Ali

egyetértek az előttem szólókkal. akkor már inkább a snil-ek...

Ali dervise óh, ha én egyszer olyan csapatban játszhatnék, ahol csak feleennyire foglalkoznak az előtörténetekkel mint az ide írók... következzen az én kóbor dervisem története: Testvérem! Alig pár hete hogy hallottam felőled, és Dzsergah azóta egy szemhunyásnyit sem hagy nyugodnom. E levelet is azért vetem papírra, hogy időm ne töltsem tétlenül, s gyorsabban teljék, mígnem egyszer végre felkél a nap és Galradzsa ismét fényességes arcával tekint földünkre. Indulásom előtti utolsó éjjelem ez, pár napja kértem engedélyt eltávozásomra rendünk Imámjától, és ő nagy kegyesen engedélyezte, hogy felkutathassalak, bárhová is vezessem utam, míg megtalállak. Már legelső emlékképeim is innen, Dsidonból peregnek lehunyt szemeim elé, az első lépéseim is itt tettem meg, egy ódon épület hűvös falai közt, Galradzsa Öklének egyik árvaházában, mit egy régi katonai laktanyából építettek át rendünk alapítói, valamikor, pár emberöltővel ezelőtt. Emlékszem az öreg Vak Barraghra, kinek bármely meséjét bármikor felidézem, amit a parázstartókkal sejtelmesen bevilágított hálótermünk félhomályában mesélt nekünk esténként, volt, hogy egész éjeken át, míg álomba nem szenderültünk. Óh, mily csodás történetek voltak ezek, a messzi déli sivatagról, dzsinnekről, ifritekről, a Rúkh-madár ezernyi kincséről, gyönyörű huri hercegnőkről, a baldeki rózsakert milliónyi virágjáról! E meséket hallva sokszor elgondolkodtam, mily jó is lenne egyszer eme csodák földjére lépni, bejárni a nagyvilágot, száz csatában győzedelmeskedni a gonosz Kosfejű csürhéin, kik népünk legfőbb ellenségei a délvidéken, de azt hogy ily cél vezérel majd, mikor útra kelek, álmomban sem gondoltam volna. Sosem szerettem unatkozni, ha tehettem pár barátommal mindig kiszöktünk az árvaházból, hogy a városban keressünk kalandokat, és bizony gyermekfővel láttam olyan dolgokat ezeken az estéken, amiket sokan még megőszült fővel sem mondhatnak el magukról… Láttam, hogy a világ sok fájdalommal, igazságtalansággal súlyt az elesettekre, és ez elszomorított, mert a mesék világában végül mindig a jó kerekedett felül, de ez a valóságban nem így volt. Buzgón igyekeztem nevelőink tanításainak megfelelni és segíteni a rászorulókon, megvédeni a kisebbeket, mikor az erősebbek elsarcolnák az utcán talált garasaikat, vagy mikor csak úgy elpáholnák őket, a szórakozás kedvéért. Egy idő után mindig engem kerestek, mikor valami nyűgjük volt, és sokszor tanácsot is kértek tőlem, ha valamiben nem voltak biztosak. E buzgóságom terelt végül Galradzsa Öklei közé is. Történt, hogy már siheder koromban, épp a várost jártuk mikor egy itatónál éktelen kiabálást, sikoltozást hallottunk, és odafutván, mikor átfurakodtunk az embertömegen, egyik nevelttársunk, a sánta Garib teste épp akkor hanyatlott a homokba, a fölétornyosuló, vagy három-négyszerte akkora férfi ütései nyomán. „Eme kölyök megpróbált meglopni - mutatott érméktől dagadó pénzeszacskójára - így amit kapott, megérdemelte!” Ismertem Garibot, tudtam, hogy nem tenne ilyet. Felkaptam a homokból egy jókora követ, és a férfi felé hajítottam tehetetlen dühömben. Kiváló dobás volt, bezúzta a koponyáját, a behemót meghalt, még mielőtt a homokba huppant volna. Ezután futásnak eredtem cimboráimmal a sarkamban, pedig ők nem is tettek semmit. Később kiderült, hogy az illető az emír katonája volt. Nem voltak túl jók a kilátásaim, aki az emír embereire kezet emel, az halál fia mifelénk. Tudtam, hogy eljönnek értem, és este mikor rettegve feküdtem ágyamban, valóban kitárult hálótermünk ajtaja, és belépett rajta szeretett nevelőnk és tanítónk, a Nagyszívű Fáid testvér, és egy zord, fehér tunikát és emámét viselő szikár férfi, oldalán mesterien megmunkált pengékkel. „Kerestek téged! Azt mondtam nekik, hogy még nem tértél vissza. El kell menned. Õvele.” – bökött a mellette álló fegyveresre. Nem tudtam ki az illető, de tudtam kiket képvisel. Galradzsa Öklei gyakran toborozzák tagjaikat az általuk fenntartott árvaházakból. A férfi később Okanként mutatkozott be, és vált Első Tanítómmá. Még azon az éjjelen elhagytuk az árvaházat ahol felnőttem, és pár hét alatt bejártuk a Quiron - pentád városait. Ez idő alatt sokat tanultam Okantól, megtanította nekem az imákat, miket oly szívesen hallanak isteneink felszállni híveik ajkáról, megtanultam hogyan áldozzak a vízből, az élet kulcsából, mely a legnagyobb becsű dolog a sivatagban, százszorta fontosabb bármely gyémántnál, zafírnál, smaragdnál. Megtanított a Quironeia térségében leggyakoribb nyelvek alapjaira is, mit később tovább tanultam, és adott pár leckét pusztakezes harcból is, hogy megvédhessem magam a sivatagban. Elmondta, ha valóban szeretnék Galradzsa ökle lenni, azt bizonyítanom is kell, méghozzá egy hónapos böjtöléssel, a Porsíkságok mélyén, teljesen egyedül. „És ha mégsem akarok Galradzsa ökle lenni?” – kérdeztem. „Akkor visszaviszlek az emír karmai közé, és segédkezek a bitófád felállításában!” - mondta nevetve, hisz tudta nincs is nagyobb vágyam annál, mint hogy olyan lehessek, mint ő. Mikor úgy érezte itt az idő, ismét Dsidon felé fordultunk, de jó pár napi járóföldre, a néptelen sivatag közepén megállt, leparancsolt a lóról, egy tarisznyát és egy vizestömlőt dobott felém és e szavakkal búcsúzott: „Galradzsa, Doldzsah és Dzsah pillantása segítsen, járjon át az Õ szeretetük, tárd ki szíved kapuját őelőttük és találd meg belső békéd, mely megmutatja hová is vezet az utad, és tudni fogod, ha sikerrel jársz, mert ők jelet küldenek majd akkor! Egy hónap múlva érted jövök!” Azután elindult, és eltűnt a délibábban. Úgy tettem, ahogy tanultam: leterítettem imaszőnyegem, rákuporodtam, és zsolozsmázni kezdtem az imákat mindhárom istennek, arccal a messzi déli sivatagban, a Taba el Ibarában álló Kuf’Raad Nagymecset irányába fordulva. Így tettem egész napokon át, egy kevés datolyával, rizzsel, és pár korty vízzel csillapítva éhemet, este pedig áldoztam ivóvizemből őnékik és eljártam a Kjamil Ketih, a nagy pusztai sasok táncát a lenyugvó nap előtt, és felkészültem a metsző hideget hozó éjszakára, mikor a sivatag megelevenedik és a csillagok millió gyémántként ragyognak az égen. Így ment nap-nap után, nincs emlékem semmiről, csupán az ürességről, amit magamban hoztam létre, hogy az istenek belém költöztethessék lényegük apró szikráját, ha érdemesnek találnak rá. Már nem tudtam hány nap telt el, mikor egy este a napot búcsúztattam és a vörös holdat üdvözöltem táncommal, mikor éreztem, nem vagyok egyedül. Megálltam és kinyitottam a szemem: egy udzsalar állt előttem, a sivatag császára, hatalmas, éjfekete párduc. Nem mozdult, csak annyit tett, hogy lábait előrenyújtva lefeküdt elém, és közben végig a szemembe nézett. Tudtam mit jelent ez, éreztem a tekintetéből sütő bölcsességet, mivel Dzsah ruházta fel, a ravaszságot, mit Doldzsahtól kapott, és Galradzsa erejét, mi egész testét átjárta, és átragadt rám is, mert Õ így akarta. Letérdeltem elé, és imádkozni kezdtem, fogadalmat tettem, hogy betartom isteni törvényeiket, hogy életem az ő útjaikon járom végig, hogy harcolok a sötétség ellen, és megsegítem az arra rászorulókat. Mikor végeztem, és felnéztem, az udzsalar már nem volt ott, feloldódott tán a rámszálló éjben, és én mosolyogtam, mert tudtam, hogy érdemesnek találtattam a kegyre, hogy őket szolgálhatom! Felálltam és elindultam Dsidon felé. Galradzsa Ökleinek rendháza a város előtt másfél napi járóföldre feküdt, ahol a Porsíkságok és a Holtmocsár kezdődik, és a tájat füves puszták, szavannák váltják fel. Növendék vált belőlem, egy a sok közül, nem egyedül voltam már ki kiáll a bajbajutottakért, egy egész rend ragadott jatagánt, ha sakálok fenyegették Galradzsa nyáját. Sokat kellett tanulnom, elmém fényességét palléroznom, és embert próbáló feladatokkal megacéloznom akaratom, megerősítenem hitem. Megtanítottak szent fegyverünk, a páros jatagánok forgatására, mi hitünk legfőbb jelképe, és a dervisek egyetlen féltett kincse. Egyetlen, mert megtanultuk, csak akkor ér valamit az aranytallérok csengése, ha nyomán szegények kacaja szólal. Megtanultuk, hogy az élet szent dolog, ki elveszi, a sajátjáéval fizet érte. Egy tartozásom már volt Galradzsa felé… Okannal csak kevésszer találkoztam, mindig úton volt, de hallottam, ha itt járt mindig érdeklődött felőlem. Két év telt el, mióta átléptem a rend kapuját, éppen a reggeli szertartásos mosdásomra készültem, mikor kopogtattak kicsiny szobám ajtaján. Okan volt az: „Eljött az idő! Készülődj gyorsabban!” – mondta. A szívem a torkomban dobogott. Hát eljött a nap, dervissé avatásom napja, amit már annyira vártam! Felöltöttem hát ládám mélyén féltve őrzött öltözékem, a dervisek által hagyományosan viselt fehér tunikát és emámét, mit minden növendék megkap már első napján, de először csak felavatásakor viselheti, mikoron a nap ragyogó fényénél rendházunk Imámja, a Nagytiszteletű Ibn al Said Malafi, kinyilvánítja isteneink akaratát, és a növendék elméje eltelik az isteni erővel, miután teljes jogú rendtaggá, dervissé válik, Galradzsa katonájává. Az élmény letaglózó erejű, eksztatikus érzéssel söpört végig rajtam, úgy éreztem testem bármily fájdalmat elviselne, bármily kínt lebírna, mivel csak a sötétség erői próbálnának megtörni. Fáradtan, de mégis boldogan vettem át Okantól a saját szent fegyvereimet, és kötöttem oldalamra fogadván, csak annak ontom vérét vele, ki igazából rászolgált. Ezután a szolgálat évei következtek. Jártuk a sivatagot vagy a mocsarat, hogy bajbajutottakra leljünk, megfékeztük a vidékre bemerészkedő vadakat, felkutattuk a rejtőző gonosztevőket, kik gyakran kerültek ki az alcarai söpredékből, olyanok kiket még ők is üldöztek, ezért kellett elbujdokolniuk. Igyekeztünk kevés esélyt adni nekik, és bizony az én újonnan felszentelt fegyvereim sem maradtak sokáig szűzen, hamar beszennyezte őket a hitetlenek vére. Ezek mellett sokszor segédkeztünk rendünk kórházaiban a felcserek mellett, celebráltunk temetéseket, házasságkötéseket vagy karavánokat, utazókat kísértünk, ha erre vetette őket a sors. Egy ilyen alkalommal egy messzi földről érkezett tehetős kalmárt kalauzoltunk át a Holtmocsáron Alcara felé. Nem volt egyedül, voltak fegyveresei is, de ismeretlen volt számukra a vidék, így aranyaikkal támogatták rendünket, és pár vezetőt kértek csupán cserébe hogy minél kisebb veszteséggel vészeljék át az utat. Volt vele egy nő is, valami ágyasféle, aki mikor meglátott furcsán nézett rám, és kérdésemre elmondta, hogy látott már engem, és érdeklődött, hogy hogyan kerülök én ide a nagy tenger túlpartjáról. Biztos volt a dolgában, hiába próbáltam meggyőzni, hogy ez lehetetlen, ő váltig állította, hogy én voltam, vagy ha nem, hát az ikertestvérem. Ekkor hasított belém a felismerés: családi gyökereim nincsenek, bármi történhetett velem mielőtt az árvaházba kerültem, akár egy testvérem is lehetett, kit másfelé sodortak az élet hullámai. Azóta jó párszor álmodtam már erről, és hogy ha igaz ez, akkor fel kell őt kutatnom, hogy megoszthassam vele emlékeimet, hogy ezek után együtt járhassunk Galradzsa útján, hogy együtt zarándokoljunk el délre az abadanai Kuf’Raadba, áldozni isteneink dicsőségére, kik újra egy útra tereltek minket. A gondolatokat tett követte, elhatároztam, hogy útra kelek. Tanácsot kértem Okantól, és ő azt mondta: „Egyszer mindannyiunknak el kell indulnunk, hogy megtaláljuk igazi célunkat Galradzsa ege alatt!” Felkészültem hát az útra, mely a Sinemossán át egészen a sötét Toron határáig vezet, Dagh Pietten városába, egy zsúfolt kikötővárosba, ahol az idegenek is nagyobb számban fordulnak meg, lévén rengeteg kereskedő rendelkezik lerakattal, és egyéb érdekeltségekkel a városban. Levelem lassan a végéhez ér, már a nap is fent ragyog az égen, első úticélom az őrültek városa Keanor, ahonnan elvtestvéreink, a daerimi Szürke csatlósok városába visz majd lovam, ahol végül egy Hesterdanba tartó hajóra fogok szállni. Zárom hát soraim, még el kell búcsúznom testvéreimtől, és fogadalmat tennem: visszatérek közéjük, és megosztok velük mindent, mit Galradzsa utam során látnom enged! Ali Reuf-Kerim, a Sziklával Sújtó