreztem mindig megérted... Megérted, Drága Madár, Hogy az életem magányos volt, A szívem s a testem zárka: Istent kerestem 20 éven át, Mindhiába. És most, Drága Madár, Most, hogy leszállt az éj szívemre, A legapróbb fény is utat mutat nekem - Isten országát keresve. Hiába, drága leány... ne várj! Repülj szabadon! A Te utad az Élet, Enyém a nyugalom. Mondd: tovább, tovább! Tovább, amíg nincs vége! Egyszer... Egyszer megtölti szívünk Az Otthon, s a Béke! (Egy gyönyörű kapcsolat emlékének, és annak az embernek, akit Bernadettnek hívnak - mert Õ az, aki igazán megérti.)

Márk Hátulról nézem sokszor futását - Mint egy medve cammogását, És annyi könny hull le bennem, Mit kisírni lehetetlen. És látom gyenge tarkóját, Keserűvel itatott gyermekarcát; Sok-sok könnyet hullajtnak e percek, Mint szirmukat szóró nefelejcsek. Látom Õt, fut, rohan, s játszik, Kíváncsi napjain mindenbe belemászik, És szemei ragyogják szerteszéjjel : Siralomvölgybe dobták a születéssel.

Kedves Valaki! Add nyugodtan a nagyképűt, nem baj ha kifejted a véleményed, bármi is legyen az. Sántít a forma és a rím? A rímek egy- két helyen akarattal hiányosak, a forma hiányosságai alatt pedig nem tudom mit értesz pontosan, de megpróbáltam a sorhosszúságot tartani, és az azonos rímképletet. A véleményed örömmel olvasom, és nem butaságok ezek, csak Valakinek az észrevételei.. :wink: Amúgy az egész vers amolyan ösztönvers, így aztán nem sokat használtam az eszem a stilisztikai megfelelésekhez. Köszönöm a véleményedet!

Útravaló pár sorban Mindenki csak addig hívja a halált, Míg át nem éli kaszásunk Első suttogó szavát. Mint a gyermek a tűzzel, Míg meg nem égeti magát, Aztán sírva, majd üvöltve álmodik a hűssel. A fájdalom gyógyszere a léleknek,

Beszéd az örök szépség gazdájához Lehoznám, igen, az angyali kórust Csodálják gyönyörű hangod, Lehívnám az Urat s az angyali trónust, Nézzék meg gyönyörű alakod! Aztán lehívnám Mihályt, az arkangyalt, Óvja életed kíntól-keserűtől, Adjon békét, otthont és nyugalmat Messze vigyen Téged mindentől! Olyan gyönyörű vagy nekem, Mint fehér rózsa meseszép réteken, Örök és tündöklő Mesés igazgyöngy. Kevesek ezek a szavak szépséged kifejezni, Kevés az egész élet szíved megérteni. ...Már régen tudjuk, bármit teszünk, Életünk összefonta a sors, s a lelkünk. (Annak örömére, hogy valakit visszakaptam, és valaki visszakapott engem, és annak örömére, hogy vagyunk egymásnak)

A remény, a bókoló Bókoló otromba halállegény; Törött szólamok hányója : Remény! Leszakadt csonka kéz ódon szívem, Ne éleszd fel méhét újra nekem! Távoli fázós éjjeleken borzongva feledtem Mit fájó húsba vájt az emlékezet : Minden időt minden teret. Drága világomban pedig... Beköszönt az omladozó tél. Virágok sajdulnak a rétre, S egyedül pusztulok fogcsikorítva Míg meg nem halok végre.

Csak Egy csillag az égen Elöntötte lelkem a tébolyult félelem Egy keserű mondat hallatán, Gyöngyszárnnyal hagyta el a gazdát, Akinek kiszállott ajakán : "Unom, hogy senki sem hagy nyugodtan, Mindenki körülöttem lófrál! Te Is. " Te......is. (Egy embernek küldöm, aki megérti)

Hallgatag úr Találtak egy hullát délután kettőkor, vagy délben... No mindegy, tehát ott volt, kint a Petőfi - téren. Testét egy ócska szövetkabát védte, kezét Szegényes, piros kesztyű, lábát félcipő kísérte Utolsó útra. Körülötte vérnyom nélkül, érintetlenül Hevert egy kis notesz. A kékruhás - rend őrei figyelték őt, A néma, hallgatag "urat" , Hátha eszükbe nyilall az isteni erőt Megszégyenítő vádirat. Eközben a hely, mintha súgta volna : Ott a notesz, vedd fel, olvasd! S a zubbonyos arcok sora ostoba Pillantást vetett arra a pár sorra. "Melyik paragrafus : harmadik, ötödik? Ez egy újabb sírlakó... Mindegy neki, mára a tizenötödik." Elmentek. Pedig a szívtelenségen túl dörömbölt az égből Az eltiport, a halott, S könnyet hullattak a csillagok, Mert pár sor árulta csak el, Hogy a vérnyom nélkülit Az embertelenség falta fel.

Jómagam Egy semmitmondó, kiégett test, Néhanapján mosollyal int Egy - két barátra - ha odatekint. Ott mélyen tudja a varázsszót. Magány. S még a szerelem..... talán.

Kedves Yoba Horcha! Ismerem a ranagolita vallást. Nem sikerült meggyőznöd, ugyanakkor nem is egy vitát akartam megnyitni a véleményemmel. Maradjunk annyiban, hogy mindketten mást gondolunk. Köszönöm megértésed. Üdvözlettel: Diabolus