Jump to content
Kalandozok.hu - M.A.G.U.S. Szerepjáték

Recommended Posts

1, A gyertya fénye

Mint ahogy az ezredik sikeres csatáját is megvívott harcos bámúl a frissen kardélre hányt áldozatára; úgy meredt a sziklaszirt tetejéről az alatta elterülő tájra. Az ódon kastély hosszú évek óta elhagyatott. Talán van az már egy évtizede is. A nagyurak egyik napról a másikra tüntek el a biztosnásgot adó menedékből. Senki sem tudja pontosan miért is, csak szóbeszédek járnak, pletykák.

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

2, Anya, gyilkos, árva

Az öreg halászbárkák halkan koppantak a stég oldalán, ahogy a hullámok terelték őket. Hideg sötétségbe burkolódzott a kikötő, csupán a Hold fénye festette ezüstösre a víz tükrét. Egy lélek sem járt ilyenkor arra, kivéve egy-két borfelhős halászt vagy matrózt, kik igyekeztek megtalálni az otthonukhoz vezető utat.

No meg azaz alak, aki minden este nem átallott kisétálni a város túl végéből. Csöndesen kopogott a sétapálca, ahogy kiért a sikátorból. A Holdfény körbeburkolta miközben elsétált a megszokott padjához. Csupán arcát nem érte a fény, mit széles karimájú kalapja takart. Csöndben leült, s nézete, ahogy a lágy szellő kisebb fodrokat sző a víz színén. Soká merengett így, talán egy órát vagy másfelet is, majd komótosan felállt és elindul a sikátor felé, amelyen érkezett.

Kihalt volt a környék, csak egy távoli kocsmából szűrődtek ki az esti dorbézolás hangfoszlányai, a hegedűs igen fals játéka. A nedves macskakövön határozottan lépdelt előre a pár előkelő bőrcsizma s előtte a pálca. Egyszer csak megtorpant az alak. Fejét az egyik oldalról nyíló utcácska felé fordította. Lépett kettőt-hármat, majd megint megállt. Mintha fel kelltette volna a figyelmét. Hangok, egy nő, egy férfi, és egy kislány. Ez nem is lett volna figyelemre méltó, ám az, hogy a lány sír, az asszony pedig elkeseredetten rimánkodik a férfinek, az már érdekesebb. A férfi ingerülten kiabál, majd egy csattanás.

Egy pofon:

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

Nem igazság

A nap lenyugvóban volt, vérvörös fénnyel vonta be a határt, tetszett a szemnek. A szemnek, ami rég nem a tájat nézte, hanem másik két szemet. Másik két szemet, amire az alkohol borított homályos leplet. Nem látták egymást. Egyikük a csillogó vértezetű lovagot látta, másikuk pedig a kínálkozó lehetőséget. A férfi átvetette a lábát a padon, combjai közé fogva az ülőalkalmatosságot, és hívta a lányt. Ültek egymással szemben. Két szempár, két lélek, két test, két vágy. Körülöttük sok-sok ember, mindannyian láttak, és mindannyian szomorúan csóválták a fejüket. De a két ember nem látott semmi mást, csak a másik szempárt, és a rengeteg szúnyogot, utóbbiak rengetegen voltak. Szólt a zene, ezért közelebb hajoltak egymáshoz. Halk duruzsoló szavak, lágy, hívogató mozdulatok, körös-körül óvó tekintetek. Még nem avatkoztak közbe, még nem súgták a lánynak, hogy nincs jövő, még nem törték le a bimbózó reményt. Hagyták, hogy lassan szője körbe a csalárd érzés, teljesen borítsa be a vak öröm, hogy mellette lehet, amellett az ember mellett, aki mellett nem lehetne, soha, semmilyen módon. Lassan indult útjára a női kéz, lassan csúszott végig a férfiúi vállon, hogy lassan söpörje le a nem létező szúnyogot, a nem viszkető hátról. Az a játék, amit flörtnek hívnak, bekerítette őket. A lányt nem érdekelte más, csak hogy hazudjon a szája, miközben a férfi kéri, fűzi, hívja. Nem lehet! Amikor némán hasad a szív, amikor szárazon könnyezik a szem, amikor mosolyogva sír a száj

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

MILENA első küldetése

Odakint vihar tombolt. Már rég volt ekkora égzengés, ezt nem varázshasználók szították.

Lassan mozogtam, ruhám selyme lágyan suhogott, messze volt még a reggel. Élveztem ahogy a piros szoknya széle a bokámat verdesi és hajam a hátamra omlik. tudtam, hogy szép vagyok. Erre neveltek immáron 12 teljes éve. Szerencsétlen, ostoba, páros szám. Életem 21 évének tudatában a Kárpiton túlra küldök ma egy embert. A Kárpiton túlra... Abszolút felderít eme gondolat, kéjes mosolyra húzódik a szám. Nem is sejti a lator, hogy ma vége lesz. Elvágom nyomorult életének fonalát. Sosem kedveltem azon lényeket, akik elég kevesek ahhoz, hogy sokat képzeljenek magukról. Most végre megmutathatom mindazt, amit tanultam. Hmm, egész csinosnak mondható fiú... igen, fiú. Eme példány még közel sem férfi. És már soha nem is lesz az. Minő fájdalom... csak nem nekem!

Remek kis szoba. Kényelmes halála lesz a szerencétlennek. Az a lámpás egészen bevilágítja a korántsem nagy helységet. Milyen édesen néz rám a fiú, tetszik a külleme. Kár, hogy még a sajnálatomat sem bírja kivívni. Pusztulnia kell.

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

A lektorért köszönet Felonnak! THX!

Pillanat

Borgőzös éjszaka. Jókedvem van. Jó a hangulat. Emberek vesznek körül. Egy asztalnál ülök. Kellemes illatot érzek még a vastag füstfüggönyön át is. Ölemben súly, de jóleső, nem teher. Körülnézek. Vannak itt ismerősök, haverok, barátok, idegenek. Sok ember van a hajnali óra ellenére. A beszélgetés megakadt. Hallgat a társaság. Lenézek és a kezemben egy finom tenyér játszik, vagy én játszom vele? Végigsimítom minden barázdáját. Tekintetem felfelé halad a kézen. Egy szép arc, egy gyönyörű szempár; zöld fénnyel ragyogó, józan észt háttérbe szorító szempár. Mélyen belenézek és csak egy mosolyra futja. Egy száraz, boldog mosolyra. A pillanat elszáll, és a lány eltűnik a pult irányába, szőke illatfelhőt hagyva maga után. Néznék utána

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

Nekró varázslóm kis története

Csend volt.

Majd egy kisebb robbanás hallatszódott.

Utána egy iszonyat hangos zaj.

A hang ami megrázta a tájat morajlásra emlékeztetett.

Majd ismét csend következett. A portól az elején még nem sokat lehetett látni de a szél következtében az hamar eloszlott. A kanyargó hegyi út inkább csatatérre emlékeztetet. A hórihorgas köpönyeges férfi előrébblépett a vele egy magasságú fekete botjával, miközben nem vette le a tekintetét a tőle 15 lépésnyire fekvő ,,torzóról,,.

Az elemi mágia néha igen érdekes dolgokat tud művelni a testekkel. A varázsló legnagyobb meglepetésére mintha a torzó még mozgott volna. Még nagyobb meglepetés volt számára, amikor mintha értelmet vélt volna felfedezni a bandita szemében. Mintha közölni akart volna valamit. De legalábbis suttogott . A robbanás után a varázslónak hosszú percek kellettek volna h a fülét ért légnyomást, és nagy hanghatást kiheverje ezért még közelebb lépett a zsiványhoz. Egészen közel. Nem volt félnivalója. A támadójának mindkét lába és a kardforgató karja hiányzott és az arca is megsínylette az összecsapást. A varázsló tudta h a férfinek csak percei vannak hátra. Más azt mondta volna, hogy az istenek miatt van még életben. A varázsló nem volt túlságosan hívő. Szerinte az istenek túl nagyok ahhoz h ilyen jelentéktelen pondrókkal foglalkozzanak, mint ez az útonálló. Az életben maradásának a kulcsa a sokkhatás miatt bekövetkezett változások a szervezetében, amitől lelassult a keringés. A varázslót érdekelte ez a bekövetkezett változás. De az útonállónak így is csak maximum percei vannak hátra. Megszólalt a férfi.

-hiba volt

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

A harcos királynő

Ez a történet Arathia királyságában történt meg nagyon régen és mára már csak egy legenda maradt belőle. Ez az elbeszélés a halhatatlan királyi párról, a gyönyörű elfkirálynőről Luinkrisről aki, legendás szépségű volt

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

Arana története

Komoly fejfájással ébredek arra, hogy a hideg ráz. Körbenézek és a semmi közepén találom magam. Számon széles vigyor jelenik meg. Jó buli volt az este. Véres kardom mellettem fekszik, elégedetten veszem fel és törlöm le róla a vért, bár arról fogalmam sincs mit tettem, de az ellenfelem biztosan megérdemelte. Megtanulta egy életre, hogy ne kössön bele egy félvérbe se. Hideg van fekete köpenyemet szorosan magam köré csavarom, kardomat a hátamra erősítetem és elindulok bele a vakvilágba.

Pár óra múlva beérek egy kisebb faluba, ahol szinte semmi élet nincsen, ennek ellenére, akivel találkozok mindenki megbámul. Mi nézni való van rajtam? Körübelül 180 magas vagyok és soványka. Vállig érő ezüstös barna hajamat - ami inkább csak ezüst - kibontva hordom, gondolom megint össze visszaáll, nem mondanám magamat olyan szépnek, mint amilyenek az elfek, de az embereknél így is szebb vagyok, bár a mocskos arcom miatt most inkább csúnya lehetek. Ruháim szakadtak és koszosak. Hegyes füleimet szerencsére elrejti a hajam, de gondolom ritkán látnak hozzám hasonlót ezen a kihalt vidéken. Szemem fenyegetően kék emiatt senki sem mer belenézni. Gyávák. Nagyot sóhajtok, nem csoda ha így megbámul mindenki, de hát mit tehet egy magamfajta szegény lány akinek pénze is alig és legértékesebb dolga az a kard amit egy hónapja lopott egy hasonló kalandozótól. Se baj.

Szerencsére találok pár megértő embert akik útbaigazítanak, hogy hol találom meg a legközelebbi kocsmát.

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

Irille halála

Harmadkor 1526, Menedék:

Egy fiatal, ötszáz éves elf lány sétált idegesen fel-alá a Menedék előtti utolsó helyőrségen a fallal körülvett mágiával növesztett erdő egyik tisztásán. Hosszú fekete hullámos haja a derekáig omlott, égkék szemeivel a sötétséget kémlelte. Ideges volt, a királynőnek és a vele tartó hadnagyoknak, köztük a férje Dűrtúr bárónak és az apjának Laikemen hercegnek már egy hete vissza kellett volna érkeznie Menedékbe.

- Úrnőm!

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

A szörnyeteg

Harmadkor 89. éve a régi Linária területén:

Egy kislány kukucskált be a kocsma ajtaján még tíz éves sem volt. Soha nem látott mást a világból csak ezt a koszos nagyvárost Arenden-t. Kint szürkület volt, igaz még alig múlt dél. Most volt a legvilágosabb, ennél már csak sötétebb lesz. Ez az állapot uralkodott már 89 éve.

Kint esett a hó, pirospozsgás arccal rohant az egyik viszonylag fiatal széparcú örömlányhoz. Apját soha sem ismerte és az anyja is szajhaságból szerezte a pénzt a napi betevőre.

- Anya, nézd, mit fogtam

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

Loar története

(vázlat)

Ristanor legnagyobb nekromantájának eddig ismert élettörténete az Első Kor 2500. évében a landoni Lathan királynak ajándékozott naplójából amit az Első Kor 3286. Suor 15-én talált meg Luinkris Arathia trónörökösnője:

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

A döntés

Sötét volt. Nem tekintett rá a hold fénye sem, beborította hangtalan lepelként az éjszaka. Ki ő? Vajon merre induljon, és hol találja azokat, akik befogadják, és keblükre ölelik, hogy ne féljen?

Jobbra indult, mindig is ez az irány tetszett jobban neki. Valahogy jobban hangzott mindig, olyan rideg szó a bal. Két kéz jött elő a sötétből, kiszakadt, mintha valami láthatatlan erő irányítaná. Megragadta a kéz, és ő nem félt. Vitte a kéz, húzta magával, be a sötét mögé... Mintha derengene valami halovány, sárga fény, kinyitotta a szemét. Számtalan kéz nyúlt felé, és mind megérintette, határtalanul boldog volt. Megtalálta őket, őket, kik megvédik. Megszeretett néhány kezet, nagyon megszerette őket. Valahogy... másként érintették, selymesebben, odaadóbban. Megszokta a kezeket, hagyta, hogy irányítsák. Vitték magukkal, ha lemaradt megvárták, sohasem hagyták magára. Aztán megváltoztak a kezek, ahogy jobban megismerte őket, mindhez párosult egy arc is. Szerette az arcokat is, különösen a szemeket. Igen, a szemek. Sosem látta bennük önmagát, minden szem mást mondott, és ő hitt a szemeknek. Minden egyes szemnek hitt, hisz minden szem tudta azt, amit ő nem tudott. Nevezetesen, hogy ki ő. Nem gondolt arra, hogy a szemek hazudhatnak, mind olyan bölcsnek látszott. Mindben volt valami, ami miatt szerette őket, istenem, nagyon szerette azokat a szemeket, és a hozzájuk tartozó kezeket és arcokat. Mindent megtett értük. Tényleg mindent, akár a tűzbe is ment volna minden egyes szeretetteljes kézért.

A kezek beborították, aztán magára hagyták. Kicsúfolták, és megbélyegezték. De ő szerette a kezeket, magába fordult hát. Vajon mi rosszat tehetett, hogy a kezek már nem szeretik? Aztán a kezek megint jöttek, és az ő szeme mosolygott a kezekhez tartozó szemekre, de azok nem mosolyogtak mindig vissza rá. Siettek a kezek, nem értek rá, gonduk volt a kezeknek, és azt akarták, hogy legyen önálló. Elgondolkozott a kezek akaratán, és ismét magába fordult. Aztán rájött valamire, de nem árulta el a kezeknek. Vizsgálta őket, minden egyes kezet és szemet. De még mindig szerette a szemeket és kezeket, nem tudott tőlük elszakadni. Pedig látta mit tesznek azzal, akit nem szeretnek. Kivetették magukból, elküldték. Az a kéz pedig elment, talált más kezeket, olyanokat, akik elfogadták.

Sajnálta a kezet, és megértette, de számára is idegesítő volt, így a sajnálaton kívül nem tett semmit. Pedig belül, valahol belül érezte, hogy a szeretetteljes kezekkel valami gond van, valami nem stimmel. De hát ő szerette azokat a kezeket és szemeket, nem akarta tudni, hogy baj van, nem akarta őket elengedni.

Eljött az a nap is, amikor a kezek ellene fordultak. Nem értette a kezeket, félt tőlük. Miért csinálják ezt vele? Tudják mennyire szereti őket, tudniuk kell, hogy neki ezt mennyire fáj. A kezek gonoszak voltak, és azt mondták neki, hogy gyenge, hogy nem életre való, és hogy mennyire olyan, mint az a kéz, amelyet száműztek maguk közül. Sok volt a feszültség, a kezek összecsaptak más kezekkel, és ő ott állt közöttük, és nem akart, nem mert, nem bírt választani. Hisz mindannyiójukat szerette. Zokogott közöttük, de a szemek ránéztek, és ő abbahagyta. Nem nyúlt többé egy kéz után sem, nem kérte, hogy fogják meg a kezét, már csak a fájdalom maradt a kezek és szemek után. A nagyon nagy fájdalom.

Tudta hogy ő még szereti a kezeket, de már nem bír többet elviselni tőlük, lefoszlott róluk az a máz, amiért felnézett rájuk, amiért érdemes volt megérinteni őket, alakulni értük. Nem akarta elhagyni őket, de nem akarta többé látni sem őket. Most hiányoznak neki a kezek, nagyon, nagyon hiányoznak. De többé nem találkozik velük, nem érinti meg őket, nem alakul miattuk. Csak nézi őket, nagy, tágra nyílt szemekkel, de ökölbe zárt kezekkel...

Talán balra kellett volna indulni, talán balra?

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

Ebédidő

Az ég tiszta kék színét csak egy-egy felhő pamacs díszítette. A Sheral hegyormai büszkén nyúltak a magasba, fehér hósapkájuk vakítóan verte vissza a nyári nap sugarait. A hegy oldalán elterülő erdő élettel teli morajába a szél csempészet zúgó hangot.

Valahol e tájon, egy kis csendes völgy mélyén vályogból épül kis házak csoportosultak. Köztük kis hegyi patak kanyargott lefelé, hogy aztán valahol a messzeségben nagy folyóvá duzzadjon. A picinyke faluban alig lakott egy tucat családnál több ember. Szorgosan végezték mindenapi munkájukat.

Az asszonyok már a konyhákban dolgoztak, hiszen a nap már kezdte elérni az égbolt csúcsát. Uraik szétszórva a környéken, ki állattal, ki földel foglalatoskodva. A gyermekek pedig élvezték az ifjúság szabadságát. Bár zokszó nélkül segítettek szüleiknek a munkában, azért ha idő jutott rá egyből csintalankódi kezdtek.

Az egyik ház udvarán álló pajta ajtaja hirtelen kicsapódott. Egy alig 8 éves forma kislány futott ki belőle. Copfjai csak úgy lobogtak a szélben. Kis harangszoknyás egybe részes ruhája posztóból varrattatott, ám míves kezek virágos hímzésekkel varázsolták szép kelmévé. Csengő hangon kiáltotta vissza:

- Kapj el, ha tudsz!

Öccse, ki csak egy évvel volt fiatalabb tőle máris utána eredt. Bő nadrágját gatyamadzaggal erősítette derekára. Posztó ingje legalább két mérettel volt nagyobb, ami be se volt gombolva a nagy melegre való tekintettel, így csupasz kis pocakja mókásan ki-kivillant, ahogy futott.

Mezítelen kis lábaik élesen csattogtak a keményre taposott udvar talaján, ahogy szaporán szedték őket. A kertkapu felé szaladtak. A kislány hamarjában nyitotta, és visszakiáltott öccsének:

- Az az ork, aki utoljára ér az erdőszélére! - és vidám kacagással sarkon fordulva nekilódult a virágos rétnek.

Öcsét nem kellett félteni. Jó futó volt ő is. Biztosra vette, hogy pár méteres hátrányát rögvest ledolgozza. Így nagy lendülettel viharzott át a kapun, azzal már nem is foglakozott, hogy bezárja.

A vályog házikóból egy asszony lépet ki a nagy lármára. Egy főzőkanalat szorongatott. Haját kontyba fogta, és kendővel takarta, nehogy hajszál essen az ételbe. Alakja csinos volt korához képest, és már gömbölyödött a gyermekáldástól. Most viszont ráncos homlokkal kiáltott két gyermeke után:

- Mindjárt ebédelünk! Apátok már jön haza fele! Hova szaladok?

Ám hangja el sem jutott a két kergetőzésbe belefeledkezett gyermek tudatáig. Mindez láthatóan nagyon bosszantotta édesanyukat, aki már csak inkább magának morogta csípőre tett kézzel:

- Na majd gyertek csak haza! Kaptok a fejetekre! - és azzal visszalépet dolgát tenni.

A réten a fű magasan nyúlt. A két gyermek mellkasáig ért, ép hogy kilátszottak. Az állatokat még majd csak mostanában hajtják erre, így nem volt, ami méretre szabja. A gyerekek érkeztére a pillangók szétröppentek a színektől pompázó kis virágokról. A lány jól bírta az iramot. Széles mosollyal nyugtázta, hogy öccse még nem érte be. A fiú kis szíve szaporán vert, hogy lábait gyorsabban kapkodhassa. Bár még gyermek volt, férfi daca nem engedhette meg nővérének, hogy győzzön. Ennek két levegőkapkodás közt hangot is adott:

- Úgy is utolérlek!

De a lány már közel járt az erdő szélhez. Kis versengésük eldőlni látszott. Jól látta ezt öccse is, aki még jobban bele adott apait-anyait. Ám a nagy igyekezetben a fű között megbúvó vakondtúrás útját állta, és lábai elvesztették a talaj fogását. A kisfiú zsákként huppant el a nagy fűben.

Meglepetéséből nővére csengő kacagása térítette magához. Arcvonásai össze húzódtak a méregtől, és dühösen pattant fel.

- Ha nem esek el úgyis én...- a fiú szavai elakadtak, mert a testvérét nem látta.

Körbe fordul párszor értetlenül, és a nevét kiáltotta.

- Nira! Nira, hol vagy?

Kérdésére néma csend válaszolt. Már újabb szóra nyitotta volna száját, ám fiatal fejébe egy borzongással teli felismerés hasított. Néma csend! Nem ciripeltek a tücskök, és nem daloltak a madarak. Csak a nyári szellő halk zúgása szólt az erdő felől. A gyermek nem tudta mire vélni a dolgot, de ösztönei azt súgták, hogy valami nincs rendjén. Hangjába a félelem csírája költözött:

- Nira? Elbújtál?

A gyermek egyedül állt a réten. A virágok néma csendben figyelték, ahogy forgolódik egy helyében. Kis szemei összeszűkültek. Az értetlenség ráncocskákat rajzolt homlokára. A zajok hiánya egyre nyomasztóbb lett számára. Szerette volna, ha végre valami megszólal. Azt viszont álmában sem gondolta, hogy a következő hang még jobban elborzasztja.

Egy éles sikoly vágta át a csendet. A fiú minden izma megfeszült. Pici tüdejébe görcsösen bent szorult a levegő. Szemei hatalmasra kerekedtek. Reflexből fordult a hang irányába, ami az erdő felől jött.

- Nira! Ne csináld ezt! Félek! - kiáltotta arra felé hangosan, de vége már elcsuklott, mert a sírás fojtogatta.

Könnycsepp jelent meg szeme sarkában, amit apró kezével gyorsan letörölt. Félelmét a férfi büszkeség elnyomta. Õt senki ne lássa rettegve! A nővére se ijesztheti meg buta játékokkal! Lábai egy gondolatra vitték az erdő felé.

- Jól van Nira! Ha megtalállak, kapsz tőlem! - duzzogta ökölbe szorult kezekkel, és lábai csak vitték, vitték az erdő homálya felé.

Morcos tekintettel átgázol a cserjék közt. De inkább csak lehajolt az ágak elől. Aztán belépett a lombos fák csarnokába. A nap kis köröket rajzolt az avar szőnyegre, ahogy besütött a lombok közt. Szemei még nem szokták meg a félhomályt. Minden sötétnek tűnt. így egy darabig csak csendben állt, és nézelődött. Fület, hát ha hall egy neszt, ami elárulja Nira rejtekhelyét. Míg az erdő körvonali kitisztultak szemei előtt, pár apró lépést tett előre. A csendet nem akarta hangos kiáltással felszakítani, így csak csendben szólítgatta testvérét:

- Nira? Nira!

Válasz nem jött. Csak a csend hallgatta a gyermek szavait. A fiú most már tényleg nem tudta mire vélni a dolgot. Az ismeretlenség lassan hatalmába kerítette tudatát. A félelem nyomasztó érzését súgta elméjébe. A dac, és a harag már rég a múlté volt. Szája már lefelé görbült. Szemei kétségbeesést tükröztek. A könnyek, amikkel olyan hősiesen küszködött, útnak indultak az arcán. A nagy csendet egy kis gyermek elszoruló halk sírása kezdte megtölteni. Az utolsó szó, melyet még a remény apró lángja gyújtott szájára inkább már csak magának mondta leszegett fejjel:

- Nira, légy szíves gyere elő.

És mint egy varázsütésre, a már öröknek tűnő csendet, egy bokorzörgést törte meg. A fiú felkapta fejét, és mint a villám, sarkon fordult, hogy nővére szemére hányon minden lelki terhet, mit az elmúlt percekben átélt. Pityergő arcára már a düh költözött ki. Száját már a fordulás közben szólásra nyitotta, de gonosz szavak már nem jöttek ki belőle. A gyermek halálra dermedt a látványtól.

Nővére szemei üvegesen tekintettek rá. Arcát vér borította. Nyakán folyt végig, mint a kis patak. Finom kis testét otromba és mocskos mancs szorította, mintha csak egy rongybaba lenne. A robosztus gyilkos hegyként magasodott a fiú elé. Izmai rettentő erejéről árulkodtak. Bőre a zöld szürke árnyalataiban táncoltak. Torz, majomszerű feje tetején egy bőr gyűrűvel összefogott szőrcsomó meredezett az égnek. Szájából két sárga agyar nőt felfelé, melyről sűrű nyál csorgott alá.

Az ork katona csorba szablyáját jobbjában újramarkolta. Baljából az ifjú lány testét a földre dobta, ami csak úgy nyekkent a lehullott levelek közt. Nyersbőr mellénye darabosan hajlott teste után, ahogy előre lépett a fiú felé.

A gyerek csak most tért magához a sokból. A rémület egyetlen levegőként ömlött ki torkán, és éles sikolyban távozott a szabadba.

Az ork pofája eltorzult, és belterjes böfögő üvöltéssel válaszolt. Kardját magasba lendítette, és teste meglódult a menekülő gyermek után. Vaskos lábaival alig lépet hármat, és már kardcsapásnyi távolságra volt a fiú. A csorba szablya lesújtott. Tompa reccsenés, és sercenés hallatszott, amit egy élettelen test avarba borulása zárt.

Az ork zihálva görnyedt a tetem felett. Valamit morgott, de azt talán még maga Orwella se értette. Felegyenesedett, majd körbe nézett. Saját nyelvén ugatta a bokros felé:

- Nem várunk tovább! Az ember kölyköket keresni fogják! Most támadunk.

A bokrokból előléptek az ork rabszolgavadászok. A nyári melegre való tekintettel egy bőr ágyékkötőn, és a merev és kemény bőrpáncélon kívül mást nem is viseltek. Rabolt fegyvereik Ynev minden táját felidézték. Páran vaskos láncokat tekertek testükre, melynek végén bilincsek lógtak. Fujtatva a gyilkos köré gyűltek. A horda tettre készen figyelte szavait

- Csak a hímeket szedjétek be. Az öregeket, meg a nőstényeket öljétek le. Ha találtok valami húsos kölyköt, akkor egyet viszünk a főnöknek.

A horda egyszerre vakkantott fel, és meglódultak a falu irányába.

("A hegy gyomrában" című kalandmodul hangulatkeltő novellája)

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

Nincs élet halál nélkül, s nincs halál élet nélkül

Egyszer még rég, a kezdetek kezdetén, a Szeretet, a Gyűlölet, a Magány és még sok más tulajdonság élt egymás mellett a Földön. A Teremtő úgy rendezte a dolgokat, hogy az Õsellentétek gyűlöljék egymást. De véletlenül figyelmen kívül hagyta azt az örök törvényt, hogy a szeretetet a gyűlölettől csak egy hajszál választja el.

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

A végzet kegyelme

A messzi jövőben, mikor már az ember elfeledte, honnan indult és hová tart, a megbánás szellem söpört végig a világon. Az ember megbánta, hogy ártott fajtársának, s megbánta, hogy megölte a Földet. Ugyanis eddigre már az ember maradt az egyetlen élőlény a Földön, tiszta vizű folyó vagy tó sem létezett már. Szívük szomorúsággal és magánnyal telt meg. Nem volt már senki, ki bánatukat elvehette volna, hisz elfeledték már, mi az az isten. Az emberi lélekből valami kiszakadt mér réges-rég, s talán így is marad örökké, ha nem történik meg a Változás. Ekkoriban a Földön valaha imádott összes Isten összegyűlve figyelte az ember keserűségét. Szánták őket, látva magányukat. Ezért tanácskozáshoz ültek össze: mit tehetnének, hogy az ember visszataláljon az Õsök által kitaposott útra. Tudták, hogy bármibe is fog majd az ember, ha egyedül van, semmi sem sikerül. Ezért a döntés hamar megszületett. A Földön valaha imádott összes Isten leereszkedett az emberek közé. Lépteik nyomán gyönyörű, zöld növények sarjadtak. Hol megérintették a földet, fák, erdők nőttek. Hol megérintették a sziklákat, forrás fakadt, mely hamarosan nagy folyóvá, tóvá dagadt. Hol kezüket végigszántották a földön, völgyek, hegyek magasodtak ki. Szavuktól megtisztult Ég és Föld. Majd a föld porából megteremtették az állatokat, ki betöltötték az eget, a földet s a vizet egyaránt. Végül az Istenek hatalmas orkánt támasztottak, mely lerombolt mindent, ami szennyezi a környezetet, és lágy szellőt keltettek, melymegnyugvással töltötte el az emberek szívét. Eddigre az Istenek elfáradtak, és visszaszálltak az Égbe. Az emberek pedig megtalálták a helyes ösvényt, újra hinni kezdtek az Istenekben, és amíg éltek és léteztek, csak úgy cselekedtek, hogy sem maguknak, sem másoknak nem ártottak.

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

Suttogás az éjben

Kellemes, nyári éjszakákon, mikor az álom elkerült, gyakran kiültem a verandára. Volt, hogy annyira belefeledkeztem a csillagos éj gyönyörű látványába, hogy csak az egyre hangosabban kongó hasam kergetett vissza a házba reggel. És volt, mikor éjszaka furcsa hangokat hallottam kiszűrődni a házam melletti erdőből. Egyenletes, suttogó kántálást, mitől megmagyarázhatatlan rettegés fogott el. Ugyanis volt valami idegen a hangban. Olyankor mikor e suttogást hallottam, idősödő férfivoltom ellenére mindig visszamenekültem a házba, akár egy kisgyermek. Egyik éjjel,mikor szintén hallottam a kísérteties kántálást, elragadott a kíváncsiság, ezért felöltöztem, puskát ragadtam, és elindultam az erdőbe. Halkan, óvatosan közlekedtem a megszokott ösvényen. Egy helyen letértem az útról és érintetlen vadonban haladtam tovább. Utamat mindenféle kiálló gyökerek és szúrós bozótok nehezítették. Nem sokára egy tisztást láttam meg magam előtt. Onnan jött a kántálás. Nagy nehezen elvergődtem a tisztás szélére és megállapodtam egy fa mögött, ahonnan tökéletes kilátás nyílt az eseményekre. Egy nagy, természetes tisztást láttam, ahol feketecsuhás emberek álltak szabályos körben. Õk kántáltak. A suttogó hangjuk szinte csontig hatolt, felállt tőle a hátamon a szőr. Volt benne valami megfoghatatlan, valami embertelen. Már-már úgy döntöttem, menekülök, de ekkor megláttam a Valamit. A csuhások állította kör közepéből valami előtüremkedett a földből. Nem tudom,mit mondhatnék arról az iszonyatról, mit a csuhások megidéztek. Meghatározhatatlan formája, számtalan hosszú csápja, tucatnyi mélységes, fekete szeme és messziről átható bűze embertelen félelmet hozott a felszínre belőlem, mitől teljesen lebénultam. És ekkor

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

Az igaz emberek eredete

Egyszer, réges-rég, mikor még a világ nagyon fiatal volt, mind az állatok, mind az emberek, de még a virágok a folyók és a szél is egy nyelvet beszélt. Megértették egymást, harmóniában éltek. Soha nem háborúztak, mert még a kezdetek kezdetén örök barátságot fogadtak az istenek színe előtt. Egyszer úgy esett, hogy az emberek, a lovak és a farkasok faluja szomszédosak voltak. Az emberek falujában élt egy lány, ki különösen szerette ezeket az állatokat. Volt is egy ló-és egy farkasbarátja, akikkel sülve-főve együtt volt, egész nap együtt játszottak és kóboroltak. A lány boldogan nézte a ló kicsattanó szabadságát és a farkas erejét és bátorságát. Soha nem irigykedett rájuk. Nem úgy, mint a többi ember. Megette őket a sárga irigység, mikor a környező állatokat figyelték. Õk is erősek akartak lenni, mint az elefánt, bátor, mint az oroszlán, sebes, akár egy sólyom és szép, mint egy gepárd. Ezért napról napra forrt bennük a düh, hogy a természet szebb és jobb, mint ők. Erről a lány tudomást szerzett, és szörnyen megijedt. Rögvest tudatta barátaival. A ló és a farkas nagyon elszomorodott, mert már tudták, hogy az ember fel fogja rúgni az ősi barátságot. És ez hamarosan be is következett. Az ember összeszedte kicsiny seregét, és hadat üzent a természetnek. De a lány nem volt hajlandó szembeszállni barátaival. Ezért a többi ember megátkozta a lányt, miszerint minden további generációban legyen a nőnek alárendelt szerepe. Örökké szolgálnia fogja a férfit, és minden megaláztatást tűrnie kell majd. A lány szörnyű átkával a fején két hű barátjához fordult, kik szintén kitaszítottak lettek háborúellenességük miatt. Mikor elkezdődött a csata, a három jó barát végső elkeseredésükben az istenekhez fohászkodtak. Õk meghallgatták az imáikat, leszálltak a földre, leállították a háborút és összezavarták az ősnyelvet, hogy az emberek és az állatok többé ne értsék egymást és ne harcoljanak.

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

Mesélj...

Mesélj nekem olcsó mesét. Csak, hogy el tudjak aludni. Nyúlfarknyi is elég, fáradt vagyok, és az érzékeim megkoptak. Nem mesélsz? Gonosz vagy hozzám, nem érdemlek ilyet tőled. Hiába nevetsz, már mindegy, a nevetésed is elaltat. Segítesz rajtam akaratodon kívül is. Hogy majd felrázol? Ugyan, nem teszel te olyat, félsz a következményektől, túlontúl hozzámnőttél. Fényes vagyok számodra, és ez elvakít. Szánalmas vagy, és felszínes. Nem baj, kellesz nekem, csak nevess, nevess, ringass mély álomba. Nem, nem érzem a gúnyt, viszolygok tőled, és a hátad mögött kibeszéllek. Azt akarom, hogy tudd, sohasem leszünk pajtások. Igen, valóban, megtűrjük egymást, mert létezni sem tudok nélküled. Tudom, hogy te is meghalnál nélkülem. Nem viszlek magammal sehova, ne is kérd, tulajdonképpen nem szégyellek, csak nem akarom, hogy együtt lássanak veled. Fájsz nekem, és fájdalmat okozok neked. Kiváncsi vagy miért van ez? Ha tudnám se mondanám meg. Akkor kettéválnánk, nem maradna meg a kötelék. Önző vagyok? Tessék, nyújtom az arcom, üss meg. Igen, tudtam, hogy nem teszed meg, függsz tőlem. Utállak azért, mert bennem élsz, és ilyen semmilyen vagy. Megvetlek azért, mert rám támaszkodsz. Egyáltalán, semmit sem szeretek benned, mégis mindenem a tiéd. Kifogtál rajtam? Ne hidd. Én vagyok az, aki téged a nyomorba dönt. Nem, nem rántasz magaddal, te nem vagy önző, és szeretsz engem, nagyon, feltétel nélkül. Tényleg szánalmas vagy, sohasem kértél semmit, bár tudod, hogy önmagamtól nem adnék. Nem, nem vagyok fukar, ne vádolj ezzel, mindennel rendelkezel, amim van. Csak sosem kérted. Megelégedtél azzal, amit kaptál. Nem vagy törekvő. Tulajdonképpen ez még kellemes tényező is lehetne, de ne reménykedj, nem az. Mi? Hogy most én vagyok hozzád aljas? Nézd, ezt elfogadtad, tudtad, hogy nem változik meg sohasem a viszonyunk. Ugyanaz marad, az idők végezetéig. Különös harc, nem győzhetlek le, ahogy te sem engem. Igen, valóban furcsa körülmények, de valóban bánod? Szerintem belehazudsz a szemembe, és azt hiszed lefőztél. Nem vagy okos. Egyszerű, fénytelen lélek vagy, mégis, mégis... Nem tudom mi lenne, ha fényes lennél, de felesleges is erről beszélni, sosem leszel az. Az igazat mondom, ne háborodj fel, hidd el, jobb, ha te is tudod. Nem bántalak, látod? Simogatlak. Nevess nekem, vagy mondj mesét. Elandalítasz... szeretem ezt az érzést. Látod, lecsukódott a szemem... és álmodok... veled.

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

Õk

Mióta az eszemet tudom, egyedül vagyok. Itt élek egymagam a régi családi ház padlásterében. Meg tudom érteni, miért. Hiszen tükör nélkül is tudom, milyen vagyok. Ha magamra nézek, egy átlagos nő testét látom, aminek fehér a keze, a bőre, a haja

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

Sárkányüldözés

Csendes volt a szellő. Halkan suhant el a lombok alatt. Napfény játszott fogócskát az ágak között, míg el nem kapott valakit. Emberi teremtés volt. Csendes, halk szavú, könnyes, álmodozó szemekkel meredt a tájba. A szellő libbentette meg csak néha a haját, hogy a mozdulatlanságot megtörje.

A hét közepén történt. Szomorkás napnak indult, mondhatni már: a szokásos. Későn keltem, mégis lassan készültem el. Minek sietni? Aminek így is el kell jönnie, az így is bekövetkezik

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

A hozzászóláshoz be kell lépned, vagy regisztrálnod Kalandozó!

Kizárólag a városőrség által átvizsgált kalandozók hagyhatnak válaszokat.

Kalandozónév regisztrálása

Regisztált kalandozóként felhőtlenebb az élet!

Csatlakozás a Kalandozókhoz

Bejelentkezés

Már velünk kalandozol? Lépj be!

Belépés

×