Jump to content
Kalandozok.hu - M.A.G.U.S. Szerepjáték
Felon

Novellák (saját!)

Recommended Posts

Egy földbe taposott csikk

Mint ez a szál cigaretta. Míg a dobozban van senki nem látja, míg meg nem gyújtják senki sem tudja milyen lett. Aztán parázslani kezd, füstölög, és pillanatnyi ám gyorsan múló örömöt hoz valakinek. Õ is ezért szívta a cigarettát az erkélyen. A tél közeledtével már hűvös volt, mégis egy szál pólóban, hosszú percekig meredt a naracsosan izzó dohányra. Mikor leég, érdekelni fog valakit? Õ elnyomja a korláton, aztán kidobja az erkélyről. A gép amely készítette soha nem érzett semmit.

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

Zalem kapuja

//ez a történet egy sci-fi online játék kerettörténezéhez íródott - általam -, szal a Zalem kapuja polisz.hu copyright :) De átirtam benne pár dolgot és szerintem nem rossz, bár igazi hangulatát csak ott nyerheti el- a megfelelő kifejezésekkel persze. Azért sztem érdemes elolvasni.//

Zalem kapujáról mindig is sok legenda keringett. Senki sem tudja, hogyan került oda, vagy hogy ki építhette. Egy aranyszínű portál, ami egy új világot, új reményeket jelent, és lehetőséget egy magasabb célért küzdeni... vagy egyszerűen csak a halálodat. Akárhogyis, az emberek mindig próbálkoznak még több hatalom reményében, de mind elbuknak mert csak a tiszta szívűek, az arra érdemesek juthatnak át abba a világba.

Raynor volt az egyik ilyen ember. Gyermekkorában egy elhagyott raktárépület kapujában találtak rá egy mágus-lovagrend tagjai. Szüleit nem találták meg, így őt rendházukban nevelték, és tanították meg mindarra, amit az elvonultan élő szerzetesek évezredek óta továbbadtak a fiatalabb nemzedékeknek. Szerkesztve ekkor: , Felon által

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

A rajzoló

Érdes papíron szalad a vékony grafitbél. Az ablakokon lehúzott redőnyök ellenére mégis vakító világosság van a szobában, ahová bezárta magát. A fiatal férfi ölében egy rajztáblát tart, rajta fehér lappal, melyre újabb rajzot készít. Rutinosan, tévedés nélkül cserélgeti az eszközöket, hol rotring, hol grafitrúd, hol pedig rajzszén kopik sötét nyomot hagyva a lapon.

Megrajzolja ezt is, hogy aztán ugyanúgy a kukába hajítsa majd, ahogyan a többivel tette.

Hajnalban így is történik.

Másnap éjjel megint leereszti a redőnyöket, felkapcsolja a vakító lámpákat, és újra alkotni kezd. Mire befejezi a rajzot, a lap már szinte teljesen fekete, a kép olyan borzalmas, hogy látni sem akarja többé. Összegyűri és a kuka felé indul vele.

- Mégis mit művelsz?

Zavarodottan pillant körbe. Senki sincs a szobában rajta kívül, az ajtókat és az ablakokat becsukta, a telefont kikapcsolta.

- Azt hiszed ilyen könnyen elmenekülhetsz?

- Ki beszél?

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

A legkedvesebb versem. Nem szól senkinek csak szeretem.

Acél. Harcolni akarok.

Acél, mert elbukni nem fogok

Acél amely már nem érdekel.

Acél amely a mellkasomban ver.

Acél hitet add, hogy tudjam erősebb vagyok.

Acél, hogy őrjöngjek, mert már nem gondolok.

Acél, amit belém döftél!

Acél az édes bosszúért!

Acél, ami a testemet szaggatja!

Acél, amit én magamban hagytam!

Acél mit most kitépek! Igen rettegjetek!

Acél, amit elhajítok, mert nem fegyverem.

Acél, ami most a havat mocskolja be.

Acél már nem kell küzdelmünkbe

Acél. Mit szólsz? Csak én és te.

Acél....

Egy ajándék a szerelmem szülinapjára szülinapjára.

A vak elf szeme

Jól van kisherceg

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

Ébredés

Távolról hallotta a hívást. Távolról és nagyon gyengén. Más körülmények között nem is figyelt volna rá, de ez most a szabadulását jelentette. Háromszáz éve várt. Háromszáz év a roppant, fagyos sötétségben. Háromszáz évnyi száműzetés az alsóbb síkok morajló magányában. Forma nélküli éber álmodás. Halálos, mozdulatlan várakozás. De ennek most vége!

Bizonytalan, tompa bizsergést érzett tudata mélyén, hol mindeddig csak hideg, kavargó gyűlölet honolt, s ez vicsorgó mosolyra fakasztotta. Hívják és ő felelni fog.

- Xymak Sul

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

A rajzoló - II.

Másnap délelőtt, pontosan tizenegy órakor, a rajzoló egy tízemeletes, szürke betonépület előtt állt. Gondosan vasalt méregzöld inget, csőszárú sötétkék farmert és egy fekete edzőcipőt viselt, oldalán katonai táska, úgynevezett szimatszatyor lógott. Ebbe a táskába tették a katonaságnál a vegyvédelmi felszerelést, gázálarcot, köpenyt, csizmát, ő azonban csak egy tolltartót, néhány apróságot és egy esernyőt tartott benne. Jobb kezében A3-mas mappát szorongatott, benne az előző este elkészült vázlatokkal, és néhány régebbi rajzával együtt. Nagy levegőt vett, majd elindult az egyetlen betontömbnek ható épület felé. Belépett az ajtón, majd rögtön a portáshoz sietett, akitől megtudta, az általa keresett iroda az ötödik emeleten hármas. Megköszönte a mogorva portásnak az útbaigazítást, az fel sem nézve morgott valamit, úgy olvasta tovább az újságot, mintha a férfi ott sem lett volna.

A rajzoló beszállt a barnára festett liftbe, majd megnyomta az ötös gombot. A felvonóban körbe tükröket ragasztottak a falra, ez pedig most csak még idegesebbé tette. Enyhe zökkenés, és csengő jelezte, hogy a lift megállt, elérte az ötödik emeletet. A rajzoló elindult a fehér folyosón, hamarosan megtalálta a hármas irodát. Kopogott az alumíniummal borított ajtón, majd belépett helyiségbe. Sötétre pácolt fa szekrények fedték a falakat, az egyetlen ámde széles ablak előtt két íróasztal állt ferdén, a sarkokba fordítva. Az egyik mögött egy őszülő, negyvenes évei végén járó, jócskán elhízott, vastag keretes szemüveget viselő férfi telefonált éppen, húsos ujjai között gyenge minőségű szivart szorongatva. A másik asztal egy jólfésült, átlagos testalkatú férfié volt, aki intett a rajzolónak, hellyel kínálva azt. A férfi sötét zakót, szürke inget, és egy mintás, vörös nyakkendőt viselt, szemei szürkék voltak, barátságosan mosolygott a rajzolóra, és whiskyvel kínálta, amit a másik illedelmesen visszautasított.

Néhány perc múlva a zakós már a nagyméretű rajzokat mustrálta, s bár ígéretesnek találta a másik munkáit, arcán csupán mérsékelt érdeklődés tükröződött, minek hatására a rajzoló egyre idegesebb lett. A zakós hirtelen felvonta szemöldökét, amint egy összegyűrt, majd újra kisimított lapot vett ki a mappából. A rajzoló rögtön szabadkozni kezdett, fogalma sincs hogyan került ez a rajz a mappába, természetesen nem kívánja ilyesmivel traktálni az urat, mondta. A másiknak furcsa volt az arca, érdeklődve figyelte a férfitestet markoló, kegyetlen agyaras lényt, amely éles kontrasztot alkotott az eddig látott csendéletekkel és tájképekkel. Hamar félbeszakította a másikat, és arra kérte, a továbbiakban inkább ilyen rajzokat hozzon neki, sokkal kevesebb az ilyen stílusú, használható rajz. Egy csendéletet, vagy tájképet bárki el tud készíteni, magyarázta a rajzolónak. Ezen rajzon viszont látszik a férfi arcára fagyott rettegés, az a borzalom, amit halálakor érzett, érezni a szörny kegyetlenségét, szinte fájdalmat okoz a hatalmas, húsba hatoló agyarak gondolata.

Nagyjából fél óra múlva a rajzoló elhagyta az irodát, a kövér férfi még mindig telefonált, a másik pedig az ablak előtt szemlélte az egyetlen nála maradt rajzot. Megegyeztek a rajzolóval, hogy az ilyen rajzokért jó pénzt fog fizetni neki. Persze ő sokkal többet fog keresni, ha a játékgyártó cégnek eladja a kép jogdíját, hogy azok koncepciós rajznak használhassák, nem i beszélve a poszterekről és reklámokról. Jobb kezével elengedte a lapot és az üvegnek támaszkodott, de valami miatt megcsúszott a tenyere. Odapillantott, és látta hogy jobb kezét sűrű, iszapszerű, fekete folyadék borította. Ijedten kapta el a kezét, közben eldobva a rajzot, rémült nyögésére még kövér irodatársa is odapillantott telefonálás közben. Értetlen arcot vágott, a még mindig égő büdös szivarról leesett a hamu, majd a szivar gazdájának feje követte a padlóra a szürke égésterméket. Az öltönyös közben az ajtóhoz rohant, de akárhogy rángatta nem tudta kinyitni. Végső elkeseredésében rugdosni kezdte a zárat, de csak akkor jött rá hogy mind hasztalan, amikor az előbb még csak papíron létező agyaras borzalom letépte az egyik karját, majd a másiknál fogva jó egy méterre emelte a padlótól. A szörny elvigyorodott, bár ebből az öltönyösnek csak annyi tűnt fel, hogy még szélesebb vicsor ül ki a torz pofára, majd kitárul, és öltönyös teste derékig eltűnik a combvastagságú agyarak között., ahogy a rettenetes állkapocs összezáródik. Nem érzett semmit, csak csodálkozva figyelte kilógó, cafatokra szakadt beleit, melyek összemocskolták a szörny bundáját, miközben az éppen a férfi kiszakadt máján taposott. Sűrű, vörös vér csorgott a padlóra, és megtöltötte az egész irodát. Egyedül abba a sarokba nem folyt be, ahová az oly ígéretesnek szánt rajz esett, miután az öltönyös eldobta.

A rendőrség még aznap este nyomozást indított, különös kegyetlenséggel elkövetett, előre megfontolt emberölés vádjával, de a kórboncnokok vizsgálatai után már nem tudták eldönteni, embert, állatot, vagy szörnyet keresnek. Az irodát teljesen kiürítették, csak a bútorok maradhattak megfelelő tisztítás és fertőtlenítés után, azok is csak azért, mert az épület tulajdonosáé voltak. Minden mást, amit találtak, a rendőrök a bizonyítékok közé tettek, felcímkézve, gondosan katalogizálva. Õk azonban nem tudhatták, hogy a rajzon eredetileg nem volt a szörny nyakába saját beleivel nyakláncként kötött öltönyös férfi.

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

A rajzoló - III.

Reggel fél kilenc volt, mikor a rajzoló lakásán egy újabb átvirrasztott éjszaka után megcsörrent a telefon. A férfi csukott szemmel, bizonytalanul, még félálomban nyöszörögve nyúlt a hordozható készülék fel. Szemei azonnal kipattantak, mikor egy százados köszönt bele a kagylóba, a megyei rendőrségről. Arra kérte a rajzolót, minél előbb menjen be a kapitányságra, egy három nappal korábbi ügyben szeretnék kihallgatni, de megnyugodhat, nem gyanúsítottként, csupán mint szemtanút. A rajzoló felkelt az ágyból, az imént érzett álmosságnak nyoma sem volt. Alig fél óra alatt lezuhanyozott, felöltözött, megborotválkozott és megreggelizett, összeszedte azokat az iratait, melyekről úgy vélte, szükségesek lehetnek, majd elindult a kapitányságra a verőfényes nyári reggelen.

Eközben a százados azt a rajzot méregette, melyet az irodában találtak. Az elsők között érkezett a helyszínre, és bár sok gyilkosságot látott már, mi több, maga is ölt már szolgálatban embert, elborzasztotta amit aznap látott, nem is beszélve arról, hogy a közeli gyorsétteremben elfogyasztott vacsorája egyértelműen jelezte visszatérési szándékát. Mire visszatért a mellékhelyiségből arca néhány árnyalattal világosabb lett, és újabb kollegák érkeztek, akik hasonlóan hosszú percekre tűntek el a folyosó végén. Mikor mindenki összeszedte magát, a helyszínelők nekiállhattak rögzíteni a helyszín adatait. A szoba padlója csurom vér volt, mintha a két férfi helyett egy egész busznyi embert mészároltak volna le itt. Az ajtót és a mellette lévő falat, valamint egy kövér fej nélküli test mögött az iroda széles ablakát is sűrű, fekete, megalvadt vér borította. A sötétre pácolt, talán akácfából készült bútorok is úgy itták a vért, mint sivatagban szomjazó a hűs vizet. A padló egyetlen szeglete sem menekült a vasszagú, ragacsos folyadék elől, a kövér testtel szemben álló sarok kivételével. Itt egy rajzlapot találtak, rajta valamilyen ritka rusnya állat képével, aki egy öltönyös férfit - aki meglepően hasonlított első ránézésre az itt széttépett irodistára, de a nyomozó gyorsan elvetette ezt az ostoba gondolatot - a beleinél fogva kötött fel nyakláncként, egy másikat pedig jókora karmai között szorongatott. Végül hosszú órák munkája után a helyszínelők nem tudtak felmutatni semmi érdemlegeset, sem egy ismeretlen ujjlenyomatot, sem hajszálat vagy más, azonosításra a legkisebb mértékben is alkalmas nyomot. Reggelig folytatták a munkát, végül azonban feladták, hiszen a szobában valóban nem volt más mint a két egykori irodista testrészei, és a padlót beborító vér. Végül aztán minden mozdíthatót katalogizáltak és bevittek a kapitányságra, hátha ott többre jutnak.

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

A rajzoló - IV.

A nőt lesokkolta a hír, amikor férje egyik munkatársa a lakásukban, egy kávé mellett feszengve elmondta neki, hogy aznap estére már egy fővel kevesebbre kell főznie. Az özvegy kezéből kiesett a nászajándékba kapott porcelán kávéscsésze, hogy a konyha halvány kék járólapjának csapódva milliónyi apró szilánkká hasadjon. Arca rémült és értetlen volt, az előbb még a csészét tartó keze csak most hanyatlott le az asztalra, hogy a nő értetlen nyöszörgéséhez adjon halkan koppanó aláfestést. A vele szemben ülő szakállas, bőrdzsekis férfi az asztallapra szegezte tekintetét, részvétem, mondta alig hallhatóan a nőnek, akinek időközben mogyoróbarna szemeiből a könnyek úgy folytak, hogy félő volt, hamarosan megtelítik az apró két szobás lakást és mindketten itt fulladnak meg. A férfi most feltette a szürke kartondobozt az asztalra, ebbe pakolták bele a férj minden tulajdonát ami az irodában volt. A nő kővé dermedve, egy rémisztő és kétségbeesett vízköpőre hasonlítva ült az olcsó műanyagszéken, és csak akkor eszmélt, mikor a férfi levette doboz tetejét. Egy furcsa, nagyméretű, összetekert papírlap tűnt csak fel neki, azelőtt még soha nem látta. Kiemelte a dobozból, majd kihajtogatta, hogy aztán fintorogva dobja el. Ez biztos nem az ő férjéé volt, mondta, mire a szakállas azt bizonygatta, hogy csak az övé lehetett, mert egyedül dolgozott az irodájában, a rajz pedig nincs a nyilvántartásban.

Majd egy órával később a férfi távozott a lakásból, kezében a rajzzal, melyet azonban nem tartogatott sokáig. A panelház mellé sétált és a lakók közös konténerébe dobta a rajzot, majd lehajtott fejjel indult vissza a kapitányságra. Meg sem hallotta a halk nyöszörgést, mely a konténerből szivárgott, mikor nyikorogva visszazárta annak tetejét, és mire a hang gazdája újra elhúzta a fedőt, már messze járt. A szeméthalomból egy kisebb emelkedett ki, mely azonban nem a háztartások, hanem a társadalom hulladéka volt sokak szerint. Szakadt melegítőjére megbuggyant tojás héja tapadt ahogy betonra kecmergett, sebes, olajkoszos ujjai között markolta a papírlapot, melyet valaki nemrég az arcára dobott. Visszanyúlt, és egy koszos bevásárlószatyrot emelt ki, melyben minden értéke, egy konzervdoboz, egy öngyújtó, egy ötfunkciós svájci bicska, és néhány rongyos ruhadarab volt. Szinte már beteges lassúsággal sétált ki a nyílt utcára, majd a legközelebbi szemetes csikktartóját feltúrva talált egy félig elszívott cigarettát, hamar elő is kereste hát a szatyorból az öngyújtott, aztán mohón szívta tüdejébe a parázsló dohány karcos, mégis megnyugtató füstjét. Tovább sétált, mintha ő lenne az egyetlen aki az utcán jár-kél. Megtehette, hiszen messzire elkerülte mindenki, csak egy mobiltelefonjába beszélő öltönyös férfi ütközött neki, de egy fintorgó pillantás és néhány keresetlen szó után ő is továbbállt, miközben undorodva méregette zakója jobb vállát, mellyel a hajléktalannak ütközött. Órákig kóválygott céltalanul a városban, majd a sötétség közeledtével egy park felé vette az irányt, melytől már csak alig néhány percnyi sétára volt. Mikor egy padhoz ért, leült, és a mellette világító utcalámpa fényénél gondosan kiteregette a zacskóba gyűrt ruhákat, a maradékot pedig a pad egyik végére tette, párna gyanánt. Eldőlt a padon, és még egyszer megigazgatta feje alatt a zacskót, melyből ekkor kiesett az összegyűrt lap. Korábban nem nézte meg, most mégis furdalta az oldalát a kíváncsiság, vajon mi lehet rajta. Újra felült, hosszúra nőtt, berepedt körmével elkezdte széthajtogatni az immár saláta szerűvé vált rajzlapot. Aztán csak nézte azt a förtelmet. Hosszú percekig bámulta a rajzot, mely mesterien kidolgozott volt, szinte fénykép szerű, mégis, amit ábrázolt, elrémisztette. Sokáig ült a papír felett és gondolkodott. Miért találja olyan borzalmasnak? Talán azért mert nem látott még eddig ilyet? Pedig valaha orvosként dolgozott, látott széthasadt koponyákat, kifordult beleket, elfolyt szemgolyókat. A baleseti osztályon nem is olyan ritka az ilyesmi. Akkor azért fél tőle mert annyira eltért attól amit megszokott? Ez már sokkal ésszerűbb magyarázat volt. Az emberek azért undorodtak vagy féltek tőle is, mert más volt mint ők. Más volt, eltért a normától, a megszokottól. Pedig bármelyikük lehetett volna az ő helyében. Rámosolygott a rajzra, ezúttal gondosan összehajtogatta, és a melegítő felsőjének zsebébe tette.

- Jó éjszakát barátom!

Néhány perc múlva a hajléktalan már az igazak álmát aludta.

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

Szikla története

A nap a láthatárhoz közeledett már, amikor a lovagok megtorpanásra kényszerültek. A sziklák hosszúra nyúlt árnyai közűl alakok léptek elő, kezükben fegyver, tartásuk ugrásra kész ragadozóké. Az öt lovag egymásnak vetett háttal alkotott szűk kört, fegyverüket egyszerre vonták elő. A támadóik kéttucatnyian voltak és nem volt kétség affelől hogy nem csak számbelileg vannak fölényben.

-Hát, nem jutottunk túl messzire.- szólt az egyik lovag tettetett csalódottsággal a hangjában. három napja voltak úton, ennyi idő telt el azóta hogy alig tucatnyian meglógtak abból a sötét erődből ahonnan az ereklyét hozták. Azóta többször is rajtuk ütöttek, de eddíg mindíg kivágták magukat, mint kiderült, végül az összecsapások túlságosan lemorzsolták a csapatot ahhoz hogy bármi reményük legyen célhoz érni.

-Meg kellett próbálnunk! Tudjátok hogy az ereklye milyen fontos lehet rendünk számára.

A barna szakállú, idősödő lovag igazával mindannyian tisztában voltak. Persze a legtöbbet ő tudott az ereklyéről, így csak számára lehetett érthető, miért is olyan fontos ez a küldetés. Hogy a rend miért volt hajlandó feláldozni érte ötven legjobb emberét. Az elsőnek szóló fiatalabb lovag kiköpött.

-Legalább mi is méltósággal haljunk meg és vigyünk magunkkal minél többet a démonok közűl!

A támadók eddígre körbefogták a kis csapatot, a nap éppen elérte a látóhatárt. A lovagok halkan kántáltak, egyikük urukhoz fohászkodott jó halálért, másikuk az áldását kérte. Felizzottak a szent szimbólumok, a fegyverek megemelkedtek. A támadók kivártak, rezzenetlen kőszobrokként várták hogy a lovagok végezzenek. A kűzdelem minden átmenet nélkül vette kezdetét. Az egyik percben még egymással szemben álltak, a következőben már fém sírását, csontok reccsenését, fegyverek suhogását lehetett hallani. A vadászok követhetetlen gyorsasággal mozogtak, ha nem állt volna a lovagok mögött évtizedes tapasztalat, pillanatok alatt lemészárolták volna őket. Ami azt illeti, a csata kimenetele így sem volt kétséges. A lovagok tudták hogy eljött számukra az utolsó óra, itt már nem a túlélésért harcolnak, hanem a becsületükért és azért hogy emelt fővel járulhassanak a Hallgatag Úr elé. Ez adott számukra erőt, ez segített elviselni a fájdalmat, újabb csapásra lendíteni fegyvereiket. A vadászok első néhány vágása elvásott a vérteken, de aztán megtalálták az utat az eresztékek között és pár pillanattal később már mindegyik lovag tucatnyi sebből vérzett. A vadászok egy szemvillanás alatt képesek voltak helyet változtatni. Az egyik pillanatban még kitértek egy pallos elől, a következőben pedíg már méterekkel odébb, egy másik lovag hónaljába hatolt fekete pengéjük. Az első összecsapás alig tizenöt szívdobbanásig tartott. A lovagok fújtatva álltak még mindíg egymásnak háttal, a vadászok néma gyűrűt vontak köréjük. Õk még karcolást sem szereztek. A fiatal lovag ismét sercintett.

-Ennél azért jobbak vagyunk! -kiáltott és hangjában kétségbeesés csendült- Mutassunk nekünk valamit, nem véletlenül mi vagyunk rendünk legjobbjai!

A lovagokat vezető comtúr alig hallhatóan morrant egyet. A kis csapat alakzata alig észrevehetően megváltozott. A csata ismét átmenet nélkül kezdődött el, de ezúttal már a lovagok is felkészültek. A comtúr jobbján álló páncélos -aki nem, lovagja, hanem papja volt urának- az egyik vadász felé csapott fegyvertelen baljával, mire azt egy láthatatlan erő taszította gyomorba, kizökkentve a harc menetéből. A comtúr már felkészült erre és a pappal egy időben indította támadását. A pallos szinte kettészelte a vadászt. A következő pillanatban három penge talált utat magának a hatalmas páncél rései között, mindegyik vért fakasztott, mélyen a húsba vájt, a lovagok vezére azonban egy hangot sem hallatott. Vissza már csak ketten húzhatták rövid pengéiket, mert a harmadik támadó kezét könyékből metszette le a comtú ballján álló szakállas lovag. Sikerének ő sem örülhetett, mert egy hátulról érkező rugás féltérdre kényszerítette. Az ötödik lovag, egy medvetermetű, öreg róka védte az elöl állók hátát, az egyszerre szúró pengék elől azonban nem térhetett ki. A fiatal lovag, ki mellette harcolt, félkézre fogta kardját, kitért egy penge elől, kettőt fegyveres baljával söpört félre, a negyedik valami csoda folytán megakadt vértezetének egyik hajlatában. Jobbjába fogta ura szent szimbólumát, ami a fohász hatására sárgás színben izzott fel. A medvetermetű lovaghoz legközelebb álló vadász csupán egy pillanatot veszített, ami ebben a csatában az életébe került. Ellenfele rögtön meglátta a lehetőséget, a kard keresztvasával csapott a vadász arcába, hogy a fiatal lovaggal egyszerre mártsák meg pengéjüket az elhanyatló testben. A lovagok egyszerre hátráltak vissza, megpróbálva távoltartani a támadókat. A comtúr belépett az emberei határolta körbe, a mentális parancs ellentmondást nemtűrőn csendült a lovagok elméjébe.

"Le!"

A négy dartonita egyszerre ereszkedett féltérdre, a comtúr pallossa három teljes körívet írt le, két óvatlan vadászt szabadítva meg fejétől, további kettőt fegyert forgtó karjától. A harmadik körre már az összes vadász kihátrált a pallos sugarából, a comtúr viszont nem akarta veszni hagyni a lendületet, az ív végén elengedte az embernyi pengét. A vele szemközt álló vadászt teljesen felnyársalta a fegyver, a lendület még két mögötte álló társát is elsodorta. A négy lovag egyszerre egyenesedett fel, szeműkben hideg tűz lobbant, ajkukról mély morgásként kélt az ima. Fémszilánkok terítették be a csatamezőt, végtagok röpködtek a levegőben, a vér lassan teljessen beborított mindent. A lovagok végre egyenlíthettek, lassan azonban a vadászok is magukhoz tértek a meglepetésből.

A fiatal lovaggal szemben fegyvertelen, fémszilánkoktól vakká sebzett vadász állt. A szablya szinte szétrobban a kezében beterítve a környéket a belőle maradt fémforgáccsal, amiből a szemébe is jutott bőven. A vadász fegyvere nem lévén, egyszerűen előre vetette magát. A fiatal lovag meglepődött, a neki csapódó test kibillentette egyensúlyából. Visszarántotta kezét, sikerült lecsapni támadóját, aki a porba hullt. A vadász koponyája hangosan reccsent ahogy a sarokvassal rátaposott. Aztán újabb alak jelent meg előtte, félig előtte gugolva jobbjában a rövidkarddal felfelé szúrt, baljával a markolatra ráfogva tolta tovább, mikor egy pillanatra a sisakrostélyban megakadt. A penge az álla alatt hatolt be és csak sisak gátolta meg hogy a túloldalon előbukkanjon. A lovag teste élettelenül zuhant véres kövekre, lelke pedíg elsőként tért meg a Hallgatag Úrhoz.

A nap már eltűnt a horizont mögött, s ahogy a kűzdők fogyatkoztak, a csatazaj is kissé alább hagyott. De csak alig érezhetően. Az erővonalak azonban összekuszálódtak, a manavadul örvénylett, az örvény központjában pedíg a lovagok álltak. A vér szaga egyre áthatóbban terjengett. Az egyik sziklán -amelynek árnyékából korábban néhány vadász is rejtőzött- két apró üreg nyílt. Aztán a szikla lomhán megmozdult, előbb két láb, majd két kar, végül egy fej vált ki belőle.

A hegyi troll még kissé kába volt, a hosszú alvásban teljessen elgémberedtek a tagjai.

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

A vér szava /prológus/

A férfi némán ült a hideg félhomályban.Szállását-melyet a város alatt húzódó csatornarendszer egy eldugott zuga jelentett-számtalan patkánnyal s még több számkivetettel osztotta meg.A levegő nyomott volt,nyirkos és büdös,s ha arra tévedt egy kósza szellő az is csak az elmúlás kesernyés leheletét vitte felé.Vastag köpenyébe burkolódzva,hátát a rideg kőtömböknek vetve élte mindennapjait,s ha elmélázott a múlt dolgain hajlamos volt rá,hogy megengedje négylábú lakótársainak részesüljenek teste melegéből.

Csapzottan lógó,mocsoktól s penésztől ragacsos megszürkült haja eltakarta arcának vonásait,csupán fakó fényű szemeit engedte láttatni a közelébe tévedő rongyosoknak.Azok már érkezése első napján megtanulták félni őt,mikor kirablásával próbálkoztak dühödt bestiaként vágott rendet köztük kék acél pengéjével.A kifolyt vér szennyel keveredett,a szerencsétlenül jártak tetemeit dögmadarak gyanánt lepték el az életben maradottak,s egy napnak sem kellett eltelnie,hogy a harc színhelyén csak lerágott csontok árválkodjanak.

Mikor hagyta el a felszíni világot,s költözött e bűzlő kőlabirintusba-mely ezernyi tébolyult kígyóra emlékeztetve tekergőzött Erion alatt-maga sem tudta már.Öt év?Tíz?Ugyan mit számít?A föld alatt nincsenek sem éjszakák sem nappalok,órák vagy percek,csupán egyetlen,sosem múló pillanat.Csodálkozott mindig mikor szokásos sétáját róva egy mélybe utat találó fénysugárnak köszönhetően megpillantotta magát egy tócsa tükrén.Mi élteti még mindig?Szívéből rég kiégett a harag,a bosszúvágy elmúlt,feloldódott a vizeletszagú levegőben s azóta is őrült árnnyá változva bolyong a csatorna falai között.Hisz azok akik miatt erre az istenektől elrugaszkodott helyre kényszerült talán már nem is élnek,Rég elporladtak s a múlt homályába vesztek.Talán soha sem tudja meg az igazságot.Léptei az évek múltával egyre nehezebbé váltak,de minden mozdulata e helytől idegen méltóságról árulkodott.Arca törődötté vált,de nem csúfította szőr-ősi kiváltság-szemei vad tűzben égtek mikor egy-egy eszét vesztett "lakótársát",vagy kóbor dögöt kellett a túlvilágra segítenie.A rongyosok életre kelt legendáról,bosszúálló félistenről rebegtek a velük kapcsolatba lépő alvilágnak,akik annak rendje és módja szerint orgyilkosaikat uszították rá.Mire feleszméltek,hogy alábecsülték,már két tucat társuk lelke tartott istene ítélőszéke elé.Ugyanígy jártak azok a varázstudók is kik mágiával próbálták meg rabul ejteni.Utolsó,félelem torzította sikolyukat elnyelték a rideg kőfalak.

Néha leült a nedvességtől csillogó kövezetre és sírt,manapság egyre gyakrabban tette.Már rég nem tudta miért van itt ennek a húgybűzös,rettegett hírű szörnyetegnek a gyomrában.A múlt-saját múltja,vagy valaki másé?-mint ezernyi ölni kész szellemkéz nyúlt utána,ő pedig üvöltve rázta le magáról valamennyit.Olykor feltűnt előtte egy bíborszín dreggisbe öltözött karvalyképű alak,egy durcás női arc,egy véres penge.Fájdalom.

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

A ?kráni eszme? eredete és kritikája

A téma sajátosságai miatt, egy ilyen cím után elkerülhetetlennek tűnik tisztázni pár fontos dolgot. Először is ?kráni eszme? alatt többnyire Ranagol tanait értem, emellett azokat az elveket és mozgatórugókat, amik Krán működését ideológiai alapon alátámasztják és meghatározzák. Fontos még tisztázzam, hogy nem Pyarron szemszögéből, de nem is Kránéból vizsgálom a témát, hanem a sajátoméból, mint a Föld nevű bolygó ember fajába tartozó egyede. Ez különösen az eredetnél lesz fontos, mivel nézőpontom egyik alapvető következménye, hogy Kránról nem úgy fogok írni, mint létező országról. Arról, hogy Krán létező vagy sem, és egyébként a fantasy műfajban megtalálható világok mennyire valóságosak, hagyom, hogy mások vitázzanak. Párhuzamokat fogok vonni a mi világunk és Krán között, hogy rámutassak néhány észrevételemre. Ezeket a párhuzamokat nem kötelező elfogadni, amennyiben az olvasó Ynevet a miénktől teljesen független valóságként akarja kezelni, én egyszerűen azért teszem meg ezt, mert abból indulok ki, hogy ez egy fikció, amit emberek találtak ki, akik rendelkeznek bizonyos fokú irodalmi, történelmi műveltséggel (ennek mértékéről és pontosságáról nem fogok véleményt alkotni).

Elsődleges forrásom a Summarium (Valhalla páholy, 1996), itt található meg a legtöbb Kránnal kapcsolatos szöveg, amit más helyeken is idézni szoktak, másodlagos forrásként regényeket jelölhetnék meg, ezt azért nem teszem, mert nem olyan jelentős források, hogy idéznem kelljen őket, csak alátámasztásként szolgálnak az elsődleges forrásomhoz. Tisztában vagyok vele, hogy előfordulnak ellentmondások aközött, ami a Summarium vagy az Első törvénykönyv ír Kránról, és ami a regényekben megjelenik, de ebbe szintén nem kívánok belemenni.

A Summariumban található szövegrész többnyire Krán történelmével és társadalmi felépítésével foglalkozik, a kráni ideológia összesűrítve pár sorban olvasható, a Rayvanhur Katekizmusából idézett részben. Miközben az idézeteket olvastam, egy másik olvasmányélményem jutott eszembe szinte mindegyiknél, Friedrich Nietzsétől az

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

A peronon állt

Az ablakból csupán karcsún ívelt derekáig láttam. Hófehér karja túlnyúlt az ócska ablakkeret által körbehatárolt valóságon. Túlnyúlt téren és időn, fényen és árnyon, jón és rosszon, boldogságon és keserűségen. Hosszan hullámzó haját meglibbentette az állomás szele. Tökéletes volt. Sziporkázó szemek... aranyló arc... szívszorítóan szép száj... fenséges formák... Tökéletes volt. Az első pillanatban beleszerettem.

Aztán a szájához emelte a cigit.

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

Hűség utca

- Épp ideje volt- sóhajtott fel elégedetten az öltönyös férfi, amint az utolsó esőcsepp is koppanva szétkenődött a kávézó ablakán.

Felszürcsölte a már kihűlt cappuccino maradékát a csészéből, majd nadrágja zsebébe nyúlva előkotort néhány pénzérmét, és kellemesen csörgő hang kíséretében a tágas csészealj szélére helyezte. Egy pillanatig habozott, tenyereit térdén pihentetve előredőlt, és bámult ki az utcára. Majd kényelmesen, begyakorlott mozdulattal felrántotta öltönye ujját, és kérdőn felhúzva szemöldökét rátekintett ezüstösen csillogó, nem éppen filléres órájára:

- Te jó ég! Már öt múlt?- sietve felpattant, lekapta fekete szövetkabátját a szék háttámlájáról, vállára terítette, és már robogott is ki az ajtón.

Kilépve a még fodros tócsákkal tarkított utcára először körbepillantott: jobb felől, a távolban a belváros felhőkarcolóinak üvegablakai ragyogtak; szemben terebélyes hársfák árnyékoltak be egy parkot; balra pedig a végtelenbenyúló sugárút kéklett, melynek két oldalán komor háztömbök sorakoztak a horizontig, ahol beleolvadtak a csaknem fekete felhőkbe. A férfi, ügyet sem vetve a távoli sötétségre, balra fordult, és szapora léptekkel megindult a nedves járdán.

Szúrós szemeivel a semmibe meredve haladt végig az utcán, csak néha-néha vetett egy-két közömbös pillantást a balján elsuhanó kirakatokra. Már jó pár perce sétálhatott így, mikor egyszer csak lelassított, majd megállt. Egy virágbolt volt mellette. A nedves üvegen keresztül látta a tarka növényeket a fehér vázákban. Körbekémlelt, majd belépett a csilingelő hangot kiadó ajtón keresztül.

- Napot- köszönt hangosan, mivel a zsúfolt üzletben nem látta sehol az eladót.

- Szép napot, drágám- bukkant elő egy mosolygós arcú, idős hölgy egy váza mögül, és szemüvege felett kitekintve végigmérte a húszas évei végén járó férfit- Miben segíthetek?

- Egy szál rózsát szeretnék- mondta kissé botladozva, majd hozzátette- Vöröset.

Az eladó szélesebbre húzta vigyorát, és pár pillanat múlva már a pult mögött állt, kezében a virággal.

- Díszcsomagolás?- kérdezte.

- Ó, nem-nem...- kapta fel fejét a férfi a nézelődésből- Csak egy olyan... egyszerű papírba, legyen szíves.

A hölgy rutinosan elővette a papírhengert, letépett egy megfelelő méretű darabot, ráfektette a rózsát, becsomagolta, s közben rendíthetetlenül mosolygott.

- 450 forint lesz, ha mást nem parancsol.

A férfi elővette pénztárcáját, és apróért kutatott benne.

- A felesége minden bizonnyal nagyon fog neki örülni- szólt váratlanul az eladó.

- Feleség?- kérdezte meghökkenve a férfi, miközben a pultra helyezte a pénzt.

A hölgy nem válaszolt, csak fejével vigyorogva a férfi keze felé bökött.

- Óh, igen... persze- helyeselt zavartan a férfi, amint meglátta jobb kezének ujján az arany karikagyűrűt, majd kissé zaklatottan felkapta a becsomagolt virágot.

- Köszönöm, viszlát- s már sietett is ki az ajtón.

Lába most önkéntelenül is sebesebben haladt, mint eddig, de már nem az elkéséstől való félelem hajtotta. A házak felett komótosan vonuló felhők különös, zafírkék fénnyel festették be a város levegőjét, épületeit, fáit, útpadkán parkoló autóit, tócsáit, az itt-ott lézengő emberek kabátját. Csupán az öltönyös férfi nyakkendője rikoltott vörösen a kék csöndességben. Furcsa, kellemetlen érzés kezdte szorongatni, ahogy mellkasa felett a tarka jellel sietett végig a sugárúton. Mintha minden ablakból az ő útját lesnék kíváncsi szempárok, mintha minden mellette elhaladó nő és férfi, fiatal és öreg, magányos és szerelmes megvetően bámulna rá. Mintha mindenki pontosan tudná, hova tart. A cirógatóan hűvös, esőszagú levegőt pedig hamar valami tömény, bódító, kirívó illat töltötte be. A férfi már-már szégyenkezve ment, egyre nagyobb léptekkel, és miután kétség sem férhetett hozzá, hogy az illat a szürke papírcsomagolásba rejtett rózsából omlik, szorosan a hóna alá rejtette, fejével pedig a járdát fürkészte, mintsem hogy a szembejövők szemébe kelljen néznie.

Néhány perc múlva aztán balra fordult egy kisebb utcába, melynek sarkon tornyosuló épületén cirádás tábla jelezte: Hűség utca. Ahogy egyre kijjebb ért a város sűrűjéből, a nagy lakóházakat hamarosan felváltották a kisebb családi otthonok. Errefelé alig jártak emberek így eső után, késő délután, a férfi bátrabban emelte fel szemét, hogy végigmérje az egyforma, vöröstéglás épületek végtelen sorát. Az ajtók mellett feltűntetett házszámok kínzó lassúsággal követték egymást... 13... 15... 47... 49... 73... 75... de a vörös nyakkendős férfi csak ment megállíthatatlanul, s közben kissé feszengve jobbra-balra bámészkodott, méregette a házakat.

Hirtelen az utca túlsó oldalán az egyik ablakban furcsa képre lett figyelmes. A benti fények különös árnyékot vetettek az üvegre: egy nő és egy férfi. Egymást ölelték hosszan, szerelmesen, s csókot váltottak. A vörös nyakkendős férfi lélegzete egy pillanatra elakadt, egyensúlya megingott... de mégis makacsul menetelt tovább, s erőt véve magán fejét inkább gyorsan a másik irányba, a bal oldali házak felé kapta. Itt azonban az egyik ablak mögött egy asszonyt vett észre, amint az a város feletti naplementét nézi mosolyogva, ölében gyermekét ringatva. A férfi szemei könnybe lábadtak, szédelgett, halántéka lüktetett, de nem állhatott már meg... nem tudott megállni. Ment-ment előre, a házak pedig lassan egybeolvadtak előtte, s mint két hatalmas, vörös szalag úgy vették körbe. Idő és tér elvesztette jelentőségét, képzelete őrült játékba kezdett vele.

Egy fiatal nő bukkant fel a horizont vonala alól. Könnyed, bíbor lepelbe csavart alakja pajkosan, valótlanul gyorsan, ám mégis fenségesen kimérten közeledett a férfi felé. Váratlanul a két vörös szalag táncra kélt, s körbefonta a nő vállára omló, aranyszőke haját. A bíbor lepel pedig rózsaszirmokká hullott szét, melyek puha szőnyegként borították be a földet. A nő csábos mosollyal elnyúlt a szirmok közt, és mutatóujjával intve hívogatta a férfit, aki dülöngélve haladt előre. A következő vagy talán az azutáni pillanatban a kéjesen ragyogó, ezüstös kék szempárból vakító, sárgás fény tört elő, és ahogy egyre erősödött, egy éles, elnyújtott hang is párosult hozzá. A nő s a szirmok egyszerre csak szertefoszlottak... a férfi felébredt.

Az út közepén állt dermedten, a bal kezében fogott csomag most lába mellett himbálózott. Szemben vele egy autó fényszórója ragyogott mereven előreszegeződő szemébe, a sofőr pedig dühtől tajtékozva verte a dudát. Az öltönyös férfi lassacskán magához tért, pár pillanaton belül kocsonyaként remegő lábakkal levonult az útról, majd felpillantott az előtte álló házra. 99-es, adta tudtára az ajtó mellett a falon csillogó táblácska. Ez az a ház, ide kellett jönnie. Tudata elvesztette teste felett az uralmat. Apró léptekkel megindult fel a néhány fokból álló kőlépcsőn, majd megállt az ajtó előtt. Szemeivel pislogás nélkül meredt a fémesen csillogó kopogtatóra. Jobb keze megindult teste mellől. Lassan, milliméterről milliméterre haladt felfele, majd görcsösen megmarkolta a kopogtatót, s a fagyott szemek ekkor megpillantották a lemenő nap fényében megcsillanó arany karikagyűrűt. A férfi elméjébe villámként csaptak bele az újabb képek, ám ezek már nem álmok, sokkal inkább emlékek voltak...

A tóparton volt egy bájos, kedvesen mosolygó, barna hajú lány oldalán. Önfeledten nevettek, majd átölelték egymást, orr az orrhoz ért, s száj a szájhoz. Aztán a nyugvó nap, mely áldást adott csókjukra, hirtelen átalakult, s most narancsosan pislákoló gyertyaként jelent meg a lány szemének tükrében, ahogy egymással szemben ültek egy díszesen megterített asztal felett, s elvarázsoltan merültek el a másik tekintetében. A hófehér abrosz pedig kiröppent a tányérok alól, s fodros, hullámos esküvői ruhaként ölelte körül a lányt, aki most ott állt szemközt vele, és meleg, barna szemeiben a legőszintébb, szavakkal leírhatatlan szeretettel húzta fel a férfi ujjára az arany karikagyűrűt.

A képek eltűntek. Az öltönyös férfi hátán dermesztő hideg futott végig. Megremegett, s ezzel az akaratlan, kényszerű mozdulattal végleg lerázta magáról a kábulat jeges szilánkjait. Bal keze szorításából észrevétlenül kihullott a szürke csomag, s halk zörejjel zuhant a küszöbre. Majd jobb keze is felengedett, s ujjai egyesével peregtek le a kopogtatóról. Lenézett a csomagra, és ekkor megpillantotta mellkasán a vörös nyakkendőt, mely már nem rikoltott, inkább kegyelemért könyörgött. Hiába. A férfi megragadta a csomóját, s addig húzta, míg az áruló jel ott nem hevert kimúltan a tenyerében, ahonnan lassú mozdulattal lecsúsztatta. A vörös nyakkendő fakón terült el a szürke csomag tetején.

A férfi még egy utolsó pillantást vetett az ajtóra, majd gépiesen megfordult. Látta, ahogy a diadalittasan lebukó nap arannyal festi be a szertefutó felhőket, az épületek körvonalait, az útpadkán parkoló autók szélvédőjét, a tócsákat... Elmosolyodott, majd szökdelve leszaladt a lépcsőn, és boldogan futásnak eredt. Futott haza.

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

A Villámmester

Az asztalon égő két vaskos gyertya félhomályba vonta a szobát. A magas férfi az asztal előtt állva töprengett pár pillanatig, majd elindult a falnak támaszkodó, nagy tölgyfa szekrény felé.

- Tudod, anyámon egy toroni féreg tett erőszakot. Sajnálod? Ne tedd. Azért mondják, hogy erőszakot tett, mert hamis volt az a pár réz, amit fizetett egy útszéli szajha szolgálataiért. ? Megállt a szekrény előtt és nézegetni kezdte a vastag, fafedeles fóliánsokat és a helyenként penészfoltos, bőrkötetes könyveket. - Egy úgy maradt szajhának sehol nem könnyű az élete, így érthető, hogy anyám már akkor gyűlölt, amikor az átkozott mag megfogant méhében. ? Elkezdett számolni, először fentről a harmadik polcról, jobbról a hetedik könyvet húzta ki. Rá se nézve tolta vissza azt a helyére. ? Születésem után mégis fellángolt benne az anyai szeretet és nem ölt meg azonnal. Ott hagyott egy Thermekhez közeli tanya csűrjében, hova belopódzott és az éj leple alatt, titkon a világra vajúdott. Hogy hol van Thermek? ? Nézett vissza a szekrénytől, a nagyobbat lobbanó gyertyaláng fénye hidegen verődött vissza arcának fehér bőréről és mintha csak fehér márványon rianó repedés lenne, úgy hatott nyakától induló, bal orcájára felkúszó, villámként szerteágazó tetoválása. ? Egy már nem létező hercegség székvárosa volt a Gályák tengerének partján. ? Visszafordult a komor tölgyfa polc felé és újra számolt, de most az ellentétes irányból. ? A parasztnak nem volt bátorsága megölni a reggel felfedezett újszülöttet és mivel mindig jól jön a dolgos kéz a háznál, így a felesége gondjaira bízott. ? Kihúzta a vastag, falapok közé erősített fóliánsokat, majd félre rakta egy alsóbb polcra. ? Hirtelen lett családom, három testvérem, anyám, apám. Akár lehetett volna jó család is. De az asszony csak a gyerekeknek hozott házi kedvencet látta bennem, a gazda meg napi rendszerességgel torolta meg, hogy erőm nehezen bírta a kemény, kétkezi munkát. ? benyúlt a könyv helyére és a szekrény mögött lapuló üregből, kis faládikót húzott elő. ? Mint mondtam felerészt Toroni vagyok. Ismerem a szokásokat. ? a kis ládikát magához véve leült az asztalhoz és maga elé rakta azt. Szürke szemével az Aszisz nemesre nézett. ? A legidősebb bátyám, vagy tizenöt nyárral többet látott, mint én, furcsa mód nem vonzódott a lányokhoz. A hatodik telem volt a háznál, amikor éjjel bejött hozzám az istállóba, lópokrócot a számba gyűrte, és megmutatta, hogy igazi férfi. ? elfordította közönyös tekintetét a beszélgető partnerétől és az asztalt kezdte szemlélni. ? Nagyon hosszú és nagyon hideg tél volt. De Hergolban úgy tanítják, hogy akik nem szenvedtek, semmit nem tudnak, még önmagukat sem ismerik igazán. ? Az asztalon lévő drága, délvidéki kőrisfából faragott szivartartót felnyitó keze megtáncoltatta a gyertyák lángjait és velük együtt táncoltak a szoba árnyai is. ?Eljött a tavasz és családom mind az öt tagja tragikus hirtelenséggel elhunyt. ? Kivett egyet a vastag toroni szivarokból, majd mintha meggondolná magát, az asztalra tette és felpattintotta a szivardoboz tetejében lévő kis rekeszt, ahova a nedves kendőt teszik, hogy a nemes dohány ne száradjon ki. ?Szeretem én is a szivarokat, bár a déli dohánynak nincs párja. ? A nedves kendő alól rézkulcsot kotort elő és a kis ládika zárjába helyezte. ? Én mérgeztem meg mind az ötöt. ? Nézett megint az Asziszra. A fehér arcon még csak egy ideg sem rándult, szürkéskék szemek ugyan olyan közönyösek maradtak. ? A Thermekből küldött vizsgáló szerencsétlenségnek nyilvánította a haláleseteket. ? Nézett vissza a halk kattanással kinyíló ládikára. ? Szerencsém volt talán először életemben, mondhatnád, de én nem hiszek a szerencsében. Abban hittem, hogy egy elég gyakori, de halálos mérgű gomba ?véletlen? belekerülése a vacsorába, sokkal hihetőbb, mint hogy egy alig hét éves fiú megölte az őt felnevelő családot. - Közben a ládikában lévő Abasziszi arany dénárokat nézegette. ? Később egy gyorsan terjeszkedő, erős állam bekebelezte Thermeke és a hozzá tartozó földeket. Hergol. ? Az asztalon kis tornyokat emelt az aranyakból. ? Kiderült, hogy apám mégse hagyott örökség nélkül. Boszorkánymester révén, kéjjel szült átkos magja mágiával volt átitatva és a vidéket járó villámmesterek kémjei hamar rám találtak. ?Öt sárgán csillogó tornyocskát sorakoztatott egymás mellé. ? Halódó birtokomra egy hozzáértő intézőt küldtek és engem maguk közé hívtak. Az iskolát sokan nem tudják elvégezni, sokan meghalnak és még ők járnak jobban. ? Kis gondolkodás után még hat arany dukátot tett ki az asztalra. ? Százból az a pár, aki magát Villámmesternek hívhatja, és aki új nevet kap a rendtől, azok a legkiválóbbak közül valók. Méltók a rendhez és Ynev szerte tudják, hogy aki képes megfizetni a szolgálatait a legjobbat kapja. A hergoli szerződés kimondja, hogy ha egy villámmestert megfizetsz, az mindig elvégzi a munkát és ez alól a halál sem mentesíti. A mi szerződésünk egyszerű volt. Elkísérem a hajódat Bolkig és vissza és megvédem a kalózok támadásától ötven aranyért, melynek felét a rendnek befizetted, másik felét a munka elvégzése után nekem átadod. A munkát elvégeztem és nem tudom elfogadni az általad felhozott érvet, hogy mivel nem érte támadás a hajódat és így csak ?ételpusztító nehezék? voltam, elégedjen meg ?mocskos, sötét rendünk? a már befizetett összeggel. ? övére fűzött bőrzacskójába söpörte az öt, darabonként öt dukátot számláló tornyokat, majd eltette azt a hat aranyat is amit utólag tett ki az asztalra. ? Ez meg a plusz munkáért. ? Intett az ajtóban fekvő, orrfacsaró bűzt árasztó, elszenesedett holttestekre. Mindkettőn megolvadt helyenként a liliom címeres vért. Majd oda lépett a földön bénultan fekvő Aszisz nemes mellé, kinek egyedül rémült szeme rebbenése és apránként levegőt kapdosó tüdejének szabálytalan emelkedése mutatta, hogy még él. ? Egy Hergoli Villámmester maga a törvény: egy személyben a vádló, az esküdtszék, és a hóhér. Mi nem bízzuk ostoba bíróságra azoknak a dolgát, akikkel végezni akarunk. ? Majd lehajolt, kihúzta a bénult nemes combjából a mérgezett dobótört és a torkába döfte.

A disznóól melletti sufniban szegényesen berendezett szobát átható trágya szag járta át. Az egyszerű, deszkából összeütött asztalkán, olcsó olajtól bűzlő lámpás pislákolt, alig-alig adva egy kis fényt. Igaz a szalmával kitömött ágyon kötögető idős hölgynek nem is volt szüksége rá. Mióta a szürke hályog elvette látását, megtanult együtt élni a sötéttel. Lámpát is csak azért égette, mert egy kis meleget remélt belopni szerény hajlékába, melyet átjárt a kinti vihar fagyos szele, a sárral betapasztott számos repedés ellenére is.

Vakon kötögetett, hiszen ehhez már nem volt szüksége látásra, jobban zavarta, hogy a csúztól gémberedett ujjaiba hamar beleállt a fájás és a görcs. Napközbe még mindig igyekezett ellátni egy-egy munkát a ház körül, de nagyon sajnálta volna, ha az Istenek elveszik tőle azt is, hogy kötni tudjon, hiszen ez volt az egyetlen dolog, amivel még meg tudta hálálni a gazdának, hogy nyomoréksága ellenére nem üldözte el a háztól és még egy kis maradék étel is jutott a mindennapokra.

A gyalulatlan fából szegelt, bőrrel fedett ajtó, bántó nyikorgással nyílt ki, a betörő szél felkavarta a szobában megülő port, és trágya szagot, majd gyilkos rohamra indult az asztalon álló lámpás félénk lángja ellen. Hogy a lámpás mégis tovább éget az talán a csodának köszönhető, vagy annak a magas alaknak, aki elállta a szél útját az ajtóban és belépett a szobába.

A csúz marta kezekből koppanva hullt a padlóra a kötőtű.

- Ki az?

Az idegen semmit nem szolt, csak a köpenyéről lehulló esőcseppek halk neszezése hallatszott. Bár az idős nő nem láthatta a belépő drága ruháit, de az enyhe levendula szappan illata és a nadrághoz tapadó esőáztatta ló szúrós szaga elárulta neki, hogy egy Úr lépett hajlékába.

- Mit akar? Szegény, vén öregasszony vagyok, nincs semmim, amit adhatok.

Válasz még mindig nem érkezett. A nő mégsem ijedt meg. Veszteni valója már nem sok volt és tudta az Õ élete már annyit sem ér, hogy valaki elvegye, de nem ezért nem félt. Nem érzett semmi fenyegetőt a levegőben, valami más, valami érdekes vibrált az asztrál síkon kettejük között, de meg volt győződve róla, hogy a hallgatag idegen nem fogja bántani. Csak ült és arra fele bámult amerre az idegent sejtette és érezte, hogy ő is őt nézi.

- Megtapinthatom az arcod, hogy lássalak én is?

Ha nem hallaná a férfi levegővételét, azt is hihetné, hogy már nincs a szobában. De még ott volt. Az asszony lassan felállt, tett pár csosszanó lépést és megérezvén a másik testét, óvatosan megfogta annak vállát, majd felvezette kezét az arcához és lassan körbe tapintotta. Helyenként kicsit csodálkozva meg- megállt majd újra végigtapintotta az arcot. Ismeretlen volt számára, mégis egy-egy görbület az orrnál, a szem állása, az álla nagyon is ismerősnek tűnt. Lassan leengedte a kezét.

- Ma van a születésnapom. ? szólalt meg először a magas idegen. Hangjában semmiféle érzelem nem hallatszott, halkan mégis tisztán ejtette ki a szavakat.

Az asszony értetlenül lépett hátra, majd kisvártatva döbbenet ült ki ráncos arcára és régóta száraz savószín szeméből patakokba folyni kezdett a könny. Lassan térdre hullt, átölelte a drága szarvasbőr csizmát és könnymaszatos csókokkal halmozta el.

- Felerészt Toroni vagyok és a Toroniak úgy tartják, hogy a fiú felel apja bűneiért és adóságáért ? mondta az idegen, miközben aranyoktól súlyos bőrtáskájába nyúlt ? én ma rendeztem az egyiket? Anyám. ? és öt apró rézpénzt szórt a porban térdeplő, hangtalanul zokogó asszony mellé, majd kihúzta csizmáját a szorításból és kifelé indult a büdös szobából.

- Most hova mész fiam? ? kérdezte a még mindig porban térdeplő öregasszony könnyekkel telt hangon.

A férfi megállt az ajtóban és bár még mindig halkan beszélt mégis tisztán értette minden szavát bent a szobában

- Felerészt viszont Hergoli vagyok és ott úgy tartják, hogy hajts be minden adóságot az utolsó rézig ? vissza fordult és szeme fehérjén apró szikraként futottak szét a villámok ? Meglátogatom Aput!

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

Egy kis munka Yankarban.

1.

A púpos nem vesztegette idejét arra, hogy ellenőrizze, üldözője kikászálódik-e a súlyos ládák alól. Látta rajta az ó-kyr rúnákkal ékített sodronyinget, melynek viselésében csak a Birodalom legtehetségesebbjei részesülhettek. Biztosra vette, hogy a toroni fejvadász pár pillanat múlva, legfeljebb néhány zúzódással gazdagodva követi majd. Valószínűleg kissé neheztelni is fog rá a kelepce miatt. Úgy döntött hát, hogy futásnak ered. Tudta, hogy minden kis előnyre szüksége lesz, mégis kétszer meggondolta mielőtt hű társát, a mostanra elpattant idegű számszeríjat a kikötő olajtól, rothadó növényektől és temetetlen holtaktól szennyes vizébe hajította. Hajlott háta ellenére szélsebesen rohant végig a kikötő dokkjai mentén. Hajtotta a félelem, ez az általa oly ritkán megtapasztalt érzés. Most az életéért futott.

A kikötő forgatagában elvegyülő tolvajok és koldusok, a helyi klán szemei és fülei figyelemmel kísérték menekülését. Tudta, hogy nem maradhat tovább a városban. El kell tűnnie, méghozzá azonnal. Szeme a kifutni készülő járműveket vizslatta, ám a dagály érkezése nem sok jóval kecsegtette. Fújtatva állt meg egy apró, kis merülésű hajó mellett, amely a Vörös Cápa nevet viselte. Első ránézésre egyszerű csempészbárkának tűnt, ám hamar felfedezte azokat a részleteket, melyek inkább egy sokat látott kalandor kapitányra vallottak. Ilyen volt az árbocba vésett Arel szimbólum, amely legalább olyan előkelő helyen díszelgett (ha nem előkelőbben), mint Antoh oltalmazó jelképe, a palánk tengeri csatákat felelevenítő sérülései, valamint egy hatalmas szörnyeteg ezüstveretekkel díszített koponyája, mely a kormányra volt erősítve.

A célnak persze így is tökéletesen megfelelt. Így hát Garshmar sietve fellépdelt a fedélzetre, majd a kapitányért kiáltott, miközben súlyos erszényt halászott elő köpenye számtalan belső zsebének egyikéből. Soha nem verte a fogához a garast ha veszély fenyegette. Szükség esetén hajlandó volt kisebbfajta vagyont felajánlani a tulajnak, ha eljuttatja őt Ifinbe. Természetesen élve és lehetőleg sértetlenül. Ehhez azonban a Vörös Cápának azonnal ki kellett futnia.

- Mi járatban púpos! Mi szél fújt a fedélzetre? ? harsogta vidáman a kabinjából kilépő udvariork. Garshmar végigmérte a díszes ruhába bújt izomkolosszust. Felhajtóként sok harcossal találkozott, de ilyennel még egyszer sem akadt dolga. A kapitány ugyanis a szabad ég alatt kiegyenesedve megközelítette ? ha ugyan el nem érte ? a két lábat, hordónyi mellkasán megfeszült a finom vászoning. Megfontolt, nyugodt mozdulatai visszafogott erőről, tekintete hosszú évek tapasztalatáról, már-már bölcsességről árulkodott.

- Arlug vagyok, a kapitány. Mi járatban nálam?

- A lehető leggyorsabban el kell jutnom Ifinbe. Azonnal indulnék. ? hadarta a púpos, majd nyomatékot adva szavainak megrázta a kezében szorongatott erszényt. ? El tudna vinni? A pénz nem számít.

- Nos, nem is tudom. ? morfondírozott az óriás továbbra is mosolyogva ? Ilyen hirtelen nekivágni egy hosszú útnak. Tudja a készletek beszerzése, a kikötőmester kifizetése? Ez nem is igazán pénz kérdése.

- El tud vinni, vagy sem?

- Már hogyne tudnám? Kérdés, hogy akarom-e? Miért kell ilyen sürgősen távoznia?

- Elég annyit tudnia, hogy nem kívánok itt maradni tovább. ? vonta össze szemöldökét a lassan lecsillapodó lélegzetű férfi.

- Csak nem akasztotta össze a bajszát az őrséggel?

- Szó sincs róla. Csak egy haragosomat szeretném messze elkerülni. Érti már?

- Hogyne. Egy fekete inges, bordó fejkendős férfiról van szó, nemde?

Garshmar hátrapördült, s azonmód hasra vágta magát, amint megpillantotta a futva közeledő fejvadászt. A tömeg szétvált előtte, mintha az emberek megérezték volna a Hatalmasok érintését az auráján. Alig hatvan lábra célpontjától, egy sikátor bejáratánál megtorpant. Körbehordozta tekintetét a sokaságon, s bár a púpost sehol sem látta, hamar észrevette a tolvajok jelzéseit. Lassan a móló felé fordult. Türkiz tekintete átsiklott a többi hajón, tévedhetetlenül meglelve célpontja rejtekhelyét. Végigmérte a horgonyzó szkúnert, s a fedélzeten ácsorgó óriást. Undorát alig leplezve indult feléjük, ingujjából rövid, méreggel preparált dobótőrt csúsztatva baljába.

- Végünk van, ha ideér. ? suttogta a púpos.

- Megloptad, ugye? ? kérdezte az udvari ork a hajópallón kuporgótól. ? Add vissza a pénzét, s ha azután is maradt annyi nálad, elviszlek Abasziszba.

- Hát nem érted te bolond! Ez egy fejvadász. Méghozzá Shulurból.

Arlug felhorkant, majd habozás nélkül a fegyveréért nyúlt. Dühödten eszmélt rá, hogy a feketeacél pallost ezúttal kabinjában hagyta. Gyűlölt mindent, ami Észak rákfenéjéhez, Toronhoz tartozott. S különös haraggal gondolt a Birodalom szívtelen gyilkosaira, akiket ez az őrült hatalom vezérelt. Egész testében megremegett. Elhatározta, hogy ha kell puszta kézzel végez a toroni bérenccel. Ekkor röppent felé az első dobótőr. A keskeny penge a jobb vállába fúródott, a második a bordái között állapodott meg. A fejvadász megállt. Fejét kissé félrebiccentve szemlélte a megsebzett obsort, aki a rakományt rejtő hordók mögött keresett fedezéket.

- A méregre vár. ? sziszegte Garshmar.

- Hogy Darton játszadozna a koponyájával. ? hörögte a sebesült, majd kioldotta a hajót rögzítő kötelet. Azután felpattant és a fedélzet túlfelére, az árboc takarásába vetődött. Ott aztán szélsebesen csörlőzni kezdett. A vitorlák hamar nekifeszültek a reggeli szélnek

A fejvadász végigsimított páncélján, s alig hallhatóan elsuttogta az öreg magitortól tanult kyr parancsszót. Egy pávát mintázó rajzolat felderengett, s a vállára nehezedő fém elveszítette súlyát. Nekiiramodott, és egyetlen hosszú ugrással a fedélzeten termett. Kezében dobótőrrel, majdnem teljesen hangtalanul érte el a pallót. Szemét a hordók halmára szegezte, várva, hogy előtűnjön mögüle a díszes ruhákba bújtatott félállat. Nem kellett csalódnia ellenfele gyenge ítélőképességében. A dagadó izmú fenevad pár pillanat múlva előkerült és ordítva rontott neki. Döngő lépteitől megremegett az egyre sebesebben haladó lélekvesztő. Két dobótőrt hajított a combjába, mielőtt a közelébe érhetett volna. Ezzel megtörte a roham lendületét, sőt?

Elégedetten lépett félre bukdácsoló ellenfele elől. Arcán gúnyos mosollyal lökött még egyet a behemóton, amitől az egyensúlyát vesztő harcos a vizeshordók közé zuhant. A fejvadász úgy pillantott a méregtől és a vérveszteségtől egyre gyengülő ellenfelére, akár egy prédáját leső ragadozó madár. Nem becsülte le, hiszen tudta, hogy annak fajtája erős, szívós és makacs. Újabb dobótőrt húzott elő, s a talpra állni igyekvő áldozata mellé lépett.

Garshmar tudta, hogy eljött az ideje. A toroni háttal állt neki, s a kapitány sem volt olyan állapotban, hogy rá figyelhetett volna. Összeszedte hát minden belső energiáját, és egyetlen ordításba, s egyetlen jól irányzott ütésbe sűrítette. Tudta, hogy a fejvadászban nem tehet komoly kárt, ezért inkább tenyérrel sújtott a lapockák közé, eltaszítva magától a fejkendős mestergyilkost.

A fejvadász kétlábnyi repülés után csapódott a vízbe. Lélegzetvisszafojtva süllyedt a sziklás fenékre. Felhorgadt benne a düh, ahogy hibájára gondolt. Hiszen a célpont meglepte. Említették, hogy a púpos ért a fegyverforgatáshoz, s a méregkeveréshez, ám erre nem számított. Régi emlékek törtek felszínre benne. Mesterei leckéztették meg ekképpen tanulóéveiben. Megalázó módon, puszta kézzel bántak el vele. S most, oly sok év után egy aszisz áruló emlékezteti őt az első leckékre: soha ne tévesszen meg a látszat! Mindig mérd fel ellenfeled tudását, mielőtt harcba bocsátkoznál vele!

Tudta, hogy nem hibázhat többet, ha el akarja végezni feladatát. Nem emelkedhetett a felszínre, hiszen ott ki lett volna szolgáltatva a púpos mérgezett nyílvesszőinek. Elrugaszkodott hát, s csak a hajóbakok takarásában úszott a partra.

- Egyszer elkaplak Garshmar o?Harunn. Nem hibázok többet. ? sziszegte, majd a bámész tömeggel, s a ruhájából csorgó, bűzlő tengervízzel mit sem törődve megindult a negyed kapuja felé. Útközben ellenőrizte a mágikus fürkészt. A szerkezet megnyugtatóan derengett fel ázott köpenye rejtekében. ? Napjaid meg vannak számlálva.

- Rögzítsd a kereket, ha nem akarod, hogy a part menti szikláknak sodródjunk! ? hörögte a görcsöktől ívben megfeszülő hátú harcos. ? A hajó orrának északra kell néznie, míg ? .

- Bízd csak rám! Nem vagyok hajós, de ezzel még elboldogulok. Várd meg, hogy elmúljon a méreg hatása! ? mondta a púpos. Ellenőrizte az irányt, majd hurkot vetett a kormánykerékre. A sebesült mellé térdelve elégedetten nyugtázta, hogy még a mérgezett pengék sem voltak képesek végezni vele. Vizet merített egy hordóból, kimosta a sebeket, majd övtáskájából gyolcsot vett elő. Értő kézzel kötözte be az időközben elájuló kalandort, miközben a Vörös Cápa lassan kisiklott a nyílt tengerre.

- Mióta nem láttuk már Harunt? ? kérdezte a fegyvermester gőzölgő kupája mélyét fürkészve. Nem emelte tekintetét a tolvajlányra. Nem látta, mégis érezte, hogy annak arcáról eltűnik a kislányos mosoly.

- Vagy három hónapja. Akkor indult Yankarba. ? sóhajtott a vele szemben ülő. Karjait felhúzott lábai köré fonva pillantott a keleti ablakok felé. Fekete hajjal keretezett arcára az aggodalom árnya vetült. Hiszen ismerte a kitaszítottak városának hírét. S az semmi jóval nem kecsegtetett. ? Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd ezt mondom, de hiányzik.

- Azt hiszem nekem is. ? a tiadlani kiürítette kupáját, majd újabb almateát rendelt. A csapos sietve érkezett asztalukhoz az itallal, majd csendesen távozott.

- Mindig van egy ötlet, egy érdekes feladat a tarsolyában. Tudod nem is a pénz hiányzik. Azt bárhol megszerezhetem. De Harun mellett az ember biztos lehet a dolgában. Mindig alaposan utánajár a megbízónak és a helyszíneknek.

- Ahogy mondod. A púpos érti a dolgát.

- Remélem nem esett baja. ? a lány gondterhelt tekintettel fürkészte a tengert. Tudta jól, hogy Harun ért a fegyverekhez és mindig elővigyázatos. A kapuvárosok utcáin elismeréssel emlegették. Erionban elérte, hogy a klánok semleges felhajtóként és nehezen pótolható informátorként tekintsenek rá. De Yankarban mások a szabályok. A toroni kitaszítottak városában szinte bármi megtörténhet. Hiszen a nemesi sarjak mind Shulur elismerésére, bűnük megbocsátására áhítoznak. Ezért bármire képesek. Tharrnak tetszően, vagyis teljességgel kiszámíthatatlanul és gátlástalanul cselekszenek.

- Hogy baja esett volna Harunnak? ? a férfi felkacagott. ? Hiszen ismered, ő Beriquell hegyei közt is megélne. Meglátod pár héten belül itt lesz, s legalább fél tucat ügyet, no meg pár bogaras megbízót hoz magával.

- Úgy legyen! ? sóhajtott halkan a lány, bár sejtette, a valóság ennél jóval kiábrándítóbb.

2.

A Vörös Cápa orrában álló púpos alak a tengerpartot fürkészte a lemenő nap fényében. A sziklákon megtörő hullámok fehér tajtékát, a fövenyt és a mögötte terpeszkedő erdősávot. Tudta, hogy üldözője ott van valahol, és vágtázva követi őt. Talán kissé lemaradva, de mindig a nyomában lihegve. A múlt hibáiért bizony fizetni kell, még neki is. Mert a Birodalom nem felejt.

- Garshmar! ? az udvari ork tompán döngő léptekkel közeledett. ? Miért üldöz téged egy toroni fejvadász? Mit követtél el, ami miatt egy ilyen jól képzett emberüket varrták a nyakadba?

- Ez egy hosszú történet. Egy történet, amiről nem szívesen beszélek.

- Megmentettél, ezért nem zaklatlak a kérdéseimmel. ? a hajó kapitányának szőrös arcáról eltűntek a töprengés szántotta barázdák. ? Furcsa egy alak vagy te Garshmar. ? mormogta, majd magára hagyta a gondolataiba merülő utasát.

Ahogy teltek a percek a nap lassan a horizont alá bukott, átadva helyét a holdnak és a csillagoknak. A púpos ekkor mozdult meg először. Nagyot sóhajtott, majd megfontolt léptekkel a kabinok felé indult. Végigsétált a fedélzeten, figyelmét a hajót ostromló hullámok monoton loccsanásaira, a hajópallók apró nyikordulására összpontosította. Gyakran fordult ilyen meditációhoz, ha vissza akarta szerezni lelki egyensúlyát. Ilyenkor gondolatai a múltból visszakanyarodtak a jelen problémáihoz. Lesétált a megerősített lépcsőkön, majd zajtalanul lépett be a szerényen berendezett étkezőfülkébe. A helyiség közepén, egy alacsony asztalka mögött ülve várta útitársa, egy tál forró hallével, egy cipóval és egy kupa borral.

- Remélem minden rendben. ? pillantott föl tányérjából az érkezőre a megtermett harcos. ? Gondterheltnek tűnsz.

- Semmi baj, csak arra gondoltam, vajon nem volna-e kedved nekem dolgozni?

- Tudod, én kalandor vagyok. Folyton hajt a vérem. Nem tudnék naphosszat egy ajtót, vagy egy úri hintót őrizni.

- Félreértesz. Én felhajtó vagyok. Olyanoknak szerzek munkát, mint amilyen te is vagy. Ismerem a fajtádat és elfogadom a különcségét. Lenne egy feladat, ami kimondottan jól fizet, és ha minden jól megy, gond nélkül megoldja két emberem.

- Akkor mire kellek én? ? ráncolta homlokát Arlug.

- Ha esetleg mégsem menne minden a tervek szerint. Én szeretem bebiztosítani a dolgokat. ? Harun megengedett magának egy félmosolyt.

- Mi lenne a feladat, és mennyi a fizetség?

- Egy könyvet kell megszerezni egy yankari kastélyból.

- Szóval el kell lopni?

- Csúnyán hangzik, de erről van szó. ? a púpos a kapitányt fürkészte. Nem volt benne egészen biztos, hogy folytatnia kell a mondandóját. Ám a kalandozó semmi jelét nem adta, hogy negatív érzelmeket ébresztettek volna benne a hallottak. Arcáról csak kíváncsiságot olvasott le. - Próbáltam alkudni rá, de a tulajdonos, egy toroni nemes hajthatatlannak bizonyult. Egy ősi könyvről van szó, melyet egy rég elfelejtett nyelven írtak. Mégis könnyű felismerni a borítóján díszelgő szimbólumról: egy agyarak közt ágaskodó, háromfejű kígyóról. Ha megszerzitek, százötven aranyon osztozhattok. Ez elég nagy vagyon, nemde?

- Kik lennének a társaim?

- Egy erioni lány és egy tiadlani ifjú. Az előbbi a csapdák és titkosajtók mestere, az utóbbi a nyomok eltüntetésében és a mágikus hatások felismerésében járatos.

- Egy bérvarázsló? ? leendő ügyfelének megdöbbenése széles mosolyt csalt a felhajtó arcára.

- Nem használja, csak ismeri a mágiát.

- Értem. És ki a megbízó?

- Az első dolog, amit meg kell tanulnod, ha nekem dolgozol a diszkréció. A megbízók csak előttem fedik fel kilétüket.

- Rendben. Azt hiszem, megtanulom a leckét, és dolgozom neked egy darabig.

- Örülök, hogy így döntöttél. Ha megérkeztünk Ifinbe bemutatlak a többieknek.

- Így szorultunk egy sikátorba. A kitörésre nem igen gondolhattunk, hiszen a szomszédos utcákon már elfoglalták helyüket a Domer Ház íjászai. Jelenlétüket a szabálytalan időközönként ránk zúdított vesszők jelezték. Ideiglenes patthelyzet alakult ki, hiszen ők nem merészkedtek a sikátorba, mi pedig nem bújhattunk elő onnan. Ám az idő nekik dolgozott, hiszen legkésőbb fertályóra múlva meg kellett érkezniük a kardforgatóiknak is. ? Noel egy korty borral nedvesítette meg kiszáradó száját, majd töretlen lendülettel, teljes átéléssel folytatta a történetet.

- Nem is tudom mit reméltünk. Talán azt, hogy magunkkal ránthatunk pár gorviki gazfickót. Mindenesetre vártunk, és az utcát fürkésztük. Aztán az egyik nyílzápor elültével észrevettük a közeledő batárt. Öreg volt és ébenfekete, akárcsak a két igásló, amely verejtékben úszva, kihabosodott pofával repítette felénk a macskaköves úton. Tengelyei recsegtek, ropogtak, kerekei nyikorogtak. A vasalások szikrát hánytak az éles kanyarokban. A kocsis nem kímélte sem a kocsit, sem az állatokat.

Végül a súlyos szerkezet csikorogva, csúszva állapodott meg rejtekünk előtt. Mindannyian felkészültünk a harcra. Arra számítottunk, hogy a Ház fegyveresei ugrálnak ki a lefüggönyzött kocsiból, s végre pontot tehetünk elátkozott napunk végére. Ehelyett Harun dugta ki csontos fejét a nehéz bársonyfüggönyök közül.

- Na, mi lesz? Jöttök, vagy maradtok?- kérdezte, majd el is tűnt szemünk elől.

Garshmar és Lyana ? bár már tucatszor hallották ? élvezték az előadást. Szerették ezeket a nyugodt perceket. A púpos az utolsó mondatnál csak legyintett egyet. ? Ez a legkevesebb. ? mondta, de le sem tagadhatta volna, hogy jól esik neki az új tag elismerő bólogatása. A dolgok igazán jól alakultak. A páros hamar megbarátkozott Arluggal. Jó emberismerőként ezen igazából nem lepődött meg, hiszen a harcos egyenes jellem volt, nyílt és őszinte. Ráadásul ő sem rajongott a toroniakért.

- Csapos! Még egy kört mindenkinek! ? harsogta túl a fogadóban tivornyázókat. ? Ma este ne törődjetek semmivel! Mulatni kell, hiszen hosszú ideig nem engedhetitek meg magatoknak, hogy ne legyen tiszta a fejetek!

3.

Másnap futottak ki Ifinből. A hajó sebesen szelte a Quiron-tenger hullámait. Kahréban megalkotott csörlőrendszere feszesen tartotta a kötélzetet, s mindig ideális szögbe állította a vitorlákat, hogy azok dagadjanak a sós, tengeri szelektől. Az orrban álló tolvaj a játékos delfineket figyelte, ahogy azok a vízből ki-kiugrálva követték a Vörös Cápát. Arcára boldogságot sugárzó, gyermeki mosoly ült ki. Lenyűgözte az emberek közelségét kereső állatok kecsessége, mozgásuk dinamizmusa. Bár eddigi élete alatt jó párszor találkozott már fenséges vadakkal, ám azok többnyire meg akarták enni őt. Ez pedig elég sokat rontott a velük való találkozás élményén.

- Hát nem csodálatosak? ? kérdezte a kabinok felől érkező félelfet.

- A halak? Valóban szépek.

- Nem egyszerűen csak szépek, csodaszépek. ? pillantott ismét a víz felé a lány.

- Arra gondoltam megnézhetnénk a papírokat, amiket Harun adott. Persze, csak ha el tudsz szakadni a halaktól.

- Menjünk. ? fújt macska módra a lány. ? Én már átnéztem a terveket, de gondolom, jobban járok, ha segítek nektek eligazodni rajtuk.

- Biztos, ami biztos. Azokat meg ? mondta a játékos állatok felé biccentve ? majd hazafelé megbámulod. Hidd el, a küldetés után még szebbnek is fogod látni őket. ? mondta a félelf, miközben a kabinok felé vezette társát.

Mindhárman a sárga pergamen fölé görnyedtek, melyen a lámpások imbolygó fényében megelevenedni látszott a Meredic-kastély. A különös jelzéseket Lyana értelmezte, hiszen társai nem sokat konyítottak a tervrajzok és térképek tudományához.

- Ez itt mit jelöl? ? kérdezte Arlug, s az alaprajz egy félreeső részére bökött vaskos mutatóujjával.

- Az ott az étellift. ? kezdte magyarázni a félelf ? A szaggatott vonallal felfestett négyzet?

- Ezt én is tudom. A másik jelre gondoltam, ott. A körre, benne a ferde vonással.

- Egy titkos rekesz, vagy rejtekajtó jele. ? vette át a szót a tolvajlány.

- Vajon miért tüntetik fel az építők a titkos járatokat egy könnyen azonosítható jellel?

- Õk nem jelölik, de a tolvajklánok rajzolói igen.

- Azt akarod mondani, hogy ezeket itt egy tolvaj rajzolta, aki észrevétlenül surrant be a kastélyba?

- Vagy vendég volt, esetleg dolgozott ott egy ideig. Sokféleképpen lehet információt szerezni. A legtöbb térképet Harun is a klánoktól szerzi be. De térjünk vissza a behatolás részleteihez!

- Azt mondtad, a fal majd három láb magas?

- Igen, bár a felső harmadán átlátni. Azt hiszem az építészek egy csipkézett várfalat akartak utánozni vele. De ezzel nem lesz probléma, ez inkább előny. A felkelő hold fényében remek rejtekhelyet biztosít a kert harmadáig nyúló árnya. Így gyerekjáték lesz eljutni a sövényparkig. Onnan pedig már csak egy kőhajításnyira van az erkély. Én itt, a keleti falon mászom be. Ellenőrzöm a rajzok pontosságát, és az őrök helyzetét. Ti nagyjából éjközépkor indultok, ha jelzek.

- Én a kocsiszín felől megyek. ? húzta végig ujját az eltervezett útvonalon a félelf. - A lovak miattam nem lesznek nyugtalanok. Az északi balkonra könnyedén feljutok. Bent a tálalókonyhán át közelítem meg a könyvtárfolyosót.

- És én hogyan jutok be? ? aggódott az udvari ork. ? Nem vagyok egy lopakodó típus, és mászni sem tudok olyan gyorsan, hogy az őrök ne vegyenek észre.

- Rád is gondoltam. A kisebbik bálteremnél leeresztek neked egy csomózott kötelet. Ezen fel tudsz mászni, ugye?

- Persze. ? Arlug sértetten mérte végig a lányt

- Ha felértél, mindketten csatlakozunk Noelhez. A könyvtárteremben megkeressük az írást, míg te őrködsz. Aztán olyan gyorsan távozunk, amilyen gyorsan csak lehet. Elvégre a Tharr-pap és az emberei egy folyosónyira lesznek tőlünk, a kápolnában.

- Az időzítést a csonka medálokkal oldjuk meg, amiket Haruntól kaptunk, szóval még véletlenül se hagyd a szállásodon! ? idegesítette Noel erősen koncentráló társát. Válaszul csak egy mélyről jövő horkantást kapott.

- A Két Hold tavernában szálunk meg. Amennyire lehetséges kerüljük a feltűnést. ?ismételte az alapelveket Lyana a kikötőt megpillantva, bár tudta, hogy ez nem lesz könnyű feladat két társával.

- Én sötét maszkot öltök, Arlugot pedig testőrként mutatjuk be a kérdezősködőknek. ? idézte az esti megbeszélést Noel.

- Csak tudjátok, hogy szabad testőrötök vagyok! Ki nem állhatnám, ha rabszolgaként kezelnének. ? morgott az udvari ork hálátlan szerepe miatt.

- Rendben van, de ne feledd, hogy még így sem emelhetsz kezet senkire! Kivéve persze, ha ránk támad. A fegyveredet pedig még akkor sem volna szerencsés előhúznod. Legjobb lenne, ha a hajón hagynád.

- Milyen testőr az, aki nem forgat kardot?

- Nem erről van szó. Csak tudod ez a penge túl értékes egy orknak, toroni mérce szerint.

- Udvariorkot akartál mondani. ? ráncolta homlokát Arlug.

- Hát persze. De a kard akkor sem illik a képbe. ? csitította a lány.

- Főleg, ha az ?uraknak? csak hagyományos acélra futja. ? mosolyodott el savanyúan a tiadlani.

- És még valami. Ha egy mód van rá, ne szólj senkihez, akin előkelő ruhát látsz, és a tekintetét is kerüld el az ezüst maszkot viselőknek!

- Már előttetek jártam Yankarban te lány. Megtanultam az alapokat.

- Remélem is, mert egy rossz szó, vagy mozdulat tönkreteheti az álcánkat.

- Bízz bennem! Tudom, mit kell tennem.

4.

Egész nap szerencséjük volt. Minden a lehető legjobban alakult. A kikötőben kifizették a kikötőmestert, hordárt és kocsit béreltek, s szürkületre már az előkelő taverna kényelmes, ízlésesen berendezett szobájában pihentek. Arlug elővigyázatosan az ajtó előtt heveredett le, hortyogása jelezte, hogy mostanra mélyen alszik. Lyana a hatalmas, baldachinos ágyon helyezkedett el. Apró teste elveszett a párnák és lepedők rengetegében. Noel felsóhajtott, amikor tekintete a békésen szendergő lányra esett. Ilyenkor tudta megfigyelni a törékeny testben lakozó lélek valódi kisugárzását, hiszen álmában még Lyana sem volt képes színészkedni. Éjjelente levetette összes álcáját, s végre önmaga volt. Arca nyugalmat sugárzott, ám nyoma sem volt rajta a nappalokra oly jellemző naiv mosolynak. A szemek alatt elmélyült egy szarkaláb, mely az elmúlt évek kalandjainak első jele volt, s melyet nappal a smink jótékonyan eltakart.

Voltak még emlékeztető jegyek a tolvajlány testén, de ezeket, mivel nem igen volt büszke rájuk mindenki elől elrejtette. Ilyen volt az a hosszú, cakkos széleivel egyenesen büszkélkedő heg is, melyet egy béltépő tulajdonosának köszönhetett. Soha senki nem látta a karcsú derék szépséghibáját. Persze őt leszámítva, hiszen legalább tucatnyiszor kötözte át az újra, meg újra felszakadó, és hevesen vérző sebet.

A félelf háttérbe szorította azoknak a félelemmel teli napoknak az emlékét, s a lány vékony nyakát kezdte el szemlélni. Olyan finomnak, törékenynek tűnt, mintha egy erigowi kisasszonyé, vagy egy fiatal elfé lett volna. Apró barázdák, piheszőrök csalogatták pillantását. Órákig tudta volna csodálni ezt a nyakat.

Lyana lassan a hátára fordult. Egyik karját feje alá csúsztatta, másikat derekán nyugtatta. Bőre fehéren ragyogott az éjszakában. A félelf megborzongott a bársonyos érintés gondolatától. Figyelte a másik egyenletes légzését, ahogy feszes, formás mellei monoton ritmusra süllyedtek és emelkedtek. Vére pezsegni kezdett, ahogy fantáziája nekilódult. Beletelt pár percbe, hogy megfékezze szerelmes, vágyakozó szívét. Tudta, hogy reménytelen a helyzete, hiszen a lány csak fegyvertársként gondol rá. Barátjának tekinti őt, a félelfet, és ez nem kis dolog. Már ezért is hálás lehet az égieknek.

Óvatosan feküdt le az ágyra, hogy fel ne ébressze társnőjét, majd a számára túl puha párnáktól megszabadulva ő is elaludt.

Másnap reggel kipihenten, a dolgok eddigi alakulásával elégedetten ültek le az ivó sarokasztalához. Arlug természetesen állva őrködött nyugalmuk felett. Mozdulatlanul és némán, akár egy szobor. A teremben lassan összegyűlő tömeg elismeréssel adózott termetének, s megdöbbentő fegyelmének. Egy ember sem akadt, aki lenézően szólt volna róla. Az udvariork tökéletesen játszotta szerepét, s mindeközben figyelte társai beszélgetését.

- A déli órákban nem túl nagy a tömeg. Akkor körbenézünk a kastélynál.

- Remélem, akad ott valami látnivaló. ? súgta a félelf.

- Yankarban minden sarkon van mit megbámulni.

Az ivóban tolongók tengere kettévált a belépő alak előtt, akinek ezüstös álarca fennen hirdette famor mivoltát. A férfi rangjához méltóan észre sem vette a csőcseléket, egyszerűen átnézett rajtuk. Gyors léptekkel közeledett a pult hirtelenjében megüresedő székei felé. Hófehér haját, világos bőrét remekül kihangsúlyozta mélykék bársonyköpönyege, a korral járó bölcsességet sugárzó szemek villanását felerősíteni látszott a díszes maszk.

A toroni oldalán, drágakő berakásos hüvelyben abbitacél vívótőr lapult, ám a jelenlévők gyanították, hogy a nemesnek jó pár éve nem kellett használnia fegyverét. Mellette ugyanis két nyurga testőr lépdelt. A kalandozók egymásra vetett pillantása egyértelművé tette, hogy mind felismerték a birodalom fejvadászait. Yankarról lévén szó a fejvadászok nem leplezték klántetoválásukat, sem mérgezett dobótőreik hevederét, pugosukat pedig büszkén, hivalkodóan viselték. Tekintetük éberen rebbent emberről emberre, minduntalan gyanús jelek után kutatva.

A csapos arcáról csak úgy sütött az alázat. Ahogy azt egy nemessel való találkozáskor el is várták. Csupán pár szót váltott az ezüstmaszkossal, ám ez elég volt ahhoz, hogy majd? fél tucat érzelmet jelenítsen meg az idős arcon. Alázatot, megtiszteltetést, megrökönyödést és félelmet. Homlokán kövér verejtékcseppek gyöngyöztek, szája széle megremegett, miközben folyamatosan, helyeslően bólogatott. Azután sűrűn hajbókolva a hátsó helyiségek egyikébe vezette a társaságot.

- Javaslom, nézzünk körbe már most, azután váltsunk fogadót. Nem tetszik nekem ez a hely. ? sziszegte Noel.

- Rendben, de ne hidd, hogy a többi tavernában nem fordulnak meg toroniak!

- Keríts egy kocsit, ami átvisz minket a városon! ? fordult a félelf az őrt álló harcos felé.

Noel kinyitotta az ajtót Lyana előtt, majd kezét nyújtotta feléje, hogy felsegítse. A tolvaj hálás pillantást vetett rá, miközben hosszú szoknyáját megemelve belépett a bársonybéléses ülések közé, ám kezének szorítása neheztelésére engedett következtetni. Arlug a hátsó tengely vonalában kapaszkodott meg. Busa feje jóval a tetőt díszítő, ezüsttel futtatott kagylóminták fölé magasodott, így belátta az egész utat.

- Kocsis, a Csillagnegyedbe!

A kocsi olyan lassan indult el a macskaköves úton, hogy utasai szinte észre sem vették a pillanatot, mikor először megmozdult. Lyana az ablak mellett helyezkedett el, onnan szemlélte a város tovatűnő csodáit: a korai kyr stílusban, a számmisztika szabályai szerint épített hivatali és lakóházakat; a Kobzos terét uraló, elképesztően élethű szoborcsoportot, melyben a mester egy dalnokot és lelkes hallgatóságát formálta meg márványból; és a negyedeket elválasztó fal tövében álló Művésztavernát, ahol a festők, költők és zenészek hada várt egy gazdag patrónusra, a felemelkedésre. A lány mindenre kíváncsi volt. Elkerekedett szemmel nézelődött, a számára is szokatlan városban.

- Olyan más ez, mint Erion. ? sóhajtott.

- Sokkal kisebb, de nem kevésbé veszélyes.

- Mindkét város a saját szabályai szerint él. Ha nem tartod be ezeket, hamar eltűnhetsz a sikátorokban, a kanálisokban, ám ha figyelsz a részletekre, itt is békésen leélheted az életed.

- Te talán megtehetnéd, de Arlug, vagy én aligha. Itt mi senkik lennénk.

- Igaz.

A fülkére csend telepedett. Mindketten gondolataikba merültek. A lány érezte, hogy érzékeny pontra tapintott, már sokadszor. Most sem tartotta észben társa különlegességét, az ereiben csörgedező hosszú éltű ős vérét, amely miatt az emberek kiközösítik. De hogyan is figyelhetne erre, ha az ő szemében a másik nem volt kevesebb, mint bármelyik tiszta vérű ember. Sőt, sokkal értékesebbnek tartotta, mint a legtöbb halandót, akit ismert.

- Noel, ugye tudod, hogy elítélem a shuluri értékrendet?

- Persze, tudom. ? a férfi félretűrt egy tincset a lány szeme elől, megcirógatta arcát, majd az ablak felé fordította. ? A városban azért még gyönyörködhetsz. Nézd meg jól! Nem hiszem, hogy sokszor látod még.

- A Hollónegyed! ? fakadt ki Lyana, amikor megpillantotta a cölöpök erdején kialakított negyed távoli, halvány, felhőfátyolba vesző képét. ? Páratlan.

5.

A kocsi az előkelő negyed első utcájában állt meg. Az udvariork leugrott az oldaláról, egy ezüstöt hajított a hajtónak, majd kinyitotta a vékony ajtót. Az alázat pózába merevedett, miközben társai kiléptek a fényes kövekkel kirakott útra, azután egy lépéssel lemaradva követte őket.

- Ez hát a Palotanegyed. ? nézett körbe Noel. A negyed peremén a gazdag kereskedők és a szabad testőrök házai álltak. Hogy a Csillagnegyedben járó nemesek szemét ne zavarja, homlokzatukat palotákat idéző díszítésekkel látták el. Lakóik nem engedhették meg maguknak, hogy egész házukat a famorok ízlése szerint alakítsák ki, de álarcot húzhattak otthonukra, hogy az látszólag megfeleljen az elvárásoknak.

A távoli domboldalon a keskeny tornyokkal ékeskedő kastélyok domináltak. Fallal övezett mesés parkjaikkal, sövénylabirintusaikkal a béke csalóka képzetét sugallták szemlélőjüknek. A félelf azonban tudta, hogy az aranyfüsttől fénylő kupolák alatt egy őrült isten szentélyei állnak, melyekben az oltárokat sűrűn locsolják a hozzá hasonlók vérével. Ezek miatt a gyomorforgató gondolatok miatt nem tudta csodálni az épületeket, melyeket Shulur kitaszítottjai emeltek. Amikor körbenézett csak gyűlöletet érzett.

- Csillagnegyed, ahogy itt nevezik. Járjunk egyet, és keressük meg a kastélyt!

- Azt mondták, a város déli peremén, a domb lábánál áll. ? mormolta Arlug. Zord tekintete arra engedett következtetni, hogy Noelhez hasonlóan ő is a külcsín mögé lát. Így Lyana egyedül maradt elragadtatásával. Ez azonban cseppet sem zavarta.

- Akkor jókora séta vár ránk. Induljunk hát!

Fertályórába telt megtalálni a kastélyt. Az építmény két tornyával, vastag falaival, hatalmas kapujával leginkább egy északi erődre emlékeztetett. Körbejárva ellenőrizték a térképek pontosságát, majd egy polgárház kapualjába húzódva egyeztették a részleteket.

- A tornyokat nemrég emelhették. Nem illenek a kastély stílusához.

- Talán tartanak valamitől. ? töprengett Noel.

- Például pár besurranótól? ? mosolyodott el az udvariork.

- Aligha emelnének tornyokat emiatt. Talán egy rivális család támadásai állnak a háttérben. Mindenesetre jó volna megfigyelni a környéket, mielőtt behatolunk. Nem szeretnék egy kyrek által vívott csata közepébe csöppenni, hónom alatt egy értékes, mágikus könyvvel.

- Rendben, én este elhelyezkedek a tetők egyikén. Onnan megfigyelhetem az éjszakai őrök mozgását is. Most még korán van. Menjünk vissza a fogadóba! ? rendelkezett a besurranásban leginkább járatos tolvaj.

- Remélem a toroni eltűnt ennyi idő alatt. ? morgott a félelf, miközben elindultak a Csillagnegyed kapuja felé.

Lyana óvatosan megmozgatta elgémberedett tagjait. Régen töltötte az egész éjszakát egy cseréptetőn hasalva. A nap lassan ébredezett. Az éjszaka sűrű árnyai visszavonulót fújtak. Előbb szürke fátyollá szelídültek, majd végleg eltűntek. Csak a kastély kapujának boltíve alatt nem enyhült a sötétség. A gránitkövek némán ásító íve körbefonta, átkarolta a hideg, fénytelen főfolyosót. A körös-körül falba süllyesztett, kovácsoltvas karmokban lángoló fáklyák csupán annyi fényt adtak, ami a tornyokban posztoló íjászoknak lehetővé tette a célzást.

A lány nem várta meg, hogy a szolgák serény hada elárassza az utcákat. Gyorsan lemászott a tetőről, majd csuklyás köpenye rejtekébe húzódva, leszegett fejjel, sietős léptekkel tért vissza a tavernába társaihoz.

6.

Nem halogatták sokáig a dolgot. Tervük már idefele kirajzolódott, így hát a kis csapat másnap éjjel a tettek mezejére lépett. Lyana gond nélkül jutott be az erőddé változtatott kastélyba, s most halkan osont végig a nehéz szőnyeggel fedett folyosókon. Szerencsére társai mindenben követték a tervet. Az udvari ork miatt érzett aggodalma is szertefoszlott mostanra. A harcos türelmesnek és megfontoltnak bizonyult.

Gondolataival előbb a félelfet kereste meg, majd a rövid szóváltás után megnyugodva, elégedetten kezdte el Arlug felkutatását.

- Noel is bejutott. Most már te is indulhatsz. ? hallotta a lány gondolatait fejében a harcos. Izmai akaratlanul is megfeszültek, szőrszálai égnek meredtek a különös kapcsolat végetérésekor. Még nem volt ideje megszokni a medál képességét, egy értelmes lény gondolatainak ilyen mértékű közelségét.

Az utca túloldalát fürkészte, miközben lassan felállt a sikátorban álló alacsony padról. Az elmúlt percekben megfigyelte a falnál járőröző katonákat. Kiszámította mennyi idő áll rendelkezésére, hogy átvágjon a kerten, majd felmásszon a Lyana által leeresztett kötélen. Tartott tőle, hogy nem lesz hasznos tagja a kis csapatnak, hiszen egyáltalán nem értett a lopakodáshoz. Abban bízott, hogy az esetleg eléjük kerülő fegyveresekkel sikerül olyan gyorsan elbánnia, mint azt Harun remélte. Egy katona sem csaphatott zajt, hiszen az meghiúsította volna az egész tervet.

Észrevétlenül sétált át az úton, majd hőlátására hagyatkozva ellenőrizte a járőrök helyzetét. A megfelelő pillanatban átugrott a gránittömbökből emelt falon, majd görnyedt háttal rohant át a pázsiton. Az ablakok halványan derengő körvonalai közt megpillantotta a csomózott kötelet, amint az lágyan ringatózott a kora esti szellőben. Arra iramodott, ám mielőtt elérhette volna, különös jelenlétre lett figyelmes. Érzékeny orrát édeskés illat csapta meg, nyakán jeges leheletet érzett. Azonnal megpördült. Sarka alól, a mozdulat nyomán súlyos rögök fordultak ki. Háta mögött hidegen körvonalazódott ki ellenfele alakja. Az előtte lebegő lény nem Ynev szülötte volt. Erről árulkodott négy csápszerű végtagja, melyekkel villámgyorsan csapott le a döbbent udvariorkra. Érintésük nyomán elfagyott a bőr és görcsbe rándultak a hatalmas izmok.

A lunir penge erőtlenül szelte a levegőt, túl lassan ahhoz, hogy célba találhasson. Arlug torkából állatias morgás tört fel, mikor másodszor is lesújtott. A fegyver nem ütközött ellenállásba, ám a félig anyagiasult test alig láthatóan megvonaglott. Az udvariork érezte, hogy nincs sok esélye, hiszen ereje úgy illan el, akár a hűlő hulla melege, de kitartott, mert tudta, hogy társai tehetetlenek lennének a démoni teremtmény ellen.

A csápok őrült táncba kezdtek a lény körül, majd elszabadultak, s a harcos felé lendültek. Arlug nem védekezett, inkább betáncolt a nyúlványok között támadt résen, egyenesen a démon testének közvetlen közelébe. Kardját döfésre emelte, majd ugrott. A lény nem hátrált meg. Átkarolta hatalmas, ostoba ellenfelét. Az udvariork életének utolsó perceiben elégedetten nyugtázta, hogy a vonagló démon sehogyan sem képes szabadulni a testét nyársként átjáró fegyvertől. Aztán a fagy szorítása elérte dübörgő szívét, markába kaparintotta, s örökre elcsendesítette.

Lyana a nyakában lógó ékszerre koncentrált. Késésben lévő társát kereste. Érezte a fájdalom bénító hullámait, melyek a harcos felől áramlottak, aztán csend lett. A lány némán fülelt. Zavarta, hogy nem hallotta az összecsapás hangjait. A kastély most is néma volt. Lehet, hogy a melák a harc hevében elvesztette az amulettet, s most visszavonul? Nem töprengett sokáig a dolgon. Akárhogy legyen is, neki még dolga van itt. Noel már vár rá. Megindult hát a folyosón a könyvtár felé.

Az oldalfolyosóhoz érve megállt, s hallgatózott. Távolodó léptek zaját és monoton kántálás hangjait sodorta felé a szellőzőkürtőkből áramló enyhe légáramlat. Fél percet várt, majd tovább lopakodott. Száz szívdobbanás telt el, míg elérte a könyvtár vaskos, tölgyfa ajtaját. Résnyire nyitotta, majd besurrant a sötét helyiségbe.

- Nincs itt a kódex. ? lépett elő a polcok takarásából a félelf.

- Honnan veszed?

- A könyvtárban meglehetősen kevés a mágikus könyv. Márpedig egy ilyen ősi könyvnek mágikusnak kell lennie, máskülönben nem bírt volna ki ennyi évet.

- De hát hol lehet?

- Akárhol. Lehet, hogy a ház ura esténként azt olvasgatja. Szóval el kell tűnnünk.

- Rendben, de előbb körbenézek idebenn. Nem akarok üres kézzel távozni. Egyébként is úgy érzem, hogy készül itt valami.

- Én is veled tartok. Talán szerencsénk lesz.

7.

- Úgy tűnik, valamilyen áldozatot mutatnak be.

- Lehet, hogy idézni akarnak valamit?

A tolvaj lepillantott az áldozóoltárra, melyet frissen kiontott vér borított. Körötte tucat és egy falfehér holttest feküdt. Egytől egyig fiatal férfiak.

A pengemester lassan araszolt az állványzat pereméhez, míg tisztán nem láthatta a szertartás minden részletét. Gyomra összerándult, mikor észrevette a tizenhárom áldozatot a tucatnyi testőr alkotta kör közepén. Na meg az oltár fölé görnyedő, szikár papot, kezében a vértől még meleg áldozótőrrel, és egy vaskos, bőrkötéses könyvvel. Felhorgadt benne a gyűlölet. Eszébe jutottak a zászlóháború évei. A szörnyűségek, melyeket az oltárnál állóhoz hasonló káoszpapok vittek végbe. Tudta, hogy tennie kell valamit. Bármi is legyen ennek a szentségtelen rituálénak a célja, neki meg kell akadályoznia. Ilyen alkalom nem sűrűn adódik egy félelf életében, ráadásul a felfordulás még jól is jöhet a menekülőknek.

Lyana elszörnyedve nézte végig társa életveszélyes tettét. Először csak arra figyelt fel, hogy a tiadlani guggoló állást vesz fel, ám mielőtt a nyaklánc segítségével kérdőre vonhatta volna Noel hatalmas ugrással a terem közepe felé indult. Harcművészeket meghazudtoló ügyességgel gurult át a megilletődött testőrök gyűrűjén, s mikor az áldozatok élettelen teste elé ért, már karddal a kezében szökkent talpra.

A pap meg sem rezzent a felé közeledő fegyveres láttán. Vagy katonáiban bízott mindenek felett, vagy a megidézni kívánt lény feletti uralom elvesztése jobban aggasztotta, mint önnön halála. Mindenesetre mozdulatlanul, monoton kántálásba merülve nézte végig, ahogy az északi magasba emeli keskeny pengéjű kardját.

Ekkor eszméltek a gyorsabb testőrök. Az első dobótőrt hajított a váratlanul feltűnő támadóba, másik kettő karddal rontott a tiadlanira. Noel érezte a vállába maró tőr pengéjét, és az égető fájdalmat, ami egyértelműen kínméreg használatára utalt, de nem törődött vele, mint ahogy a szeme sarkában megpillantott testőrökkel sem. Vérét akarta venni Tharr egy papjának. A díszes penge bal válltól jobb csípőig felhasította a kántáló pap mellkasát. A bordák széthasadt végei, a gyomor és a belek szárazon, vértelenül türemkedtek elő a szertartás miatt hetekig sanyargatott testből. Azután egy csuklómozdulatot követve derékmagasságban mart a toroniba, kis híján kettészelve őt.

A pap elnémult. Hitetlenkedve nézett szembe a végzettel. Kezéből kifordult a tőr, s élesen pendülve hullt a márványlapokra. A könyvhöz még akkor is makacsul ragaszkodott, mikor lábaiból elszállt az erő, s a földre rogyott. Immár semmiben sem különbözött a körötte heverő áldozatoktól.

Ezzel egy időben sújtottak le a lagosok. Az egyik csuklóban metszette le a félelf kezét, a másik a combjába mart. Az a harc hevében, kínméregtől gyötörve fel sem fogta sérülései komolyságát. A fájdalom elárasztotta ugyan testét, ám nem uralkodott el rajta, nem bénította meg. Nem úgy, mint az elé táruló látvány. A pap mellett heverő könyv borítóján ugyanis megpillantotta a fogak közt ágaskodó, háromfejű kígyó képét. Összeszedte minden erejét, s utolsó gondolatával Lyana felé nyúlt.

- Ez az a könyv, amiért jöttünk. Te döntesz elviszed-e? Ég veled!

A széles pengék újra belemartak. Előbb nyakát, majd veséjét szúrták keresztül. A félelf szeme elhomályosodott, majd örökre lecsukódott.

Ugramon érezte a mágikus erők áramlását, s ezúttal engedett a hívásuknak. Úgy gondolta kár lenne erejét ellenszegülésre pazarolni, hiszen a körforgásban élő parányok ostoba és roppant idegesítő módon újra és újra megpróbálkoznának a megidézésével. Egyszerűbb és módfelett szórakoztató megoldásnak tűnt kihasználni a varázslat nyújtotta lehetőséget, és ismét Ynevre jutva megleckéztetni egy elővigyázatlan varázshasználót, aki volt olyan bátor, hogy hívásával próbálkozzon.

A démon lassan fakult ki kaotikus világából, s óvatosan átsurrant az elsődleges anyagi síkra. Yankarban, egy előkelő kastély kápolnájában, gyűlölettől hullámzó környezetben jelent meg. Csodálkozva szemlélte a körötte nyüzsgő embereket. Felismerte megidézőjét, ám a vele való tárgyalásra már nem maradt ideje, az ugyanis holtan rogyott össze.

?Ez könnyebb volt, mint reméltem.? ? gondolta, majd az önmagukban gyenge rúnák béklyójától megszabadulva kiterjesztette igazi hatalmát. Anyagtalan teste a kupola magasába emelkedett, s onnan fürkészte az alant zajló eseményeket. A parányok harca szinte azonnal véget ért. Túlságosan hamar, véleménye szerint. A démon nem érte be ennyivel. Vékony, asztrális fonalakat eresztett a mélybe, melyek lassan ráfonódott áldozataira, s felkorbácsolták azok lelkét. A harc újult erővel folytatódott. Ugramon élvezettel szemlélte az értetlenség, a gyűlölet és a fájdalom hullámait. A dolgok alakulása immár elnyerte tetszését. Játékszerei azonban rövid idő alatt elhasználódtak.

?Hisz olyan gyengék mind.? ? elmélkedett, majd elindult, hogy újabbakat keressen.

Lyana értetlenül nézte végig a mészárlást. Úgy sejtette, mágia van a dologban, ezért továbbra is rejtőzött és figyelt. Tekintete a kápolna távolabbi részét fürkészte, a varázshasználót keresve, eredménytelenül. Lapult hát és várt. Percek teltek el így, némán, mozdulatlanul. Mikor pillantása az oltár felé tévedt könnybe lábadtak szemei, mert Noel ott feküdt megcsonkítva, holtan. A látvány mélyen bevésődött emlékei közé, hogy el ne felejthesse, vagy hogy rémálmaiban is kísértse.

Minden túl véglegesnek tűnt. És értelmetlennek. Hiszen nekik észrevétlenül kellett volna belopakodniuk, s gond nélkül ellopniuk azt a könyvet. Most pedig hármójuk közül valószínűleg csak ő él, ő fekszik itt. Valami hiányzott a képből. És ez nem hagyta nyugodni.

- Meg kell szereznem a könyvet. ? suttogta ? Az a kulcsa mindennek.

Még fekvő helyzetben megmozgatta tagjait, majd fél térdre emelkedett, és lemászott a márványlapokkal borított padlóra. Innen lentről még rettentőbb volt a látvány, hiszen a távolság eddig jótékonyan elrejtette az apró részletek szörnyűségét. Arcából kiszökött a vér, ahogy megközelítette társa testét, átlépve a toroniak kivérzett tetemeit.

- Noel. ? elakadt a lélegzete a látványtól. Gyomra émelygett, szeme elködösült. Az óvatossággal mit sem törődve, zokogva csukta le a félelf szemét. A gyász percei alatt védtelen volt, ám ezzel mit sem törődve elmormolt egy imát, majd összeszedte minden erejét és a pap hullája felé fordult. ? Ez hát az az átkozott könyv? ? megragadta az ősi jegyzetet, s érezte, hogy teljes szívével gyűlöli azt. Hiszen az volt minden baj forrása. Gyors, ingerült mozdulattal zsákjába dobta, majd megindult visszafelé a szabadsághoz vezető úton.

8.

Harun letette a medált. Elégedett volt a dolgok alakulásával. Hátradőlt karosszékében, és nagyot kortyolt a fűszeres borból. Gondolatai elkalandoztak, s felszínre hozták előző életének emlékeit. Nem is volt olyan régen, alig hat éve. Akkor még fejvadászként dolgozott Ifinben. A klán soraiban minden könnyű és kiszámítható volt, hiszen a jól megszokott rend szerint zajlott. A mezsgyeház falain belül eltöltött idő emléke úgy élt benne, mint másokban a gondtalan, mégis izgalmas gyermekkoré. Mestere töltötte be az apa szerepét, a klánfőnök a rendbontást nem tűrő nagyapáét, a tanítványok pedig a testvérekét. Meglehetősen nagy családja volt.

Rangjáért nem kellett sokáig küzdenie. A felettesei szerint ő volt a legjobb. Persze ezt nagymértékben nem evilági ősének köszönhette. De ezt akkor még nem tudta, mint ahogy azt sem, hogy az ő teste miért fejlődik gyorsabban, mint a többi tanítványé, s miért sarjadnak csonttüskék lapockájából. Sok mindent elhallgattak előle, hogy csak a közvetlen célokra koncentráljon, és soha ne gondoljon a távoli jövőre. A jövőre, melyet ereiben csordogáló öröksége meglehetősen rövidre szabott.

A kiképzés évei alatt több tucat társa morzsolódott le mellőle. Legtöbbjük azóta jeltelen sírban fekszik. Ezeknél a gyengén teljesítő tanítványoknál mindenesetre szerencsésebb volt.

Azután megkapta azt a küldetést, mely megváltoztatta, felforgatta az életét. Pedig alapvetően ez sem különbözött a többi megbízástól. Nem tűnt nehezebbnek, mint bármelyik azelőtt. Minden adott volt: egy célpont, a tervrajz, és az időpont. No meg ő, az élő fegyver. Valahol mégis hiba csúszott a számításba, mert a feladat kudarccal végződött. Tudta, hogy nem ő hibázott. Meglehet hogy egy besúgó volt a családjában, hiszen vártak rá. Észrevette a rejtőző gyilkosokat az ?elfelejtett szellőző? körül. Még a visszavonulás sem ment gond nélkül. A fejvadászok ? bizonnyal toroniak ? a nyomába szegődtek. Néhányan a tetőkön átugrálva kezdték el a bekerítését, elvétve egy-egy nyílvesszőt lőve ki rá, mások a sikátorokon rohanva üldözték, kivont pugossal.

Egyetlen pillanatra maradt magára. Ezt ki kellett használnia. A szemétkupacok egyikéből felkapott egy törött téglát, az utca végébe hajította, majd beugrott egy apró pinceablakon. Ott mozdulatlanul várta üldözői érkezését. Lábdobogás jelezte, hogy a földet érő téglaszilánk keltette zaj elterelte a fejvadászok figyelmét a törött üvegű ablakról. Távolodó zajuk az esélyek változását jelezte. Õ azonban nem akart kockáztatni. Egy szakadozott szőnyeggel takarta el az ablakot, majd meglapult egy láda takarásában.

Különös véletlen, hogy abban a poros pincehelységben, az egymásra hányt, rongyos könyvek kupacában talált magyarázatot különlegességére. A könyv, melyet a szerencse, vagy a Sors vetett eléje egy ősi birodalomról értekezett. Egy birodalomról, ahol az ő fajtája mindennapos volt, ahol a démonok és emberek szövetségben éltek, s amely a történelembe úgy írta be magát, mint a Ryeki Démoncsászárság.

Shrad, vagy ahogy a hetedkorban nevezik káoszfattyú. Idegennek érezte a szót, egyenesen sértőnek. Abban azonban biztos volt, hogy őt is joggal neveznék így. S ekkor döbbent rá, hogy élete meglehetősen rövidre van szabva. Nem félt a haláltól, hiszen előbb, vagy utóbb mindenki meghal. Csak az nem mindegy, hogyan. Nem tudta elfogadni, hogy szánalmas roncsként végezze, ahogy arról a könyv írt. Először dühöngött, majd hitetlenkedett, de végül rá kellett döbbennie a tények valósságára.

Napokon és éjjeleken át böngészte a sárga lapokat. Reménykedve, kiutat keresve küzdött meg minden egyes sorral, mígnem használható információhoz jutott. Egy ősi kódexről tettek említést, amely birtokában a megfelelő varázstudók megidézhetik a féldémonok őseit, s egy rituálé segítségével meghosszabbíthatják azok életét. Akkor látta először a szimbólumot, a fogak közt tekergő, háromfejű kígyót. Nem térhetett vissza családjához. Menekülnie kellett, de kitűzte céljait, a könyv megszerzését, s a rituálé lebonyolítását.

Ez adott neki erőt az elmúlt évek során. Rengeteg munkájába került megtervezni és véghezvinni mindezt. Ám érezte, nemsokára learathatja verejtékes munkája gyümölcsét. Mosolyogva emelte ajkaihoz serlegét, s kortyolt újra italából.

9.

- Nem ismerek rád Harun! ? fakadt ki a lány. Dühítette a székében pihenő Harun nyugodt arca. ? Két társam, két kiváló fegyverforgató halt meg Yankarban.

- Tudom mi történt, de most a könyv a legfontosabb.

- Legyen átkozott az a könyv! Meglehet már az is.

- Mondd el, hol van!

- Miről van itt szó? Eddig nem hallgattál el semmit előlünk és most egyszer csak titkolózol? ? a lány közelebb lépett megbízójához. Kezei ökölbe szorítva koppantak a dolgozószoba masszív tölgyasztalán.

- Vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tudsz. ? Harun felállt székéből.

- Beszélj, vagy sosem kapod meg a kódexet! Kinek ért meg ez a ragyás bőrbe csomagolt papírköteg két életet?

- Nem mondhatok többet, mint amennyit már elmondtam. Ha átadod, megkapod a jutalmat, ami egy kisebb fajta vagyon.

- Engem már régen nem a pénz mozgat. Ezt te is tudod. ? sóhajtott Lyana, és szomorúan hátat fordított a púposnak. ? Tartsd meg a pénzed! Nélküled is kiderítem, hogy mit hoztam el abból a kastélyból, s hogy miért halt meg Noel.

- Nem mehetsz el, míg meg nem tudom hol van.

- Nem tarthatsz vissza, arról pedig ne is álmodj, hogy elárulom hová rejtettem el.

- Nem is vártam, hogy beszélj.

Lyana válaszra nyitotta száját, ám a következő pillanatban rájött, teljesen felesleges lenne. Harun ugyanis nem szavakkal szólt hozzá. A púpos az emlékei közt kotorászva sugallta neki mondandóját. A lány dühösen pördült meg, hogy szembenézzen a fejébe férkőzővel. A görnyedt tartású alak egy medált szorongatott kezében. A díszes korong úgy nézett ki, mintha a nekik adott darabokból illesztették volna össze. Ám ez sértetlen egész volt, ennek megfelelően erősebb, mint bármelyik szilánk. A férfi arcára elégedett mosoly ült ki, mikor megtalálta, amit keresett.

- Hogy tehetted, és egyáltalán hogy lehetséges ez? ? sápadt el a lány.

- Tudod, vannak dolgok, amik fontosabbak az életnél.

Lyana elkerekedett szemmel pillantott a másik által villámgyorsan előrántott rövidkard rúnadíszes pengéjére, mely egyenesen mellkasára mutatott.

- Legalábbis a ti életeteknél. ? mondta Garshmar, majd könnyed mozdulattal az összeránduló testbe mártotta kardját. Megvárta, míg a test elernyed. Csak ez után hagyta, hogy lecsússzon az acélról, s élettelenül a földre rogyjon. A vért áldozata ruhájába törölte, majd felegyenesedett és a kijárat felé indult. Tudta hol kell keresnie a démon ős megidézéséhez szükséges könyvet, és a legjobb bérvarázslóval is tárgyalt.

- Most már nem lesz semmi gond. Szükségem van a segítségedre, úgyhogy nemsokára találkozunk APA. ? motyogta.

Aztán az egyre terebélyesedő vértócsát átlépve kisétált a teremből.

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

ÁRNY ÉS FÉNY

Ez itten egy régebbi anyagom, de tegnap lefújtam kissé róla az évtizedes port...

A hajnal előtti órák szent, sötét magánya. Az éjjeli eső cseppjeinek csurranása a cserepeken, arrébb a szellőben rezdülő, párálló zsindelyek, a felém óvakodó macskatalpak precíz, kiszámított nesze ...ó igen: az én kis holdszemű rablóim; gyere hozzám, te féltékeny bestia... és hát alant az alvók nehéz álomszagának hömpölygése.

Szent órák ezek. Már nem vadászidő. De ezt csak mi tudjuk, a vadászok; ugye, kiscicám... Ott lent, a kapualjban az a három bizonyosan nem vadász. Kontároknak sem nevezném őket... inkább nem nevezem őket sehogy. Türelmük emberi léptékkel mérve tulajdonképpen példás: a kék hold feljötte óta várnak ott, meglapulva... csak hát ropogó ízületekkel, hidegen szagló vasakkal, s bántón rikító, piszlicsáré gondolatokkal. Ötlettelen kompánia. Persze ölni vágynak.

Megjelenésük után kis idővel már büntetésükön töprengtem: bódulatban nehezen tűröm a közelemben az effajta ordenáré harsányságot. De aztán elcsitult bennem a vér; valamiféle prózai, mélyen gyökerező kíváncsiság támadt fel bennem. Mire, kire e konok, némán acsargó várakozás? Kire a hurok és a frissen fent rövidkard?

Kristálykörmeim végigfutnak a kandúr finom gerincén; hálásan borzong meg a pompás, mégis oly törékeny test. Az előrehullt hajtincsemen lefelé kúszó vízcseppben csillagok parányi másai. Eretnek nézet szerint megannyi távoli nap mindahány. Az én sokezer, ártalmatlan napom.

Napba nézek; várok. Különös, mulattató a gondolat. S éppúgy eretnek a maga módján...

Napba nézek; várok. S lám, nem hiába.

Az új jelenlét érintését még a macska sem érzékeli, nemhogy alant az a három. Pedig bizonyos, hogy az közelít, akire várnak. Akinek kisugárzása annyira különbözik az övéktől... s hogy különb-e maga is, hát elválik nemsokára.

Félő, hogy kis lesvetőm hamarosan dorombolni kezd, így inkább útjára bocsájtom. Moccanatlanul szemlélem a hajtincsemről lassan aláhulló csepp útját; csilingelve esik szét lenn, az utca kövén. S csak ezután; akkor fordítom arcom az érkező felé, mikor felbukkan a sarokház mögül. Kedvem szerint sóhajtanék. Hát igen...

Jó ideje fogékony vagyok már a szépre, öltsön az bármilyen formát. S a jövevény, a hosszúéletű nő... nesztelenebbül jár, mint ahogy amazok lélegeznek. Nem mintha lopakodna. Lényéből, a valóját átjáró különös harmóniából árad ez a hangtalan zenéjű, táncos járás.

Az elf mind szellőtalpú. Ifjabb koromban a messzi északon vadásztunk egymásra e nép macskaléptű gyilkosaival... ez a nő zajtalanabb náluk, mozdulatai nélkülözik a bántó kontúrokat. Hangulata, illata éppoly természetesen libben körülötte, mint a könnyű, türkizkék ruha. Akár az én hajnal előtti szent óráim. S ugyanúgy nem lesz zavartalan ama három miatt. Mosolygok.

Amint a nő leshelyem alá ér, felegyenesedek, s lépteimet az övéihez igazítom. Nesztelenül közelítünk amazokhoz mindketten; ő lenn az utcán gyanútlanul, én fenn a tetőkön észrevétlenül. A kék hold újra felhők mögé rejtezik. Mosolygok.

Ó, az ostobák... Mit sem tudnak a másikvilágról, ahová a vér heve átizzik, s hogy az elfek népe fényt lel általa a legsötétebb éjszakában is... Mire előrontanak a kapualjból, az én gyönyörű halandóm már korántsem gyanútlan. Karjai éji pilleszárnyként mozdulnak, s alakja körül türkiz spirálban örvényleni kezd a mana.

- Most, erdei boszorka! - A tónus, a mozdulatsor annyira kiszámítható. - Most a véreddel kell fizess, ribanc!

Kedvem volna felkacagni, de maradok néma árny, míg a színjáték a nekem tetsző módon alakul. S egyelőre nagyon is úgy alakul.

A nő megejtő szépségű mozdulatsorral hátrál a szemközti falig. Minden porcikája egyként mozdul; terelgetve, formálva az engedelmes energiát. Majd arcát, tenyereit arrafelé tárja, amerről jött. Hív, szólít valakit.

Ó, gyönyörűm, sokan leszünk. Nem kell ide más. Csak az a három, azután te meg én. És az éjszaka.

Szorul a kutyák (Az ám; ki a gazda?) vas- és verítékszagú harapófogója, az elf pedig új táncba kezd. Vérlobbantó ritmusban toppannak az apró lábak, s lám: varázsuk mindeddig érintetlen húrokat pendít meg a három hurkos kotorékszagú belső világában. Bőszült haragjuk tovatűnik, kurta pengéikkel hadonászva otromba kardtáncot járnak immár, s a nő; az én szent óráim királynője egy pillanatra sem vétve el az éteri zene ritmusát, könnyedén kisiklik a gyűrűjükből. Mosolygok.

Az idegen lábak surrogó nesze kishíján kizökkent a műélvezetből. Hohó; gyűlölet és féltés: most érkezik a hátramaradt lovag. Rosszkor. Nem volna illő, ha véget vetne a táncnak holmi ódivatú vitézkedéssel. Elrugaszkodok hát.

Az elf férfi, a macskaléptű gyilkos megtorpan érkeztemen. Mézszín szemeit csak egy pillanatra fakítja el a döbbenet, aztán már vág is; nem hiszi, hogy áldozat. Levélformájú kardjai szemet gyönyörködtetőek, s valóezüstként csendülnek a kövezeten. A testet a fal tövébe fektetem. Körülpillantok. A keleti csillagkárpit fakulni látszik. Táncosom is egyre távolodik a nyomában csetlő-botló, mind kiábrándítóbb kompániával együtt. Itt az ideje, hogy megtisztítsam a gyémántot a salaktól. Itt az ideje, hogy felfedjem magam.

Kettő rongybábuként omlik össze; ó, a sárból vett emberi test... A harmadik, a mocskos szájú rövid játékra ingerel. Tekintetem malacszemeibe mélyesztem, s még mielőtt elhanyatlana, zászlóselyem köpönyegem szárnyát terítem vállára, s táncba viszem. S bár aligha ismeri a hatodkori báltermi módit, engedelmesen követ, míg meg nem unom vizelete szagát, s az elf vitéz teteme mellé nem hajítom... igen; talán kissé színpadiasan, de ki bánja már.

Mosolyogva libbenek gyönyörű halandóm elé, ki csak áll most alabástrom arccal úgy, ahogyan eddig kevesen előttem. Bókolok, ajkamra kéretlenül tolulnak népének szavai.

- Minden hódolatom táncod és valód szépségéé, csillagfényű! Táncolj hát nekem e hajnal előtti szent órán; illőbb közönséged leszek ama három kérészéletűnél!

S táncosom mozdul, karjait az ég felé fonva, érzem vére lobogását; mozdulatainak varázsa a csillagokig ér, fényüket gyűjti, szövi, mintázza. Sóhajtva ereszkedek le az utcácska ázott kövére; ez gyönyörű, ez művészet, egy halandó csodalény ajándéka nekem, milliónyi sosemvolt-sosemlesz pillanat, szemeimből csordulnak a rubinkönnyek, az öröm, az elragadtatás könnyei...

- Szörnyeteg! - Fúriahang, gyűlölethullám és iszonyatos fényár emel fel ültemből. - Vérivó szörnyeteg...! - S érzem, hogy táncosom mindjárt magamra hagy; magamra a kínnal, megperzselt hajammal és felrepedezett, fakó arcommal...

…de én ráemelem szomorú, megcsalatott szemeimet.

Szerkesztve ekkor: , Felon által

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

Sötétből a fényre

Éjközép volt. A kora nyári fülledtlevegő azonban megrekedt Ifin málladozó falakkal övezett sikátoraiban. A levegőszáraz és –szinte- belélegezhetetlen volt, köhögésre ingerelve az emberitorkot.

Egy kóbor macska a viskók oltalmazó árnyába húzódott a közeledő léptekhallatán: a két matróz egymást szórakoztatta valós és valótlan történeteikkel.A beszélgetés egyhangúságát csak nagyritkán törte meg szesztől rekedtnevetésük. Kurtán csillanó tőrökkel a széles bőrövben, ismerős terepen nem voltmitől tartaniuk.

Legalábbis így vélték …

A lélekvesztő, amit múlt éjjel pár önjelölt tolvaj segítségével kifosztottakremek fogásnak bizonyult. Az ott talált aranyak rövid jólétet biztosítottakszámukra: közepesen drága szajhákat béreltek, és kétputtonyos borokat ittak.

Az első hibát ott vétették, hogy fel sem merült bennük, miért nem őrzik a pénztés a többi drágaságot. A vagyon egy rabszolga kereskedőt illetett, aki a rablásidején átvágott torokkal, vér ízűt köhögve rohant a Halál szélesre tártkarjaiba. Mire támadói a bárkához értek, már hűlt helye volt a remélt sikernek.( vajon szerencsétlen véletlen, vagy egy rivális banda előzte meg őket? ) Õketnem a pénz sarkallta tettük elkövetésére, sokkal inkább egy rúnákkal áttörtszablya.

A két részeg tengerész meg-megcsosszanó léptekkel haladt otthonuk irányábamikor hirtelen megelevenedtek az árnyak. Egyikük mellkasába metsző hideghasított, szinte szétrobbantva azt. A falra –és társa arcára- a Halál festettbíborszín mintázatot. Mire a halálra sebzett szárnyaszegett madárként földetért, már rég megtért a Kárpiton túlra. Társa megdermedt. Balja a gleccserekvégtelennek tűnő mozdulatával kutatott a tőr markolata után. Még hallotta ahogyálla megadja magát egy széles ívben érkező könyöknek. Aztán a hangok zsongássátompultak, szemei és elméje előtt elsötétült a világ.

Harminc mérföld nem egy nagy távolság. A vándorok nem egész fél napi járássalszoktak számolni a szóban forgó távolság leküzdéséhez. Persze csak akkor, ha nemkapnak erős, hópelyhekkel terhes szembeszelet az arcukba, mely utat talál adurva utazóköpeny alá, és jeges ujjakkal simít végig az ember testén és lelkénegyaránt. Nem is beszélve a bal combból kiálló, acélhegyben végződő mogyorófaszár csonkjáról, ami a már megtett út irányába mutat.

Togar, a huszonöt telet látott abasziszi szerencsevadász soha nem gondoltavolna, hogy egyszer ilyen állapotban kényszerül hosszabb sétára, ráadásulmessze az otthonától; délen. Viszont az út nagyobbik felét már megtette. Ha mégegy kicsit kitart, ha megpillantja a Gályák tengerének sziklákkal szegélyezettpartját, akkor talán túlélheti.

Talán.

Gyűlölte ezt a szót, noha gyakran használta. Szerencsevadász lévén szeretettbiztosra menni. Ám most minden bizonytalanná vált. Számára még a holnap is. Eza tudat jobban zavarta lassan üszkösödésnek induló lábánál is. A fizikaifájdalom csillapítására ugyan ismert pár diszciplinát, de a zakatoló elméjecikázó gondolatait sehogy sem bírta csokorba gyűjteni.

Jobb híján alámerült az Emlékezés Óceánjában, hogy sorra vegye a történteket ésrájöjjön, hogy hol és mit rontott el. Gondolatai egy három héttel korábbi,füstös taverna hátsó asztaláig repítették a borgőzös ifini éjszakában.

A Hullámtörőhöz címzett fogadó nem tartozott Ifin legelőkelőbb csapszékei közé.Egyetlen idegenvezető sem ajánlotta úti cél vagy pihenőhely gyanánt a megfáradtutazóknak. Falairól omlott az évszázados vakolat, mint a pestisben szenvedőbeteg különböző részei, ráadásul a Rákászvég és a Kikötő-öböl találkozásánálrakták le alapköveit a szorgos kezek generációkkal ezelőtt.Nem túl bizalomgerjesztő környékén vérbajoscédák bájologtak, kérges markú tengerészek vívtak vérre menő késpárbajokat.

Togar ennek ellenére szerette ezt a helyet; sok emlék kötötte ide: itt részegedettle először, itt búcsúztatta ártatlanságát, itt lopott első alkalommal, és ittis verték el érte.

Az emlék félmosolyt csalt szája szegletébe a söntés mellett a hátsó traktusban.Innen beláthatta a terep egészét: rálátott a pultra, a szobákhoz vezetőlépcsőre, valamint a bejáratot is szemmel tarthatta.

Sok vendég volt az ivóban aznap este, nem volt üres asztal, sőt, még néhányan akármentőt is támasztották. Mégsem volt köztük akivel találkozója lett volna, azismeretlennel, akivel két napja csónakot fosztottak.

Egy ideig fontolgatta, hogy jelezze-e Battnak újabb rendelési szándékát, deletett róla. Mikor már távozni szándékozott éppen, az ajtónyílásban igézőszépségű nő jelent meg. Bőre fakó volt, mint a jég, hollószín fürtjei dúskeblére omlottak. Ibolya tekintete minden férfit nyeldeklésre éstorokköszörülésre késztetett. Karcsú derekát még egy kisgyerek is átérte volna…

Ám most fekete kesztyűs, erős alkar fonódott arra, örökre összetörve idegenférfiak naív reményeit.

Mikor Togar meglátta, hogy feltartóztathatatlanul és céltudatosan megindulnakegyenesen az ő asztala felé, mégis jelezte a cselédnek felfelé mutató ujjakkal,hogy szeretne még egyet az imént elfogyasztott savanyú, de nem vizezett borból.

A bor és a két idegen egyszerre ért az asztalához. A fiút egy biccentéssel ésfél ezüsttel engedte útjára, a jövevényeket felvont szemöldökkel fogadta. A nőkecsesen –mint ha csak trónszékbe tenné- helyet foglalt az állva maradó, feketeköpenyes alak jobbján. Bal karja kinyúlt Togar itala után, majd akár egy vámpíregy kupa vérbe belekortyolt. Úri gyomra édesebb ízekhez szokott, így hozzá nemillő módon kiköpte a szájában lévő folyadékot, a maradékot pedig a földreöntötte.

- Van nálad valami, ami minket illet,szerencsevadász !

Hangja éteri dallamú volt, ám annál vérfagyasztóbb.

Togar arcából hirtelen kifutott a vér, szédülni kezdett, remegó gyomrábanfagyos csomóvá gyűlt a félelem.

Tudta miről van szó.

- Szakmámból eredően ritkán időzik nálamegy-két napnál tovább bármi, mi értékkel bír … - fogott bele mondandójába atolvaj, amit kifejezetten ilyen alkalmakra gyakorolt be a most felöltöttnyugalom és magabiztosság álarcával együtt –de biztosíthatlak, sőt ígérem, hogy …

- Nincs neked szakmád, szánalmas besurranó ! – szakította félbe egy recsegőbariton; a fekete ruhás férfi. –Vallásifanatikus vagy: ígéret a fohászod, és arany a te istened ! Sima nyelved méghalálos ágyadon is kiforgatná vagyonából a hozzád rendelt papot!

Togar hirtelen nagyon kicsinek érezte magát, mint ha most tudatosult volnacsak benne létének anyagi orientáltsága, és most egyszeriben nagyon szégyellné.Akár a csínytevő gyerek, mikor rajtakapják, és dühös pillantások kereszttüzébenszámon kérnék tettét.

Csak itt valamivel nagyobb a tét …

- Testőröm arra célzott, hogy az ügynagyobb horderejű annál, minthogy a szavadra hagyatkozhassunk.- vette át aszót a fagyosan higgadt nő.

’Testőr’ –gondolta Togar- ’Szép kistestőr lehet, ha –efelől kétsége sem volt- az ágyadba is beengeded, te vipera’

Tettei rácáfoltak indulatoktól feszített gondolataira: kezeit széttárta,majd valódi kíváncsisággal tette fel a kérdést, mely adta magát.

- Akkor mit vártok tőlem?

- Először találkozol egy ismerősöddel, aki épp vendégszeretetünket élvezi. Ottmindent megtudsz majd. – válaszolta a csengők kórusa a nő szájával, majdkétértelmű mosolyra húzta dús, pajzán gondolatokat ébresztő ajkait.

- Mi van, ha nemet mondok ? –kockáztattameg az abasziszi.

- Jönni fogsz. – jelentette kisuttogva a testőr, miközben olyan arcot, olyan vágyakozó pillantást vetettTogarra, mintha alig várná, hogy a sarokba szorított tolvaj ellenkeznipróbáljon.

A fiú kifújta tüdejéből a levegő, majd bólintott egyet. Csak úgy, magának.

- Indulhatunk.

...

(munkám és magánéletem nem nagyon enged hosszan merengeni a történeten, de igyekszem fogytatni s egyben befejezni mihamarabb)

Remélem azért valamennyire olvasható eme befejezetlen történtet, és jó ómen lesz esetleges visszajelzésetek a folytatáshoz. :) (elnézést a rengeteg gépelési hibáért!)

Zakmilien

Szerkesztve ekkor: , Zakmilien által
Elírás

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

Párbaj

 

Csak álltam és vártam a testembe hatoló pengét. A velem szemben álló férfi - Arthier Calandra – üdvözlő tartásba merevedve próbálta megfékezni a vére diktálta tempót és a lelke mélyéről önuralmat meríteni. Ezt tisztán éreztem. Aurája felszínén hegyi patak sodorta apró levélként rohant tova az iménti rövid pengeváltás, az azt megelőző szóasszó viszont tengerbe omló sziklaként csobbant el az előtte csendes, békés lélektóban. A harmadik szemem sem kellett volna megnyitnom ahhoz, hogy lássam milyen hatékonyan sikerült Illa leckéit felhasználva rímekbe szedett sértésekkel kibillentenem lelki békéjéből. Haragja kimozdította a megszokott stílusából és lassan építkező vívás helyett, dühből keresztbe akart hasítani kardjával, ami esélyt adott nekem, hisz jobban forgatta fegyverét mint én. Persze nem nagy sanszot, hisz majd két évtized tapasztalat és számtalan megnyert párbaj előnye volt velem szemben. Már láttam hogy vesztemre hergeltem föl, hiszen ami a harcban a remény halovány fénye volt számomra, az most elvakította kihívóm. Hibáztam és későn jöttem rá. No nem abban hogy felhergeltem, hanem abban hogy a pártfogoltját igaztalanul illettem váddal és ezt későn értettem meg. A hiba már lényegtelen, a párbaj becsületbeli ügy, mint ahogy az is hogy akár közben is elismerjem tévedésem és viseljem a következményeit. Bár a szabályok lehetővé tették volna, hogy beismerésem után okafogyott volta miatt lezárjuk a párbajt, a becsületem – már csak a rímekbe szedett sértések súlya miatt is - azt követelte, hogy folytassam. És mivel joga volt elégtételt venni, a tisztelgés után leengedtem a kardom.

Csak álltam ott és vártam a testembe hatoló pengét. Nem ment könnyen, hisz ami olykor a pergő események hevében könnyű, az tudatosan, a csak vánszorgó idő előrehaladtával egyre nehezebb. Mármint ott maradni egy lesújtani készülő penge előtt. Ha nem ismerem a megfelelő litániát, talán nem is sikerült volna, hisz így is akaraterőm minden cseppjére szükségem volt. Mondják, a tudás keresésének útja a halál megtapasztalásán át vezet. Ezt nem tudhatom, de a félelem hasonló kapukat nyithat meg, csak győzze az ember fia visszazárogatni őket. Az ember lelke a zsigerei mélyéről idéz meg szörnyűbbnél szörnyűbb jövőképeket és táplálja velük az idézés erejét újabb és újabb borzongató víziókért. Mindez egy-két lélegzetvétel alatt. Tanítják, ilyenkor ki kell választani a legrosszabb lehetőséget, elfogadni azt tényként és onnan továbblépni. Ha újra meglelted a békéd, már nem marcangol a félelem és akkor szabadon cselekedhetsz a rossz ellen, ami rád vár. Elfogadtam, hogy meghalok és szabadon cselekszem, hogy tétlen vagyok, mert így akarom. Zsákutca, ahonnan nem visszakozhatok. A hely, ahol a bölcsek és néhány bolond szerint kinyílik a világ. A végső szabadság távlatai… Választhatok a mélység suttogó démonai és a magasság kiismerhetetlen hatalmasságai között. Az előbbiek gyötrő sugallatait most zártam az akarat lakata alá, és nem szándékoztam újra és teljességükben elszabadítani őket, az utóbbiakhoz vezető utat pedig nap mint nap keresem és nem dicsekedhetem túl sok eredménnyel. Már tudom ki vagyok és tudom, hogy van hatalmasság kinek valója bennem is él. Részem és valóbb önmagam, mint akit a tükörbe nézve látok. A halál talán csak egy kapu, amivel megspórolhatom az utat, mely végén feltárhatom ki vagyok benne és ő ki bennem. Talán most van itt az ideje, de valahol belül érzem, hogy korai lenne. Túl könnyű győzelemnek, túl nagy vereségnek.

Csak állok itt és várom a testembe hatoló pengét. Monoton litániám békéjéből harmadik szemem tágra nyitva szemlélem lehetséges gyilkosom. Mély vizű tó, melynek felszínén lassan elülnek az általam keltett hullámok, újra kisimul a tükre. Vize selymes, kellemesen langyos, mint a szunnyadó vulkánok krátertavaiban, hol a békés felszín alatt fortyog a ki nem hűlő kőzet. Rádöbbenek, hogy az előttem álló férfi sokkal nagyobb és bensőbb lelki viharoknak is képes parancsolni, mint amit én kavartam. Lassan, de biztosan megszületik bennem a bizonyosság, hogy akit sértegettem, az tiszteletre méltóbb a maga harcában, mint én valaha is remélhetek az enyémben. Újra fejet hajtok és tisztelgek. Ezúttal nem a másik fél igazának, hanem a másik fél személyének szól. Ez megváltoztat benne valamit. Talán megérti mi váltotta ezt ki bennem, talán mélyebbre tekint bennem, mint én benne. Elmosolyodik, tiszteleg és visszalép. Biccent.

Csak állok itt…

 

Wan-Artionis (Rien-Moss) Assir

Zorawa papja, a Wan-Artion Ház ezüst signumos nemese

Sytis

Hozzászólás megosztása


Link a hozzászóláshoz

A hozzászóláshoz be kell lépned, vagy regisztrálnod Kalandozó!

Kizárólag a városőrség által átvizsgált kalandozók hagyhatnak válaszokat.

Kalandozónév regisztrálása

Regisztált kalandozóként felhőtlenebb az élet!

Csatlakozás a Kalandozókhoz

Bejelentkezés

Már velünk kalandozol? Lépj be!

Belépés

×