Versek (!csak saját versek!)

[Valaki]

Hol van?

Hol van az, amit az Istenek mondtak?

Hol van az a régi, dicső haza?

Hol van az emlék, a fő alatti ország?

Hol van az, amit leírtak már korán?

Hol van az, amit az álmokkal hoztak?

Hol van az, amit az életnek mondtak?

Hol van az, amit elhozott egy éjjel?

Hol van már annak súlyos emléke?

Hol van az énekem, mert benne van az életem?

Hol van a hajnalom, mert ott van az értelem?

Hol van a csillagom, mely mutatta az utat?

Hol az van angyalom, ki segített bajomban?

Hol van az atyám, kire felnéztem?

Hol van a békesség, mely körbevett engem?

Hol van az a nyugalom, melyben születtem?

Hol van az a szeretett, amiben öleltek?

Hol van a szó, amit anyám nekem suttogott?

Hol van az a szó, amellyel ő éjszaka csitított?

Hova tartok én, és hol van az én utam?

Ott meglelem-e végre a nyugalmam?

(2004. július. 28.)

[Valaki]

Utolsó állomás

Száraz gallyak

A szél elfújja

Csomag a kézben

Útra már készen.

[Valaki]

Lázadások Ura

Munkában, szánalomban

Titkos jel álomban

Tudja már mi a jel

Tudja, hogy ezzel szabad lesz.

Másnap munkában

Fegyveres őr, ajtóban

Int, ez a jel

Mely álmában fogant meg.

Int és kész a terv

Szabadságát így nyeri el

Int és szabad

A holnap már nem itt van.

Holnap, az új nap

Kapu kitárult

Szabad nép, Nap ragyog

Felragyog a csillaguk.

Végre szabadok

Messze kerültek a pokoltól

Új család, új név és nép

A Lázadások Ura még él.

(2004. 03. 09. hétfő-biológia óra)

[Orophin]

Zöld tenger

Leülök a partjára egy szirt szélére

Várom, hogy a szél bele fújjon hajam mélyére

Lassan csendesen haladnak a hullámai

Fodrozódnak sziklámnál tengeranya habjai

Fehér nedves füstöt adva a levegőnek

Illata oly átható üde, mint asszonyi keblek

Bódít és késztet, hogy eldőljek hátra

Felszisszenek nedves kő mar a hátamba

Futkorászik a hátamon, mint ezer apró hangya

Cirógat, mint beteg gyereket az anyja

[Valaki]

Sötétben

Sötétben megyek az utcán

Feketeség ölel át

Szemembe lóg fekete haja

Megcsap engem a világ zaja.

Szél dühösen csap belém

S közben üvöltve zenél

[Vyergas]

Éjszaka

A kék felhő tompán morog,

Sötét alkony téged visz el,

Nézd, a világ, hogyan forog,

Világosra árnyék felel.

Fogd meg kezem, keljünk útra,

Mielőtt a föld eltemet,

Hágjunk még a dúrva múltra,

Szorítsd meg jól vad kezemet!

Hány nap telt el már azóta,

Hogy a hajnalt elfeledtem?

Hány éjem lett örök óra,

Gyermekkorom eltemettem?

Gyere, szálljunk csillagúton,

Hangunk legyen éji ritmus,

Köpenyünkbe szellő kapjon,

Holdunk járjon szerelem-virtust!

Denevér száll el mellettünk,

Bőrszárnyával éjfélt ütve.

Ki lesz bolond majd helyettünk,

S ki boldog, szabályt törve?

Hegyek ormán száll az ének,

Szálljunk vele, gyere Kedves!

De mit hozhat majd ez élet,

Ha az éj csak ilyen csendes?

Vándormadarak lettünk, ím látod,

Hangtalanul, üresen repülünk.

Hová lett vidám barátod?

Félelemben elmerülünk.

Mi marad hát két szegénynek,

Magára hagyott madárnak,

Kik a csillag útra tértek,

Békét találjon magának?

Nézd a kost, s a víg ikreket,

Halak vágnak, bika léptet,

Vízöntő hajt csend-kereket,

S az ég most fordul egyet.

Lámpást látunk, csak te meg én,

Holdunk feljött, vezéreljen,

Egyedül a föld kerekén,

Szállunk tovább szeretetben.

[Orophin]

Halálba küld az élet!

Igaz, az hogy nincs e világon hazugság

Igaz, az hogy e világon nincsen alávalóság

Igaz hogy minden mit igaznak vélsz igaz

Hát kelj föl és láss, mert tévedésedre nincs vigasz

Tévedés minden. Tévedés mit eddig véltél

Te jámbor lélek nincs azért mindig tél

De nyár se köszönt vissza állandóra

Be csukott már az arany csecsemő kora

Elkell távolodnod mindentől mit eddig gondoltál

Fel kell kutatnod azt mit eddig bensödbe rejtettél

essze itt a lovam lovagolj bele a világba

Arra menj ahol a nap aranya bele bukik a pusztába

De vissza se néz fiam mert az csak káros

Mert az otthon tudata nagyon furcsa álmos

Eltántorít a célról és kidob a sárkányaid elé

Te meg nyársra futsz az ellenséged elé

[Orophin]

Vágy

Olykor megtestesít egy puha ágy

Valamikor csak egy szellő mi lágy

Egy forró érzés egy elvakult pillanat

Gondolat egyveleg egy furcsa foganat

De ha mar vággyal epeszt az élet

Ha nincs egy momentum amit nélküle éled

Mikor kín gyötrődés mit hiányában érzel

És ekkor nem tehetsz mást csak csöndben vérzel

Ha megkapod örömödben ugrálsz és ordibálsz

A csillagot is lelopnád mindenkit úgy imádsz

Dobálnád ember társaid, szereteted kiapadhatatlan

Fel-fel mászol a fára és ordítod "nincs itt olyan ki boldogtalan"

Megborzongasz tested felmelegszik

Levegőt hangosan veszed míg izgatottságod elalszik

De az csak nem akar apadni csak akar sóvárogni

Vágy mi felemészt és arca angyali

Szemei, mint maga a tüzes katlan

Arca maga a megmagyarázhatatlan

Szép és egyszerre bűnös és dühös

Vagdalódzó kínos békétlen gőgös

Maga a szép láng a legbensőbb érzés maga a tűz

Maga kiállhatattlan mi béklyót köt rád és magához fűz

Nélküle nem vagyunk senkik nélküle nem leszünk valaki

De ha nincs benned erre hajlam te nem vagy akárki

Te vagy tudod, te nem vagy ember

Te csak egy semmi egy hullám nélküli tenger

Bennem meg vallom már oly sokszor feltűnt démoni formában

De hazudok magamnak hazudok nektek akaratlan

Vagy akarva? Na ezt se tudom

A butaságom meg nagyon unom

De én nem akarok ember lenni

Én nem akarok embertelenedni

Mert aki ember az vétkes

És gyarló vágyaitól terhes

Az meg nem ember kinek tüze nem lobog

Az a parton csak egy szem homok

"Egy megtört szerzetes"

[Vyergas]

Köd

Tüdőmbe száll, s szívembe szúr,

Ifjú vándor ebből tanul.

Készülj útra, ködön által,

Lépted csoszog, nem is szárnyal.

Mintha ajtón törne át az éjjel,

Harcolsz balgán a reménnyel,

Loccsan a sár, s magába szív,

Sűrű ködöm csábítón hív.

[Lord Rufus]

(Vers a Tavaszi szél című népdal dallamára, énekre)

Red pántlika, göndör hajban, virágom, virágom

Fillmore-i szél könnyen fújja, virágom, virágom

S a két szeme mily gyönyörű, virágom, virágom

Barna színű mind a kettő, virágom, virágom

Vörös és telt, szépséges szája, virágom, virágom

Mikor mosolyt csalok rája, virágom, virágom

Miért kellett Õt megismernem, virágom, virágom

Véle hosszan beszélgetnem, virágom, virágom

Uram lásd mit tettél vélem, virágom, virágom

Mit műveltél én lelkemmel, virágom, virágom

Szerelembe estem Véle, virágom, virágom

De Õ nem esett énvélem, virágom, virágom

Szenvedés az osztályrészem, virágom, virágom

Egy senki vagyok az Õ szemében, virágom, virágom...

[Orophin]

Mint minden

Van ki bujkálva keresi a jövőt

Van ki gyötörve az életet tör elő

Mindenkinek van egy pillanata

De nem mindenkinek van saját akarata

Hogy ezt a pillanatot megragadja

/ezt úgy látszik sose fejezembe/

[Nefadar]

"Közeleg a tél!"

Hatalmas vihar hozta el a telet

Mikor mindenkin érződött a hideg lehelet

A rémfarkasok hívták egymást éjszaka

S a Falon túlról mindenki érzett egy gonosz hatalmat

A Starkok szétszórva, akárcsak a farkasok

Boldogok vagytok Lannisterek, kik hatalmat akartok

Mert a magányos farkas meghal télen,

S nem lesz ki a Starkokat védje

"Közeleg a tél" - ez a jelmondat, mi igaz

De nekik most az egyszer nem hoz vigaszt

Ned rég halott, akárcsak barátja a királya

S Robbnak a fiának is közeleg a halála

Két warg fia, Bran és Rickon, a nyár gyermekei

Kiket a sors otthonuktól még távolabb vetheti

Sansa az idősebbik lánya továbbra is az új király foglya

Aryát a kisebbiket az útja éppen Deresbe hozza

Catelyn a feleség bátyjával a harcban

Kinek hazudtak, s a fiait siratja

Nevelt fia, Theon azt hazudta, hogy megölte a két wargot

Mert remélte, hogy ezzel Deresből húzhat hasznot

S végül essen szó Jonról ki Havas

Mert északon így hívják a fattyakat

Õ a Falon szolgálja Westeros népét

S maga mellett tartja gyönyörú Rémét

Csodás rémfarkasa mindenben segíti

S minden kétségen átlendíti

Már fiatalon is ő a Fekete őrség vezetője

S egyszer belőle lesz Westeros legnagyobb hőse

S ő lesz minden idők legnagyobb király

Mikor újra közelegni fog a tél....

[Nefadar]

Hiába

Hiába könyörögtem neki, itt hagyott

betegen, egy külföldi pályaudvaron

Hiába sírtam és kértem szépen

itt hagyott mikor kezdtek elmúlni a fények

Hiába mondott bármit, tudom, hogy hazudott

S legközelebb sem jön el velem ezen az utamon

A vonatom még soká indul utánuk

Tekernék én is ha nem lennék ennyire fásult

Az ég feketedik, a megint eső lesz

De mégis jobb mintha nem lenne egy felhső sem

Ha megérkeztem célomhoz, órákat kell várnom

Mire oda ér Bystricába az a három

Mióta elindult azóta zokogok

Miért csinált belőlem ekkora bolondot?

Szeretem, ezért haragudni rá nem tudok

De ez nagyon fáj s sokáig is fog tudom.

12:50 Trencsényi pályaudvar

[Nefadar]

Fáradt vándor

Jeges szél borzolta palástját a szélben

S kardján dicsőn játszottak a fények

Erős ő, s tudja neki senki sem árthat

De mégis fáradtan szemléli a kihalt tájat

Fáradt vándor ő, ki sok csatát megjárt

Szerető apa, kit a családja örökké megvár

[Nefadar]

Pherive dala Thilannáról

Igaz barát volt, harcos és testvér

Igazi gyöngyszem, ki mindennél többet ér

Vére árán is védte a csodás hazát

S eközben érte el a megnem érdemelt halál

Barna szeme egyszerre volt vidám és komoly

Sokan nem is tudják milyen lányt vesztett Gondor

Hosszú aranyhaját lobogtatta a könnyed szél,

de már többé nem játszhat rajta a kacér fény

Menteni próbáltál, mikor szinte nem is ismertél

Majd utána a fogságban is sokat meséltél

Úgy szerettelek mintha most is húgom lennél

Bárcsak kaphattál volna még egy esélyt

Soha sem feledlek drága barátném Thilanna

S halálod soha sem hoz már nekem szép napokat...

[Nefadar]

Õsi rege: A Titok

Soha senki sem mert mesélni róla,

mert annyira kegyetlen a sötét nóta;

Élt egyszer egy sötét varázsló, nagyon régen

Kinek velejéig romlott volt a vére

Élet hatalmas tornyában fent a hegyen

S elhozta a vidékre az örök telet

A földeket saját csatlósaival töltötte fel

Kik amit csak tudtak, rabolták el

Öldösték az erre járó embereket

Náluk soha sem élt kegyetlenebb

A varázsló hatalma, csak nőtt, csak nőtt

S az emberekben a düh, csak nőtt, csak nőtt

Háborút indítottak a varázsló ellen

Győztek, de diadaluk nem lett teljes

A csatlósok továbbra is itt éltek a tájon

És csak eltűnt, s nem halt meg a varázsló

Továbbra is megmaradt a szenvedés

S az egész történetet örökre feledték

Azóta a szél ezt a regét fújja erre

De a megoldás, sokak előtt marad rejtve

[Nefadar]

A levél érkezte

Lódobogás ébresztette fel a várost reggel

Mikor na lovas meghozta a rosszhírű levelet

Napok óta vágtázott éjjel és nappal

Dacolva forrósággal és faggyal

A király épp lánya, Luinkris születését ünnepelte

[Nefadar]

[Nefadar]

Várakozás

Lobogott a tűz egyre magasabbra

S mégis az idő így vált egyre fagyosabbra

Gyűlölködő pillantásokat vetettek egymásra

S vártak ki lesz az aki előbb támad

[Nefadar]

Mindenhol ott voltál

Ott voltál, mikor először harcoltam

S sebesülésemből gyógyultam fel hosszan

Láttam gyöngyfehér szárnyaid kitárva,

melyben szorosan tartottál vigyázva

Ott voltál, mikor csalódtam az életben

S láttam a szemedben a félelmet

Kértél, könyörögtél, hogy ne tegyem

S hallgattam rád, mert szeretlek

Ott voltál, mikor első csókom kaptam,

persze, hiszen, gyengéden te adtad

Karjaid s szárnyad ölébe zártál

S tudtad, hogy én vagyok az kire évezredek óta vártál

Ott voltál, mikor koronát kaptam a fejemre

De akkor sem tudják szétszakítani ezt a szerelmet

Ott voltál, mikor a trónörököst szültem

Sírtunk, mert minket más szerelem tüzelt

Ott voltál mellettem az életben

Pedig többé a tied nem lehettem

Mást kellett volna, de én téged szerettelek

De veled még titkon sem lehettem

Ott voltál velem a halálos ágyamnál

Arcod ugyanolyan fiatal, de te elfáradtál

Már csak te élsz, ki egykor szeretett

S próbálom felfogni a lecsurgó könnyket

Ott voltál velem, mikor peceim voltak hátra

Sose képzelted, hogy elengedni ennyire fája

Mindig mindenhol ott voltál

S végül utoljára megcsókoltál

Mikor végeztél lelkem eltávozott....

[Nefadar]

Egy barát elvesztése Torrimarban

Hideg van és sötét s én félek

Mert úgy is tudom, hiába kérem

Szomorúan suttog a szél, halált hirdet

Egy barátét kivel egy démon végzett

Hiába próbáltam, megmenteni nem tudtam

S most előttünk állhat még a démonokból pár tucat

A két társ közül csak Keith élte túl

S most benne is a bosszú lángja gyúl

Elvitte Dale testét, nem tudni hova

S ott helyezte el társát végső nyugalomra

Lord Keldornnál találkoztam velük

S azok után szinte rögtön társak lettünk

Miután Keithhel bosszúnk véget ért

Sérülésem miatt engem mágikus álom véd

Mikor felébredtem csak egy levél várt

Keith írta, hogy neki itt már nincs maradás

De majd ha Ezüst Hold felé megyek vár majd rám

S majd megyek is északra, hiszen vár egy társ

Lyanna Torel

már így is túl sokat árultam el a folytatásából (Kalandozásaim)

[fall2]

Csupán babona...

Közelebb lépett, keresztet markolva

Majd így szólt a felszentelt atya:

- Az Úr nevében szállj vissza oda,

- Ahonnnan jöttél, a pokolra!

A vérivó ha elszabadul nem lesz irgalom

- Ostoba! Hol lesz majd a Te nagy Urad

- Mikor templomod, s házad felgyújtom

- Mágja ként ég majd az égbolt alatt

A szent ember imát mormol, célja az Úr

Karót ragad, vérivó szívét célozza, s szúr

Teste össze rogy akár egy rongybaba

A pap távozik, nincs már itt több dolga

Pár lépés, s ismét hallatszik a lény hangja

- Szenteskedők, a karó csupán egy babona!

- Nyincs tárgy, erő mely engem elragadna!

Ezzel a végszóval indul szörnyű rohamra

[fall2]

Titánok harca

Két, állig vértbe bújt hős lépett a mezőre

A nap lágyan ragyogott közdőterük felette

Megfontolt, sok csatát megjárt harcosok

Tiszta lelkű, hazájuk eszméit védő lovagok

Nem muzdulnak, egymással szemben állnak

Ez még csak a lélek harca, melyen sok múlhat

Heggyel lefelé pihen még mindkettejük kardja

Nem üvölt - mar még a hideg nemesacél szava

Egyszer csak lendülnek a pengék, süvölt hangjuk

Vajon képes kivédeni hatalmas, címeres pajzsuk?

Ha nem, hát egyikük legyőzetik, s vele hazája

Otthona, fekhelye lesz majd idegenek nyugágya

[fall2]

Õsi rítus

Tűz ég a tér közepén, körülötte táncoló emberek

Harcba hív a nóta, talán meghallgatják az istenek

Vadul jár a sámán keze, pereg - zeng a koponyadob

Más síkon jár Õ most, harcosai szívébe reményt lop

Velük kántál az egész ősi multú kanyon

Sok csatát nyertek már eme zord tájon

A tűz az egekbe tör, üvölt a vén szellemtáncos

Isteni jel ez, hajnalban csatába indul a sok harcos

[Valaki]

Te vagy-e az