Huniko

A Villámmester Az asztalon égő két vaskos gyertya félhomályba vonta a szobát. A magas férfi az asztal előtt állva töprengett pár pillanatig, majd elindult a falnak támaszkodó, nagy tölgyfa szekrény felé. - Tudod, anyámon egy toroni féreg tett erőszakot. Sajnálod? Ne tedd. Azért mondják, hogy erőszakot tett, mert hamis volt az a pár réz, amit fizetett egy útszéli szajha szolgálataiért. ? Megállt a szekrény előtt és nézegetni kezdte a vastag, fafedeles fóliánsokat és a helyenként penészfoltos, bőrkötetes könyveket. - Egy úgy maradt szajhának sehol nem könnyű az élete, így érthető, hogy anyám már akkor gyűlölt, amikor az átkozott mag megfogant méhében. ? Elkezdett számolni, először fentről a harmadik polcról, jobbról a hetedik könyvet húzta ki. Rá se nézve tolta vissza azt a helyére. ? Születésem után mégis fellángolt benne az anyai szeretet és nem ölt meg azonnal. Ott hagyott egy Thermekhez közeli tanya csűrjében, hova belopódzott és az éj leple alatt, titkon a világra vajúdott. Hogy hol van Thermek? ? Nézett vissza a szekrénytől, a nagyobbat lobbanó gyertyaláng fénye hidegen verődött vissza arcának fehér bőréről és mintha csak fehér márványon rianó repedés lenne, úgy hatott nyakától induló, bal orcájára felkúszó, villámként szerteágazó tetoválása. ? Egy már nem létező hercegség székvárosa volt a Gályák tengerének partján. ? Visszafordult a komor tölgyfa polc felé és újra számolt, de most az ellentétes irányból. ? A parasztnak nem volt bátorsága megölni a reggel felfedezett újszülöttet és mivel mindig jól jön a dolgos kéz a háznál, így a felesége gondjaira bízott. ? Kihúzta a vastag, falapok közé erősített fóliánsokat, majd félre rakta egy alsóbb polcra. ? Hirtelen lett családom, három testvérem, anyám, apám. Akár lehetett volna jó család is. De az asszony csak a gyerekeknek hozott házi kedvencet látta bennem, a gazda meg napi rendszerességgel torolta meg, hogy erőm nehezen bírta a kemény, kétkezi munkát. ? benyúlt a könyv helyére és a szekrény mögött lapuló üregből, kis faládikót húzott elő. ? Mint mondtam felerészt Toroni vagyok. Ismerem a szokásokat. ? a kis ládikát magához véve leült az asztalhoz és maga elé rakta azt. Szürke szemével az Aszisz nemesre nézett. ? A legidősebb bátyám, vagy tizenöt nyárral többet látott, mint én, furcsa mód nem vonzódott a lányokhoz. A hatodik telem volt a háznál, amikor éjjel bejött hozzám az istállóba, lópokrócot a számba gyűrte, és megmutatta, hogy igazi férfi. ? elfordította közönyös tekintetét a beszélgető partnerétől és az asztalt kezdte szemlélni. ? Nagyon hosszú és nagyon hideg tél volt. De Hergolban úgy tanítják, hogy akik nem szenvedtek, semmit nem tudnak, még önmagukat sem ismerik igazán. ? Az asztalon lévő drága, délvidéki kőrisfából faragott szivartartót felnyitó keze megtáncoltatta a gyertyák lángjait és velük együtt táncoltak a szoba árnyai is. ?Eljött a tavasz és családom mind az öt tagja tragikus hirtelenséggel elhunyt. ? Kivett egyet a vastag toroni szivarokból, majd mintha meggondolná magát, az asztalra tette és felpattintotta a szivardoboz tetejében lévő kis rekeszt, ahova a nedves kendőt teszik, hogy a nemes dohány ne száradjon ki. ?Szeretem én is a szivarokat, bár a déli dohánynak nincs párja. ? A nedves kendő alól rézkulcsot kotort elő és a kis ládika zárjába helyezte. ? Én mérgeztem meg mind az ötöt. ? Nézett megint az Asziszra. A fehér arcon még csak egy ideg sem rándult, szürkéskék szemek ugyan olyan közönyösek maradtak. ? A Thermekből küldött vizsgáló szerencsétlenségnek nyilvánította a haláleseteket. ? Nézett vissza a halk kattanással kinyíló ládikára. ? Szerencsém volt talán először életemben, mondhatnád, de én nem hiszek a szerencsében. Abban hittem, hogy egy elég gyakori, de halálos mérgű gomba ?véletlen? belekerülése a vacsorába, sokkal hihetőbb, mint hogy egy alig hét éves fiú megölte az őt felnevelő családot. - Közben a ládikában lévő Abasziszi arany dénárokat nézegette. ? Később egy gyorsan terjeszkedő, erős állam bekebelezte Thermeke és a hozzá tartozó földeket. Hergol. ? Az asztalon kis tornyokat emelt az aranyakból. ? Kiderült, hogy apám mégse hagyott örökség nélkül. Boszorkánymester révén, kéjjel szült átkos magja mágiával volt átitatva és a vidéket járó villámmesterek kémjei hamar rám találtak. ?Öt sárgán csillogó tornyocskát sorakoztatott egymás mellé. ? Halódó birtokomra egy hozzáértő intézőt küldtek és engem maguk közé hívtak. Az iskolát sokan nem tudják elvégezni, sokan meghalnak és még ők járnak jobban. ? Kis gondolkodás után még hat arany dukátot tett ki az asztalra. ? Százból az a pár, aki magát Villámmesternek hívhatja, és aki új nevet kap a rendtől, azok a legkiválóbbak közül valók. Méltók a rendhez és Ynev szerte tudják, hogy aki képes megfizetni a szolgálatait a legjobbat kapja. A hergoli szerződés kimondja, hogy ha egy villámmestert megfizetsz, az mindig elvégzi a munkát és ez alól a halál sem mentesíti. A mi szerződésünk egyszerű volt. Elkísérem a hajódat Bolkig és vissza és megvédem a kalózok támadásától ötven aranyért, melynek felét a rendnek befizetted, másik felét a munka elvégzése után nekem átadod. A munkát elvégeztem és nem tudom elfogadni az általad felhozott érvet, hogy mivel nem érte támadás a hajódat és így csak ?ételpusztító nehezék? voltam, elégedjen meg ?mocskos, sötét rendünk? a már befizetett összeggel. ? övére fűzött bőrzacskójába söpörte az öt, darabonként öt dukátot számláló tornyokat, majd eltette azt a hat aranyat is amit utólag tett ki az asztalra. ? Ez meg a plusz munkáért. ? Intett az ajtóban fekvő, orrfacsaró bűzt árasztó, elszenesedett holttestekre. Mindkettőn megolvadt helyenként a liliom címeres vért. Majd oda lépett a földön bénultan fekvő Aszisz nemes mellé, kinek egyedül rémült szeme rebbenése és apránként levegőt kapdosó tüdejének szabálytalan emelkedése mutatta, hogy még él. ? Egy Hergoli Villámmester maga a törvény: egy személyben a vádló, az esküdtszék, és a hóhér. Mi nem bízzuk ostoba bíróságra azoknak a dolgát, akikkel végezni akarunk. ? Majd lehajolt, kihúzta a bénult nemes combjából a mérgezett dobótört és a torkába döfte. A disznóól melletti sufniban szegényesen berendezett szobát átható trágya szag járta át. Az egyszerű, deszkából összeütött asztalkán, olcsó olajtól bűzlő lámpás pislákolt, alig-alig adva egy kis fényt. Igaz a szalmával kitömött ágyon kötögető idős hölgynek nem is volt szüksége rá. Mióta a szürke hályog elvette látását, megtanult együtt élni a sötéttel. Lámpát is csak azért égette, mert egy kis meleget remélt belopni szerény hajlékába, melyet átjárt a kinti vihar fagyos szele, a sárral betapasztott számos repedés ellenére is. Vakon kötögetett, hiszen ehhez már nem volt szüksége látásra, jobban zavarta, hogy a csúztól gémberedett ujjaiba hamar beleállt a fájás és a görcs. Napközbe még mindig igyekezett ellátni egy-egy munkát a ház körül, de nagyon sajnálta volna, ha az Istenek elveszik tőle azt is, hogy kötni tudjon, hiszen ez volt az egyetlen dolog, amivel még meg tudta hálálni a gazdának, hogy nyomoréksága ellenére nem üldözte el a háztól és még egy kis maradék étel is jutott a mindennapokra. A gyalulatlan fából szegelt, bőrrel fedett ajtó, bántó nyikorgással nyílt ki, a betörő szél felkavarta a szobában megülő port, és trágya szagot, majd gyilkos rohamra indult az asztalon álló lámpás félénk lángja ellen. Hogy a lámpás mégis tovább éget az talán a csodának köszönhető, vagy annak a magas alaknak, aki elállta a szél útját az ajtóban és belépett a szobába. A csúz marta kezekből koppanva hullt a padlóra a kötőtű. - Ki az? Az idegen semmit nem szolt, csak a köpenyéről lehulló esőcseppek halk neszezése hallatszott. Bár az idős nő nem láthatta a belépő drága ruháit, de az enyhe levendula szappan illata és a nadrághoz tapadó esőáztatta ló szúrós szaga elárulta neki, hogy egy Úr lépett hajlékába. - Mit akar? Szegény, vén öregasszony vagyok, nincs semmim, amit adhatok. Válasz még mindig nem érkezett. A nő mégsem ijedt meg. Veszteni valója már nem sok volt és tudta az Õ élete már annyit sem ér, hogy valaki elvegye, de nem ezért nem félt. Nem érzett semmi fenyegetőt a levegőben, valami más, valami érdekes vibrált az asztrál síkon kettejük között, de meg volt győződve róla, hogy a hallgatag idegen nem fogja bántani. Csak ült és arra fele bámult amerre az idegent sejtette és érezte, hogy ő is őt nézi. - Megtapinthatom az arcod, hogy lássalak én is? Ha nem hallaná a férfi levegővételét, azt is hihetné, hogy már nincs a szobában. De még ott volt. Az asszony lassan felállt, tett pár csosszanó lépést és megérezvén a másik testét, óvatosan megfogta annak vállát, majd felvezette kezét az arcához és lassan körbe tapintotta. Helyenként kicsit csodálkozva meg- megállt majd újra végigtapintotta az arcot. Ismeretlen volt számára, mégis egy-egy görbület az orrnál, a szem állása, az álla nagyon is ismerősnek tűnt. Lassan leengedte a kezét. - Ma van a születésnapom. ? szólalt meg először a magas idegen. Hangjában semmiféle érzelem nem hallatszott, halkan mégis tisztán ejtette ki a szavakat. Az asszony értetlenül lépett hátra, majd kisvártatva döbbenet ült ki ráncos arcára és régóta száraz savószín szeméből patakokba folyni kezdett a könny. Lassan térdre hullt, átölelte a drága szarvasbőr csizmát és könnymaszatos csókokkal halmozta el. - Felerészt Toroni vagyok és a Toroniak úgy tartják, hogy a fiú felel apja bűneiért és adóságáért ? mondta az idegen, miközben aranyoktól súlyos bőrtáskájába nyúlt ? én ma rendeztem az egyiket? Anyám. ? és öt apró rézpénzt szórt a porban térdeplő, hangtalanul zokogó asszony mellé, majd kihúzta csizmáját a szorításból és kifelé indult a büdös szobából. - Most hova mész fiam? ? kérdezte a még mindig porban térdeplő öregasszony könnyekkel telt hangon. A férfi megállt az ajtóban és bár még mindig halkan beszélt mégis tisztán értette minden szavát bent a szobában - Felerészt viszont Hergoli vagyok és ott úgy tartják, hogy hajts be minden adóságot az utolsó rézig ? vissza fordult és szeme fehérjén apró szikraként futottak szét a villámok ? Meglátogatom Aput!