Vargány

Haláli kör (Kis Necronomicon) Este van, este van, ki-ki hull(-)a(-)dombra, Elterülni látszik e bűzös halomra. Zúg az éji bogár - mit tudja a balga! S dögletes átoktól maga is elhallgat. Mozdítója lészen valamennyi rögnek; Földből kikelt békák dögökön röhögnek. Csapong a denevér - szellemek sodorják-, Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán. Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek, A gazdasszony éppen az imént ölé le. Csendesen aluszik, igen jámbor fajta, Pedig éhes férge nagyokat mar rajta. Ballag egy cica is - három napja est' el - Óvatosan lépked régen elhunyt testtel. Meg-megáll, körülnéz: most kapja, hirtelen, És egy harapással máris dögvészt teremt. Nyitva áll az ajtó; a lidércek fénye Oly hívogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Arra járók felé három fejét nyújtja. Benn a háziasszony elmetszvén az erét Kedves vámpírjának engedvén, hadd igyék. Aztán elvegyül a félholt társaságba, Mint dögfalók közé a bukó lét pilácsa. Egy vámpírlyány a tűzre venyigét rak, Õ a legnagyobb s szebb ... az esteli csillag. Vasalót tüzesít - áldozatja készen - Csak vasalás híja,... s reggelre holt lészen. Körül az imp-sereg tolong kínpad mellett, Zörgő csontú rabot vagy bakót terelget, Hullákból időnként tűzre raknak sokat, Az világítja meg gömbölyű arcukat. A legkisebb fiú fegyvert kér és hevít, Tüzes vasát néha a kínzottba döfi. Olvas a nagyobbik, nem ügyelve másra, E fiúból pap lesz, akárki meglássa! Legalább így szokta mondani az apjuk, De persze a fiú is imádságon kapkod; Igen kedveli a végzetes átkokat, Effélélet gyakran maga is szórogat. Pendül a kapa most, letevé a gazda: Véres tarisznyáját egy szegre akasztja; Kutat a kis imp-nép, örülne ha benne Madárlátta ember-darabocskát lelne. Rettenve sikolt fel, amelyik belényúl: Jaj! Valami démon... vagy ha nem hát...vérnyúl! Kitör a vadállat, tépi impet széjjel, Kiszolgálja magát egy kis ördögvérrel. A gazda pegig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza foszladozó testét, Homlokát letörli vérlucskos ingével: Mélyre van az vágva egy szép nagy kardéllel. De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondűző pipáját a tűzbe meríti; Jól végzett munkája mosolyra deríti. Nem késik azonban a jó háziasszony, Illő, hogy urának ennivalót hozzon, Kiteszi középre a nagy asztalszéket, Arra tálalja fel a vonagló étket. Étkük a tálon az utolsókat nyögi, Míg egy konyhakéssel lelkét ki nem bökik. Együtt fogyasztják el a meleg vacsorát, Némi kis maradék jut még impnek is tán. De vajon ki zörget? "Nézz ki fiam, Sára: Valami bolond jött, vágyik a halálra. Mért ne fogadnók be, ha ez az ő álma, Mennyit szenved úgyis, még éltét lerázza!" Visszajő a lyányka, az utast behíván. Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván: "Ördög áldja meg a kendtek ételét is, (

Költészet Parazsat izzítok, hevítek, szítok, Tüzemet csiholom; csiszolok, hívok.