Pelnaster

14 - Csobánc romjánál Hol egykor büszke zászlókkal Táncoltak a balatoni szelek, S a hegyoldalon vörös-ezüst pajzsokkal Kaptattak fel lovagi seregek! Hol hős Gyulaffy a hegy alatt Párbajban győzte Bajazid vajdát! S hol maroknyi test, de roppant akarat Állta ezer osztrák útját! Hol nyári estén a tűz fénnyé lett, Mely ifjú szemekben szerelemre gyúlt! S hol tánctól, zenétől pezsgett az élet! Virágzó volt jelen, s dicső a múlt! Most csend omlik a szürke falakra, Csak a varjak szólnak kárörvendőn. Széthullik minden száz darabra, S az Öregtorony is magába dől. Önző idő kéjjel mar a kőbe? Keserű csók, kínzó románc. De a vár tűr! Hadd törjenek belőle. Mi lett veled, büszke Csobánc? Dicső zászlód sárba ki vetette?! - Tatár, német vagy az oszmán? - S némán hány száz év ment el felette?! - Vagy saját néped hagyott el tán? - Hiába hullt hát Árpád vére? Hiába küzdöttek apáink holtukig? Sírjaikon varjak gyűlnek ebédre, S emlékük a nyugvó nappal együtt bukik? Ébredj Magyar! Túl régóta alszod A Nagyok közt megbúvó nemzet álmát! Ébredj Magyar! Nem szűnt meg harcod! A világ halad, küzd, elnyom. Nem vár Rád! 2011. december 31. ? 2011. január 1.

13 Tavaszi remények Nem törhetik páncélját Borostyán szívemnek. 2011. Április 18.

12 S a szél csókolta Emlékedbe harapó, Felsebzett ajkát. 2011. Április 14.

11 - Armageddon Hulló szépség, merre hív az éj? Merre húz a tündöklő szeszély? Maradj, kérlek álmaim egén! Mert fényed nélkül mit sem érek én. 2010. Október 11. Dalszöveg az alábbi filmzenére: http://www.youtube.com/watch?v=bKoEwTbYeFw

Hűség utca - Épp ideje volt- sóhajtott fel elégedetten az öltönyös férfi, amint az utolsó esőcsepp is koppanva szétkenődött a kávézó ablakán. Felszürcsölte a már kihűlt cappuccino maradékát a csészéből, majd nadrágja zsebébe nyúlva előkotort néhány pénzérmét, és kellemesen csörgő hang kíséretében a tágas csészealj szélére helyezte. Egy pillanatig habozott, tenyereit térdén pihentetve előredőlt, és bámult ki az utcára. Majd kényelmesen, begyakorlott mozdulattal felrántotta öltönye ujját, és kérdőn felhúzva szemöldökét rátekintett ezüstösen csillogó, nem éppen filléres órájára: - Te jó ég! Már öt múlt?- sietve felpattant, lekapta fekete szövetkabátját a szék háttámlájáról, vállára terítette, és már robogott is ki az ajtón. Kilépve a még fodros tócsákkal tarkított utcára először körbepillantott: jobb felől, a távolban a belváros felhőkarcolóinak üvegablakai ragyogtak; szemben terebélyes hársfák árnyékoltak be egy parkot; balra pedig a végtelenbenyúló sugárút kéklett, melynek két oldalán komor háztömbök sorakoztak a horizontig, ahol beleolvadtak a csaknem fekete felhőkbe. A férfi, ügyet sem vetve a távoli sötétségre, balra fordult, és szapora léptekkel megindult a nedves járdán. Szúrós szemeivel a semmibe meredve haladt végig az utcán, csak néha-néha vetett egy-két közömbös pillantást a balján elsuhanó kirakatokra. Már jó pár perce sétálhatott így, mikor egyszer csak lelassított, majd megállt. Egy virágbolt volt mellette. A nedves üvegen keresztül látta a tarka növényeket a fehér vázákban. Körbekémlelt, majd belépett a csilingelő hangot kiadó ajtón keresztül. - Napot- köszönt hangosan, mivel a zsúfolt üzletben nem látta sehol az eladót. - Szép napot, drágám- bukkant elő egy mosolygós arcú, idős hölgy egy váza mögül, és szemüvege felett kitekintve végigmérte a húszas évei végén járó férfit- Miben segíthetek? - Egy szál rózsát szeretnék- mondta kissé botladozva, majd hozzátette- Vöröset. Az eladó szélesebbre húzta vigyorát, és pár pillanat múlva már a pult mögött állt, kezében a virággal. - Díszcsomagolás?- kérdezte. - Ó, nem-nem...- kapta fel fejét a férfi a nézelődésből- Csak egy olyan... egyszerű papírba, legyen szíves. A hölgy rutinosan elővette a papírhengert, letépett egy megfelelő méretű darabot, ráfektette a rózsát, becsomagolta, s közben rendíthetetlenül mosolygott. - 450 forint lesz, ha mást nem parancsol. A férfi elővette pénztárcáját, és apróért kutatott benne. - A felesége minden bizonnyal nagyon fog neki örülni- szólt váratlanul az eladó. - Feleség?- kérdezte meghökkenve a férfi, miközben a pultra helyezte a pénzt. A hölgy nem válaszolt, csak fejével vigyorogva a férfi keze felé bökött. - Óh, igen... persze- helyeselt zavartan a férfi, amint meglátta jobb kezének ujján az arany karikagyűrűt, majd kissé zaklatottan felkapta a becsomagolt virágot. - Köszönöm, viszlát- s már sietett is ki az ajtón. Lába most önkéntelenül is sebesebben haladt, mint eddig, de már nem az elkéséstől való félelem hajtotta. A házak felett komótosan vonuló felhők különös, zafírkék fénnyel festették be a város levegőjét, épületeit, fáit, útpadkán parkoló autóit, tócsáit, az itt-ott lézengő emberek kabátját. Csupán az öltönyös férfi nyakkendője rikoltott vörösen a kék csöndességben. Furcsa, kellemetlen érzés kezdte szorongatni, ahogy mellkasa felett a tarka jellel sietett végig a sugárúton. Mintha minden ablakból az ő útját lesnék kíváncsi szempárok, mintha minden mellette elhaladó nő és férfi, fiatal és öreg, magányos és szerelmes megvetően bámulna rá. Mintha mindenki pontosan tudná, hova tart. A cirógatóan hűvös, esőszagú levegőt pedig hamar valami tömény, bódító, kirívó illat töltötte be. A férfi már-már szégyenkezve ment, egyre nagyobb léptekkel, és miután kétség sem férhetett hozzá, hogy az illat a szürke papírcsomagolásba rejtett rózsából omlik, szorosan a hóna alá rejtette, fejével pedig a járdát fürkészte, mintsem hogy a szembejövők szemébe kelljen néznie. Néhány perc múlva aztán balra fordult egy kisebb utcába, melynek sarkon tornyosuló épületén cirádás tábla jelezte: Hűség utca. Ahogy egyre kijjebb ért a város sűrűjéből, a nagy lakóházakat hamarosan felváltották a kisebb családi otthonok. Errefelé alig jártak emberek így eső után, késő délután, a férfi bátrabban emelte fel szemét, hogy végigmérje az egyforma, vöröstéglás épületek végtelen sorát. Az ajtók mellett feltűntetett házszámok kínzó lassúsággal követték egymást... 13... 15... 47... 49... 73... 75... de a vörös nyakkendős férfi csak ment megállíthatatlanul, s közben kissé feszengve jobbra-balra bámészkodott, méregette a házakat. Hirtelen az utca túlsó oldalán az egyik ablakban furcsa képre lett figyelmes. A benti fények különös árnyékot vetettek az üvegre: egy nő és egy férfi. Egymást ölelték hosszan, szerelmesen, s csókot váltottak. A vörös nyakkendős férfi lélegzete egy pillanatra elakadt, egyensúlya megingott... de mégis makacsul menetelt tovább, s erőt véve magán fejét inkább gyorsan a másik irányba, a bal oldali házak felé kapta. Itt azonban az egyik ablak mögött egy asszonyt vett észre, amint az a város feletti naplementét nézi mosolyogva, ölében gyermekét ringatva. A férfi szemei könnybe lábadtak, szédelgett, halántéka lüktetett, de nem állhatott már meg... nem tudott megállni. Ment-ment előre, a házak pedig lassan egybeolvadtak előtte, s mint két hatalmas, vörös szalag úgy vették körbe. Idő és tér elvesztette jelentőségét, képzelete őrült játékba kezdett vele. Egy fiatal nő bukkant fel a horizont vonala alól. Könnyed, bíbor lepelbe csavart alakja pajkosan, valótlanul gyorsan, ám mégis fenségesen kimérten közeledett a férfi felé. Váratlanul a két vörös szalag táncra kélt, s körbefonta a nő vállára omló, aranyszőke haját. A bíbor lepel pedig rózsaszirmokká hullott szét, melyek puha szőnyegként borították be a földet. A nő csábos mosollyal elnyúlt a szirmok közt, és mutatóujjával intve hívogatta a férfit, aki dülöngélve haladt előre. A következő vagy talán az azutáni pillanatban a kéjesen ragyogó, ezüstös kék szempárból vakító, sárgás fény tört elő, és ahogy egyre erősödött, egy éles, elnyújtott hang is párosult hozzá. A nő s a szirmok egyszerre csak szertefoszlottak... a férfi felébredt. Az út közepén állt dermedten, a bal kezében fogott csomag most lába mellett himbálózott. Szemben vele egy autó fényszórója ragyogott mereven előreszegeződő szemébe, a sofőr pedig dühtől tajtékozva verte a dudát. Az öltönyös férfi lassacskán magához tért, pár pillanaton belül kocsonyaként remegő lábakkal levonult az útról, majd felpillantott az előtte álló házra. 99-es, adta tudtára az ajtó mellett a falon csillogó táblácska. Ez az a ház, ide kellett jönnie. Tudata elvesztette teste felett az uralmat. Apró léptekkel megindult fel a néhány fokból álló kőlépcsőn, majd megállt az ajtó előtt. Szemeivel pislogás nélkül meredt a fémesen csillogó kopogtatóra. Jobb keze megindult teste mellől. Lassan, milliméterről milliméterre haladt felfele, majd görcsösen megmarkolta a kopogtatót, s a fagyott szemek ekkor megpillantották a lemenő nap fényében megcsillanó arany karikagyűrűt. A férfi elméjébe villámként csaptak bele az újabb képek, ám ezek már nem álmok, sokkal inkább emlékek voltak... A tóparton volt egy bájos, kedvesen mosolygó, barna hajú lány oldalán. Önfeledten nevettek, majd átölelték egymást, orr az orrhoz ért, s száj a szájhoz. Aztán a nyugvó nap, mely áldást adott csókjukra, hirtelen átalakult, s most narancsosan pislákoló gyertyaként jelent meg a lány szemének tükrében, ahogy egymással szemben ültek egy díszesen megterített asztal felett, s elvarázsoltan merültek el a másik tekintetében. A hófehér abrosz pedig kiröppent a tányérok alól, s fodros, hullámos esküvői ruhaként ölelte körül a lányt, aki most ott állt szemközt vele, és meleg, barna szemeiben a legőszintébb, szavakkal leírhatatlan szeretettel húzta fel a férfi ujjára az arany karikagyűrűt. A képek eltűntek. Az öltönyös férfi hátán dermesztő hideg futott végig. Megremegett, s ezzel az akaratlan, kényszerű mozdulattal végleg lerázta magáról a kábulat jeges szilánkjait. Bal keze szorításából észrevétlenül kihullott a szürke csomag, s halk zörejjel zuhant a küszöbre. Majd jobb keze is felengedett, s ujjai egyesével peregtek le a kopogtatóról. Lenézett a csomagra, és ekkor megpillantotta mellkasán a vörös nyakkendőt, mely már nem rikoltott, inkább kegyelemért könyörgött. Hiába. A férfi megragadta a csomóját, s addig húzta, míg az áruló jel ott nem hevert kimúltan a tenyerében, ahonnan lassú mozdulattal lecsúsztatta. A vörös nyakkendő fakón terült el a szürke csomag tetején. A férfi még egy utolsó pillantást vetett az ajtóra, majd gépiesen megfordult. Látta, ahogy a diadalittasan lebukó nap arannyal festi be a szertefutó felhőket, az épületek körvonalait, az útpadkán parkoló autók szélvédőjét, a tócsákat... Elmosolyodott, majd szökdelve leszaladt a lépcsőn, és boldogan futásnak eredt. Futott haza.

A peronon állt Az ablakból csupán karcsún ívelt derekáig láttam. Hófehér karja túlnyúlt az ócska ablakkeret által körbehatárolt valóságon. Túlnyúlt téren és időn, fényen és árnyon, jón és rosszon, boldogságon és keserűségen. Hosszan hullámzó haját meglibbentette az állomás szele. Tökéletes volt. Sziporkázó szemek... aranyló arc... szívszorítóan szép száj... fenséges formák... Tökéletes volt. Az első pillanatban beleszerettem. Aztán a szájához emelte a cigit.

9 - Láncra vert keringő (töredék) Feszült csend nehezedik izgalomtól Remegő testükre ... Mert mit ér a fekete fehér nélkül? Mit ér a táncos, ha nincsen párja? Mit ér a szó, ha nem figyel rá fül? Senki vagyok nélküled, lelkemnek árnya. ... Hiába érzem a vállamon karod, Hiába ragyog rám szemed fénye. Csupán egyetlen tánc, ezt akarod, A meghajlás után mindennek vége. Csak az ígéret az, ami csuklónkat Összeköti rozsdás láncaival. Kopott szavaink dallama ringat, ... (befejezetlen marad(t))

5 - A gardrób (töredék) Öreg szoba, függönytelen ablak Bámul a pezsgő reggeli utcára. Századok súlyát nyögik a falak, Dohszagú leheletet sóhajtva. Rózsaszín parfümfelhők úsznak kint, Táncra kél a sok színes kirakat. Szemben egy vidám asszony kitekint, És megfürdeti a muskátlikat. Bent csend van. Hallgatnak a korhadt lécek, Mint testvéreik, ha eljön a tél. Elkerülik e helyet a lidércek, Csak egy van, ki minden reggel visszatér. A szoba végében gardrób áll, karcsú, Elefántcsontból faragott fajta. Ajtaja hófehér, s egy tüzes arcú Angyal domborműve feszül rajta. Váratlanul elfordul a kilincs, S a szobába egy meztelen lány lép be. Fedetlen bája akár egy bilincs, Hidegen fonódik az ember szívébe. Lassan megindul, fagyos tekintete Vágyódóan a szekrényre tapad. Rideg, nyomasztó szépség ugyan, de te Nem tudnád megvédeni tőle magad. Ostoba férfi, női bájnak rabja, Naiv szíve lángra lobban könnyen. De hűtlen szerelme egy nap elhagyja, S ő ott marad egyedül, úszva a könnyben. A leány végre a gardróbhoz ér, S ujjait az aranykilincsre fűzi. Fagyott ereiben felpezsdül a vér, Szívéről a ködös álmot elűzi. ... (befejezetlen marad(t))

3 - Fátyol Szél suttog a kiszáradt nádasban, Zizegve lépked a fűszálakon, Téli felhő mögül csillag lobban, S mi sétálunk lassan, hallgatagon. Csillag lobban, és szemembe ragyog, Bátorságot önt félénk szívembe, én remegő hangon megszólalok, S mintha máris minden könnyebb lenne.

2 - Későre járt Későre járt, a messzi magasban hajadonként zenélt s táncolt a hold, Eleven szeméből a fényes könny egy földi angyal ajkain landolt. Lángba boruló arcán nevetés szaladt át szívem mélyébe hatva, Teste táncra perdült a pelyhek közt, szeme a csillagokat kutatta. Ezernyi aranyszál szállt felém tajtékzó haja hullámaiból Rabul ejtve forradó szívemet, s nem eresztve ki kalitkájából. Elvarázsoltan lestem, mint pezseg benne a gyermeki öröm s a lét, Zeng szívében a Hold ismert dala, nem is hallhat énekét effélét, Szerelmes tűzzel fűtött ember csupán. 2008. December

1 - Liliom Zene csengett, lágy dallamú, Sűrű erdőn keresztül folyt, Ujja köré csavarva a Zergeléptű, vidám vándort. Selymes patak füves partján Ifjú lány táncolt az égnek, Nem volt párja a világon. Ajkáról fakadt az ének. Kedveskedett az utazó A leánynak szép szavakkal, Tarka rímmel, ám ő egyre Tovább táncolt a dallammal. Illata, tánca, éneke Láncként fonódott a némán

6 - Volt, van s lesz Nesztelen úszott a csónak a szikrázó Rajna tükrén, egyedül a madárszónak szállt hangja vidáman, büszkén. A nyugvó nap arany fénye átlépdelt a színes hídon. Kényeztető szellő kénye dalt repített lágyan, hívón. A folyó kőszívű őrén állt az angyalok testvére. Rubin lepel feszült bőrén, mit az alkony szőtt testére. Jeges szeme tűzzel táncolt, ajkán cifra szavak égtek, múló időtől nem gátolt, csábítóan könnyed ének.

10 - Halálra ítélve Kacérkodó, vidám napsugarak törnek

8 - Ablak Emlékszem még a régi időkre, Mélyet sóhajtva lepihentél, Vágytól remegő vállamra dőlve, S nem csípte többet bőrömet a tél. Pusztító vihar hiába tombolt, S arcom az orkán hiába tépte. Kabátot hátamra hajad gombolt, S forró leheleteddel csipkézte. Csendesen ittam szavaid záporát, S te sosem kérted hogy válaszoljak. Olyanok voltunk, mint két barát, Kik beszéd nélkül társalognak. Te mindent megadtál nekem, mi Valóban kellett, hogy létezhessek. Segítettél szárnyaimat kinyitni, Ha szorultak a rozsdás reteszek. De én vak, az égtől kapott fényt Mégis másra sugároztam vissza. Elsuhanó felhőkben láttam reményt, S könnyeim most a csatorna issza. Már mindegy, túl későn vettem észre A szemedben ragyogó csillagot. S most már hiába tükrözném a kézre, Melyet érintenem tilos, a napot. Már nem fekteted fejed üvegemre, S karcsú ujjaid nem nyomják oldalam.

7 - Még láttalak egy percre Még láttalak egy percre, éreztem Lelked csapongó tűzének melegét. Tükrében ott láttam újabb vesztem, De volt ott boldogság is, öröklét.

4 - A bükkfa Sudár bükkfa lábainál fekszem, Fülemben csengnek a kusza hangok, Megtörten elterülő testem Simogatják a táncoló pitypangok. Fáradt szemem a völgy felé fordul, Hol a dombok közt türkiz patak szalad. Fejem felett a fekete ég mordul, Elhajtva fámról a madarakat. Utolsó átka ez a viharok Ciklonszemű istennőjének, Kit magaménak már nem akarok, Mert játékai tönkretennének. Száll ajkai közül a hűs lehelet, Az egykor csiklandozó fuvallat Dühöngve szaggatja a leveleket, Épen egyetlen sem maradhat. Majd bezáródik meggyszín szája, S a pusztító orkán lenyugszik. Fekete ruháját fehérre váltja, És az ég tengerén tovább úszik. Menj, táncolj csak más dombja felett, Fűzd szeled más fájának ágába, Az én lombom már letörettetett, Hagyd hát így csupasz magányában! De tudd, mi erős földbe gyökerezett, Fenségesebb lombozatot hajt. Zöldebb lesz levelén az erezet, S ágain ezer madár dalol majd. 2009.