Üdv! Ha rossz helyre írok, elnézést. Első megszólalásra készülök fórumon, bocs, ha elkalandozom. 1996-97-ben MAGUSoztunk, azóta csak ritkán foglalkoztam ilyesmivel. Időnként olvasgatok itt-ott. Sokmindenről nemigen tudok.(kiegészítők, runa, d20...) Több észrevételem is volna. Mondani és csinálni valamit, az két különböző dolog. Néhány példa: A ló elöl harap, hátul rúg, középen kényelmetlen. És arra megy, amerre akar, ha rakoncátlan, és nem elég erős a kezed. Próbáld csak ki te is. A megoldás : szeretni kell a lovat. Megérzi. Eleink közül, akinek szüksége volt ilyesmire, a kocsihajtást könnyebben megtanulta. A lovaglás inkább úri körökben volt elvárás. (Most nem a honfoglalókra gondolok, bár asszonyok kevésbé lovagoltak tudtommal.) Az íj használata is érdekes. Eleinte a felhúzás, vessző megtartása, célratartás is gondot jelent, majd az alkarod lehet véres-dudoros, esetleg az orrod, füled sínyli meg a nagy igyekezetet, míg végül ráérzel az ízére, 15 lépésről elhibázva az 50x50cm lőtáblát, félbelőve a mögötte méterre lévő 2cm vastag növendék fácskát. Hmm. A célzás íjjal egészen más, mint nyílpuskával, ahol hátulnézetből lőhetek. A parittyáról nem is beszélve, amit csak ember és célpontmentes helyen érdemes elkezdeni gyakorolni (környezetkímélés), lehetőleg sisakkal, az eleinte nyakadra tekeredő szíj, és a végén lévő súly miatt. Inkább hajító, mint célzófegyver. Mindenesetre különlegesség, és kevésbé lehet elkerülni egy dárdánál, késnél, ha távolabb van. A korabeli hadseregekben külön parittyás egységek is voltak. Az íjászok mellett. Feljegyzések vannak jobb és balkézzel egyaránt lövő többszáz fős egységekről, akik seregüket felmorzsoló vesztes csata után el tudtak menekülni az ellenség többszörös - nem célzófegyveres- túlereje ellenére. Mindenkinek szívből ajánlom, nézzen meg egy hagyományörző lovasbemutatót. Nekünk az Ópusztaszer területén lévő jelentett feledhetetlen élményt.