Felon Közzétéve: Augusztus 12, 2010 Szerző Megosztás Közzétéve: Augusztus 12, 2010 ???? - Noir-pap - Tápos FélistenekKarakter 4Személyi adatok:Név: - 'Szül hely, idő: Valahol a déli városállamokLakcím: változóPszi: 23Dk8oP3FVégzettség: 3617 Noir istenének felszentelt papjaMunkahelyek: 3623- Beris Karneliannal szolgállatában3619-3622 Erioni szociális munkák3618-3619 Két munka között3616-3617 - Apátság nemhivatalos borkóstolója3613-3616 - Árvaház énekkórusának tagjaNyelvtudásPyarron MfAszisz AfIsmeretekÍrás / Olvasás AfVallásismeret AfTörténelemismeret AfPszi MfÉneklés / Zenélés AfAntissjárás AfKocsmai verekedés Af Link a hozzászóláshoz
Felon Közzétéve: Augusztus 12, 2010 Szerző Megosztás Közzétéve: Augusztus 12, 2010 Radgar ErakaDarkGOD - Harcos - Team GizkaAbasziszban Születtem. Apám kovács volt, nem az a fogalalkozás, amivel megváltja a világot, de ahhoz pont jó, hogy jómódban éljünk. A vén szivar, meg úgy gondolta, hogy nekem is valami tisztes szakmát kellene tanulnom. Nekem viszont nem fűlött a fogam a kovácsmesterséghez. Egész nap dolgozni abban a rohadt melegben. Nem az Istenek engem nem ilyen munkára teremtettek. Amikor ezt meg is mondtam neki, nem meglepő módon úgy döntött, hogy majd a seregben embert nevelnek belőlem. Eléggé feldühíthettem, mert Toronba küldött, hogy Tharr rogyassza meg.Toronban a négy harcosiskola egyikében sajátítottam el a fegyverforgatást. Leszolgáltam az időmet és ott is hagytam a sereget, nem nekem valók ezek a háborúk, meg az állandó rohangálás. Mindíg is inkább a kényelmet szerettem. Miután leléptem Toronból visszatértem Abasziszba és csendesebb környékeken vállalltam munkát, mint zsoldos. Miután a Karnelianok felajánlották a ezt a munkát azonnal elindultam. Azt hiszem, megragadtam Tharr lábát és el sem engedem. Könnyű munkának tűnik, pont ahogy szeretem. Zsíros fizetés és sütetthetem a hasamat. Link a hozzászóláshoz
Felon Közzétéve: Augusztus 12, 2010 Szerző Megosztás Közzétéve: Augusztus 12, 2010 Al Farid ibn al Hasszan ibn al KhatibSzabi - Dzsenn bárd - Team Gizka"...messziről jöttem, távoli világcsak homok meddig a szem elláááááta víz ott arany, a selyem kacatfordított világ, de oly csodása nap oly forró, a nő bódítóde vigyázz! minden sarkon tőr várki ott hátra nem néz, könnyen ott vészs a homokban nyoma sem maraaadbár oly veszélyes még sincs oly szépmint a dűnék közt egy dzsad éjjjjjj..."Al Farid vagyok, Hasszan fia. Dzsenn. E történetet melyet most olvasolbár a legendák közé fogod sorolni, mégis tudnod kell hogy igaz azelsőtől az utolsó szóig.Dzsen... sokan nem tudják mit is jelent, és akik tudni vélik is mindtévednek. Azt hiszik a "dzsenn" hatalmat jelent, pénzt, mágiát. Sokangondolják azt is, hogy mi dzsennek a dzsinneknek parancsolunk, már haegyáltalán nem összekevernek velük. Tudjátok meg mi is az igazság,lássatok az én szememmel mit jelent az: "dzsennek lenni"....alig 5 évesen kezdődött. Mikor az egyszerű gyerekek a bölcsőbőlkilépve az első mondatokat próbálják megformálni én már folyékonyanbeszéltem. 6 évesen már egy mester mellett tanultam az írás olvasásművészetét, az ékes beszédet és a szabályokat. Igen a szabályokat.Mondhatnám úgy is,szinte semmi mást mint szabályokat. 8 éves koromrakiderült, hogy varázsló leszek. Nem én akartam így, mestereimgondolták, hogy tehetségem van a mágiához. Akár igazuk is lehet,hiszen a tudományokat, miket más éveken át tanul én hetek alattmegértettem és megjegyeztem. De ha valamiért tanultam, akkor az sem atudás, sem a hatalom vágy nem volt, csak az, hogy mielőbbkifeküdhessek a palota tetejére és bámulhassam a csillagokat. Voltbenne valami varázslatos... nem... ez sokkal több volt annál... valamimegmagyarázhatatlan... valami elmondhatatlan... mintha egyszerrelátnám benne a múltat a jelent és a jövőt... olyan érzés mintha magábaszívna ez a végtelen sötétség, melyben minden csillag egy újabb ésújabb reményt jelent.Még négy éven át ment ez így. Minden éjjel kimentem a tetőre ésálmodtam a szabadságról, egy életről ahol nincs kötöttség, ahol szabadlehetek, arról, hogy megtalálom az én csillagomat, amit követvekijuthatok ebből a selyemmel díszített börtönből.De akkor, azon az éjen, mikor ugyanúgy álmodoztam, egy hangothallottam magam mellől. Nyugodt, csendes, kimért hangvolt.Összerezzentem, de próbáltam mégis higgadt maradni, bár a szívemmajd kiugrott helyéről.-Csodásak nem igaz? -kérdezte az idegen. Lassan felé fordítottam a fejem-Igen. Azok. De olyan távoliak. -válaszoltam miközben végigmértem.Próbáltam időt nyerni. Soha nem láttam még a palotában. Fehér köpeny,barna nadrág aminek a szárát a csizmájába tűrte. Oldalán thadzsi,combjára erősítve egy tegez, benne rövid nyílvesszőkkel, mellette atetőn egy kis kézi nyílpuska hevert. Elképzelhetetlen volt, hogy mágianélkül jusson fel a tetőre, az meg még inkább hogy abban a csizmábanne halljam meg a lépteit a cserepeken. Az ablakra pillantottam amin éna tetőre szoktam kimászni. Nekem is már nehezemre esett kituszkolnommagam ha vastagabb ruhában voltam, de neki a fegyverekkel, a köpennyelés a láncingel amit a ruhái úgy-ahogy takartak lehetetlen lett volnaott átférni. Tehát tényleg csak mágiával juthatott fel. De ha valaki afővarázslón kívül képes volt a palota területén mágiát alkalmazni...- Túl sokat gondolkodsz -fordult felém miközben komótosan felállt,kezébe vette a nyílpuskát. Így már megnézhettem az arcát is, nemtakarta el semmivel, így tisztán láthattam a két hold fényénél. Azidegen egy teljesen átlagos, fekete kecske szakállú dzsad volt. Azegyetlen ami különbség, hogy nem voltak sárgák a fogai a különbözőfüvektől és kávétól, ami a dzsadok közt oly divatos.- Lazítanod kéne. -folytatta- Kizárni a sok felesleges gondolatot afejedből, pont úgy, mint amikor a csillagokat nézed. -rámmosolygot,tisztelet legkisebb jele nélkül beszélt hozzám. Nem tudom mi dühítettakkor jobban. Az ,hogy egy egyszerű dzsad így kioktat, vagy maga atudat, hogy életemben először fel tudok nézni valakire. Eleinte magamsem értettem miért. Semmi nem volt benne ami különösen jelentős lettvolna. Nem lehetett sem nagyhatalmú varázsló, hiszem érezném azauráját, sem délceg harcos, a fegyverei közönségesek, egyszerűek ahogya ruhái is. Még csak különösen jóképű sem volt, a hősiest pedig egysorban sem szabadna említeni vele. De mégis... mégis olyanmagabiztossággal állt a tetőn, olyan könnyedséggel beszélt hozzám,hogy egyszerre dühített és érdekelt mit is keresett ott mellettem.Szólásra nyitottam a szám de megelőzött.-Jól sejted. Ahamir fővarázsló gyilkosa vagyok. Időközben biztosrájöttél, hogy csak azért lehet mágiát használni a palotán belül mertő már halott. De ahogy itt láttalak, nem mehettem el melletted.Olyan sebesen mozdúlt, hogy mire ráébredtem már centiméterekről nézetta szemembe, megragadta a vállaimat és suttogva mondta tovább:-Doldzsh holdja világít ma az égen. Látom a szemedben a szabadságutáni vágyat. Gyere velem, ne éld le az életed arany kalitkába zártmadárként! Ez csak lassú halál lenne, a lelkednek is...Én persze azért értettem a célzást. Ha nem megyek vele, akkor ő merőkedvességből megszabadít a lassú kín haláltól, ami az"aranykalaitkában" várna rám. Nem volt választásom... sokszor, sokmindent megbántam azóta... de ezt a döntésem... ezt SOSEM.Örökké szóljon a dalod Rahim mester!"Részlet Al Farid ibn al Hasszan ibn al Khatib naplójából"Farid leendő mesterével hónapokon át menekült, bár nem volt nagy azudvarház aminek fővarázslóját megölte ez a titokzatos idegen, kinekmég csak nevét sem tudta, mégis sokan üldözték őket. Életüket nemegyszer Farid szemfülessége mentette meg, aki felismerte az őketkövető dzsadokat, és közrendű dzsenn harcosokat.Állandó kérdezősködése és makacssága árán megtudta,Erionba tartottak.Leendő mestere attól a naptól kezdve, ahányszor csak megpihentek,erről a városról mesélt, de olyan áhítattal, hogy Farid nématisztelettel adózva, csendesn hallgatta, itta magába a mese mindenegyes szavát. A palota könyvtárában is olvasott már erről ametropolisról, de szinte hihetetlen volt számára, hogy egy ilyenhatalmas város tényleg létezhet, és ha csak fele igaz a legendáknakamiket a kalandozókról olvasott, olyan csodákat láthat meg ott amikremindig is vágyott. Nem kellett sokat várnia, pár hét múlva már avárosba vezető karavánúton találták magukat.Amikor meglátta az Erionba tartó karavánok százait, már csak az iselképesztő volt, hogy testközelből tapasztalhatta meg ezt a sokfélenépséget. Volt itt minden amiről eddig csak könyvekben olvasott:orkok, goblink, barbárok, különféle koboldok, gnómok, északi, délinépek, emberek, elfek és még ki tudja mennyi és miféle különösszerzet,és olyanok is amikről még csak nem is hallott.Ahogy száj tátvabámulta a lovon (vagy egyéb hátason) ülő kalandozókat, kereskedőket,avagy csak egyszerű átutazókat, mestere hangos kacaja térítettemagához. Olyasféle kacaj volt ez, amit az Farid egyszerre gyűlölt ésszeretett, hiszen szívből jövő őszinte, hangos nevetés volt, de nekimégis mindig az az érzése támadt, hogy mestere az ő tudatlanságánnevet. Ekkor fogadta meg Farid, hogy többet soha nem fognak rajtanevetni az emberek, hogy mindent meg fog tudni, amit valaha leírtak,éső lesz majd az, aki ezt a "mindent" majd, a saját szavaival egészítiki.-Mester -fordult elrablója fele Faírid- Honnan tudszt te ennyimindent? Hogy-hogy ismered te ezt a sok népet amit itt látunk?-Tudod Farid -nézett mestere az ifjú Dzsennre, kezeit, ahogy szoktaFarid vállaira helyezte, letérdelt elé, hogy szemeibe nézhessen és úgyfolyatta -Dalnok vagyok, olyasmi mint akik az udvarotokban ismegfordúlnak. Minket talán az istenek választanak erre az útra, hogyfenntartsuk örökre azok nevét, akik nagy tetteket hajtanak végre, hogyaz igazi hősök sose merüljenek feledésbe. De vajon Farid, honnéttudjuk meg, hogy egy egy hősről érdemes e megemlékezni a legendákban?Hogyan születnek az új legendák? Úgy, hogy mi nem csak megénekeljükeme kiemelkedő emberek, törpök, elfek és még ki tudja milyen fajoktetteit, hanem, részeseivé is válunk cselekedeteiknek, sajátszemünkkel látjuk, hogy ők e azok, akikről érdemes e megemlékeznünk,hogy századok, netán év ezredek múlva amikor a vándorok megpihennek, alant zenéje mellett a dalnok, a mi mesénket adja tovább, hogy ezekbőla tettekből tanulva, ezek által megihletődve újabb hősök kelljenekszárnyra, és vigyenek véghez számtalan csodát.Ez volt az a beszéd, ami megpecsételte a sorsát, itt hangzott elmásodik fogadalma, hogy ő lesz majd az, aki megírja, az "öröklegendát", amit sosem felejtenek majd el. Farid tanuló évei első felétErionban töltötte, ismerkedett a legkülönféle népekkel, és ideje nagyrészét az írásnak szentelte. Mestere tanítását követte de sokszor jobbés könnyebb utat talált a dolgok megtanulására, megoldására, hiszdzsenn örökségét nem tudta, és nem is akarta megtagadni.Szüksége is volt erre, mert mestere mikor hetekre, hónapokra elünt,mindig pontosan kiadta Faridnak, hogy míg vissza nem tér mit kellmegtanulnia, megcsinálni. Ha Farid nem találta volna meg a sajátútját, a saját modszereit, sosem fejezhette volna be időben a rákiszabott feladatokat. Neki pedig elég volt az a pár alkalom, amikormestere büntetését kellett elviselnie, ha mégsem végzett időben.Lehet, hogy mestere dalnok volt, de nem az az udvari féle, aki a széphölgyeknek bájolog. Hihetetlen érzéke volt hozzá, hogy mindenkinekmegtalálja a gyenge pontját, így hamar rájött, hogy Faridé abüszkesége. Ha azonban ügyes volt, és még idő előtt befejezte afeladatait, akkor arra ment és azt csinált amit akart. Felfedezte avárost, figyelte az itt élőket, hallgatta a kocsmákban kalandozóktörténeteit. A harmadik évben, mikor már az alapokat tudta, mesteremagával vitte a küldetéseikre. Legtöbbször neki csak őrködnie,figyelnie kellett, hiszen különleges képességével, hogy a tudatáttökéletesen uralta, szavak nélkül is könnyedén tudta értesítenimesterét ha történt valami. Volt azonban egy titka, amit mégmesterének sem árult el, amit a még dzsenn mesterei tanítottak neki,az, hogy az egyszerűbb lények tudatát is tudta befolyásolni. Ezt aképességét legtöbbször egyszerű árusokon és az őt néha megfenyegetőutcagyerekeken alkalmazta, de sosem gondolta, hogy végül pont ez az,ami miatt menekülniük kell Erionból.A bevetés egyszerű volt... elmenni éjjel a nekropoliszba, behatolniegy sírba, elhozni a varázstárgyat, és eltűnni mielőtt az élőhalottboszorkány herceg visszatérne a kriptába. Nem akartak nagy feltűnéstkelteni, és azért ezt az időt választották, mert megbízójuk szerint, adarton Papok egy csapata aznap éjjel akarta kipúrgálni az egyik ősikriptát, ami szintén ennek az élőholt úrnak a fennhatósága alátartozott. Mestere, ő, egy déli tűz varázsló és egy gorviki harcosalkotta a csapatot. Míg mestere és a harcos a kriptába lopakodott ő ésa tűzvarázsló a kripta előtt vártak. Dühítette, hogy a varázslólekezelte, és az egész oda úton kisinast játszatott vele, most pedigkettesben hagyták azzal a nagyképű botcsinálta mágussal. Ha csakegyszer is egy igazi dzsenn mágus állana vele szemben -gondolta Faridés hogy unalmát elűzze, szemét a mentális síkra nyitotta, hogymegnézze magának a pökhendi varázslót. Ahogy rá pillantott, olyanförmedvényt látott, mint még soha. Egyben volt csak biztos, hogy bárkiis az, aki vele együtt őrködik, nem emberi tudattal rendelkezik. Egypilanatra becsukta mentális szemét, de kíváncsisága most is erősebbvolt minden elővigyázatosságnál. Tudatát kinyitotta és lassan elkezdtevizsgálni ezt a félelmetes tudatot, gyenge pontot keresve rajta, hogybeférkőzhessen a gondolatai közé. .Arra riadt, hogy egy erős kézszorítja a torkát. Sárga piros kék karikák villogtak a szeme előtt márégett a tüdeje az oxigénhiánytól. Utolsó erejével szellem nyelvenmestere után kiáltott,miközben próbálta a varázsló ujjait lefejetnitorkáról, de azok vasmarokként szorultak rá. Kiáltást hallott a kriptafelől, a kirepülő kardot nem csak a mozdulatot látta, és érezte, ahogyvalami meleg fröccsent rá, majd folyt végig az arcán. A szorításlazult. Ahogy levegőhöz jutott, rövid koncentrálásal kitisztította azérzékeit, és máris normálisan látott, és füle sem sípolt már. Ahogymélyeket lélegezve fojtogatójára nézett, látta hogy mellkasából egyramiera hegye állt ki. Csúnya látvány volt, akkor mégis mosolyt csaltarcára de csak addig, amíg tekintete a varázsló dühös arcára nemesett. A varázsló hátrafordúlt s egy szó hagyta el torkát. A gorvikiharcos mégis kétrét görnyedt, testén sebek hasadtak. Összeszorítottafogát, némán rohamra indúlt. A második szó hatására hatalmasreccsenéssel eltört mindkét lába, S ordítva a földre zuhant. Mesteremegemelte a nyilpuskáját, célzott és... Lőni már nem maradt ideje,mert újabb szó haygta el a varázsló torkát mely hatására semmivéfoszlott az illúzió. A szörnyeteg (hisz Farid már biztos volt bennehogy csak az lehet, mert ilyen mágia nem létezik) jobbra ballrakapkodta a fejét, hisz mesterét nem látta. Farid tudta milyenvarázslat ez, nem egyszer használta már mestere tárgyakon és emberekenis. Habár dalnokok mágiái nem erősek, a környeztet befolyásolják, afény útját térítik el. Így vált láthatatlanná mestere de a hátránya,hogy mestere sem látott így, hiszen a fények nem érite a testét, így aszemét sem. Egy megoldás volt. Farid szellem nyelven üzent mesterének,minden erejét bevetve, a tudatát átadva neki, hagyta, hogy mestere aző szemével lásson. Farid teljes erejével koncentrált, tudta, hogy egyaquirt szemtől szembe szinte lehetetlen legyőzni. Keveset olvasottróluk, még kevesebb biztosat tudott, csak amit a palota történelemkönyveiből leszűrt. Most volt az első alkalom, amikor igazán bánta,hogy nem tanult varázslónak, és nem olvashatott a palota titkosfóliánsaiban. Nem hagyta, hogy a félelem eluralkodjon rajta, mindenerejével koncentrált és a szörnyeteg hátát bámulta. Tudta, hogymestere most azt látja amit ő lát, bízott benne, hogy nem sajáthalálát fogja mutatni neki....ordítás......vér...A szörny megtántorodott, elöre bukott, s földre esett, de nem még voltvége. Megint szólásra nyitotta a száját. Mesteréről lefoszlott azillúzió, s a tudat, hogy megint lát saját szemeivel is és Faridszemeivel is egyszerre, megszédítette, ez a pillanat bőven elég voltaz aquirnak arra, hogy mesterét is hatalomszóval súlytsa. Egyláthatatlan erő felkapta és nekisodorta a dalnokot egy sírnak. Abecsapódás erejétől az kettétört, mestere pedig ájultan rogyott asírboltra. Farid a szörnyetegre nézett, az a földön feküdt, éspróbálta kihúzni a kardot a hátából. Sikerült. A földre dobta majdújabb szó hagyta el a száját, a melkasán tátongó seb lassanösszezárúlt. Farid remegő lábakkkal felált. Nem volt nála semmilyenfegyver, és ez a szörnyeteg bármire képes. Hátrált egy lépést. Azaquir kihúzta a másik kardot is hátából. Újabb szó. A szörnyeteg sebeknélkül állt fel és lihegve, a ramierával a kezében Farid felé lépett.Farid tudta, itt már nincs menekvés, meghal, ahogy mestere, ahogy agorviki harcos is....pendülés......surranás...A lény felordított, fejét hátra kapta, ahogy megfordúlt, Farid látta ahátából kiálló nyilvesszőt. Azonnal cselekedett, mestere kardjárakoncentrált, a tárgy engedve tudata hatalmának megemelkedett és kezeSzerencsétlen volt. Ennyi. Van amikor nem jön össze, de hát ez azokkal is előfordúl akik mindennel számolnak. Talán ez is volt a baj, hiszen túlbonyolította a tervet. A lényeg, hogy elkaptákés lecsukták és egy arénába zárták. Hogy miért arénába? Mert amúgy kivégezték volna, de egy kis mágia és pénz hatására kiváltotta egy arénamester, h küzdjön meg egy khállal, ami úgyis megölné. Egy éven át tudta halasztani a harcot, és fogadásaival simán kiválthatta volna a szabadságát, hiszen elég nagy vagyont szedett össze fogadásaival, de ha őszinte akart leni magával, kezdte tényleg megkedvelni azt a nagydarab macskát, Szinte hihetetlenek volak a történetek amiket az őshazájáról és népéről mesélt, minnél többet meg akart tudni erről a nemeslelkű állatról. Mégha az ő izlésének túlságosan nemeslelkú is volt.Khál barátjával a kötelék akkor lett igazán szoros köztük, amikoris Farid megtudta az arénamestretől, ősei képességének hála, hogy ghor ellenfele hollnap nyerni fog, mert megbundázták a meccset. Persze Farid ezt nem hagyhatta, hiszen sok pénzt tett rá. Maga sem tudta miért, de lassan úgy érezte, tényleg jó barátja ez a szörnyeteg.A nagy nap elötti este a szomszéd cellába feküdt le. Elmondta Ghor-nak hogy mit terveznek, bár először nem hitt Farid-nak, farid kérésére mégis várt a vacsorával.Az őrök szokatlan módon a zárkák elött vártak, hogy Ghor mikor is kezd enni végre, de ő mégsem evett, már nem csak Farid tanácsára, hanem ösztönei és az őrök gyanús viselkedése is visszatartotta az aznapi vacsorától. Faridon volt a cselekvés sora, magához intette a 2 őrt akikkel gyakran beszélgetett, miközben mosolyogva kérdezte tőlük h mit csinálnak itt, lassan a fejükbe plántálta azt a képet, miszerint Ghor már megette a kajáját, és egy könnyed illúzióval el is tüntete a mérgezett ételt a tányérrol...az őrök magabiztosan tértek vissza urukhoz, míg Farid mint mindig, hangosan nevetett magában.Ghornak mindent elmondott, hiszen tudta, h igazán csak úgy bízhatnak egymásban, ha most ő sem hazudik...és persze kicsit tartott attól hogy az állati ösztönök esetleg megéreznék azt ha hamis szavakkal akarja áltatni.Mint kiderült másnap nem csak a pénz volt a kérdés, hanem ha Ghor legyőzi ellenfelét, akkor elnyeri szabadságát. Tehát ezért is kellett vesznie.Persze Farid itt megint csak az új lehetőséget látta, hiszen, még a küzdelem elött leült az arénamesterrel beszélni, tétjét pedig kivételesen Ghor ellen tette meg, ami az elmúlt évben még sosem fordúlt elő. Az arénamester furcsálkodó tekintetére válaszul pedig azt mondta, hogy gyanús volt neki reggel a khál, mert nagyon rosszúl nézett ki és többszőr is hányt. Persze az arénamester alig tudta visszafolytani a nevetését, egészen addig a pillanatig, míg el nem kezdődött a meccs, és Farid hanyagúl hátra nem fordúlva megjegyezte, hogy persze egy másik bukmékernél 5x akkora összeggelé fogadott a khálra, mert egy informátora szerint a boszorkánymester, aki a mérget keverte szintén így tett.Farid ügyesen játszotta ki egymás ellen a méregkeverőt és az arénamestert, akik napok múlva mint utólag kiderült egymás torkának estek, de erről Farid és Ghor már 2 várossal odébb értesűlt, hiszen a szabadságukat immár mindketten megváltották. Farid hiába mondta Ghor-nak hogy nyugodtan menjen amerre akar, de a khál örök hálát érzett iránta, hisz nem csak az életét, a szabadságát is neki köszönhette, ami talán még annál is fontosabb... Link a hozzászóláshoz
Felon Közzétéve: Augusztus 12, 2010 Szerző Megosztás Közzétéve: Augusztus 12, 2010 Ghor - a CicusTsoppike - Khál gladiátor - Team GizkaGhorGhor Ylanorban született és nőt fel. Apja yllanori nyomolvasó volt, egyik a legjobbak közt. Nem egyszer a fejvadászcéhek kérték fel, hogy segítsen nekik egy-egy célpont elfogásában. Apja, akire mindigis felnézett, nagy és nemes harcos volt. Ylanor királyának hűséges alattvalója. Nem csda, hiszen Mogorva Chei volt az, ki befogadta a félelmetes családot. Chei király birodalmában végre nyugodtan élhettek, nem üldözte senki őket, nem kergeték ki a falvakból, sőt mitöbb befogadták, tiszteletben tartották őket és tudásukat. Apja nem csak nyomolvasó, nagy és nemes harcos is volt. Nem volt ember szinte aki ki mert volna állni ellene. Apja tanította Ghort a fegyverforgatásra, anyja pedig az ősi szokásokat és rejtett tudást próbálta Ghor fejébe verni, ami nem ent olyan könnyen, hiszen a kölyökkhál rajongásig tisztelte, és mindenben apját akarta követni. Apja fair tanár volt, s nem bánt kesztyűs kézzel fiával, kit sokszor mind a harcban mind a hétköznapokban magával ragadtak az érzelmei. Ezeket a kitöréseket apja vaszigorral büntette, Ghor értetlenkedésére pedig nyugodtan, kimérten válaszolt."-Fiam! Tudom, mikor magaddal ragad a düh, szinte legyőzhetetlen és hatalmas harcosnak érzed magad, és nem is csoda. Ez fajtán veleszületett képessége. Még oly közel állunk a természethez, hogy szívünk útját követjük, s nem hagyjuk hogy bárki ki nálunk gyengébb megsértsen, vagy uralkodjon felettünk. De ez az emberek világa, itt sokkal jobban oda kell figyelned, hogy mit teszel, hogy mikor teszed, és igen, nem csak a szíved szavát, kell hallanaod, bármilyen hangosan is ordibál, az eszedre is figyelned kell, néha sokkal bölécsebb tanácsokat oszt.-DE ahám! Teneked egyszerűen megy, még sosem láttam rajtad h a düh vezetett volna, te olyan erős vagy, bármikor visszafogod magadat, én sosem leszek olyan mint te. -szipogta magába roskadva a kicsi Ghor-Nem volt ez mindig így fijam. Túl kemény volt az a lecke, amivel én megtanúltam ezt. Nem akaom, hogy te is a sorsomra juss. -Gor felé fordúlt, szeme sarkában egy könnycsepp jelent meg- Fiam! Bármi történjék is, ne hagyd hogy a düh legyen az, mi vezeti karod a csatában, mi olyat mondat veled amit késöbb megbánnál. Miattam és dühöm miatt kellett elmenekülnöm őshazánkból, s a sámánok nem csak rám, családomra barátaimra is lesújtottak amiatt a kis... -keze ökölbe szorúlt, arca megmerevedett, majd mély levegőt veéve, már higadtan fejezte be- az emberek bár gyengének és satnyának látszanak, hidd el néha sokkal erősebbek nálunk. Õk nem a karjuk erejével, fondorral, ármánnyal mágiával harcolnak. Képesek dühödet magad és barátaid ellen fordítani. Sokkal egyszerűbben mint gondolnád. Halgass a szívedre ha kell, az megmondja ki barát, s ki ellenség, de kardodat harcban az eszed vezesse, s ne a féktelen düh, mi erőt ad, de megvakít..."Ghor sokat kérdezősködött őshazájukrúl, a sámánokról, a kettéhasadt társadalmukról amit a sámánok vezetnek, de nem volt sok ideje, mert apja egy küldetésre magával vihette.Dzsad füldre vezetett útuk, a nyomokat hosszú hónapokon át követték, mígnem az egyik vacsora után egy karavánszerájban, nem az ágyában, hanem egy arénában ébredt.Éveket töltött itt az, ahol a legjobb harcosok közt volt. A legkülönfélébb szörnyekkel harcolt, mígnem egy ifini arénamester vette meg és vitte magával. Sorban győzte le ellenfeleit, sokszor puszta kézzel. Nemsokárra az aréna bajnoka lett. Miután túlélte a kezdeti kihívásokat, kezdetét vette az igazi kiképzése, ahol egy év alatt igazi gladiátor lett, egy a legjobbak közül. Itt ismerkedett meg, és lett jó barátja egy különös dzsad, akiről az a hír járta, hogy arénában még megsebezni sem tudták soha, igaz hogy harcolni sem látta még.Ami furcsa volt számára, hogy a dzsad, szinte kiskirályként élt az arénában. Nem értette, vele miért kivételeznek. Link a hozzászóláshoz
Felon Közzétéve: Augusztus 12, 2010 Szerző Megosztás Közzétéve: Augusztus 12, 2010 MirzamChG - Antoh-papnő - Team Gizka- Nézd, asszony, találtam valamit? - mondta a fáradt aszisz halász otthonába érve, és egy csomagot tett az asztalra. Mikor ez a csomag felsírt, a halász felesége meglepetten sikoltott fel.- Te, Murat, hiszen ez egy gyerek! - szólt hitetlenkedve, miközben kibontotta a csöppséget a durva vászonból.- A járvány elvette a fiunkat? Most kaptunk helyette egy? - 'másikat?, fejezte volna be szíve szerint a halász, de elhallgatott, és leplezett érdeklődéssel nézett az apróságot vizsgálgató asszonyra.- 'egy kislányt - fejezte be Annua a mondatot férje helyett. - Hála néked, Antoh, áldassék a neved!- Nu, akkor lásd el a pici Mirzamot, aztán majd gyüvök - szólt a férfi, miközben magához vette vagyonkájuk felét.- Mirzam? - nézett mélybarna szemével kérdőn a nő Muratra.- A tajték fehérjében láttam meg a hordót, amiben benne volt? Miért ne lehetne a neve is tajték? Mirzam? Amúgy aszonygyák, valami toroni hajó süllyedt el beljebb. Biztos arról van?- a férfi fogta a szalmakalapját - Valami fattyú lehet, olyan halványbarna a bőre - 'de kit érdekel, a lényeg, hogy van?, tette hozzá gondolatban, de egy szóval sem mondta volna ki. Elballagott a közeli Antoh-szentélyhez, hogy lerója háláját a Tengerúrnő felé. Ha fiút talál, talán az összes pénzét feláldozta volna az istennőnek?A tengermelléki falucskában és környékén gyorsan híre ment a különös lelencnek, de a tengeri népek körében gyorsan elcsitulnak az újdonságok, a csecsemőt hamar elfogadta a közösség. Sokan még irigykedtek is a házaspárra, akik gyermekük elvesztése után kaptak a Tengerúrnőtől egy másikat. Murat a gyermeket nem tudta távol tartani magától, egyszer csak azon kapta magát, hogy úgy neveli, mintha a fia lenne. Megtanította a halászat mesterségére, mit hogyan használjon, melyik halra hol érdemes hálót kivetni. A kis Mirzam az úszásban is nagy tehetséget mutatott, és a tenger iránti vonzalma egyértelmű volt. Néha órákat is képes volt eltölteni kedvenc sziklaszirtjén, és látszólag nem tett mást, mint nézte a hullámverést. Ugyanakkor ezek az alkalmak mind kíváncsibbá tették őt, többet és többet akart tudni a 'valódi? tengerről és annak úrnőjéről, Antohról. Szülei már egész korán szembekerültek azzal a problémával, hogy nem tudtak válaszolni Mirzam kérdéseire. Fájt a szívük, hogy nem adhatnak jobb életet lányuknak, hogy tudásszomját csillapítani tudja.Ahogy a kislány cseperedett, éles esze mellett a külseje is mind feltűnőbbé vált. Nem csak világosabb barna bőre és az attól igen elütő tengerzöld színű szeme keltette fel az emberek figyelmét, de kiemelkedő szépsége is újból a figyelem középpontjába emelte őt. Ennek persze Mirzam nem örült annyira, hiszen a gyerekek csak ritkán voltak hajlandóak játszani vele, általában kiközösítették, rosszabb esetben csúfságokat vágtak a fejéhez és kigúnyolták. Mirzam egyre inkább a tengerben és annak csodás lényeinek társaságában találta meg a nyugalmat. Egyik magányos kóborlása során megismerkedett egy idős Antoh-pappal, aki szívesen beszélgetett a kislánnyal vallási vonatkozású kérdéseiről. Még azt is megengedte neki, hogy elsajátítson egy-két fogást az érdekes, háromágú szigonyával.Egy napon egy finom hölgy látogatta meg a kis halászviskót. Elmondása szerint az egyik Ney?lad nemeshölgy szolgálatában álló társalkodónő, és örömmel tudatta a családdal, hogy a nemeshölgy hajlandó magához venni a kislányt, mert hallott kiemelkedő tulajdonságairól. Az idegen nő először kicsit megrémült Murat sötét pillantásától, ki bármennyire is próbálta titkolni rajongó szeretetét lánya iránt, az elrejthetetlen volt. Ez a felajánlás mintha csak ismét isteni segítség lett volna, mégis a halász elevenébe mart. Végül felesége kedves, meggyőző szavainak hatására ráállt az egyezségre. A kislányt kinevelik, de három évig nem látogathatja a szüleit? A terem homályát öt tűzrakás és megannyi mécses világította meg. Köpenyes nők kimérten sorjáztak a terembe, mindenfelől halk, de határozott, énekszerű kántálás hallatszott. A tüzek ölelte kör közepén egy bíborruhás nő állt, arany ékszereiben megkapóan csillogtak a drágakövek.- Mi az, hogy egyikük hiányzik? - hallatszott suttogó, de egyértelműen ingerült hangja. - Melyik az?!- Mirzam, nagyasszonyom - felelte a sötétköpenyes alak kissé megszeppenve.- Hát akkor? Adjuk vissza a tengernek, ami a tengeré - szólt visszafojtott hangon, sötéten villanó pillantás kíséretében. A következő szívdobbanásban pedig rámutatott az egyik holdruhában felsorakozott lányra. 'Õ már nem élhette meg a beavatást, hogy a számok rendje helyreálljon.Mirzam mindig is irtózott a nőktől, akik már majdnem három éve körülvették. A mosolyukat ridegnek, simogatásukat kőkeménynek érezte. Hiányzott az otthona, a sziklaszirtje. Eleinte még igyekezett hazaszökni, amikor csak lehetett. A magára vont büntetés nem is izgatta, de amikor egyszer apját véresre korbácsoltatta az úrasszony az ő engedetlensége miatt, akkor megfogadta, hogy kivárja a megfelelő alkalmat, amikor végleg elmenekülhet ebből a csapdából. Fogolynak érezte magát, bár igyekeztek a szabadság képzetében ringatni őt. A város határába továbbra is eljárt mindenféle ürüggyel, hogy pap barátjával találkozhasson. A rendről, amelynek része volt, nem beszélhetett, nem tudott beszélni, de érzéseit megosztotta Franzo derattal. Az idős férfi nem mindig értette az okokat és összefüggéseket, amiről a lány beszélt, de amikor Mirzam kétségbeesetten felkereste és a segítségét kérte, hogy megszökhessen, nem habozott cselekedni. Ajánlólevelet írt Ifinbe jóbarátjához, egy ott élő Antoh-paphoz.?A lányban erő és Antoh kegye lakik. Már minden fontosat tud. Gondoskodj róla.?Menekülésre csak Mirzam a szekta által tervezett beavatása előtt kerülhetett sor. Bizonyos szinten hálás volt ezeknek a boszorkányoknak, hogy sok érdekes dolgot megtanítottak neki, ugyanakkor a legszívesebben vízzel árasztotta volna el a tanyájukat, és a főnökasszony egész rezidenciáját. Hogy szüleit ne hozhassa veszélyes helyzetbe, nem tért haza, hírt sem adott magáról. Remélte, ha apja esetleges újabb megkorbácsolásakor sem tudnak kiszedni belőle semmit, akkor békén fogják hagyni a családját, hisz tényleg nem fognak tudni semmiről sem.Egy hosszú, rettegésben töltött út várt Mirzamra, de Antoh kegyes volt hozzá, és nagyszerű útitársakat adott mellé. Olyan kivételes férfiakat, akik nem ijedtek meg a saját árnyékuktól, de még néhány felbukkanó, a csodaszép hölgy útitársukra támadó gazembertől sem. Még önmagától is megvédték, mikor teljes öltözetében a vízbe akart volna ugrani. Furcsa volt, mintha egy idegen akarat kerekedett volna felül a sajátján, és uralta a testét. Egy jó ideig hasonlósan furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok történtek vele, melyet csakis a hátrahagyott nők rovására tudott írni. Végül Mirzam szerencsésen megérkezett Ifinbe. Útitársainak megfogadta, hogy miután egyenesbe jön az élete, viszonozni fogja nekik bátorságukat és segítségüket. Ezután felkereste Amillus deratot, Franzo derat barátját.Az azúrkék szempár egy pillanat alatt átfutotta a néhány sort, majd Mirzamra emelkedtek. A középkora elején járó pap alaposan végigmérte a lányt, a már mondhatni felnőtt nőt.- Kövess - intett aztán hirtelen, és lendületes léptekkel elindult egészen a szentély széléhez, amit már majdhogynem a tenger hullámai nyaldostak. Egy sziklakiemelkedés mellé állt, melynek teteje asztalszerűen lapos volt. A tetején egy csodálatos rózsaszínesfehér, tenyérnyi, legyezőformájú, hibátlan kagylóhéj pihent.- Ez a tiéd? Éppen egy éve kért meg az Úrnő arra, hogy készítsem elő. Ezek szerint neked. Készülj a szertartásra, ma este Antoh képviselőinek sorába lépsz.- Ó, igen - fordult még vissza távoztában - Ezentúl nem ártana elfedni magad. Nem csak azért, mert rejtőzködnöd kell? - hagyta félbe a beszédet egy sokatmondó pillantás és egy bátorító mosoly kíséretében, mire a lányban különös érzés kelt, amitől zavarba jött. A különösen gyors felavatási szertartás zökkenőmentesen zajlott. Antoh elfogadta Mirzamot, még akkor is, ha netán mégsem neki lett felszentelve az a kagyló?Friss papként új szemszögből látta saját dolgait. Úgy érezte, ezt kereste egész eddigi életében. Ehhez az érzéshez talán Amillus iránt ébredt vonzalma is hozzájárult.Azonban, mikor meghallotta a Karnelianok felhívását, nehezen megszerzett nyugalma elszállt. Fejébe befészkelte magát a gondolat, hogy a Karnelianok szolgálatában nevet szerezhetne magának, talán támogatókat is, és akkor hazatérhetne. Mindennél jobban vágyott látni és megölelni a szüleit.Bár nem volt tovább maradása a fővárosban, a búcsú nehéz volt. Amillus egy hatalmas, tiszta, majdhogynem tökéletes gömb formájú, fülben hordható igazgyöngyöt adott ajándékba.- Kívánom, hogy megtaláld a párját? - mondta. Mosolygott, de tekintete szomorú volt. Link a hozzászóláshoz
Felon Közzétéve: Augusztus 12, 2010 Szerző Megosztás Közzétéve: Augusztus 12, 2010 Agun don KartageTsoppie - Varázsló - Team GizkaA kartage család harmadik fia. Mindigis satnya és vékony volt bátyjaihoz képest, akik örökölték a család férfitagjainak daliás, nemes tartását, erős testalkatát. Nem is csoda, hisz üknagyapjuk a harcban elért tetteiért kapta a nemesi címét még 130 évvel ezelött. A család azóta is sok erős harcost adott az Amalli seregbe, de ha valamiben biztosak voltak, akor az volt, hogy nem a harmadik fiú lesz az, aki a családi nevet magasabbra emeli. Agún sokkal inkább eszes mint erős volt, a harc így nem is annyira érdekelte. Persze a család vívómestere őt is meg akarta tanítani a harcra, a klasszikus családi fegyverrel a másfélkezes karddal, de erről a próbálkozásról hamar letett és örült annak is h az ifjú Agún a hárítótőrrel és rövidkardal úgy ahogy meg tudta védeni magát. Tanácsára a fiút hamarosan egy ifini varázslóra bízták, aki sokat járta a világot. szerencséjükre annak pont és szüksége volt egy inasra így még fietni sem kellett a vén mágusnak. A varázsló hamar felismerte, hogy az ifjúban nagy potencia rejlik. Szinte itta magába a tudást, minden morzsát ami csak jutott neki mohón kebelezte be. Mestere nem csak varázsló, vándor, hanem megszálott drágakő gyűjtő is volt. Az ifjú tanítvány hamar rájött, hogy nem csak dísznek kellenek ezek a tárgyak, hanem igenis, vannak amik képesek a mágia tárolására, vagy ellenállnak bizonyos mágikus hatásoknak, sőt, mestere hatalmának nagy része is e kövekből származott. Éles eszének hála rájött, hogy egy kis hatalommal rendelkező varázsló is szinte hihetetlen dolgokra képes ha a megfelelő köveket használja fel. egyre nagyobb érdeklődésell halgatta inentől mestere tanításait és már egészen más szemmel nézett ezekre a kis "csecsebecsékre". Mesterét azonban hamarosan magához hívatta a császár fővarázslója, mert egy titokzatos megeidézésben kellett segítenie, és ehez kellettek az Agún által oly csodált drágakiövek is. Agún magára maradt, mestere utolsó szavaival a fülében:"...most menj, láss világot, tapasztalj csodákat, mikekt elképzelni sem tudsz, hogy késöbb majd mások keressenek téged, mint eme csodák ismerőjét,a csodák és tudás forrását..."Így történhetett, hogy aznap a fogadóban olyat látott mint még soha..egy dzsad sakkozni tanított egy oroszlánt... ha sikerül neki...aakkor hamarabb bukkanna a csodákra mint gondolná.És ez felkeltette az érdeklődésemet.És akaratlanul és beleszóltam a khálnak segítve.Ezidáig ha megkérdezik 643 sakk mecset játszottam a dzsennel, és most ő vezet 1-el, mert az utolsó meccsünkön ő kezdett a fehérrel.. Link a hozzászóláshoz
Felon Közzétéve: Augusztus 12, 2010 Szerző Megosztás Közzétéve: Augusztus 12, 2010 Calyd Gahonar Dal LoandarSilver - Bárd - Tótumfaktum, avagy a TeamCalyd Gahonar Dal LoandarSenimoro del Nakloss egy festmény nézegetett a falon, s közben azon tűnődött mi lehet az a hosszú távú feladat, amit ilyen jól megfizetnek. Bár nagy elismerésnek örvendett az aszisz nemesség körében, de azért havi húsz csengő arany jó pénznek számít pláne hosszútávon. Különösen, mert azt mondta a közvetítő, hogy nem láncolnák magukhoz, nem kellene felhagynia minden mással. A Dal Loandar család szép kis kastélyt húzott fel magának el kell ismernie. Roppant nagy vagyonra tettek szert főként lótenyésztésből. Nemesi körökben még nem fogadták el őket teljes mértékben végül is nem rég lettek olyan tényező, mellyel számolni kell. Talán éppen ezért kéretett magához Rupert Gahonar Dal Loandar, a családfő. Biztosan ezzel lesz kapcsolatos a mostani beszélgetés is, be akar kerülni magasabb körökbe. Ehhez az egyik legmegfelelőbb helyen kopogtat - mosolyodott el Senimoro. Az ajtó nyitása zökkentette ki gondolat menetéből, s mire oda fordult mintha egy másik maszkot vett volna fel, arcáról tovatűnt az önelégült mosoly, és kedves, barátságos üdvözléssé rendezte arcizmait. - Kedves Senimoro, nagy öröm számomra, hogy elfogadta meghívásomat. Kérem bocsássa meg, hogy kicsit megvárakoztattam, de a birtok ügyei még ilyen kései órán is elfoglalnak. Nem tudom vacsorázott-e már, de kérem tartson velem, és közben megbeszéljük a kérésemet is. - Tisztelt Dal Loandar Úr, természetesen Önnel tartok a vacsoránál, hiszen magam sem ettem már hosszú órák óta, mivel egyenesen Tadzeh városából érkeztem meghívására. - Kérem hívjon Rupertnek, szeretném, ha barátságosabb kapcsolat alakulhatna ki köztünk. Nem szeretem a túlzott formalitást.Senimoro kicsit kényelmetlenül érezte magát, hogy ennyire barátságosan bánik vele Dal Loandar, biztosan valami nagyon nagy dolgot akar kérni tőle. Valamint amiatt is van egy kis kényelmetlenség érzése, mert Õ sem számít alacsonynak a maga 183 centis magasságával, de a barátságos 'Rupert? még így is rávert egy fejjel, ráadásul kilókban is legalább a másfélszeresével rendelkezik, és nem azért mert olyan sovány lenne, mert Õ bizony nagyon jó kondiban van. Nem meglepő, hogy az esti nemes hölggyel - és annak barátnőjével - jobban érezte magát. Először még versengtek érte, de aztán varázslatos éjszakát nyújtott mindkettejüknek, amit nem sokan mondhatnak el magukról 46 évesen, végül is kettejük együttes kora volt az övével egyenlő. Míg elkalandoztak a gondolatai már fel is szolgálták a vacsorát, és Dal Loandar köszöntőre emelte poharát. Mivel csupán ketten tartózkodtak a méretes asztalnál, így kissé színpadias lett a jelenet. - Emelem poharam a jövőbeni sikeres együttműködésünkre! - azzal le is döntötte az egész kupa bort. - Mit szól az új Ifini térkapukhoz? Legidősebb fiam Calyd, jövő hónapban lesz kilenc éves. Szülinapja alkalmából elviszem majd magammal az új ereni térkapun keresztül, hozunk friss vérvonalat a ménesbe. - Magam is nagyon örülök neki, végre megnyílt az út Tiadlan és Eren felé. A közeljövőben biztosan magam is igénybe veszem azokat a térkapukat, tudja Erigowból származom, és élnek rokonaim Erenben is. Így módomban áll meglátogatni Õket. - Remek, sőt mi több kiváló! A világjárás alatt hasznos tapasztalatokat lehet gyűjteni - mosolyodott el Rupert, mint aki már előre örül egy kiválóan sikerült tervének. - Nem is akarom tovább kerülgetni a témát. Azért kérettem ide, mert nagy szükségem lenne kivételes tudására, és kapcsolataira. De ne aggódjon nem a magam számára, és semmiképpen sem akarom nem helyénvaló kéréssel kínos helyzetbe hozni.Rupert Gahonar Dal Laondar kortyolt boros kupájából, csípett néhány falatot az előtte lévő sült húsból, majd folytatta. - Az előbb említettem legidősebb fiamat, a kis trónörököst. Szeretném, ha kitanítaná az udvari élet rejtelmeire, a nemesi bálokon köthető szövetségek mikéntjére. Ha megtanítaná, hogyan irányíthatja a társaságot, hogyan fogadják majd el akár a legfelsőbb körök is. Az öccsét én kitanítom a szakma minden csínjára-bínjára. A két húga - két legfiatalabb gyermekem - is értő tanításban fog részesülni, ahogy a nemes kisasszonyoknak illik. De Calydnak szüksége van egy olyan nagy formátumú személy tanítására és támogatására, mint amilyen Ön. Azt szeretném, ha megtanítaná mindenre, amit tud, ha Önnel tarthatna útjai során, és ha nagyobb lesz, akkor bálokon, és hosszabb utakon is Önnel lenne. Biztosan meglepte a kérés, nem tudom vállalt-e már korábban ilyen feladatot. Ne is válaszoljon egyből, mindjárt behívatom, hogy egy kicsit szemügyre vehesse.Szó mi szó, Senimoro eléggé meglepődött a kérésen. Bár volt idő, hogy elgondolkodott azon, hogy egy tanítványt fogadjon maga mellé, de nagyon nehéz olyat találni, aki kellően értelmes, tehetséges. Mert amellett, hogy közkedvelt személy volt nemesi körökben, az egyszerű emberek között neves dalnokként tartották számon. Mindemellett nem elhanyagolható mágikus tudása is volt, amivel kiválóan meg tudta támogatni kép és hang elemekkel az előadásait. Ráadásul ha még meg is van az alapvető tehetsége, akkor is kell még egy bizonyos valami, amit nehéz megfogalmazni. Ami csak minden millióból egyben van benne, egy bizonyos szikra. Mestere szavai itt visszhangoztak a fejében. Ez volt az utolsó tanítása számára, a legfontosabb. Sajnos soha nem látott még csak hasonlót sem, a nélkül pedig elpazarolt idő lenne, és egy csomó vesződség. Mielőtt végképp elszomorodott volna nyílt az ajtó, melynek zajára visszatért a jelenbe és kizárta az elkeseredettséget a fejéből. Egy fiatal fiú lépett be rajta. Ahogy közeledett volt a mozgásában valami kifinomult. Fiatalkora ellenére szép volt a tartása, a járása ruganyos, a mozgása? olyan folyamatos. Látszott rajta, hogy igazán jóképű férfi lesz belőle. Éjfekete haja olyan tíz centis lehetett és enyhén hullámosan omlott alá. Smaragd zöld szeméből már most sugárzott az intelligencia. Volt valami az egész megjelenésében, valami megfoghatatlan? valami plusz. Senimoro észre sem vette, hogy eltelt negyed óra, s közben Rupert váltott pár szót a fiúval, bemutatáskor csak gépiesen biccentett egyet, majd tovább vizslatta. Miután kiment a fiú még egy darabig a mögötte bezáródott ajtót nézte, és döbbenettel vegyes csodálkozással zakatoltak a fejében a gondolatok. Az sem tűnt fel neki, hogy Rupert már fél órája fürkésző pillantással próbált bele látni a gondolataiba, s megunván a tétlen várakozást befejezte vacsoráját. Mintha álomból ébredt volna fel, egy pillanatra össze is zavarodott, amikor tekintetét végül levette a zárt ajtóról. Csak ennyit mondott: - Vállalom.Három év telt már el a szerencsés találkozás óta. A tanítás jobbára Dal Loandar birtokon zajlott, de Senimoro gyakran vitte el rövidebb utakra az ifjú Calydet. Senimoro rendszeresen beszámolt a fejlődés állapotáról apjának, és olykor megvitattak egyéb aktuális eseményeket is.- Kedves Senimoro mester, öröm újra találkoznom Önnel. Beszélgetéseink mindig roppant üdítően hatnak rám. - szavai közben asztalánál hellyel kínálta Rupert. - Meséljen, hogy halad Calyddal?- Rendkívül jól. Kivételes intelligenciával van megáldva. Még csak 12 éves, de már bármikor legyőz kyr sakkban. - azt azért nem kötötte Rupert orrára, hogy a különféle kártyajátékokban is mindig aratnak a kocsmákban. - Egyre ügyesebben bánik a fegyverekkel is. A könnyű szablya illik a személyiségéhez, nagyon könnyedén mozog vele harc közben.- Ezt örömmel hallom. Ugyanis már megrendeltem Abaszisz egyik legjobb kovácsmesterétől egy ezüsttel futtatott abbitacél szablyát, melynek a markolata és gombja egy lófejet formáz. A 13. születésnapjára szánom ajándéknak.- Nagyon fog neki örülni. Szereti a jellegzetes, egyedi dolgokat. És ehhez szerencsére szépen alakul az ízlése is. Kedvenc hangszerének az ilanori lantot választotta. Szépen halad a nyelvtanulással is. A környező hatalmak nyelvet hibátlanul fogja beszélni. Annyira tanulékony, hogy öröm vele dolgozni. Viszont szeretném, ha fokozatosan egyre több időre elkísérhetne. Hosszabb utak alkalmával nagyon sokat tanulhat, tapasztalhat. - magában folytatta a mondatot, miszerint persze akkor nyugodtabb körülmények között taníthatja meg az igazi dalnoki képességeket, bűvész trükköket, valamint a ravaszabb, alviláginak nevezhető praktikákat, melyeknek nagy hasznát látta eddigi élete során.- Ez szerintem is jó gondolat - értett egyet Rupert.Tényleg megvan benne minden, ami kell, s még több is. Senimoro elégedetten kortyolt borából, s nézte, ahogy az ifjú Calyd bókol a felszolgáló lánynak. Apró mosoly tűnt fel a szája sarkában. Már jó ideje nyitottabb volt a lányok irányába, hiszen elmúlt 17 éves. Egyre inkább beavatta a női lélek rejtelmeibe is. Nagyon nagy örömét lelte az elmúlt 8 évben. Új színt vitt az életében, és annyira megszerette a tehetséges Calydot, mintha a saját fia lenne.- Gyere kölyök. Estére apádnál kell lennünk. Örülni fog neked, három hónapja nem jártunk felé.Már jócskán sötétedett mire megérkeztek. A ház népe örült, mikor meglátták Õket. Mikor Rupert dolgozószobájához léptek, épp kinyílt az ajtó és kilépett rajta egy magas, vékony férfi, nyomában egy szemrevaló fiatallánnyal. Mindketten fegyelmezetten, és ruganyosan mozogtak. Egy pillanat alatt felmérték az érkezőket, és megtorpanás nélkül folytatták útjukat az udvar irányába.Rupert és Calyd örültek egymásnak jókedvű beszélgetésbe kezdtek, melyhez Senimoro is csatlakozott.- Kik voltak ezek apám? Az ifjú hölgy igazán szemre való teremtés volt.Rupert kacagot egy jót. - Én a helyedben nem kezdenék ki vele. Az ifjú hölgy, az idősebb fickó, Sarnek tanítványa. Fegyverforgatók a jobbik fajtából. És korántsem csak a fegyverekhez értenek. Sajnos szükség van rájuk, mert úgy tűnik néhányan összefogtak ellenünk. Rossz szemmel nézik feltörekvő családunkat. Olyan híreket hallottam, hogy bérgyilkosokat fogadtak ellenünk. Sarnek biztosítja, hogy ha így is van, azok ne jussanak el a birtokunkra. De ne is beszéljünk ily rossz dolgokról, Had halljam mi jót csináltatok az elmúlt hónapok alatt? Nagyon örülök neki, hogy végre benéztetek hozzánk.Majdnem reggelig beszélgettek. Bőven volt miről. Calyd megkapta mívesen faragott nyílpuskáját, melynek fájába egy kitárt szárnyú sólymot faragtak. S egy hónapot töltött otthon testvéreivel, családjával.A következő két évben többnyire a birtokon és annak környékén éltek. Persze gyakran megfordultak Ifin és Tadzeh városában. Calyd szinte már mindent elsajátított. Sokat jártak bálokba, és a sarki kocsmákba éppúgy. Egyik alkalommal mikor otthon jártak nagy meglepetés fogadta Calydot. Rupert várta széles mosollyal az udvaron.- Fiam, egy év múlva 20 éves leszel. Kész férfi. Ennek örömére a ménesünk legcsodálatosabb paripáját kapod meg ajándékba. Még nagyon fiatal, de Lektano szerint igazi táltos lesz belőle! Kifejezetten neked fogja betanítani, viszont ehhez a következő egy évben is sokat kell itthon lenned.- Ez fantasztikus, nagyon köszönöm apám. Senomoro, gyere, nézd meg Te is! Lektano félelf és tényleg ért a lovak nyelvén. Õ a legjobb ló idomár. Gyerekkorom óta nagyon jóban vagyok vele.- Menj csak kölyök. Hamarosan én is megyek utánad. Még váltok pár szót apáddal.Miután Calyd elfutott az istálló irányába, Senimoro odafordult Ruperthez.- Mi probléma Rupert. Látom, hogy a gond mély barázdákat szánt az arcodra.- Ne is mond. Egyre több a problémánk. Rendszeresen rajta ütnek a szállítmányainkon, rablók támadják meg a ménest, és lopják a lovakat. Egyre több problémánk van. De hagyjuk, nem akarom elrontani a kedvedet. Amúgy is már csupán egy év van a megállapodásunkból. Milyen lesz ismét szabadnak lenni, és egyedül kószálni a nagyvilágban? - kérdezte mosolyogva Rupert.- Furcsa. Szokatlan. Nagyon megkedveltem Calydet, jó barátságba kerültünk. Szinte hiányozni is fog, ha nem kell rá figyelnem. - nevetett Senimoro. - Viszont annyira megtetszett az istenekkel kapcsolatos elképzelése, hogy lehet átveszem. Úgy gondolja ugyanis, hogy ő nem lesz a hatalmasságok bábuja, hanem a maga ura. Persze ha úgy adódik, akkor nagyon elhivatottan tudja hallgatni a különböző vallások képviselőit, de nem szereti az isteneket. Tharrtól pedig egyenesen kirázza a hideg, de azért nem ostoba, hogy ezt híresztelje.Gyorsan telt a következő év. Calyd már az újdonsült paripájával járt, s figyelte a lehetőségeket, hogyan tudja minél előnyösebb helyzetbe hozni családját. De közben mások is tevékenykedtek, és egy nap odáig fajult a helyzet, hogy gyakorlatilag mindent elvesztettek. Az apja hívta, hogy beszélgessenek a jövőről. A teljes ménes elpusztult egy ismeretlen járványban. A kincstárukon rajta ütöttek, és minden ott tartott vagyonukat elvitték. A következő telet már nem tudnák itt megélni. Még ha sikerülne is újra kezdeni mindent, akkor se hagynák őket a rosszakaróik. Rupert úgy döntött, hogy elad minden megmaradt ingatlant, és ingóságot, és az Ifini térkapun keresztül elmegy Erenbe. Ott egy nagyon jó barátja üzletébe száll be. Mivel Calyd már felnőtt, ezért eldöntheti mit akar tenni. Calyd úgy határozott, hogy marad Abasziszban és megpróbálja a meglévő tudását felhasználni, hogy ismét nagy uradalmuk lehessen itt. És kideríti, hogy kik tették tönkre a családot.Bár Rupert sajnálta, hogy nem tart vele, megértette. Végül is itt van mindenki akit ismer. Búcsúzóul adott neki 150 arany pénzt, hogy ne szenvedjen hiányt, amíg megtalálja a helyét. S titokban megkérte Senimorot, hogy távolról tartsa rajta a szemét Calydon, nehogy valami bajba keveredjen. Senimoro örült a felkérésnek, mert így gyakrabban beszélt Calyddal - amit egyébként is akart ', és néhány havonta üzent Rupertnek, hogy mi újság.Az utolsó üzenet az volt, hogy el kellett utaznia északra, viszont Calyd már jó kezekben van, mert az ifjú Karnelian közvetlen megbízatásába került. Link a hozzászóláshoz
Felon Közzétéve: Augusztus 12, 2010 Szerző Megosztás Közzétéve: Augusztus 12, 2010 Tileo Castilla con Sabrosa@Huszár - Gladiátor - Tótumfaktum, avagy a TeamKivonat a Beris dal Karneliannak szánt, Zsoldosok dossziéból, a Kardforgatók fejezetének 3as számú bejegyzése; - Tileo Castille con SabrosaVizsgáló biztos: Davud tel LoandarDátum: Az Égi Fény 3623. esztendeje, Hideg Évszak, Kyel Első hónapja, a Szándék havaA következő személyleírást készítette Davud tel Loandar vizsgáló biztos, Beris Dal Karnelian hercegkapitány külön megbízásából, hogy az kapitány pálcája alatt szolgáló zsoldosokról pontos, és naprakész dosszié legyen összeállítva.Tileo Castille con Sabrosa, született Obaszisz földjén, Rak Narval tartományának, Tadzeh városában az Égi Fény 3602. esztendejének, Krad Második hónapja, a Bölcsek havában. A fiú keménykötésű, vállas, és a tadzehi, gorviki diaszpórából származik. Ez meglátszik viselkedésén, beszédén, modorán. Tileo a mérsékleten jómódú con Sabrosa 'kereskedő? családba született ötödik gyermekként. A család az ország egyre fokozódó feszültsége és a nagykirályi, valamint a hercegkapitányi adók emelkedésének, továbbá a különböző háborús kiadások miatt évről - évre rosszabbul élt. Ehhez tartozik még hozzá a gorvoki közösség jellemzője; az állandó ármánykodás, egymás támadása, fúrása - ahol csak lehet. A két nővére és két bátyja mellett neki is dolgoznia kellett a családi vállalkozásban, már kora gyermekkorától kezdve. Erős testalkata és munkabírása miatt főként nehéz fizikai munkát végeztettek vele. Már kamasz korától csak a kitörés lehetőségét kereste, mivel nagy hírnévre, elismertségre és nem utolsó sorban vagyonra vágyott. Bár a betelepült diaszpórák a külvilággal szemben erősen összetartóak, egymással ugyanakkor az Ó-haza törvényei és szokásai szerint kíméletlenek. Árnyháborúk, paktumok, politikai cselszövések, orgyilkosságok és mérgezések a mindennapi élet szerves részét képzik. Tileo e környezetben sajátította el a fegyveres és a fegyvertelen harc alapfogásait, a gorviki nyelvet, felfogást, stílust. Ismeri a kendők nyelvezetét, a gorviki kultúra egészét, és az adott régióra vonatkozó részét, valamint ismerkedett meg Ranagol vallásával. A személy gyakorolja vallását, de nem jellemző rá a mélybuzgó vallásos áhítatosság - templomba, istentiszteletre nem túl gyakran, de eljár, a kötelező szertartásokon és ünnepségeken részt vesz. Saját elmondása alapján nem az istenek mennek le az arénákba harcolni, és nem ők vívják meg a lét, a túlélés mindennapi harcát.A régiót a 3615-ös ragg-foki ütközet majd az azt követő Concordia komoly gazdasági visszaeséssel sújtotta. Családok tuacatjai szegényedtek el egyik pillanatról a másikra. Nem történt ez másként a con Sabrosa családdal sem. Ekkor ragadta meg az ifjú Tileo a saját sorsát, és utazott el addig spórolt kevéske pénzén Ifinbe - a lehetőségek városába, hogy jobb élete, jobb jövője legyen. Az elkeseredettség, a sértett büszkeség, és a 'csak azért is? kényes egyvelege vezérelte a fiút, hogy valami munkát, megélhetést szerezzen. Eleinte a kikötőknél lebzselt és próbált életben maradni, majd ide-oda sodródott különböző alkalmi, kétes alvilági bandákhoz csapódva élt. Ekkortájt jutott arra az egyszerű megfigyelésre, hogy az országszerte népszerű, és közkedvelt gladiátor viadalok mennyire népszerűek. Az ott nevet szerzett hősök pedig mind vagyonosak, ismertek és népszerűek. Híresek. A hírnév, a tenni akarás, a jutni valahová, valamint a véletlen vezette végül a kamaszt a Wandar Medvéi néven ismert gladiátor iskolába. A neves iskolát egy kalandozó törpe gladiátor alapította Pyarron szerint 3029-ben egy betelepült, renegát törpe klán, harcmestere, eredetileg hogy képezze és gyakorlatoztassa a klán harcosait, védelmezőit. Minekután a törpék komoly harci tapasztalatokkal rendelkeznek és sokáig élnek így nem csoda, ha az iskola elismertséget szerzett magának az ifini aréna - életben.Itt a neves Urris Gendar mester keze alá került, mivel ő látott a fiúban lehetőséget? az első néhány küzdelem túlélésére. Kitanította a kölyköt a gladiátori lét alapjaira, majd később minden fogására. Ahogy mondta volt az idős mester, 'embert faragott? belőle. Tileo megedződött, megerősödött, nevet szerzett magának, az iskola berkein belül. Kitanították a látványos fegyveres harcra, hogyan kell előadni, és nem csak pusztítani, hogyan kell vagy érdemes műsort csinálni nem csak egy mozdulattal ölni. Megismerte a küzdővermek játékszabályait. Ugyanakkor az első küzdelmét, csak a harmadik tanulással töltött év végén tudhatta maga mögött. Sikeresen túlélte, az első a másodikat és a továbbiakat. Kitanulta a láncos buzogány és a közepes pajzs magas szintű és együttes használatának technikáit, emellett gyakorlatot szerzett a hajítódárda és a lándzsa forgatásában is. A gyakorlások, és kezdeti arénaharcok közepette ismerete meg Ifin kocsmavilágát, és járt el sokfelé sokadmagával tivornyázni. Egyszer egy már nevesebb barátja az iskolából magával vitte egy nemesi bálba, itt ismerkedett meg a szépséges Rellia La Franigen-nel, a La Franigen család harmad szülöttjével. Kapcsolatuk viharos volt és rövid, különösen azután, hogy a családfő megsejtette a kapcsolat létezését. Bár az ifjonti szerelem mindent legyőzhet, tartja a mondás, mégsem így történt, mivel Relliának már ki volt jelölve a férje a tehetős és befolyásos Dal Maldon családból. Az esküvő végleg véget vetett a kapcsolatnak, és a menyegzőt követően Rellia teherbe is esett.A hosszú gyakorló évek után, immáron az ifini arénákban tapasztalta meg Tileo az értelmetlen és semmire sem jó feláldozhatóság elvét. Az arénákban és gyakorlások mindennapjai közepette ráismert a gladiátori lét árnyoldalaira. A hírnév múlandó és veszendő, semmi sem jelent örök és igazán nagy hírnevet, nem ad biztos megélhetést, és biztosan nem ad hosszú kényelmes életet. Előbb - utóbb minden harcos megnyomorodik, valamely ajzószer függőjévé válik, pénzük alig-alig van - szánalmas emberi roncsokká válnak középkoruk elejére. És ezek a szerencsésebbek, akik eljutottak idáig, és nem rögtön az első meccsek egyikén ontották ki belüket, avagy haldoklottak valami földalatti kazamata nyirkos priccsén pokoli kínok közepette napokig, hogy aztán állateledel váljék belőlük. Ez nem az a jövő volt, amit elképzelt magának, amire vágyott. Itt kell kiemelni azt az eseményt, ami végülis ismét fordított Tileo sorsán, ez pedig egy egyszerű kocsmai verekedés volt, amikor is bizony három jóravaló - mint utóbb kiderült messzi északról jött kalandozók - átutazó úgy vert meg tizenkét képzett gladiátor, mint annak a rendje. A tucat arénahőst az ajtón és az ablakokon át hajította ki a három látszatra nem túl érdekes figura. Ennek aztán csodájára járt a környék. Tileo lelkében e fordult hozta meg az elhatározást, hogy ő is kalandozóvá válik, fordít a sors kerekén, és otthagyja az arénák vérgőzös poklát. Ismét rámosolygott a szerencse az ifjúra, mivel alig néhány hét után pont megtalálta Beris Dal Karneliannak a küldöttét, aki sokoldalú és megbízható embereket keresett ura számára. A nemes határozottsága, és tenni akarása rögtön megragadta Tileot, és ezáltal végre lehetőséget kap az élettől, hogy rátermettségét bizonyíthassa. Továbbá a herceg kapitánytól az éves szolgálatért cserébe talán nemesi címet, rangot és akár területet is ki lehet érdemelni, de hírnevet és ajánló levelet biztosan, - amivel már végre lehetne valamit kezdeni.Összegzés: a jelölt a meghallgatás során beszámolt származásáról és családi hátteréről, továbbá tanúbizonyságot adott a különböző kulcs-kompetenciáiról, és képességeiről. Bár a jelölt kissé nagyképű, beképzelt és öntelt, kissé 'ki ha én nem?!? stílusú (mi mást várnánk egy gorvikitól?), az mégis tény, hogy a harchoz, és küzdelemhez egészen komoly szinten ért.A jelöltet az adott munkakörhöz megfelelőnek találtam, és az aktív szolgálatba való felvételét jóváhagyom.Az Égi Fény 3623. esztendeje,Hideg Évszak, Kyel Első hónapja, a Szándék hava dátum Davud tel Loandar aláírás Link a hozzászóláshoz
Felon Közzétéve: Augusztus 12, 2010 Szerző Megosztás Közzétéve: Augusztus 12, 2010 Aman Amos Jamall-RasanMate - Antoh-pap - Tótumfaktum, avagy a TeamRestecpa szigetén születtem, Antoh kegyéből ezen az apró , bozótos földdarabon, rajta pár viharvert viskóval, az abasziszi Szigetbirtok északnyugati csücskében...ha Pyarron szerint számoljuk, 3600 nyarán. Kreol bőrömet anyámtól, és az ő dzsad felmenőitől, nyughatatlan természetem pedig apám gorviki őseitől örököltem, de folyik ereimben még lupár, dolamin, sőt még szuke vér is, de én magamat tősgyökeres aszisznak tartom, mert ez az én hazám. Anyám egy toroni család mellett szolgált rabszolgaként, húsz évig mielőtt felszabadították, kilenc testvéremmel együtt próbált meg felnevelni minket, több-kevesebb sikerrrel. Bár a tengernek köszönhetően éheznünk sosem kellett, nagyon szegények voltunk. Kötélfonásból próbáltunk megélni, amihez mi szedtük az ezüsthínárt, és mikor anyám elment eladni, én vigyáztam a kisebbekre. Apám egy narvani csempész, meglehetősen ritkán láttuk. Csak onnan lehetett tudni, hogy otthon járt, hogy rá kilenc hónapra gyarapodott a család. Persze igyekezett támogatni minket, de a látogatásai mind jobban elmaradoztak, míg végül nem jött többet. Beszélték, felkötötték, meg azt is, hogy Enoszukéba szökött, de valahogy sosem éreztem azt, hogy emiatt szomorúnak kéne lennem. Engem jobban lekötött a csavargás, egy hácfa ágaiból tákolt tutajon bejártam a környék összes szigetét, Kessegonn-tól Gaseré-ig, néha napokig egy zátonyon rekedve egy vihar miatt, vagy a tengeren hánykolódva apró lélekvesztőmön. Félelmet nem igazán éreztem, hiszen Antoh csak a bűnösöket ragadja el. Viszont annál inkább fűtött a vágy, hogy valami újat megismerjek. Anyám persze nem osztotta ezen gondolataimat. Szerinte inkább a fiatalabb testvéreimre kellene vigyáznom, meg segítenem a ház körül. De tizenéves fejjel csak arra tudtam gondolni, hogy de jó lenne hajóra szállni, és körbehajózni az egész Quironeiát, és eljutni olyan távoli helyekre, mint Tadzeh, vagy Ifin, vagy még tovább...akár a Baraad-szigetekig is. Mikor Abaszisz felmondta az Ötödik Concordiát, legszívesebben magam is hadba indultam volna megvédeni hazámat. Anyám végül megunta, hogy nem tud megnevelni, így elküldött Leuggonba, apám unokahugához, hogy inaskodjak a pékségben. Két napig bírtam a parancsolgatást, majd megszöktem. Egy ideig a városban csavarogtam, aztán lopáson kaptak, és választhattam: levágják a jobb kezem, vagy ledolgozom. Utólag azt mondtam volna, vágják csak. Egy Tharr szentély tehénistállóját kellett takarítanom két irtózatosan hosszú hónapig. Életem leghosszabb két hónapja volt ez, és nem túlzok, ha azt mondom, egészen más ember lettem tőle. Mikor letelt a kirótt büntetés, ott álltam éretten, világlátottan, 14 évesen. Egy héttel később vérző orral, három törött bordával, és egy szúrt sebbel a hátamon hevertem egy mocskos sikátorban, miközben Antoh is megkönnyezte, amint elveszik tőlem a becsületesen összelopott rezeimet. Egy koldus karolt fel, ellátta a sebeimet, enni adott, és virrasztott mellettem, míg elmúlt a sebláz. Azt mondta, ismerte apámat, és felismerte a hasonlóságot, ezért mentett meg. Vele maradtam, cserébe tanítani kezdett, Kiderült, valamikor Antoh szolgája volt, de valami szörnyű vétség folytán az Istennő elfordult tőle, örökre. Vezeklésképp minden vagyonát elajándékozta, és koldusként próbált bűnbocsánatot nyerni. Bő két évet töltöttem mellette, ez idő alatt megtanított minden imára, minden szertartásra. Mellette nyílt fel a szemem, és ismertem fel a nagy próféták tanításait, és kaptam rá többek között a kenderfűre is. Sok mindent átadott az tapasztalatából, de nem fejezhette be okításomat - egy borús, ködös tavaszi reggelen visszaadta a lelkét Kyelnek. A tengerben temettem el, és meggyászoltam, mintha az apámat veszítettem volna el. Elhatároztam, hogy befejezem vezeklését, hogy a lelke békére lelhessen, és új mestert kerestem, hogy magam is Antoh szolgájává válhassak. Valchumban szenteltek fel, pár nappal az Abbitflotta pusztulása után. A megalázó béke, az újabb Concordia mélyre taszította hazám önbecsülését. Tudtam, hogy feladatom van. Egy nagy tett, amiről kisgyerekként is álmodtam, ami újra felemeli Abasziszt, ami nagyobb, mint Orin Hamanneri, vagy Idelli Merres teljes munkássága. Bejártam hát a Szigetbirtokot, és ahol tudtam, segítettem, s folytattam a tanulást, hiszen jó Antoh pap holtáig tanul. Minden adományt megosztottam a szegényekkel, s hogy soha ne feledjem, miféle küldetésem van, anyám, testvéreim, a két próféta, és mesterem, Balzar Verrnon nevét is karomra tetováltattam. Mikor a Jó Aldur Karneliant orvul megölték, Tengermelléken elszabadult a pokol. Jómagam Ondur pártján álltam, és mélyen lesújtott, mikor Beris került ki győztesen a szörnyű vallásháborúból, melyet ő maga szított. Sose éreztem haragot vagy megvetést sem a Tükörmás, se más Tharr szektával szemben. Mondjanak bármit, mikor a hatalmas tenger hullámaival néznek szembe, tengeri hekkáik mögé bújva próbálnak oltalmat találni. Ugyanezekhez a hekkákhoz fordulnak, mikor jó fogást remélnek. Nekem nem kell ezernyi kisisten, hogy tudjam, a tenger lehet bár mégoly szeszélyes, nem a Káosz uralja. Csak nekünk van hatalmunk szót érteni vele. A Beris által szított vallásháború ostoba, oktalan, céltalan húzás volt, egy hatalommániás ember tombolása. És azzal, hogy toroni segítséggel győzött, senki se fogja elfelejteni neki, hogy saját népe ellen támadt, saját öccsét ölte meg, és le mernék esküdni mindenre, ami szent, hogy az apja halálában is benne volt a keze. Újra késztetést éreztem, hogy be kell avatkoznom a világ rendjébe, és ezt nem tehetem másképp, mint hogy inkognitóban a közelébe férkőzzek ennek az istentelen fattyúnak, és ha kell, a háta mögött húzzam keresztbe minden tervét. Mikor megbízható embereket keresett, rögtön ajánlkoztam. Egy év nem hosszú idő, de ahhoz éppen elegendő, hogy kiszimatoljam a terveit, és ha alkalmam adódik, hát bosszút állok hittársaimért, a népemért. A pénze pedig mehet azoknak, akiket kizsigerel. Alkoholt nem iszom, csupán esténként vízipipámban dohánnyal kevert kenderfüvet füstölve elmélkedek terveimen, és azon, miként hozhatnék békét, szeretetet, és megnyugvást a világnak. Link a hozzászóláshoz
Felon Közzétéve: Augusztus 12, 2010 Szerző Megosztás Közzétéve: Augusztus 12, 2010 MegeraObshugi - Fejvadász - Tótumfaktum, avagy a TeamMegera - suhogó pillangóTörténetem 22 éve kezdődött egy kis falucskában. Mint minden gyerek én is boldogan éltem első négy évem. A barátaimmal játszottam minden áldott nap a házimunka utánMinden reggelem ugyanúgy kezdődött, kicsit unalmas, egysíkú, de legalább megalapozta a napom és a későbbi éveimet is. Szüleimmel és bátyámmal együtt a napnak első sugaraival keltünk, így nyáron a földekre mentünk ásóbotjainkkal és szamaras szekerünkkel. Télen pedig kukoricát morzsoltunk, esetleg segítettem apámnak gallyakat szedegetni a tűzhöz. A barátaimmal egy kis bandát alapítottunk melyben Rathor 'a helyi gazdag kereskedő fia volt a vezér. Amikor tehettem velük voltam. A közeli erdőben lévő pataknál játszottunk nagyon sokat. Mindegyikünk gyűjtött valamit Rathor főként a hüllőkért volt oda, én a pillangókért rajongtam. Egy faládikában tartottam őket kipréselve. Minden reggel játszottunk, bújócskáztunk, élveztük az életünketA napjaim valószínűleg ilyenek lettek volna, egészen életem végéig, ha meg nem történik az, ami mindent megváltoztatott körülöttem. Elmentem a patakhoz játszani, elsőként értem oda .Leültem a patak szélére és vártam. Egy lepke szállt le egy közeli faágra. Sárga színű szárnyai villásan végződtek, akárcsak a fecskemadárnak és ahogy jobban megnéztem a potrohán észrevettem egy halálfejet A lepkehálómmal foglyul ejtettem.. Közben megérkeztek a barátaim is. Üdvözöltük egymást. Irigykedve nézték, ahogy szárnyait rebegteti de főleg Rathor. Emlékeim és maga az idő innentől kezdve felgyorsult. Rathor odalépett és kivette a földből a lepkehálót, levette a bot tetejéről a hálót s a magasba emelte. Kijelentette, hogy az-az övé. Kértem, hogy adja vissza, de nem tette. Igyekeztem egyre magasabbra ugrani, így sem értem el. Ellökött, elestem és magammal rántottam, belezuhant a patakba. Ettől szörnyen dühös lett, elhajította a hálót lepkéstül és nekem esett. Ahogy ért, püfölt, ütött, míg el kezdett vérezni az orrom. Igyekeztem szorításából kiszabadulni és kezeimmel valamit kerestem a talajon, amivel esetleg hátranyomhatom, hátha abbahagyja. Úgy tűnt egy pillanatra, hogy abbahagyja, de csak feljebbhúzott a partig és a fejemet a víz alá nyomta. Nem kaptam levegőt, így kezeimmel intenzívebben kotorásztam a mocsarat. Valamit megragadtam és a fejére ütöttem. Engedett a szorításból. Felkaptam a fejem, hogy levegőhöz jussak, majd felálltam.. Ahogy felállt, megfogta a hajam és tépte. Maga elé fordított és én nem haboztam, nagyobbat taszítottam rajta, elvesztette egyensúlyát és visszaesett a vízbe. Ott térdeltem a patakparton, lihegtem, fuldokoltam, szemeimet beszorítottam, hátha azzal jobb lesz. Előttem volt nagy teste a vízbe lógva. Kis idő múltán sírást, szipogást kezdtem hallani a hátam mögül, és Rathor nevének kiáltását. Megölted! Megölted Rathort!!! Visszatekintettem a patakvízére és akkor vettem csupán észre, hogy az eddig kristálytiszta víz immáron vöröslik a vértől. Ahogy nyúltam felé észrevettem, hogy vér csöpög a kezeimről. Odaléptem hozzá ésráztam, pofoztam és könnyeket nyelve kiáltottam rá, s kértem, hogy kelljen fel. De Rathor nem kelt fel többé. Gyilkos lettem.Nemsokára megérkeztek a falusiak. Rathor szülei kiborultak, anyja sírt. Elvittek a falu tanácsához. Sok szó esett arról hogy mi történt, társaimat kikérdezték, de semelyikőjük nem mondta el az igazat, mert azt gondolták hogyha kiderül, akkor otthon büntetést kapnak. Igazából teljesen mindegy volt hogy mit mondanak. Rather szülei a halálomat akarták? Két őr elvitt engem a faluból, szüleim nem akartak felőlem hallani, nem érdekeltem már őket többé, szégyent hoztam rájuk. Az őrök veszekedtek, hogy ki ontsa ki a vérem, de végül semelyik nem tette meg. Ott hagytak egyedül.Hosszú napokig bolyongtam a közeli erdőben. Elindultam egy irányba, amit a hazafele vezető iránynak véltem. Egyik reggel élelemért indultam már egészen messze jártam, mikor emberi beszédre lettem figyelmes. Mentem a hang irányába és egy kunyhót láttam meg a fák között. Az emberek zsákokat cipeltek és kiáltoztak. Leginkább a zsákmányról és a megölt emberekről beszélgettek. Azok hallatára hátrálni kezdtem, de néhány száraz faág eltört a lábam alatt. Következő pillanatban már loholtam, mögöttem a tolvajokkal. Futottam, amíg a lábam bírta, majd sarokba szorítottak. Jobbra- balra kapkodtam a fejemet, hogy vajon most mi fog történni. Úgy éreztem, hogy itt a vég. A három férfi már dörzsölte a kezeit és mocskos vigyorral a képükön közeledtek felém. Az egyik fa mögül egy negyedik csuklyás férfi is előbukkant és csupán ennyit mondott: 'Csukd be a szemeidet.? Engedelmeskedtem neki, tompa puffanásokat lehetett hallani és mikor kinyitottam ismét, akkor láttam, hogy a három alak holtan fekszik a földön. A csuklyás elindult abba az irányba, ahonnan jött és én meg követtem, megpróbáltam a legkevesebb neszt csinálni. Egy kisebb tisztásra ért és egy kis tábort vert magának. Úgy tett mintha nem lettem volna ott. Majd halk hanggal megszólalt: 'Gyere nyugodtan ide.?Több sem kellett nekem óvatosan odamentem. Odanyújtott pár darab kenyeret és egy kis darab sajtot, amit lelkesen elmajszoltam. Egy újabb kis vackot csinált, és azt mondta, hogy az enyém. Ahogy lehevertem azonnal elnyomott az álom. Rémálmaim voltak. Álmomban egy holttestek vettek körül, véres holttestek. Kezeim szintén véresek voltak, próbáltam letörölni a rátapadt vért, de nem ment. Akár hogy is dörzsöltem nem jött le. Zihálva ébredtem, mellettem még mindig ropogott a tűz, rólam pedig patakzott a víz. Sohasem gondoltam volna, hogy az a jövőm lesz, nem pedig egy rossz álom, amelyből felkelhetünk. A csuklyás alak sehol sem volt, viszont az egyik irányból hangokat hallottam. Elindultam felé, megálltam egy fa mögött és hallgatóztam. Látszólag valamin vitatkoztak, s az egyik bokornál a hold fénye valamin megcsillant, egy nyílpuskán. Elsikítottam magam. A húr pendült, majd jajkiáltás és pár lépés, majd csend. Ismét a földön hevert két holttest, de mozgást lehetett hallani, három különböző helyről. Két alak a csuklyás felé, s egy pedig felém vette az irányt. A vállára tett, megfogta a két lábam. Nem haboztam túl sokáig, elővettem tőrömet és a lapockái közé szúrtam, újra és újra, míg össze nem rogyott. Dermedten néztem az üvegező tekintetét. A csuklyás, ahogy tudott hozzám sietett, majd kivette lassan, óvatosan a szorításomból a tőrt és magához szorított. Visszamentünk a tűzhöz, és megpróbáltam aludni, de csupán forgolódtam. Felültem és a csuklyás felé pillantottam. Fehér bőre volt, tekintete hideg és rideg, szemei kékek, fülei hegyesek, hosszú szőke haja hátul lógott. Kérdezgetett mindenféléről, majd kijelentette, hogy talpraesett vagyok. Felajánlotta, hogy vele tarthatok ha akarok, én kibővítettem még azzal, hogy megtanít mindenre amit csak tud. Túl sokat nem tudtam meg róla a nevén kívül: Rinnek hívták. Reggeljeink edzésekkel kezdődtek, majd reggelivel, hisz nincs fontosabb, hogy a fejvadász állóképessége jó lenne, mert a saját élete is múlhat rajta. Mindent amit mondott megtanultam. Sokkal gyorsabban mint ahogy ő azt remélte. Kiderült, hogy tehetségem van a növényekhez és a mérgekhez. Addig tanítgatott, míg ügyességem és gyorsaságom elérte a kívánt szintet, olyan gyors voltam akár a szél és nem volt olyan ügyességi feladat amit ne tudtam volna megcsinálni. 16 éves koromba megkaptam első feladatom Mesteremtől: megmérgezni négy férfit. Dal Loandar család bérelte fel. Sajnos történtek nem kívánt események, így lőttek a kért diszkréciónak is. A 4 férfiből csupán hármat tudtam megmérgezni a negyedikkel megküzdöttem. Játszi könnyedséggel győztem le, egy mély vágást ejtettem a nyakán ahonnan végül elvérzett. A vére beterített mindent, rám is került bőven. Akkor vettem észre a vér csodálatos mivoltát. Nem tudom pontosan, hogy mi az a dolog ami megfogott benne, lehet hogy a színe, a vörösnek ezernyi árnyalata, amely minden napszakban más és más színben pompázik, de lehet hogy a szaga amely jellegzetes, enyhén sós. Jobban belegondolva az íze nyűgözött le, keserédes, sós íz, amely sokáig benn marad a számban. Mesterem mikor rájött különös érdeklődésemre megtiltotta, hogy a jövőben bármi ilyet tapasztaljon, mindig azt mondta, hogy ne leljem örömömet a gyilkolásban, ez egy szomorú tény, hogy máshoz nem értünk, de legalább ne örüljünk neki. Akár hogy is, de a férfi meghalt, én viszont, mivel az egyességet nem pontosan követtem, csupán az ígért összeg felét kaptam meg.Azóta minden feladatomat hibátlanul teljesítem, nincs olyan, hogy hibát követnék el, tanultam a leckéből. A már meglévő képességeimet erősítettem és megpróbáltam mindenre kibővíteni azt. 18. születésnapomra tűzte ki célul mesterem, hogy vizsgáztat, megállom e a helyem vagy sem. Egy idősebb nemes urat kellett eltenni láb alól. A mesterem mindent rám hagyott, hogy én csináljam, én készítsem elő a legfontosabbakat. Keresgéltem, kutattam az úrral kapcsolatban, majd kiderült, hogy többek között szereti a fogadásokat és a színházat. Utóbbinak különösen örültem, hisz a közeli színész társulat éppen tagfelvételt hirdetett. Elmentem oda, majd ahogy vártam is, felvettek. Lendületes mozgásom és szépségem elbűvölte őket. Nagy munka árán elsajátítottam a tánc alapvető mozdulatait és színészkedést. Mesterem az összes előadáson ott volt. Majd eljött a nagy nap, az öreg az első sorokba ült le és onnan figyelte az előadást. Lefizettem egy fiút, hogyha én a színpadra lépek, akkor kiabálja azt, hogy tolvaj, rabló. S vonja el mindenkinek a figyelmét. Színpadra léptem és kecsesen mozogtam a ritmusra, ahogy megbeszéltük a fiú tolvajt kiáltott, mindenki ráfigyelt, így könnyedén bele tudtam dobni a dobótőröm az öregbe. Mesterem felállt és kivette a mérgezett hegyű tőrt, majd elment. Kis vártatva én is elmentem, s még aznap lehetett hallani, hogy sikerrel jártunk. A pénzt megkaptuk és mesterem kiképzésemet késznek nyilvánította. Pár évvel később egy informátorunk -egy herbalista, aki gyakran ellenmérgeket adott el nekünk- elárult. A megbeszélt helyen nem volt senki. Meglepetésben támadtak ránk. Mesterem súlyos sebet kapott, amit nem lehetett pap nélkül gyógyítani. Sírt ástam neki az egyik fa tövében és kavicsokat hordtam rá. Darton legyen kegyes hozzá. Emlékére egy fecskefarkú, halálfejes pillangót tetováltattam a jobb fülem tövébe.A történtek arra engedtek következtetni, hogy maga a növény amit az egyik városban vettem egy igencsak különös férfitól, nem volt elég jó és hogy ő is benne van az összeesküvésben. Felkerestem, és kérdőre vontam a magam módján. Nem volt már aki visszatartson, Mesteremmel együtt a jobbik énem is meghalt. Napokig kínoztam, míg végre az összes nevet elmondta, amire csak kíváncsi voltam, majd végeztem vele mellkasába pár vonalas pillangót véstem. Halkan suhantam egyik személytől a másikig, mindegyikkel ugyanúgy végeztem egy vágással a nyakán, nesztelenül. Éjszakánként vadásztam. Ahogy hullottak egyre nagyobb hírem/hírnevem lett. Mindenki Suhogó Pillangónak nevezte a gyilkost. Rettegték félték nevem abban az eldugott porfészekben. Azt gondoltam, hogy inkább elfeledek mindent, ami a múltamhoz kapcsolódik és megpróbálok egy teljesen új exisztenciát kiépíteni magamnak, így 'hírnevemnek megfelelően- egy amazonok által is ritkán használt nevet választottam: Megera, ami annyit jelent, suhogó pillangó. A mesterem halála óta már 2 év telt el. Azóta végzem nap, mint nap véres munkámat. Méghozzá nagy sikerrel! (Az előtörténethez pillangó-tetoválás kép és díszítés tartozott. Megj. Tábor) Link a hozzászóláshoz
Felon Közzétéve: Augusztus 12, 2010 Szerző Megosztás Közzétéve: Augusztus 12, 2010 Vicon Bharass Giach-ak Jhazir Vico - Varázsló - Tótumfaktum, avagy a Team Vicon Bharass Giach-ak Jhazir avagy Szerepjáték a Varázslóval Vicon P. Sz. 3599-ben született, Abasziszban. Családja egyenes ági kyr-toroni famor vérvonal, akik hét generációval korábban kegyvesztettek lettek a Császári udvarban, így távoztak a Birodalom Szívéből. A toroni feljegyzések azóta kihalt családként hivatkoznak rájuk. A család így Abasziszban, maradék kapcsolatai révén, egy Ifinhez közeli birtokot és kastélyt szerzett. Az akkori családfő elsődleges céljának a toroni kegybe való visszajutást tűzte ki, és ennek érdekében meg is tett mindent. Gyerekeit a Birodalom nyelvére, kultúrájára és vallására is oktatta, jövedelmei tetemes részét pedig alvilági szervezetek információira költötte, valamint az apróbb "ügyekre", melyek a család shuluri megítélését voltak hivatottak visszaállítani. Vicon harmad szülött fiúgyermek, idősebb testvérei kardforgatói illetve papi pályára lettek küldve. Vicon atyját leginkább a félőrült-megalomán jelzővel lehetne illetni. Meggyőződése volt, hogy még az Õ idejében a család újra a Birodalom földjét fogja taposni, és bosszút áll vélt- és valós sérelmeiért. Viconnak is kijutott a toroni kultúra és nyelv megismerésének jó néhány aspektusa. Tíz éves korára bármikor felsorolta volna a Birodalom politikai szabályait, emellett tökéletesen értett a pénzügyekhez, a birtok ügyes-bajos dolgait is ellátta, ha atyja távol tartózkodott. Kiemelkedően intelligens és fogékony gyermeknek bizonyult, szórakozásból tanulta meg a nemesi házak címereit és a lovagi rendek jelképeit, az írást és olvasást nem művészetnek, nem csupán a kiemelkedettek számára megérthetőnek tartotta, hanem természetes, mindennapi tevékenységnek. Papnövendék bátyja könyveiből megismerte a Kyr vallást, a pórnépre gyakorolt hatását, háborúk okozóját, Császárok felemelésének és bukásának erejét. Történelmet és legendákat tanulmányozott szabadidejében, csak mert csodálta a nagy csaták leírásait, az intrikával teli mindennapokat a Birodalomban és az alvilág kulcsfontosságú szerepét. Fiatal korára kiváló diplomata lett belőle, hála a széles látásmódjának. Villámgyorsan megérezte, hogy mely frakció mit akar elérni, mik a rejtett céljaik. Atyja tudta, hogy igazi kincset nemzett ezzel a fiúval, és Vicon számára is kulcsszerepet szánt a Birodalomba való visszatérésben. Õ azonban megvetette atyja törekvéseit, mert nem látta be, hogy esélyük sincs újra toroni földre lépni. A Császár már régen elfelejtette a Giach-ak Jhazir ház szolgálatait, a Boszorkányurak pedig soha nem is törődtek velük. Vicont az vonzotta, hogy saját erőből teremtsen hatalmat, tiszteletet. Hogy egy nap úgy ismerjék (és rettegjék?) az ő nevét is, mint az Õsi Kyr vezérekét, akik hetek alatt végeztek egy-egy birodalommal. Vicon atyja biztos volt benne, hogy fia olyan eszes, hogy még a mágia bonyolultságait is képes lenne megérteni. Parancsba adta pietorjainak, hogy kerítsenek a színe elé egy "magisztert", az elsőt, aki az útjukba akad. Így esett hát, hogy a heroisztikus küldetésen levő (levelet vitt egyik helyről a másikra) dorani csatamágus (novícius, aki csupán két éve tanult) megtörten, riadtan, vérmocskosan, és megtépázva könyörgött az életéért a Giach-ak Jhazir Családfőjének. És mivel Õ kegyes volt, alkut kötött a doranival. Kitanítja fiát a varázslásra, cserébe életben hagyja. Vicon évek távlatából visszagondolva úgy véli, hogy a szerencsétlenül járt novícius életét csupán annak a szerencsés véletlennek köszönheti, hogy Õ kivételesen hajlamosnak bizonyult a mágikus technikákra, és nyitott elméjével felfogta a manaháló rezdüléseit, így egy év alatt képes lett egyszerűbb praktikákra, például tüzet teremteni. A bonyolultabb mentál és asztrál varázslatokra azonban egy évtizedet is gyakorolnia kellett. A novícius közben beletörődve sorsába, átadta a Doranban megtanult elméleti tudást Viconnak. Megtanította az alkímia, az élettan és a sebek kötözésének fogásaira, valamint legfontosabbként: a rúnák olvasására. Így Vicon, midőn betöltötte a huszonkettedik életévét nemes egyszerűséggel otthagyta a családi birtokot. Megelégelte atyja hatalmi mámorát, mellyel nem hagyta, hogy azzal foglalkozzon, ami érdekli. Éjt nappallá téve a szobájába volt zárva, és vagy mágiaelméletet kellett tanulmányoznia, vagy gyakorolnia a varázslást, kimerítve ezzel teljesen testi és lelki erejét. Vicon megpróbált kilépni atyja árnyékából, de éppen ezért enyhén arrogáns stílus jellemzi. Tudja, hogy okosabb és nagyobb tudású az emberek nagyon-nagy részénél (legalábbis akikkel eddig találkozott ), és megveti a pórt, aki nem ragad meg minden lehetőséget, hogy tanuljon, és pallérozza elméjét. Amikor csak lehet, mintegy mellékesen szakértőként hozzászól a témához, hangsúlyozva, hogy az Õ tudása jelentős. Jellemén foltokban ugyan, de megjelenik a toroni kultúra, a toroni erkölcs (azaz annak hiánya). Rasszista gondolatai nincsenek, egyenlően megveti a buta orkokat, törpéket, embereket, elfeket. Vallást nem követ, lenézi azt, aki rajong egy istenért, tudván, hogy az istenek semmit nem tesz érte. Szívesen bocsátkozik teológiai vitákba - azaz szívesen bocsátkozik bármilyen vitába - hogy meggyőzze a másikat a saját igazáról. A pénz számára egy furcsa kérdés. Eddig mindig volt, és nem fogta fel jelentőségét, ebből akad néha problémája. Ruházata visszafogott, de elegáns. Stílusában leginkább régebbi toroni divatok vonalait hordozza magán. Fegyverként csupán egy hosszúbotot tanult meg forgatni, de habár nem veti meg a fegyverforgatást - elvégre az ősi Kyr Pusztítók is fegyverrel harcoltak - csak végszükség esetén használja sajátját. Mikor elhagyta a birtokot, magával vitte a doranit is. Meghagyta az életét, hálából a tanításokért. Ifinbe ment, ahol a magiszteri tudásának köszönhetően egy Beris Dal Karneliann nevű fickóval kötött alkut, egy évig szóló tanácsadói (!) szolgálatra. (Vicon természetesnek veszi, hogy Õ Beris Dal Karneliann diplomáciai, birtokigazgatási és egyéb ügyekben szakavatott tanácsadója, és ezt a feladatát el is fogja látni! ) Link a hozzászóláshoz
Felon Közzétéve: Augusztus 14, 2010 Szerző Megosztás Közzétéve: Augusztus 14, 2010 AmonMate - Boszorkánymester - Tótumfaktum, avagy a Team(Második előtörténet, a karakter KM-i kérésre, összeférhetetlenség miatt változtatva lett. Ez az előtörténet kései beérkezése miatt már nem vett részt az értékelésben.)Bujakasa jabati! Wagwaan? Hogy én ki vagyok? A nevem Amon. Haveroknak Kay Jah. Amúgy Amon Amas Jamaal-Rashan. Stanesből. Te még sosem hallottál Stanesről? És Lungdunn szigetéről? Öcsém, hátast dobok tőled. Na elmondom, hogy ne halj meg hülyén. Ülj le, szívj egy slukkot. Ne fújd ki egyből, tartsd lent?durva az anyag, mi?Szóval - Stanes. Szülőfalum épp csak akkora, mint maga a sziget, ahol áll. Egy aprócska korallzátony a végtelen kék tengeren közepén, homokos parttal, orpolonfákkal, a Szigetbirtok legnyugatibb szélén, több napi hajóútra mindentől. Remek hely, ha vissza akarsz vonulni a világ nyüzsgő forgatagától, vagy ha menekülsz valaki elől, határozottan gondtalan, és?határozottan unalmas élet vár ott rád. Ott nőttem fel, én csak tudom. Szívd csak el, a vendégem vagy rá. Tudod, bármennyire is hangzik jól, Stanesben előbb vagy utóbb megöl az unalom. Ezért is léptem le. A szüleim, és azok szülei is jobbágyok voltak a Cayrunok szolgálatában. Mondanom se kell, rám is ez a sors várt volna. Másnak dolgozni naphosszat pár rézért, miközben alig bírod eltartani a családodat, kilenc éhes szájat etetve...hát én ebből nem kértem. Tizennégy voltam, mikor megléptem otthonról. Annyi pénz volt nálam, amennyit lenyúltam a narancsültetvény munkafelügyelőjétől, ahol dolgoztam. Saját magam ácsolta tutajon jutottam el Valchumba, ahol lenyűgözött a nagyváros nyüzsgő, lüktető élete. Éreztem, hogy itt megcsinálom a szerencsémet, végre gazdag leszek, nagy ember, és annyi lugganegat ehetek, amennyit csak akarok, nekem is lesznek szolgáim, elegáns ruhám, és senki se fog belém rúgni többet. Persze rögtön próbáltam munkát találni, de egy caito sem akart felvenni. Egy hét után jelentősen megcsappant a lelkesedésem, a pénzem elfogyott, és korgó gyomorral csavarogtam Valchum külvárosában. Aztán a sors összehozott Fiorral. Fior volt a város Supremo-jának a Keze, ő szervezte az embereket, a koldusoktól a csempészekig. Elkapott, mikor lopni akartam, de jó kedvében volt, így megkímélte az életemet. Mint utóbb kiderült, okkal tette, pár napja temették el Anto hatodik segédjét, és én éppen alkalmas voltam egy ilyen nemes feladatra. Így lettem segéd Tengermellék leghírhedtebb méregkeverője mellett, a sorban a hetedik.Anto Caldern volt a Supremo Szeme is, ő gyűjtött be minden információt, de ő volt a felelős azért is, hogy boszorkánykonyhájáról mérgekkel lássa el a Pengéket, és emellett ő felelt a szuke haska meg Szigetbirtok minden gyümölcsének a terítéséért. És nem, nem a polipdinnyére gondolok...Na ja. Mint a jobb keze kezdetben csak ki kellett vinnem néha a cuccot, és gondoznom kellett a ganjaültetvényét. Az az ironikus, hogy azért mentem el Stanesből, hogy ne kelljen másnak a földet túrni, hát itt most pont ezt csinálhattam, és még pénzt se kaptam érte. Persze nem mondom, összehasonlíthatatlan, ha a narancsültetvényen megeszel egy gyümölcsöt, vagy egy ganjaültetvényen elvágsz egy spanglit?és így a világ rögtön vidámabb és kerekebb. Idővel komolyabb dolgokat is rám bízott, és két év után már a laborjába is beengedett. Te még életedben nem láttál annyi lombikot, furcsa krémeket, bűzlő porokat, zavaros löttyöket egy helyen. El se lehet mondani - és mindennek tudta a helyét. Illetve hamarosan én is tudtam - kénytelen voltam megtanulni - mert ha ha valamit rossz helyre tettem vissza, akkor számíthattam rá, hogy rajtam próbálja ki legközelebb valamelyik főzetét. Figyeld ezt a heget itt...durva mi? Lug. Ez a barom lugot szórt a kezemre, hogy tudjam, hogyan fáj. Szóval elég kemény meló volt, de sok mindenre megtanított. Először is, bármiből kotyvasztok neked mérget. Csak egy szimpla altató kell? Megkapod! A nőd előtt akarsz fickósabb lenni? Sima ügy. Én számtalanszor bevetettem ezt egy-egy szaftos punani kedvéért?nem mintha bármi gondom lenne odalent, neeeem! Az ott rendesen működik!! De minek is bizonygatom neked, csak röhögsz, mint egy fakutya? Öt éve voltam már a segédje, ennyi ideig senki se húzta még nála. Anto úgy gondolta, készen állok arra, hogy átadjon nekem is valamit a varázshatalmából. Ha az alkimista súlyos meló, hát a boszorkánymesteri mágiához képes piskóta. Azt hittem beledöglöm, de az oktatás végére rájöttem, Anto valahol megkedvelt, és az utódának akar kinevelni. A gond csak az volt, hogy változtak az idők. A régi Supremo meghalt, az új, Fior, már rég nem volt jóban Antoval, aki így kegyvesztett lett. Amikor Pengék törtek rá, készen várta őket. Épp csak annyi haladékot tudott nyerni, hogy ki tudjak surranni a csapdából, magam mögött hagyva kilenc évet az életemből, mesteremet, azóta se hallottam hírt felőle, bár szinte biztos, hogy egy névtelen sírban végezte, vagy a tengerben, mint a Szervezet megannyi ellensége. Ifinbe szöktem, és már azon törtem a fejem, mi lehetne a következő lépés a céljaim elérésében. Mert azok bizony vannak, és már nem csak egy marék arany, de nem ám! Egy nap a világ megismeri a nevemet, és én leszek Abaszisz kibaszott Supremoja! Hogy az a nagykirály? Akkor az! Tökmindegy. Most újra profikkal hasítok, maga a megveszekedett Beris Dal Karnelian fogadott fel, szóval öcsém, nem a levegőbe beszélek. Még pár év, és a zsebemben lesz mindenki, ingyen ganja lesz, és béke, tesó. Mert ez írva vagyon?vagy ha még nincs, idő kérdése. Te nem tudom, hogy vagy vele, de ettől a naradegonni anyagtól mindig Prófétára szívom magam? Na vágunk még egyet, vaze? Link a hozzászóláshoz
Kapu Közzétéve: Szeptember 14, 2011 Megosztás Közzétéve: Szeptember 14, 2011 Meriaton, tűzvarázsló A fáklyámról kicsapó láng a csodálkozás szétfutó ráncait marta az évszázados Kulcsnár arcába. Elnyíló száján át torkába kúszó tűzkígyóm, sistergő hörgésbe fojtotta megrettenő kiáltását. A Tűzkulcsot magamhoz véve haladtam újonnan választott utamon tovább. Miért is fordultam el iskolám tanításaitól és pusztítom híveit? Talán mert van olyan tűz melyet a szív táplál. E gyarló érzés mely inkább az igéző tekintetet választotta a Tűzkobra fénye helyett. A tengertől jött karaván táncosai közül itt maradt aranysóvár anyám szőke haját, sudár termetét, lendületes szívét, apai ágon a sziklás hegyek keménységét, a bányászok mindent lassan kaviccsá morzsoló, kitartó lelkét örököltem. Szemem fénypettyes-égkékje, és mézszőke hajam idegennek számított a babonás, fekete loncsú, összenőtt szemöldökű felvidékiek között, foggal születtem, így a vajákos asszony meg se mutatott apámuramnak. Anyám leszorította hasát, hogy ne látszon az alakját 'elcsúfító? gömbölydedsége, születésem után inkább a kolostorba adott mintsem meg kelljen osztania valakivel aranyozott jelenét. Kettős természetem és szülőm által eldobott életem nyughatatlan tüzet szított lelkemben, mely már sihederként Sogron fényével világította ott is utamat ahol más a kétség sötét ködében botorkált. Meriaton azaz a napkorong kegyeltje lett a nevem a tűzpapok között. Korbelieim Útkeresőnek hívtak, ha megfejteni kellett egy régi írást, ha túl kellett élni egy halál unalmas órát, mindig rám támaszkodtak a velem egy ívású rendtársaim. Alig múltam tizenhat mikor már a legjobbak között tartottak számon a Tűzkobra szolgálatában. Lelkesedésem a tudás iránt és világra jövetelemet meghazudtoló nyíltszívűségem az emberek felé a legjobb barátommá tette az észak-keleti Sheral utolsó csúcsán figyelő kolostor tudásának őrzőjét, a Kulcsok Õrét. Engedelmével órákig kóborolhattam a karcosan-öreg fémlapokra rótt útleírások, esszék, teológiai értekezések között. Nyelveket és bölcsességeket tanulva tudásom úgy tágult, mint a láthatár a tiszta tavaszi reggeleken, mikor a Sheral fölött kelő nap fénye rohan a völgyek földjeire. A sok elfeledett, porosodó írás közt a könyvtárban találtam egy mindössze két lapból álló sorsleírást. Az egyik lapon kora egyik legszebb csábítójaként számon tartott boszorkányának élettörténete volt vázolva, a vele szemközti oldal ürességét viszont jó ideig nem tudtam mire vélni. A fényesre suvickolt lapot olybá tünt mintha tükörként használták volna. Talán a megrontott, utóbb vádolt asszony életének megelevenedése során felébredő szomorúság visszfénye tükröződhetett rajta az olvasó képmásaként. Pappá avatásom napjának éjjelén, mintegy belső késztetésre ezredjére is elővettem ezt a tükröt és ekkor megjelent rajta Õ. Nyíló rózsaként lelkemet betöltő szavának rabjaként vérem bosszúért forrt. Magamhoz csak a könyvet véve indultam a múlt e sötét titkát lezárni. A hálóterem őreit belülről kifelé könnyű volt kijátszani, de tisztában voltam vele ha kiderül szándékom, visszaút számomra nem lesz. A folyosók útvesztőjén átosonva, a templom Élet Lángja felé a végeérhetetlen lépcsőkön ereszkedve a hideg kövek fokozatosan minden erőmet kiszívták melegét vesztő tagjaimból. De a szívemben keltett halandó tűz elvitt a boszorkány mágiájától megnyúlt árnyékokba bújva az utolsó ajtóig. Ehhez a rendház fejét kivéve, csak egyvalakinek volt Kulcsa. Belépve a tiltott helyre Első Láng fogadott. - A tűz urának kegyeltjeként te lehettél volna az utódom, de itt és most nem a templom létének lángja fog kihunyni. Szavai korát meghazudtoló erővel dörögtek a természet által a sziklába vájt magmakürtő fölött. Aszott testén száraz ropogással futottak végig a sárkánybőrvarázs pikkelyei. Majd mindent elemésztő förgeteget fújva akarta elhamvasztani a fiatalkori múltja felszínre került szégyenfoltját. A Tűzcella mögöttem lévő falán, a rég elhagyott asszony mágiájától nyíló árnyékajtóba repített a múlthamvasztónak szánt varázs lökéshulláma. Megperzselődött testem lassan elmúló, mocsárba süllyedt temetőbe nyúlós vízébe csobbant. A leleményességemmel és élni akarásommal fogott gyíkokat, kígyókat, rovarokat mágiámmal sütöttem ehetőre. A ragadós, nyirkos, rothadó erdőben rákényszerültem a túlélés apró fortélyaira vadászni, halászni, és úszni tanultam meg saját káromon. Jelenemhez közeledve, a szabadulásért ebből az elevenen eltemetett létből féltucat sírrabló jövőjét felperzselve ruhát, lovat és felszerelést szerezve nekivágtam az ismeretlennek. Immáron bosszúm útját keresve. Link a hozzászóláshoz
Ali Közzétéve: December 6, 2012 Megosztás Közzétéve: December 6, 2012 (szerkesztve) Ali dervise óh, ha én egyszer olyan csapatban játszhatnék, ahol csak feleennyire foglalkoznak az előtörténetekkel mint az ide írók... következzen az én kóbor dervisem története: Testvérem! Alig pár hete hogy hallottam felőled, és Dzsergah azóta egy szemhunyásnyit sem hagy nyugodnom. E levelet is azért vetem papírra, hogy időm ne töltsem tétlenül, s gyorsabban teljék, mígnem egyszer végre felkél a nap és Galradzsa ismét fényességes arcával tekint földünkre. Indulásom előtti utolsó éjjelem ez, pár napja kértem engedélyt eltávozásomra rendünk Imámjától, és ő nagy kegyesen engedélyezte, hogy felkutathassalak, bárhová is vezessem utam, míg megtalállak. Már legelső emlékképeim is innen, Dsidonból peregnek lehunyt szemeim elé, az első lépéseim is itt tettem meg, egy ódon épület hűvös falai közt, Galradzsa Öklének egyik árvaházában, mit egy régi katonai laktanyából építettek át rendünk alapítói, valamikor, pár emberöltővel ezelőtt. Emlékszem az öreg Vak Barraghra, kinek bármely meséjét bármikor felidézem, amit a parázstartókkal sejtelmesen bevilágított hálótermünk félhomályában mesélt nekünk esténként, volt, hogy egész éjeken át, míg álomba nem szenderültünk. Óh, mily csodás történetek voltak ezek, a messzi déli sivatagról, dzsinnekről, ifritekről, a Rúkh-madár ezernyi kincséről, gyönyörű huri hercegnőkről, a baldeki rózsakert milliónyi virágjáról! E meséket hallva sokszor elgondolkodtam, mily jó is lenne egyszer eme csodák földjére lépni, bejárni a nagyvilágot, száz csatában győzedelmeskedni a gonosz Kosfejű csürhéin, kik népünk legfőbb ellenségei a délvidéken, de azt hogy ily cél vezérel majd, mikor útra kelek, álmomban sem gondoltam volna. Sosem szerettem unatkozni, ha tehettem pár barátommal mindig kiszöktünk az árvaházból, hogy a városban keressünk kalandokat, és bizony gyermekfővel láttam olyan dolgokat ezeken az estéken, amiket sokan még megőszült fővel sem mondhatnak el magukról… Láttam, hogy a világ sok fájdalommal, igazságtalansággal súlyt az elesettekre, és ez elszomorított, mert a mesék világában végül mindig a jó kerekedett felül, de ez a valóságban nem így volt. Buzgón igyekeztem nevelőink tanításainak megfelelni és segíteni a rászorulókon, megvédeni a kisebbeket, mikor az erősebbek elsarcolnák az utcán talált garasaikat, vagy mikor csak úgy elpáholnák őket, a szórakozás kedvéért. Egy idő után mindig engem kerestek, mikor valami nyűgjük volt, és sokszor tanácsot is kértek tőlem, ha valamiben nem voltak biztosak. E buzgóságom terelt végül Galradzsa Öklei közé is. Történt, hogy már siheder koromban, épp a várost jártuk mikor egy itatónál éktelen kiabálást, sikoltozást hallottunk, és odafutván, mikor átfurakodtunk az embertömegen, egyik nevelttársunk, a sánta Garib teste épp akkor hanyatlott a homokba, a fölétornyosuló, vagy három-négyszerte akkora férfi ütései nyomán. „Eme kölyök megpróbált meglopni - mutatott érméktől dagadó pénzeszacskójára - így amit kapott, megérdemelte!” Ismertem Garibot, tudtam, hogy nem tenne ilyet. Felkaptam a homokból egy jókora követ, és a férfi felé hajítottam tehetetlen dühömben. Kiváló dobás volt, bezúzta a koponyáját, a behemót meghalt, még mielőtt a homokba huppant volna. Ezután futásnak eredtem cimboráimmal a sarkamban, pedig ők nem is tettek semmit. Később kiderült, hogy az illető az emír katonája volt. Nem voltak túl jók a kilátásaim, aki az emír embereire kezet emel, az halál fia mifelénk. Tudtam, hogy eljönnek értem, és este mikor rettegve feküdtem ágyamban, valóban kitárult hálótermünk ajtaja, és belépett rajta szeretett nevelőnk és tanítónk, a Nagyszívű Fáid testvér, és egy zord, fehér tunikát és emámét viselő szikár férfi, oldalán mesterien megmunkált pengékkel. „Kerestek téged! Azt mondtam nekik, hogy még nem tértél vissza. El kell menned. Õvele.” – bökött a mellette álló fegyveresre. Nem tudtam ki az illető, de tudtam kiket képvisel. Galradzsa Öklei gyakran toborozzák tagjaikat az általuk fenntartott árvaházakból. A férfi később Okanként mutatkozott be, és vált Első Tanítómmá. Még azon az éjjelen elhagytuk az árvaházat ahol felnőttem, és pár hét alatt bejártuk a Quiron - pentád városait. Ez idő alatt sokat tanultam Okantól, megtanította nekem az imákat, miket oly szívesen hallanak isteneink felszállni híveik ajkáról, megtanultam hogyan áldozzak a vízből, az élet kulcsából, mely a legnagyobb becsű dolog a sivatagban, százszorta fontosabb bármely gyémántnál, zafírnál, smaragdnál. Megtanított a Quironeia térségében leggyakoribb nyelvek alapjaira is, mit később tovább tanultam, és adott pár leckét pusztakezes harcból is, hogy megvédhessem magam a sivatagban. Elmondta, ha valóban szeretnék Galradzsa ökle lenni, azt bizonyítanom is kell, méghozzá egy hónapos böjtöléssel, a Porsíkságok mélyén, teljesen egyedül. „És ha mégsem akarok Galradzsa ökle lenni?” – kérdeztem. „Akkor visszaviszlek az emír karmai közé, és segédkezek a bitófád felállításában!” - mondta nevetve, hisz tudta nincs is nagyobb vágyam annál, mint hogy olyan lehessek, mint ő. Mikor úgy érezte itt az idő, ismét Dsidon felé fordultunk, de jó pár napi járóföldre, a néptelen sivatag közepén megállt, leparancsolt a lóról, egy tarisznyát és egy vizestömlőt dobott felém és e szavakkal búcsúzott: „Galradzsa, Doldzsah és Dzsah pillantása segítsen, járjon át az Õ szeretetük, tárd ki szíved kapuját őelőttük és találd meg belső békéd, mely megmutatja hová is vezet az utad, és tudni fogod, ha sikerrel jársz, mert ők jelet küldenek majd akkor! Egy hónap múlva érted jövök!” Azután elindult, és eltűnt a délibábban. Úgy tettem, ahogy tanultam: leterítettem imaszőnyegem, rákuporodtam, és zsolozsmázni kezdtem az imákat mindhárom istennek, arccal a messzi déli sivatagban, a Taba el Ibarában álló Kuf’Raad Nagymecset irányába fordulva. Így tettem egész napokon át, egy kevés datolyával, rizzsel, és pár korty vízzel csillapítva éhemet, este pedig áldoztam ivóvizemből őnékik és eljártam a Kjamil Ketih, a nagy pusztai sasok táncát a lenyugvó nap előtt, és felkészültem a metsző hideget hozó éjszakára, mikor a sivatag megelevenedik és a csillagok millió gyémántként ragyognak az égen. Így ment nap-nap után, nincs emlékem semmiről, csupán az ürességről, amit magamban hoztam létre, hogy az istenek belém költöztethessék lényegük apró szikráját, ha érdemesnek találnak rá. Már nem tudtam hány nap telt el, mikor egy este a napot búcsúztattam és a vörös holdat üdvözöltem táncommal, mikor éreztem, nem vagyok egyedül. Megálltam és kinyitottam a szemem: egy udzsalar állt előttem, a sivatag császára, hatalmas, éjfekete párduc. Nem mozdult, csak annyit tett, hogy lábait előrenyújtva lefeküdt elém, és közben végig a szemembe nézett. Tudtam mit jelent ez, éreztem a tekintetéből sütő bölcsességet, mivel Dzsah ruházta fel, a ravaszságot, mit Doldzsahtól kapott, és Galradzsa erejét, mi egész testét átjárta, és átragadt rám is, mert Õ így akarta. Letérdeltem elé, és imádkozni kezdtem, fogadalmat tettem, hogy betartom isteni törvényeiket, hogy életem az ő útjaikon járom végig, hogy harcolok a sötétség ellen, és megsegítem az arra rászorulókat. Mikor végeztem, és felnéztem, az udzsalar már nem volt ott, feloldódott tán a rámszálló éjben, és én mosolyogtam, mert tudtam, hogy érdemesnek találtattam a kegyre, hogy őket szolgálhatom! Felálltam és elindultam Dsidon felé. Galradzsa Ökleinek rendháza a város előtt másfél napi járóföldre feküdt, ahol a Porsíkságok és a Holtmocsár kezdődik, és a tájat füves puszták, szavannák váltják fel. Növendék vált belőlem, egy a sok közül, nem egyedül voltam már ki kiáll a bajbajutottakért, egy egész rend ragadott jatagánt, ha sakálok fenyegették Galradzsa nyáját. Sokat kellett tanulnom, elmém fényességét palléroznom, és embert próbáló feladatokkal megacéloznom akaratom, megerősítenem hitem. Megtanítottak szent fegyverünk, a páros jatagánok forgatására, mi hitünk legfőbb jelképe, és a dervisek egyetlen féltett kincse. Egyetlen, mert megtanultuk, csak akkor ér valamit az aranytallérok csengése, ha nyomán szegények kacaja szólal. Megtanultuk, hogy az élet szent dolog, ki elveszi, a sajátjáéval fizet érte. Egy tartozásom már volt Galradzsa felé… Okannal csak kevésszer találkoztam, mindig úton volt, de hallottam, ha itt járt mindig érdeklődött felőlem. Két év telt el, mióta átléptem a rend kapuját, éppen a reggeli szertartásos mosdásomra készültem, mikor kopogtattak kicsiny szobám ajtaján. Okan volt az: „Eljött az idő! Készülődj gyorsabban!” – mondta. A szívem a torkomban dobogott. Hát eljött a nap, dervissé avatásom napja, amit már annyira vártam! Felöltöttem hát ládám mélyén féltve őrzött öltözékem, a dervisek által hagyományosan viselt fehér tunikát és emámét, mit minden növendék megkap már első napján, de először csak felavatásakor viselheti, mikoron a nap ragyogó fényénél rendházunk Imámja, a Nagytiszteletű Ibn al Said Malafi, kinyilvánítja isteneink akaratát, és a növendék elméje eltelik az isteni erővel, miután teljes jogú rendtaggá, dervissé válik, Galradzsa katonájává. Az élmény letaglózó erejű, eksztatikus érzéssel söpört végig rajtam, úgy éreztem testem bármily fájdalmat elviselne, bármily kínt lebírna, mivel csak a sötétség erői próbálnának megtörni. Fáradtan, de mégis boldogan vettem át Okantól a saját szent fegyvereimet, és kötöttem oldalamra fogadván, csak annak ontom vérét vele, ki igazából rászolgált. Ezután a szolgálat évei következtek. Jártuk a sivatagot vagy a mocsarat, hogy bajbajutottakra leljünk, megfékeztük a vidékre bemerészkedő vadakat, felkutattuk a rejtőző gonosztevőket, kik gyakran kerültek ki az alcarai söpredékből, olyanok kiket még ők is üldöztek, ezért kellett elbujdokolniuk. Igyekeztünk kevés esélyt adni nekik, és bizony az én újonnan felszentelt fegyvereim sem maradtak sokáig szűzen, hamar beszennyezte őket a hitetlenek vére. Ezek mellett sokszor segédkeztünk rendünk kórházaiban a felcserek mellett, celebráltunk temetéseket, házasságkötéseket vagy karavánokat, utazókat kísértünk, ha erre vetette őket a sors. Egy ilyen alkalommal egy messzi földről érkezett tehetős kalmárt kalauzoltunk át a Holtmocsáron Alcara felé. Nem volt egyedül, voltak fegyveresei is, de ismeretlen volt számukra a vidék, így aranyaikkal támogatták rendünket, és pár vezetőt kértek csupán cserébe hogy minél kisebb veszteséggel vészeljék át az utat. Volt vele egy nő is, valami ágyasféle, aki mikor meglátott furcsán nézett rám, és kérdésemre elmondta, hogy látott már engem, és érdeklődött, hogy hogyan kerülök én ide a nagy tenger túlpartjáról. Biztos volt a dolgában, hiába próbáltam meggyőzni, hogy ez lehetetlen, ő váltig állította, hogy én voltam, vagy ha nem, hát az ikertestvérem. Ekkor hasított belém a felismerés: családi gyökereim nincsenek, bármi történhetett velem mielőtt az árvaházba kerültem, akár egy testvérem is lehetett, kit másfelé sodortak az élet hullámai. Azóta jó párszor álmodtam már erről, és hogy ha igaz ez, akkor fel kell őt kutatnom, hogy megoszthassam vele emlékeimet, hogy ezek után együtt járhassunk Galradzsa útján, hogy együtt zarándokoljunk el délre az abadanai Kuf’Raadba, áldozni isteneink dicsőségére, kik újra egy útra tereltek minket. A gondolatokat tett követte, elhatároztam, hogy útra kelek. Tanácsot kértem Okantól, és ő azt mondta: „Egyszer mindannyiunknak el kell indulnunk, hogy megtaláljuk igazi célunkat Galradzsa ege alatt!” Felkészültem hát az útra, mely a Sinemossán át egészen a sötét Toron határáig vezet, Dagh Pietten városába, egy zsúfolt kikötővárosba, ahol az idegenek is nagyobb számban fordulnak meg, lévén rengeteg kereskedő rendelkezik lerakattal, és egyéb érdekeltségekkel a városban. Levelem lassan a végéhez ér, már a nap is fent ragyog az égen, első úticélom az őrültek városa Keanor, ahonnan elvtestvéreink, a daerimi Szürke csatlósok városába visz majd lovam, ahol végül egy Hesterdanba tartó hajóra fogok szállni. Zárom hát soraim, még el kell búcsúznom testvéreimtől, és fogadalmat tennem: visszatérek közéjük, és megosztok velük mindent, mit Galradzsa utam során látnom enged! Ali Reuf-Kerim, a Sziklával Sújtó Szerkesztve ekkor: Január 18, 2014 , Antail által Link a hozzászóláshoz
Sneer Közzétéve: Augusztus 20, 2014 Megosztás Közzétéve: Augusztus 20, 2014 (szerkesztve) Tao és Rajmi munkatársaikról szóló írásainak felhasználva készült ez a csapat leírás:Toroni tükörrészlet Eweil Hoton renegát fejvadász könyvébőlKalandozótársakról szólvaBaranai Garras–Al Haddabi harcos,rabszolga kereskedő A csapat felderítője. Tipikusan demonstrálja a dzsad kultúra rossz védjegyeit. Állandó feszültséget okoz a csapatban. Hasznosnak csak a sivatagban bizonyul illetve a törpe és az ork járatokban. Mindenhol elől megy. Ezt megfejeli azzal, hogy természetéből fakadóan mindig rendkívül előzékeny és kedves amikor osztozkodásról van szó. Emiatt még én érzem magam rosszul amiatt, ha több jut nekem csapatvezetőként. Eleinte azt hittem, hogy hazája szokásai, eltérő kultúránk miatt nehéz vele együttműködni, aztán rájöttem,hogy egyszerűen csak idióta.Akimi Eda-Fiatal kis enoszukei tolvaj lány. Nagyszájú, hangulat-ingadozó,minden pletykát ismer. Erionban kiváló helyismerettel rendelkezik. Mindenről van véleménye, mindenkivel jóban van a csapatba, még Garrassal is. Álcája az összeszedetlenség. Vidám és jó felfogású csaj, akivel már csak azért is érdemes jóban lenni, mert az Antisson is képes gyilkolni. Nem hiába tud mindenkiről mindent. Sajnos ezt sokszor ki is kotyogja.Dorghall-150 kilós, buborék fejű barbár, hosszú fekete hajjal. Ránézésre rukh és warg húson nőtt fel, a hóna alatt pedig mindig rejteget egy pár szárított húst. Állandó útitársa két harci kakas. Hétvégén mindig azt eszi meg amelyik veszít az aznapi harcban. Jól főz saját maga és a rabjaink bevallása szerint. Én párszor kóstoltam az ételét aztán megtanultam főzni. Na nem tőle. Általában nem húsmentes ételeket készít, de azokat zöldségágyon. Üdítően hat, ha olykor humanoidokat húz nyársra, az legalább vicces. Viseletének fő jellemzői a byzon bőr fekete ágyékkötő és a hatalmas Sheral bakancs, amit szigorúan kaktusz pálinkával tisztít.Egy műveletlen de intelligens korgról van szó, a csapat legerősebb és minden tekintetben legnagyobb oszlopa. Hatalmas kerek arca van, a humora ütős, így viccein egész jókat szoktunk derülni, kár hogy kicsit rosszul beszéli a közöst. Hacsak teheti éjszaka őrködik, napközben a lován vagy a szekerünkön alszik. Az elvállalt küldetések, munkák megbeszélésein rendszeresen az asztalra bólint.Kétbalkezes Larad-Velem egykorú aszisz srác. Unalmas, mert a neve ellenére egyáltalán nem ügyetlen. Semmi rosszat nem tudok mondani róla ,gladiátor létére tök normális, kedves és értelmes ember. Ha nem lennék én a csapat vezére bizonyosan ő lenne az. Nagyon hamar beilleszkedett a csapatba. Valószínűleg elszökött rabszolga, de mivel még senki nem jelentkezett érte, ebből még nem származott bajunk.Gor-Fiatal erioni srác, aki minden nap úgy néz ki, mint aki most érkezett másnaposan Torozontól egy jó kiadós kocsmabunyóból. Kopaszra nyírt fején hatodkori körszakállat visel. Bakancsára a rárakódott sár, arcára a mogorva arckifejezés jellemző. Még nem nagyon láttam mosolyogni. Soha nem rejti véka alá a véleményét, ami elég sűrűn szokott problémát okozni. Diplomáciai képességei ritkán haladják meg egy ork szintjét. Amikor nemesi rangot kaptam Ifinben, elvből ellenkezni kezdett, hogy ő nem veszi át a nemesi iratot és nem jön el az ünnepségre. Õ szegény legény volt és marad is. Milyen hős lenne már nemesként! Erionban kiröhögnék érte (amikor megtudta, hogy csak én kapok rangot valójában akkor egyből megkönnyebbült). Átlagosan 2-3 naponta van egy kiabálós veszekedése Garassal vagy velem. Az egyetlen ok, amiért megússza, hogy kihajítsam a csapatból, az az,hogy rohadt jó varázsló.Beda Borzay: erigowi öregúr. Mindenhez ért, egész nap olvas, ha nem kell harcolni. Hangsúly az egész napon van, éjjel gyertya fénye mellett rontja a szemét. Krad papnak tanult, de találkozott Ranagol tanításaival és megtért. A gyakorlati dolgokhoz nagyon jó érzéke van. Jelmondata:Kiemelhetnélek ,de minek segítsek ha nem vagy rá érdemes? Ha végzünk egy munkával újat keres. Persze mindig valami régi kódex vagy irat után kell kutakodnunk érdekes módon!Bressami Khilf, Borzay tanonca. Mindenről önálló véleménye van, annyira hogy Dorghall csak Beda hangjának hívja. Mindig az éppen aktuális megbízatással van a legnagyobb baja. Túl sokat beszél. Olyankor is ha nem kérdezem. A barbárt ilyenkor megkérem, hogy verje meg, na olyankor egy napig kussol. Csak azért él még, mert talpon marad az óelf és aquir szavak elhangzásakor is. Saját magam is szemtanúja voltam ennek (szerencsére fültanúja nem). A paplovag szerint az ősei között gnómok voltak a gyereknek bár ez nem látszik rajta. Marha nagy pontossággal használja a fúvócsövet, de a mérgekhez meg nem értannyira mint szeretném.Dreonnar a zöldfülű boszorkánymester egy hete van a csapattal. Azért nem kérdez, hogy ne nézzem hülyének. Mindig megkeresi a legtávolabbi széket a kocsmában Ezzel azt remélve hátha kimarad a bunyóból Õ az aki képes elhívni naivan sörözni, és utána egész éjjel valami hülye démon megidézésével traktál ilyenkor beszámíthatatlan.Morgissa a törpe vénlány: Semmi se jó, főleg ha új és emberek készítették. Történeteit már az első mondatából folytatom. Õ a kabalám. Első harcom során mentettem meg az életét azóta nem tudom levakarni magamról. Mondhatnám a szolgámnak is, de igazából a hátvédem. Kiválóan bánik a nyílpuskával, Egy tegeznyi vesszővel már sokszor megfordította a vesztes csatáink kimenetelét. Igazából bármikor nézünk rá jókedvünk támad,mert annyira ronda szegényem.Pisszi Hooka saját állítsa szerint corma-dinai boszorkány: Neked bármi bajod lehet. Õ megélt rosszabbat. Ha régi az a baj, ha új az a baj. Ha valaki szeretne valamit, arról lebeszéli, hogy azt ő nem is szeretné. Minden mindig rossz és csak rosszabb lesz. Kócos vörös hajával azonnal felismerhető a piacon vagy a Elana szentélyben. De miért ilyen? Shadonban többször is megkínoztak már és háromszor sikerült megúsznia a máglya halált. Igen jó a szakmájában, még arról is meggyőzött hogy üssem arcul Alidax úrnőjének ágyasát.Tény, hogy gyorsan tud futni ezt akkor is bizonyította. Beda szerint amazon volt az anyja.Hogy mi a közös bennük? Az, hogy mindegyikük szereti a kalandokat, ahogy én is. Ennek a díszes társaságnak vagyok a gatyábarázó problémamegoldója és irányítója. Még szerencse,hogy jól keresek rajtuk, mert különben már fogadós lennek valahol a nagyvilágban. Szerkesztve ekkor: Szeptember 1, 2014 , Sneer által Link a hozzászóláshoz
Felon Közzétéve: November 14, 2014 Szerző Megosztás Közzétéve: November 14, 2014 Mel / MelissaTAO - boszorkány 6. tsz - Búval baszott őzgidák - TT2010FONTOS:A csapattárs játékosok SEM ismerik Mel előtörténetét. Úgy tudják, hogy a karakter férfi, a karaktereiknek az apja.Északi származású, kevert vér (háromnegyed részben erv, negyedrészt gorviki) nő.Melissa árván, Erigow koldusai között töltötte gyermekkorát, szüleit nem ismerte. 8 évesen kiemelte az utcagyerekek sorából egy tehetősebb nemesasszony, ő ezt természetesen hatalmas szerencsének tartotta akkor. Nincs több nélkülözés, nincs több megaláztatás, minden nap friss kenyér... ezt látta benne. Az, hogy egy anyát is kapott mindemellé, az igazi főnyereményt jelentette.Valóban anyát kapott a nő személyében, bár kissé másmilyet, mint amire számított. Signora Ewerina egy szűk körű, laza kapcsolatokat ápoló boszorkányszekta várományos nagyasszonya volt, és Melissát is a szekta teljes jogú tagjává emelte 17 éves korában.A szekta alapelve az anonimitás és az egyén biztonsága volt, az összetartás csak másodlagos. Emiatt Melissa sosem látta a többi tagot, csak neveket hallott, és sejtése szerint azok sem voltak igaziak. Nevelőanyja, Ewerina is csak néhány tagot ismert személyesen, a többség kiléte még a legmagasabb vezetők előtt is ismeretlen volt. Ennek köszönhetően Melissát senki nem ismerte a szektában az anyján kívül.22 éves volt, mikor Ewerinát meggyilkolták. Fogalma sem volt sem az indokról, sem a tettesről, csak egyet tudott: akárki is ölte meg, bizony jó oka volt rá, és ha képes volt eljutni egy ilyen nagyhatalmú boszorkányig, akkor rendkívül veszélyes is.Voltak találgatásai, de semmivel sem tudta alátámasztani őket. Ugyanúgy pályázhatott valaki a szektán belül a pozícióra, mint ahogy egy külső boszorkányvadász is lehetett a gyilkos. Akárhogy is számolgatta, mindig ugyanarra jutott: vajon tudnak ő róla is? Lehet, hogy a következő? Melissa még aznap eltűnt Erigowból, minden cókmókjával együtt.Tartott attól, hogy esetleg üldözik, ezért álruhára váltott. Egy egyedül utazó nő feltűnést keltett volna, ekkor játszott először huzamosan férfiszerepet.Évekig vándorolt, sosem maradt meg egy helyen huzamosabb ideig. Belé rögződött az óvatosság és az elővigyázatosság, csakúgy, mint a gyakori helyváltoztatás. Eközben természetesen fenn is kellett tartania magát, pénzt kellett szerezni... csak egy lépésre volt a kalandozók élete, mely útra végül húszas évei közepén lépett.Fiatalkorában sok bakit elkövetett, ezek közé – ha lehet ilyet bakinak nevezni – tartozik három teherbeesése és szülés után a gyermekek magukra hagyása is. Mindhárom gyerek érdekkapcsolatok nem kívánatos járuléka volt, mindhárom kapcsolat megszűnt a gyerekek születése után, és mindhármat elhanyagolható mértékű lelkiismeret-furdalással magára hagyta. Minden esetben elintézte, hogy egy gyereknevelésre hajlandó nőhöz kerüljenek, így volt a legkönnyebb mindenkinek: a gyerek jól járt, mert nem anya nélkül nőtt fel, a pótanya jól járt, mert kapott egy gyermeket (aminek megszülésére maga nem volt képes) és mellé nem kevés pénzt, végül Melissa is jól járt, mert saját maga előtt is igazolható módon „jó helyen” hagyta a gyerekeket, nem jelentettek többé problémát az ő zűrös életében.Melissa vígan élte önzőnek mondható, fényző életét évtizedeken át anélkül, hogy hátrahagyott gyermekei egy pillanatra is megfordultak volna fejében. Egy idő után már felhagyott az óvatos, folytonosan helyváltoztató életmóddal, és megtelepedett egy erigowi gróf oldalán. A kényelmes, könnyű élethez, gondtalan mindennapokhoz gyorsan hozzászokott, ám hónapok múltán unalmassá vált, ezért valamivel fel kellett dobnia az izgalmakhoz szokott életét. Először önképzéssel próbálkozott, könyvtárak böngészésével próbálta lekötni idejét. Egy idő után ez is kevésnek bizonyult, ezért elkezdett szeretőket tartani, és álruhában éjszakai életet élni. Egy időben egy Morgena-papnővel is összeállt, kapcsolatuk gyorsan érdekszövetséggé fejlődött, de a papnő korai halála miatt viszonylag korán véget ért. Férje természetesen mit sem sejtett ezekből, hiszen teljesen Melissa befolyása alatt állt.Így már teljes mértékben élvezte az életet. Megvolt az anyagi függetlensége, nemesasszonyként a tisztelete, a hatalma, és árnyékéletéből fakadóan a mindennapi izgalma is. Férjét kedvelte, de sosem szerette igazán, így nem esett nehezére ezt az önző, habzsoló életet folytatni.Közel két évtized után szakadt meg az aranyélet. Összeakadt egy kolleginával, egy másik boszorkánnyal, aki az övéhez hasonló, parazitaszerű életet élt egy másik nemes mellett. Egy idő után felismerték egymást, bizalom hiányában együttműködni nem tudtak, mindketten attól féltek, hogy a másik idővel lebuktatja. Hogy ezt megelőzzék, lebuktatni sem merték a másikat, nehogy akkor t is magával rántsa. Rendkívül bizalmatlan helyzet alakult ki, amiben rövid id után Melissa már aludni sem mert nyugodtan. Sejtette, hogy a másik boszorkány is hasonlóan van ezzel... nem volt más hátra, egyiküknek mennie kell.Melissa magához ragadta a kezdeményezést, és egy alkalmas időpontban felkereste a wiccát. Sikerült megölnie őt, ám nem minden úgy alakult, ahogy szerette volna... a boszorkány a halálán megátkozta gyilkosát.Melissa, maga is boszorkány lévén, hamar kiderítette az átok mibenlétét: lassú lefolyású, gyötrelmes végezetű halál. Szembesült azzal, hogy neki nincs ereje tenni ellene, magánál nagyobb hatalmú boszorkányt pedig nem ismer. A papok gyógyítóereje jöhetett még szóba, ám mivel tisztában volt egyaránt az átok rendkívüli erejével, és a Morgena-papnőtől tanultak alapján egyaránt a papok mágiájával, tudta, hogy csak kivételes hatalmú főpapnak lenne esélye kipurgálni az átkot belőle. Ilyet pedig sem megfizetni, sem rávenni nem tudott volna.Csupán egy hónapot tudott még otthon, férje mellett maradni. Ennyi idő kellett neki jövőbeli halálának elfogadásához, életének átértékeléséhez. Egy hónap alatt új ember lett belőle. Megunta az élvezethajhász életmódot, a gondosan felépített, könnyű életet. Hirtelen értelmetlennek tűnt az egész annak tudatában, hogy talán egy éve van még hátra Yneven. Rádöbbent, hogy légvár az élete, amiben semmi valódi nincs.Fél emberöltő árnyékából hirtelen eszébe jutottak elhagyott gyermekei. Kíváncsi lett, hogy mi lett belőlük, vajon élnek-e még. Utánagondolva rájött, hogy semmit nem hagy maga után Yneven... csak őket. Elkezdte foglalkoztatni az élet értelme, a halála után a világnak hátrahagyott lábnyoma, és a család gondolata. Döntött. Manipulált férjével elhitette, hogy meghalt, és eldobta jelenlegi életét. Felkutatta gyermekeit...és meglepődött.Mindegyik élt, mindegyik feltalálta magát az életben, ám nem úgy, mint ahogy számította. Ugyan új anyát azt kaptak helyette, de apa nélkül, vagy pótapa mellett nőttek fel. Három teljesen különböző, szeretnivaló, ám megközelíthetetlen gyermeket látott. Biztos volt benne, hogy anyaként nem is fogják elfogadni, mert az világukban nem ő az anya, hanem aki felnevelte őket, és egész életükben anyjukként ismertek. Ha így próbálkozik, minden bizonnyal kudarcra van ítélve.Másképp kellett hát taktikáznia. Lelkiismeretfurdalása volt már előre, hogy új életet akar kezdeni, és azzal kezdi, hogy becsapja a saját gyerekeit? Kénytelen volt. Az egyetlen úton közelítette meg őket, amit el tudott képzelni: apjuk nem lévén, az eltűnt édesapa képében, Mel néven kereste fel őket. Az, hogy soha nem látott, és most már teljesen más szemmel nézett családja mellett lehetett, furcsa, korábban soha nem érzett boldogságérzettel töltötte el. Ha csak félig igaz a velük töltött idő, neki az már elég. Érezte, így készen lesz meghalni, ha eljön az ideje.Addig pedig játszani kell Melt, a lelkiismeretfurdalásos, visszatért Apát. Így – még ha nem kevés ferdítéssel is – elfogadták családtagként.No nem elsőre, nem... Link a hozzászóláshoz
Felon Közzétéve: November 14, 2014 Szerző Megosztás Közzétéve: November 14, 2014 Myrra Igran Venes - fejvadász 5. tsz - Búval baszott őzgidák - TT2010Itt ez az alak, ez a magát apámnak valló férfi. De mit is akar tőlem tulajdonképpen? Mit vár tőlem? Örökség… Hát nem is tudom. Itt van még ez a nő, meg ez a másik férfi. Mit akar tőlünk? Versenyt? Most tényleg versengnem kell velük? Nem tudom, hogy érdemes-e. De persze ott a pénze, az örökség. Megváltozhatna az életem. Későbbi időkre összegyűjthetnék valamennyit magam számára, megvalósíthatnám a terveimet. Sajnos a megélhetésemet nem biztosította a klán. Akár kiépíthetnék újabb kapcsolatokat, mert a pénz, persze ha elég sok, vagy közvetetten, vagy éppen közvetlenül, de mindenkit szóra bír, baráttá, vagy éppen szeretővé tesz.- Gyógynövény főzetet, gyümölcslevet? Hahó, kérsz egyáltalán valamit? - kérdezi furcsa szemekkel rám meredve a fogadó - ahol éppen megszállunk - vézna kocsmárosnéja.- Én….őm…valamilyen édeskés virág főzetéből kérnék, de nem sokat, kevéskét - mosolygok vissza rá, mint aki nem értené, hogy miért is tekint rá furcsán valaki. Pedig okkal nézett érdeklődően, hiszen ki tudja mennyi ideje merengek, szoborként magam elé tekintve.Sötét van. Ez az este sötétebb, mint általában. Gondoljuk csak végig ismét, nehogy bármi is hiányozzon. Minden zárva, reteszek eltolva. Ajtókilincsének érintésére ébredni fogok… Igen, ez rendben. Ablak biztosítva. Fegyverem bal oldalamon, hogy keresztben átemelhessem, ha a pillanat úgy kívánja.Odakint egyetlen csillag fénye sem látható, az ég egészét felhők takarják.Olyan sötét van, mint azon az éjjelen. A biztos és felesleges halálba küldték, azok akikben bíztam. Mindenki találkozik Isteneivel egy napon, eléjük kell járulnia, hogy döntsenek sorsa felett. De ilyen halált, ilyen értelmetlent, mely hiábavaló volt, s ezt ők is tudták. Nem a halál tudatával vagyok képtelen megbirkózni, hanem csak azzal, ha értelmetlen az. Máskülönben, mégis csak az anyám volt. Hát persze, hogy megtörtem nem is értem, mit vártak? Szerintük ez lecke, hogy kíméletlenebbé válljak. Hát megkaptam a leckét. Már semmi sincs, mi fontos nekem.- Friss almát tessék – kiált fel egy hang. - Itt a mézédes datolya, dzsad ínyencség – hallani másfelől.A reggeli piac hangja semmivel sem téveszthető össze, lehet az délen vagy északon. Illatok és szagok, attól függően, hogy éppen mely részén járunk. A zaj mindent átölel, nincs egy nyugodt, csendes pont sem. Errefele sincs ez másként.- Azt nézd - szólt hozzám Nolefa.Két kutya volt. Tekintetüket le sem vették egymásra. Meredten néztek, s csak azt várták, hogy melyikük pillant félre hamarabb. Acsarogtak egymásra, ha harcra kerül sor feltehetőleg halálig fog tartani.Emlékszem, így néztem én is farkasszemet azzal a férfival. Valamelyikünknek halnia kellett, tudtam, hisz elvétettem a legnagyobb. Felfedeződtem. Testem megmerevedett. Képtelen voltam bármit tenni, de szemem még a megingathatatlanságomról árulkodott. Most odakerül ő is, mint az édesanyám, egy másik világba. És megint csak az anyám, megint csak ez járt a fejembe. Már megint hibázok, megint. Egyet már így is elnéztek, de ez a második. Képtelen vagyok koncentrálni azon éjszaka óta. Mintha minden tudásom, minden, amit tanítottak nekem, semmivé foszlott volna. Összeroppantam. Lagosom kezdett tenyerem bőrétől eltávolodni, csak milliméterekkel, de éreztem azt is. Aztán egy nyílvessző süvített el mellettem, és a célszemély halott volt.Daerim városa. Asziszi város. Így a nap felkelte után, a reggeli étek elfogyasztását követően szinte hömpölyög az utcákon az asziszi tömeg, és mellettük más országok szülöttei. Az apa és három gyermeke céllal tart valahová. Így elsőre nem tűnnek egy idilli családnak, legalábbis beszédhez egyiküknek sincs sok kedve. A legkisebb, jobb híján, az épületeket kémleli. Közben mélyen elmereng.Minden szippantás ezen a helyen, Abasziszban, egy újabb lépés, hogy közelebb kerüljek a kultúrájukhoz. Életem múlhat azon, hogy itt tökéletesen beépüljek, megtaláljam helyem e kultúrában. Annyira távol esik gondolkodásuk az enyémtől. Számomra megfejthetetlen egy-egy asziszi megnyilvánulás. Egy valami itt sem másabb; ilyen tájt igen sokan lepik el az utcákat, legalábbis a valahová tartóakat. Vajon másan is megfigyelnek? Vajon másnak is feladatat az, hogy megismerje az itteni kultúrát, azok átélőit és alkotóit, az aszisziakat? Myrra tekintete testvéreire szegeződik, majd állítólagos apjára. Kicsit elmereng arcukon.Õk vajon tényleg azok, akiknek mutatják magukat, vagy ők is álcát viselnek? Lelküket biztos mélységbe rejtették, s egy hamis valót mutatnak, hisz a célunk közös, de csak egy éri el. Nem hiszem el egy percig sem, hogy minden vágyuk ezzel az alakkal maradni. Akárhogy is nézzük, lehetünk belőle valók, de apaként még egyikünk sem tekint rá. Kérdés, valaha fog-e bármelyikünk is?- Most ne gyere be. Öltözködöm - szólt ki a bezárt szobából egy vékony hang az ajtón kopogtatónak. A helyiségben a fiatal lány arca a tükörben nem is tűnik már olyan ifjúnak, inkább egy érett nő képét mutatja. Majd percek telnek el, és a tükörben az arc megváltozik. Egy kislány, egy szőke hajú kislány arca rajzolódik ki.Az álcám marad, egészen addig, amíg maradnia kell. Már egy éve így élek, mint egy fiatal lány. Nem tudom meddig maradhat meg az álcám. Szerencsére új készletet vettem nem is olyan régen, mielőtt még a ,,családomat”, akiket sose fogok igazán annak érezni, megismertem. Az álca marad, ameddig csak tartani tudom. A bizalom ideje még nagyon messze van… De vágyom én egyáltalán erre? Link a hozzászóláshoz
Felon Közzétéve: November 14, 2014 Szerző Megosztás Közzétéve: November 14, 2014 NolefAFelon – Adron papnő 5. tsz - Búval baszott őzgidák - TT2010Tudod, nem mindig vagyok büszke arra, ami voltam. Talán akkor a legkevésbé, amikor neked mesélek a múltamról. Nem vagyok mentes a közhelyektől - bár mindig is a szavak emberének tartottak – és most egy újabbra vetemedem… általad lettem jobb ember. Ne, ne is kezd el… igazán jó sose voltam, és már nem is leszek. Dögös az voltam, döggé is fogok válni, de nem voltak erkölcsi normáim, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy valaha is hiányoztak. Talán most, picit… igen, jól látod, most is csak miattad. Önző volnék, ha arra a pillanatra hivatkoznék, amikor először rám néztél? Bármit mondasz, bárhogy hárítanál, akkor változott meg az életem. Érted.Valamire szeretnélek megkérni: ne szakíts félbe. Te is tudod, hogy nekem ez most mennyire fontos. Kevés az idő, nagyon kevés. Az én hibám, hogy így alakult. Nos, íme, egy újabb klisé, ezt már biztosan megbocsátod: annyira más vagy, mint én, annyira más, mint én valaha is lehettem volna. Csak nézlek, és örül a lelkem, hogy az enyém vagy. Még akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy ez így már nem teljesen igaz, már az eszméidé vagy. Bámullak, és cikáznak bennem a gondolatok, meggátolnak abban, hogy arról beszéljek, amiről kellene. Oly rövidre szabták… kevéske idő az, amit erre a látogatásra engedtek neked… annyi mindent sűrítenék bele ebbe az órácskába… magamat. Fázom… áh, hagyd el, a takaró rajtam már nem segít. Csak nézz rám, tán a pillantásod felmelegít. Még akkor is, ha már nem oly gyermeki, mint egykoron volt. Ezek a jégszürke szemek néhány évvel ezelőtt még pajkosan mosolyogtak rám, és néha még a huncutság is megvillant bennük. Ritkán persze, de azért… én mindig reménykedtem, hogy az az indokolatlan komolyság majd megszűnik. Annyira szerettem volna, ha te is olyan pajkosan futkározó gyermekké válsz, mint amilyen én voltam. Ennek ellenére sokkal inkább voltál felnőtt már kölyökként is, mint én valaha. Bocsáss meg nekem ezért! Még akkor is, ha úgy véled, hogy mindenki a saját tetteiért felelős, és te csak a magadéit bírálod… ha szükséges.Gyere közelebb, ülj ide mellém. Olyan távoli vagy, olyan… éteri. Szeretlek. Õ is szeretett, olyan nagyon, oly erősen szeretett. Ne nézz félre, te is tudod, hogy igaz. Bár a hitvesem meghalt, mégis olyan, mintha most itt lenne. Mintha fogná a kezem, erősen, bátorítón. Mint akkor is, amikor tudta, hogy a szívem örökké egy olyané, aki sohasem lenne méltó őhozzá. Olyan férfié, akire már alig emlékszem. Látod, gyarló női szív… az arcát nem tudom magam elé idézni, mégis az orromban érzem az illatát. Ismerem lépteinek ritmusát, és tudom, hogy ha átölel, mellkasa melyik részéhez ér a homlokom. Képtelen vagyok róla múlt időben beszélni, bár már lassan három évtizede annak, hogy elment. Azt hiszem éppen ma huszonnyolc éve annak, hogy megszülettél, itt, Pyarronban... Ó, összefolynak a napok, lehet, hogy a múlt hónapban volt. Micsoda?!? Lényegtelen? Nekem nem az.A férjem elfogadott így is, hogy egy másik ember szerelmére vágytam, és én azzal háláltam meg neki, hogy a szemébe hazudtam. Mindig is jó voltam ebben. Rólad hazudtam neki, és most fizetek érte. Súlyos csendekkel és kínzó fájdalommal. Hiszen ő nem volt az apád, csak felnevelt. Sajátjának tudott, sajátjának érzett. Az ő érdeme, hogy hozzád méltó szellemben nevelkedtél... Sokszor bámultam vonásaid, mintha valóban nemesnek születtél volna. Még hasonlítasz is rá, apró mozdulataidban, fejtartásodban megjelenik előttem, és melengeti kihűlt, vele halt szívemet. Na meg ez a bronzos hajszín… Megölt a hiánya… pedig sohasem szerettem. Istenem, milyen büszke volt rád… figyelte ahogy cseperedsz, a várkisasszonyok minden eleganciája testet öltött a csontjaidban… A hangod lágy altját mindig szívesen hallgatta, és még nagyobb örömmel töltötte el az, hogy folyamatosan tanultál. Csak azt sajnálta, hogy sohasem ölelted át, arcocskádon soha nem játszott lágy mosoly, kacagásod nem töltötte be szobáinkat. Soha, senki sem látott rosszalkodni, nem nyafogtál, ruháid sem voltak piszkosak semmikor, de nem is becézgethetett senki. Utólag visszagondolva… minden cselekedeted célzott volt, gondosan elképzelt és módszeresen felépített. Mintha készültél volna valamire, ami aztán eljött. Magával is vitt. Az én kicsi lányom feloldódott a Fényben. Pyarron legjobb mesterei foglalkoztak veled, és apád semmit sem sajnált ennek érdekében… Mondd csak, létezett-e benned valaha gyermeki lélek? Áh, ostoba, költői kérdés… Én azt gondolom, hogy sose voltál a miénk. Mindig is Adroné voltál, miatta jöttél e földre, és most miatta vagy itt, nálam. Ne, ne válaszolj. Engedd folytatnom. Bár vacognak a fogaim, és remegnek a kezeim, az elmém ép. Azért… azért hívtalak ide, mert szólni kívánok. Szeretnék hagyni rád valamit. Ha már eszmét nem tudok, csak egy tárgyat, akkor ezt… és ezt sem tudom átnyújtani neked, oly régen távozott mellőlem, mint vélt boldogságom, ifjúságom hajnalán. Õ vitte magával. Az igazi apád. Utolsó boldog leheletemmel, szívemmel, lelkemmel együtt. Csak az kellett neki. Az a csodatévő gyűrű. Ezért jöttél el hozzám, igaz? Téged is ez érdekel, a rended is erre kíváncsi… olyan vagy, mint az apád! Ó, ne, ne fordulj el tőlem… bocsáss meg nekem vagdalkozásomért. Csak a kín beszél belőlem. Nemhogy egy mondatban, azonos életben sem emlegethetnélek benneteket. Tudod, sosem volt igazolt, hogy valóban tud valami érdekeset az az ékszer. Nagyanyámtól örököltem, mindig is családi ereklye volt, de mindenki csak a szépségéért ajnározta, legalábbis előttem. Másunk se volt, pusztán ez. Anyám a halálos ágyán azt súgta a fülembe, hogy ennek köszönhettem a nemesi házasságom, és hogy legyek átkozott, amiért kiengedtem a kezeim közül. Ha valóban van bármilyen ereje… akkor nem maradhat az Õ markában. Nem illeti meg őt, és jó ég tudja mit művelt azóta vele, mire használja, és mivé vált általa. Mindig a nők adták tovább a családban… s mivel neked még nincsen leánygyermeked, én nem tudom átnyújtani neki. Rajtad a sor, hogy továbbörökítsd az unokád számára. Szerezd vissza… nekem, magadért, értünk.Kérlek, fogd meg a kezem... Bocsásd meg, hogy hideg, ezt még nézd el nekem, most… utoljára...A vékony, ráncokkal barázdált kéz élettelenül hullt a takaróra, épp azelőtt, hogy a lány érte nyúlhatott volna. Az ágyon fekvő nő alig látszott többnek egy gyermeknél, hosszantartó lelki gyötrelem által megkínzott arca már békét sugárzott. Nolefa felállt a fotelból, ami virrasztása helyeként szolgált a röpke órácskában, melyet azzal a nővel töltött, aki őt a világra hozta. Sápadtan, nyugalommal telt szívvel, némán búcsúzott a nőtől, aki már örökre az álmok világába merült. Egyetlen szó uralta elméjét, és vele együtt a közeljövőjét is. „Apa.” Kutatás, felismerés, és ha szükséges, akkor az igazság érvényesítése. Adron új utat mutatott a szolgálatra. Az eddigi tanulmányozás időszakát most felváltja a terepmunka. Rendbéli életének lassú, áhítattal és inspirációval telített éveiben szivacsként szívta magába a tudásnak minden elképzelhető formáját és lehetőségét. Így azon ritka alkalmakkor, amikor istene eszméinek érdekében cselekedni kellett, gyors és tiszta munkát végezve térhetett vissza rendtársai közé. Megtiszteltetés, hogy az anyja birtokából eltulajdonított gyűrű egyike azon mágikus tárgyaknak, melyet a rend már egy ideje a magáénak szeretne tudni, különlegessége kapcsán, így neki adatik meg, hogy ezt visszaszerezze. Az apjától. Adron útjai kifürkészhetetlenek.Egy röpke pillantást vetett még az ágyra, mintegy sajátos búcsút véve az ott fekvő hölgy földi lététől, majd kifelé indult a szobából, s ezzel maga mögött hagyta gyermekkorának vélt igazságait is. Nem emésztette mély szomorúság, hiszen lényében hordozta az igazságot: jobb ez így. El kell engedni a porhüvelyt, hogy a lélek szabadon szállhasson, hiszen mivégre fájni és küszködni, ha már testtelen szellemünk istenéhez vágyik?Halkan kinyitotta az ajtót, és megtorpant.- Maga?!Ahogy Nolefát megismerhették a családtagok, ahogy látják:Kinézet:Nem tűnik öregnek, de látszik rajta, hogy már régóta eladósorban van. Vékony testalkatú, már-már csenevésznek is tűnhetne, de egy alaposabb tanulmányozás után feltűnik, hogy szívós fajta. Mélyvörös, bronzba átforduló színű, vállig érő haja van, és meghökkentően szürke szemei, melyek értelemről és komolyságról árulkodnak. Arca sápadtfehér. Egyetlen dologban hasonlít az apjára, mégpedig abban, hogy egyforma magasak. Kedvenc viselete egy hófehér, tógaszerű ruházat, melynek szegélye vérvörösen hullámzik minden mozdulatára. Ebben látta először mindenki. A családdal együtt töltött napok alatt egyszerű, nadrág-ing-köpeny kompozíciót is hordott, de általában volt rajta olyan ruhadarab, ami vakítóan fehér, és vörös szegélyű. Jellem:Mindig komoly, és még sosem látták mosolyogni. Korához mérten viselkedik és mindig következetes. Arca egykedvű, szinte már merev, de egyáltalán nem ellenséges. Nem ideges típus, olybá tűnik, hogy nem lehet kihozni a sodrából. Múlt:Nem titkolja, hogy nemesi családban nőtt fel, és apjaként tisztelte a férfit, aki felnevelte. Neki és pénzügyi támogatásának köszönheti későbbi pályafutását istene szolgálatában. Amikor róla beszél nem hallani semmilyen érzelmet a hangjában, mintha múltbeli halála sem okozott volna fájdalmat. Anyjáról szóló kérdésekre már kimértebben válaszol. Pusztán annyit mond, hogy kis idővel ezelőtt távozott a földi létből. Viselkedés:Nemesi neveltetése minden mozdulatában visszaköszön. Emellett pedig határozottan, felesleges cselekedetek nélkül végez minden tevékenységet, még senki sem látta panaszkodni, nem válogatós, és sohasem nyavalyog. Nem mondható a szó szoros értelmében segítőkésznek, és picit olyan érzete van vele szemben mindenkinek, mintha elvárná a tiszteletet. Azt viszont nem tudja eldönteni senki, hogy ez az érzés azért merül fel benne, mert a lány így akarja, vagy sugárzik belőle valami, ami miatt előjöhet ez a kényszer. Mindenesetre soha semmilyen konkrét alkalom nem adódott, ami azt igazolná, hogy tudatos. Senkivel sem ellenséges, nem tűnik gyanakvónak, de nem is nevezhető túlzottan barátkozónak. Mindenkinek tiszteli a személyes terét, és elvárja, hogy ezt viszonozzák is, vele szemben a személyeskedés nem megengedett. Ha valaki megpróbálta már megölelni, különleges élményben volt része, mintha nem is embert, csak egy személytelen tárgyat szorított volna magához. Hangját nem hallani feleslegesen, csak akkor szólal meg, ha mondanivalója van, hírből sem ismeri a fecsegést.Egyetlen tárgy van, amitől soha nem válik meg. Egy bot, ami alig alacsonyabb nála. Tisztelettel bánik vele, és nem adja ki a kezéből. Nem beszél róla, de az egyetlen érzelem csak erre a tárgyra nézve mutatkozik meg az arcán. Az áhítat. A bot vége egy napkorongra hasonlít, melynek mélyén mintha vörös kő csillogna, de aprólékos kidolgozása messziről nézve eltorzítja a formákat, közelről pedig még sosem mutatta meg senkinek. Link a hozzászóláshoz
Felon Közzétéve: November 14, 2014 Szerző Megosztás Közzétéve: November 14, 2014 Csapatelőtörténet - Búval baszott őzgidákTAO/Venes/Oshram/Felon - boszorkány/fejvadász/tolvaj/Adron papnő - TT2010Zsúfolt a nézőtér Daerim városának legszebb színházában. Gyerkőcök hada foglalja éppen, tömör soraik között csak elvétve találni egy-egy szülőt, szerencsére, hiszen az unalom teret hódít arcukon. Az aprónépet ez cseppet sem zavarja, zsibongásuk betölti a teret, és vidámságukat az sem csökkenti, hogy az előadás kezdése csúszni látszik. Szárított gyümölcsdarabok kilói tűnnek el a foghíjas szájacskákban, cuppogó hangokkal tömik magukba nyalókák édes gömbjeit, az őrületbe kergetve a felnőtteket. Amikor tompul a világítás, mindenhonnan csendesítő pisszegések szűrődnek a gyerekek füleibe, a lassan kialakuló áhítatos várakozást egy-egy kósza, nyerítésre hajazó nevetés tarkítja. Egy nyakleves ugrik az egyik túlfűtött hangulatú kölyök arcára, melyet a mellette ülő is kiharcol magának kárörvendő hahotázásával. Kisvártatva végleg elcsendesedik a nézőtér. Félrecsúszik a vörös bársonyfüggöny, mi eleddig sűrűszövésű redői mögé rejtette a színpadon elhelyezett rozzant faládikát, mely méretével és egyszerűségével egyaránt uralja a látóteret. Hamarosan egy rekedtes, mély tónusú hang tölti be a nézők érzékeit, hangszíne a bárdizőzök szétdohányozott torkából jövő különleges dallamot idézi. A közönség elbűvölve figyel szavaira, és csak a gyakran ide járó bennfentesek arcára csal mosolyt a tudat, hogy egy alacsony, köpcös emberke az, akinek a torka eme varázslatot közvetíti. - A világ ismét eme ódon falak közé látogat, és egy újabb szeletét mutatja meg nektek, kik eme deszkákon már láthattátok csodák ezreit.A gyermekek között ismét pusmogás indul a túlexponált kezdésre reagálva, de ekkor a láda teteje hangos nyikorgással felnyílik, újfent a tojáshátsós seregbe rekesztve a szót. Halk kacaj morajlik a láthatatlan narrátor felől, majd újabb szavak szűrődnek ajkai közül, mintegy elővezetve a várható élményeket.- Ez a történet egy apáról szól, csodaszép tanulságával a világ minden gyarlóságának. A viharvert ládából láthatatlan zsinegeken ringatózva egy marionett emelkedik a magasba. Aprólékos kidolgozottságú, napbarnított arca egy középkorú, szakállas férfi vonásait viseli magán. Hosszú, fekete haját rézkarika kényszeríti lófarokba, alkata vékonynak tűnő, de arányosan magas. - Õ Mel… aki világjáró volt egész életében. Szerette a kalandokat és a szép nőket. Ynev szinte minden táján járt, és bár beteg, már nem múlik el nyomtalanul ebből a világból. Három olyan jelet hagyott benne, amit még ő sem ismer, de szeretne... - duruzsolja a hang, miközben a báb szinte önálló életre kel a színpadon. A gyerekek szájtátva nézik. A hangsúlyos, tömör mozdulatok egy magányos férfi mindennapi életét jelenítik meg, aki - úgy tűnik - valójában a szavak, és nem a kemény munka embere. Cselekedetei, furfangos viselkedése szimpátiát kelt irányába, így csalódott sóhajok követik a percet, mikor az alak eltűnik a látótérből.Nem tart sokáig a hiányérzet, a ládikó egy újabb lakója libeg a magasba. Szemet gyönyörködtető, apró jelenés ő, porcelánbabákat idéző arcocskájában szinte világítanak szürke szemei. Szőke haja hullámzik, ahogyan végigsuhan a színpadon. Csecsebecséi és csinos ruhácskái csak még vonzóbbá teszik alkalmanként megdöbbentő talpraesettségét, és segítenek elfedni hétköznapi hiányosságait. Egy igazi kisasszony képét festi a közönség elé, fickándozásaival mintha gyermeki létét tükrözné, miközben olykor elfelhősülni látszik homloka. Huncutkodásait nevetés kíséri, sírásai a nézői szívekbe markolnak, de őt lehetetlen nem szeretni.- Ugye kedvelnivaló ez a Myrra? – somolyog a hang. – És most jöjjön a fiú, Been…A kontraszt olyannyira szembeötlő, hogy amint megjelenik a robusztus, izmos testalkatú fiatalemberre hajazó báb, a varázs cseppet sem törik meg. Ugyanaz a megilletődöttség kíséri mindösszes mozdulatát, mint az előzőek esetén, holott az életritmus merőben más. A fekete hajú, magas alak a szabadban töltött idejét mutatja be a nézőknek, napbarnítottsága és ereje természetes velejárója a favágó munkának. Vezető személyisége kiviláglik a falujabeli mindennapok szürkeségéből. Egyszerű megjelenésű, rokonszenves figura, és bal kezéről hiányzó két ujja rögtön hőssé emeli a gyerekek szemében. - S végül Nolefa… – hallatszik ismét a rekedtes narrátor, miközben újabb alakot mozgatnak a színpadra ismeretlen ujjak. Lassan kúszik ki a faládából, vakítóan fehér tógáját vörös szegély futja körbe. Bronzszín haja ép csak válláig ér, sápadt arcában szürke szemek ülnek. Éteri jelenségnek tűnik. Megmagyarázhatatlan aura lengi körül, mely nem engedi rokonszenvesnek látni vékony, magas termetű lényét. Az élete sem olyan látványos, mint az előzőeké, a tanulás és tanulmányozás témakörében megjelenített epizódok unalmassá, és indokolatlanul logikussá fakítják az eddig lendületes történetet. A függöny súlyos döndüléssel csúszik össze. A közönség még az előzőek hatása alatt áll, csak elvétve hallatszik szöszmötölés és cuppogás, ami újabb nyalókák szájba tolását jelzi. Kisvártatva újra láthatóvá válik a színpad, oldalsó részén egy küzdőtér tűnik elő, a közepét pedig egy fából ácsolt lelátó uralja. A csend tapintható, így riadtan rázkódik meg a közönség, amikor egy eddig ismeretlen hang dörren a fülükbe.- Lássuk hát, hogyan ismerte fel a legkisebb az apját…Két izmos, vérteket viselő marionett foglalja el a színpad küzdőterét, a lelátó pedig hangosan szurkoló bábokkal telik meg. A harctéren kemény csata alakul ki, kardok csapnak össze, miközben Myrra a faácsolmányon csücsül, és arcán elragadtatás jelenik meg. A zsivajban szinte kézzel fogható a feszültség, amely lefoglalja a lány érzékeit, így csak akkor kapja fel fejét, mikor Mel megjelenik mellette. Fülébe súgja az első mondatot, amit apaként hallatni akar a gyermekkel.- Oly varázslatos vagy, mint annó az anyád, Myrra. Az alacsony termetű lányka felpattan, és rábámul a férfira. Mel elmosolyodik, és felel a kimondatlan kérdésre.- Erigowban, madárkám, Erigow lágy kebelén találkoztam a nővel, kivel téged e világra alkottunk…A lány némán ül vissza a kemény lelátóra, és várakozóan néz a férfira, aki az imént közölte vele, hogy az apja. Amaz hosszú történetbe kezd, miközben a küzdő felek közt a harc már eldőlni látszik, és a szurkoló tömeg őrjöngő éljenzése közepette hangtalan rejti maga mögé őket a bársonyfüggöny.Amikor félregördül a vérvörös lepel, egy erdei tisztás bontakozik ki a félhomályból. Mindenütt rönkök, fejszék, fűrészek hevernek, és köztük ott guggol Been. Kezeit fekete hajába túrva, mozdulatlan kuporog, körülötte hangosan danolászva iszogatnak társai. Nem törődik velük. A tisztás szélénél megjelenik Mel, és a mulatozó favágók felé veszi az irányt. A láthatatlan mozgatózsinórok ruganyos lépteket kölcsönöznek neki, mintha legalábbis nem egy ötvenes korabeli férfi lenne, pedig már azon éveit tapossa. A félig részeg munkásoktól kap egy borral teli kupát, és Been mögé áll. Egyik kezét a fiú vállára helyezi, aki nyomban felugrik, és szembefordul vele. - Boldog születésnapot… fiam – Mel üdvözlésre emeli az ivóserleget, és nagyot kortyol belőle.A megdöbbenést a hitetlenkedés váltja a fiú arcán, majd tanyát ver a bizalmatlanság is a napbarnított vonásokon. Az apa elmosolyodik, és beszélni kezd. Been kisvártatva egy apró tárgyat húz elő a zsebéből, rápillant és némán bólint. Mel pedig folytatja, mesél, amíg a nap fénye átbucskázik az erdő fái fölött és akkor sem hagyja abba, amikor az éjszaka sötét lepedőbe burkolja őt a fiával együtt, és halk surrogással takarja el a porondot a függöny.A közönség feszülten figyel, a máskor izgő-mozgó gyermekek egyetlen pisszenés nélkül merednek előre, ahol ismét láthatóvá válik a színpad. Nemesi hölgy hálóját ismerni fel a díszletek között. A halál hűvös lehelete lengi be a szobát. A baldahinos ágyon mozdulatlan, apró termetű nő fekszik, mellette egy fotelban Nolefa ül. Sápadt vonásaiból előbb mély szomorúság, később higgadt eltökéltség árad. Feláll, az ajtó felé indul, és halkan kinyitja, majd megtorpan. Elhaló szócska hagyja el ajkait, „Maga?!”, de meglepettség nem tükröződik arcán. Mel tűnik fel az ajtóban, megpróbál beljebb lépni, de a mellkasának feszülő vékony, fehér kéz megállítja, és aprót taszít rajta. Lánya szándékát felismerve a férfi hátrál, és a nő utána lép. Behajtja maga mögött az ajtót. - Elkésett. Vége. Több szót nem veszteget a szobában fekvő hölgyre, de nem engedi a közelébe az újonnan megismertet. Némán hallgatja szavait, az érdeklődés kifejezése ott fénylik az arcán, de ez inkább a tudásszomj izgalma, semmint gyermeki kíváncsiság. Higgadtan válaszol a kérdésekre, tömören fogalmazva meg azt, amiről úgy gondolja, közölnie kell. Aztán ismét várakozóan tekint a férfira és szólatlanul figyel, amíg az beszél. A döbbent nézők felett egy apró légy döngicsél, sajátos gyászzenét szolgáltatva a fájdalmas jelenethez. Megkönnyebbült sóhaj hallatszik mindenfelől, amikor a tribünt hangtalan bújtatja maga mögé a vérvörös lepel.A borzongatóan kellemes rekedtségű narrátor hangja oldja fel a drámai érzületet. - Mel elszántan ölelte a kebelére mindösszes gyermekét, melyek nem is hasonlíthattak volna egymásra kevésbé, mint rókák a csirkékre. A boldog család képe szertefoszlani látszott, midőn az apa egy este nyugovóra térni készült…A függöny mögül valamely fogadó egy szobája rajzolódik elő. Egy felforgatott szobáé. Három marionett lebeg a szoba ellentétes részein, a harag szemmel látható. Myrra indulatos mozdulatai, Been dühös mutogatása szöges ellentétet mutatnak Nolefa hűvös viselkedésével. A pattanásig feszült helyzetben minden lépés végzetesnek látszik. A felhasogatott ágynemű, a szekrényből kidobált ruhák és a felborogatott székek között álló utódok testvérekhez méltatlan helyzetbe kerültek, de testbeszédük a legkevésbé sem tükrözi ezen változtatni kész mivoltukat. Myrra továbbra is nyafog, majd látványos sírásba kezd. Been mérgében a kezébe kívánja kedvenc fejszéjét, és aprófát hasítana mindenből. Jobb kezével felbőszülten hadonászik, szemei véreresek, és néha fityiszt mutogat testvéreinek. Nolefa néma közönnyel szemléli a jelenetet. Nem tűnik morcosnak, egykedvűsége tovább hergeli a már amúgy sem nyugodt párost. Hirtelen feltépik az ajtót, és Mel haragtól remegő hangja dermeszti meg a levegőt.- Mi a jó fenét műveltetek itt? Myrra rögtön tüneménnyé lényegül, Been fiús vigyorral fogadja apját, csak Nolefán nem látszik semmilyen változás, csupán áthelyezi testsúlyát a másik lábára.- Megmondtam nektek már, hogy miért kerestelek meg benneteket. Világosan kifejtettem a szándékaimat, melyek a családra vonatkoznak. Ugye nem akarjátok azt mondani, hogy ezt semmibe veszitek? Hogy nektek semmit sem számít a köztünk levő kötelék… - megakad egy pillanatra, hangja elcsuklik - vagy a pénz? Haldoklom. Ezzel ti is tisztában vagytok. Ám még nem vagyok halott. Mindegyikőtök ismeri már az okaimat, szeretném, ha együtt töltenénk azt az időt, amely nekem még hátravan. Egy nagy, boldog családban. – Hangja kissé gúnyossá válik. – Mit hittetek? Tán azt, hogy olyan ostoba vagyok, hogy már most elétek tárom az örökségeteket? Hogy megléphettek vele, mielőtt visszaérek? Ugyan már, ennél többet néztem ki belőletek, ennyire már megismerhettetek volna az együtt töltött idő alatt. Nem tartom magamnál a végakaratom, hiába is kerestétek. Nos, ti akartátok, legyen így! A végrendelet módosul. Mától kezdve pusztán az számíthat hagyatékom arányos részére, aki jó testvérnek, és jó gyermeknek minősül. Nincs több vérre menő harc, felejtsétek el a másik kicsinálását, és a rivalizálást. Csak akkor, és csakis akkor részesedtek, ha betegségem miatt bekövetkezett halálom után mindannyian ott álltok a sírom felett, sértetlenül, kéz a kézben. Ha csupán az egyikőtök megsérül, eltűnik, vagy meghal, a másik kettő búcsút inthet a vagyonnak, vagy más, számára értékes dolognak. Érthetően fogalmaztam?Néma bólintás érkezik mindhárom gyerektől. A vert hadak szótlanul oldalognak ki a családfő szobájából, és lázasan törik fejüket, hogy miként lehetne megkerülni Mel rendelkezését. Myrra nemtörődöm sóhajtása, Been méltatlankodó horkantása és Nolefa vállvonása jellemzi a tehetetlenséget, melynek árnyéka ezentúl elkíséri lépteiket, amíg az apa hangja végleg el nem halkul. A vörös függöny végleg összezárul a színpad előtt, és a füstös hang szelíden tompítja a végletes befejezést.- A folytatás a jövő homályába vész…A nézőtér lassan ürül ki, bár a hátulgombolósok egymást taposva igyekeznek kifelé, a szülők legnagyobb bosszúságára. Koszos, zilált termet hagynak maguk után, pedig némely felnőtt próbál minél több járulékos mocskot magával vinni, csak a rend kedvéért. A szabadban már nyugodni készül a nap, narancsszínűre festi a színház előtti teret. Az egyik kifelé haladó kisfiú elmosolyodik a látványra, beletörli kezeit nadrágocskájába, és bevárja, míg melléér egy lányka. Meghúzza copfba fonott haját, aztán futásnak ered, és hamarosan eltűnik a tömegben, magára hagyva társát, aki szájtátva bámul utána. Gyorsan túlteszi magát a hirtelen jött atrocitáson, és homlokráncolva gondolkozik az imént látott történet címén.- Valami állatkás volt.. hm.. szomorú őzikék, vagy..?! Link a hozzászóláshoz
Aquer Dryn Endaron Közzétéve: November 17, 2014 Megosztás Közzétéve: November 17, 2014 Kratascon DrachnorAzt,hogy P.sz. mikor született, talán csak Ellana úrnő és Dartonnagyúr tudnák megmondani, esetleg egy jól képzett nekromanta, akimegidézi halott anyja szellemét.Miótaaz eszét tudta, egy öreg szénégetővel lakott az erdőben,valahol az erv hercegségek egyikében. Az ő elmondása szerint, egyhajnalon egy lázbeteg asszonyt talált az erdőben, aki egy kbegyéves forma gyermeket cipelt magával, akiről kiderült hogyfélork. Befogadta őket és a következő fuvar szénért jövőszekerek egyikével a városba akarta őket küldeni, de az asszonymár a másnapot sem érte meg. Nem volt mit tenni, az asszonytelföldelte, a porontyot meg a városba akarta küldeni, hogy adjákbe valamelyik lelencházba.Dea fuvarosok hallani sem akartak róla, hogy egy félork fattyútbárhová is vigyenek, így más lehetősége nem lévén, maga mellévette és felnevelte.Akis félork kölyök gyorsan cseperedett és igen hamar kiderült,hogy érdemes volt odafogadni.Erősvolt, eszes, kitartó és szorgalmas. Egyetlen furcsasága az volt,hogy a szőrzete világos szürke volt, ami sihederkorárakifehéredett. Biztos az ork vér...Azöreg szénégető megtanította mindenre, amit csak tudott. Nyomokatolvasni, erdőn-mezőn elboldogulni, vadászni és halászni, pusztakézzel verekedni, hajítófejszével célba dobni, baltával éstőrrel vívni - végszükség esetére.Jó tíz évig élt az erdőben, de egyre nyugtalanabb lett. Nemtalálta a helyét, mehetnékje volt valahová, de hogy hová, azt ősem tudta. Valami hívta, valami vonzotta. Munka vagy hosszas erdőbenkódorgás, futás ideig-óráig csillapította ezt az érzést, demindig vissza-visszatért...Egy téli estén látogatójuk érkezett, egy másik szénégetőszemélyében.Komor öregember volt, akivel Kratas nevelőapja olyan tisztelettelbánt, mintha valami elöljárója, feljebbvalója lenne. Egyszer,amikor „atyám”-nak szólította, Kratas megkérdezte, hogy talánaz apja-e ?Az öreg szénégető mosolyogva felelte hogy nem. Õ pap, ezértszólították atyának. Darton papja.Nevelőapja csendre intette, de Kratas nem tudott féket vetni anyelvére és feltette a sorsát meghatározó kérdést: - Az mi ?És az öreg Darton-pap mesélt neki a Halál és a Túlvilágszépségéről, Darton Nagyúrról, Airun al Maremről és alovagjairól, azok dicső tetteiről. A félork siherder ámulvahallgatta a történeteket és amikor az öreg pap befejezte,kibukott belőle:- Én is lovag akarok lenni !Nevelőapja rászólt, de az öreg pap leintette:- Nem véletlenül jöttem ide. - mondta. Erre Kratas nevelőapjalehajtotta fejét, majd beleegyezően bólintott:- Legyen meg az istenek akarata. - suttogta.Reggel elemózsiát pakolt Kratas számára, elbúcsúzott tőle éselmondta neki, amit az anyjáról tud.- Édesanyádra és rád egy késő őszi reggelen találtam a patakmenti úton, az öreg fűzfa tövében. Apró kis kölyök voltál mindössze, de nem sírtál, pedig sokatszenvedhettél te is és édesanyád is. Õ szegény bele is halt, lázas is volt, tüdőlobot is kapott, hapár nappal korábban lelek rá, talán tehettem volna érte valamit, de így... Nem tudom, hogy ki volt, honnét jött és hogy ki volt az apád,de egy biztos; édesanyád egy kyr vérű asszony volt, emlékszel, meséltem róluk. Te persze nem vagy az, hiszen apád ork volt, de anyai ágon olyanvérvonalból származol, amire büszke lehetsz. EZT soha ne feledd el. Nem volt szegénynélsemmi, csak egy ezüst gyűrű pár belevésett ákom-bákommal. Ezt most neked adom, az anyaiörökséged. Õrizd meg és emlékezz vele édesanyádra, aki teérted adott fel mindent és még halottkarjaival is téged óvott-ölelt.Azzal megölelte Kratast és bement a kunyhóba. Kratas pedigelindult az öreg Darton-pappal a nagyvilág felé vezető úton.Az öreg pap kunyhóját harmadnap érték el, ahol már várta őketegy hófehér hajú, fekete páncélos medvetermetű lovag, aki egyakkora pallost hordott mint ő maga.Meglátta az öreg pap mellett lépkedő Kratast és elsápadt.- Ezt...nem gondolhatja komolyan !- A Hallgatag Úr útjai kifürkészhetetlenek. - mondta az öreg.- De hát ez egy félork ! - fakadt ki a lovag.- Alex Nagymester amund...Alyr Nagymester pedig félelf. A Talpasokmeg egytől egyik orkok. Õ ráadásul – és most kapaszkodj jó lovagom, mert kiesel apáncélodból – fél-harmad részben kyr vérű. Ezért gondoltam rád. A lovag egy darabig csak bámult maga elé, majd megadón suttogta:- Legyen meg Darton akarata...Így lett Kratas egy Lord Ryen-Lan O'Laar, egy kyr származásúdartonita paplovag apródja. Mestere eleinte nyűgnek tekintette,Darton tréfájának, de be kellett látnia, hogy egy módonszabadulhat meg csak Kratastól, ha mielőbb lovaggá képzi.Már-már kegyetlenségbe hajló módon edzette és okította afélorkot, de éppen ezzel tette vele a legjobbat. Kratas keménylett, erős és gyors, kitartása a hastinokéval vetekedett.Fegyvernöki címét egy rátámadó farkas legyőzésével nyerteel, a többi fegyvernök tiszteletét pedig az öklével. Mesteréértrajongott, példaképe volt a fekete vértes kyr óriás. VégülLord Ryen is megkedvelte és már nem Darton tréfáját, hanemajándékát látta benne.Kratas még a hőskorban, a rowoni Gyűlésen felállított Szabályokés Regulák előtt lett paplovag, így ő a Stációkat már mintfelkent paplovag teljesítette szabad akaratából.Felszentelésére egy rablóbanda kifüstölése után került sorÉjközépkor, fenségesen komor hátteret adott a jeles eseményneka rablók ropogva lángoló palánkvára.Mestere egy rend fegyverzettel és egy pompás harci ménnelajándékozta meg ez alkalomból és itt elváltak útjaik. Bár mégössze-összefutottak néha itt-ott, de hagyomány, hogy afelszentelése után a tanítványnak saját lábára kell állnia.Itt vette kezdetét Kratas con Drachnor (Drachnor volt a vár neveaminek romjain lovaggá ütötték) kalandozó élete.Erion felé vette az irányt és rögtön másnap belecsöppent egykalandba, egy városka papja toborzott lelkes önkénteseket egyrablóbanda kifüstöléséhez. Drachnor harmadmagával indult el ésegyedül tért vissza. A „csapat” tolvaja megpróbálta meglopnia „bamba melákot”, a számszeríjász lánnyal pedig a rablókvezére, egy boszorkánymester végzett. A déli Városállamok egyikének fogadójában kitört kiadósverekedés és az azt követő futás után megismerkedett egy kóborlovaggal, akiről sajnos később kiderült hogy hagymázasőrült...Kratason kívül még vagy egy fél tucat szerencsétlentbolondított és csalt el egy erdők mélyén rejtőző ranagolitaszentélybe, ahol is a szentély mágiája volt hivatott bevégezni apiszkos munkát – Ranagol elé juttatni az odacsalt személyeket.Idejekorán leleplezték, egy korábban ott rekedt Krad-lovag naplójanyomán a kijutást is kimódolták, de addigra már csak négyenmaradtak. Aldus Flear a dorani varázsló, Shen, a tiadlanikardművész, Wyoricca con Querra a boszorkány és Kratas. Együttindultak útnak Erion felé, ahol Krad szolgáinak a lovag naplóját,Kyel szolgáinak pedig a templom helyét jelölő térképet adtákát.Caedonba kísértek egy karavánt, ahol belecsöppentek egyintrikus-belviszályos-gyilkosságos történetbe, nem sok híjánbitón végezték. Egy másik karavánt kísérve ismét Erion feléindultak.Erionban bedőltek egy kisírt szemű nemesasszony ármányának, akiOrwella papnője volt.Az Elátkozott Vidékre csalta őket, ott megszereztek egy -állítólag gyógyító, de valójában pusztító igékettartalmazó – könyvet. A visszatérő csapatot jutalom helyettfejvadászok várták, az összecsapást egyedül Kratas élte túlés a súlyosan sebesült Shen. Aldust és Wyoriccát eltemette ahogyillik, biztonságos helyre kísérte Shent. Ott felgyógyultak,megkeresték az egykori megbízójukat és annak rendje-módjaszerint kicsontozták háza népével együtt. Útjaik elváltak,Shen hazaindult a kolostorába, Kratas az erioni Rendház felé vetteaz irányt, hogy jelentkezzen a Stációkra.Kezdetnek egy hónapot böjtölt a Fekete Torony mélyének egyikcellájában, majd zarándoklatra indult Drachnor romjaihoz. A Regulaáltal előírt vezeklőövvel és az előírásos 50 font málhával.Ott verekedéssel töltött egy napot (időközben újabb szépreményűkompánia vert ott tanyát), majd elmélkedéssel három másikat.A Stációk harmadik és negyedik lépcsőjét egyben teljesítette,erioni csapszékekben prédikált Darton tanairól és bár voltakakiket megérintettek szavai, nem egyszer került sor fegyveresösszetűzésekre is.Ezt a Sikolyok, a Csend és a Kacajok hónapjai követték, amitErion utcáin teljesített, megismerkedve a nincstelen páriákéletével.Ezt követte egy hónap az erioni Nekropoliszban, mégpedig a falboldogtalanabb oldalán, a Belső Õrség sorai között. Meghatározóesemény volt az életében, sok tapasztalattal és sok bajtársbarátságával gazdagodott ez idő alatt.Ezt követően a rendházhoz kellett volna zarándokolnia ahol aStációkat megkezdte, de mivel ez túl egyszerű lett volna (egyNekropolisz – Palotanegyed sétában nincs sok kihívás), ezértismét Drachnorba, (majd onnan vissza Erionba) zarándokolt a másodikStáció szabályai szerint.Drachnor romjai közé megint rablók fészkelték be magukat, nemriasztotta őket az előző csaták nyomai...Kratas, miután ismétbiztosította a hely nyugalmát három napot töltött elmélkedésselés visszaindult Erionba.(A környéken azótaközszájon forog a „Rövid életű mint a drachnori rablók.”szólás, a helyet pedig balszerencsésnek tartják. Úgy szól afáma, hogy EGY éjszakára bárki megpihenhet a romok között, deaki hosszabb időre letelepszik ott, arra Darton haragja sújt le...)Erionbólegy karavánt kísért Abasziszba, ahol is egy átmulatott éjszakaután gályapadhoz láncolva ébredt egy rabszolgagálya fedélzetén.Először őrjöngött, aztán őrjöngött, végül őrjöngött,mígnem rádöbbent, jobban jár ha másra tartogatja az erejét, pla szökésre. Színleg megtört és átadta magát a gályarabság„örömeinek”. A rabszolgavadászokat azóta is rühelli.Különösen a Láncbarátokat.Kétévet görnyedt az evező felett, mígnem esély kínálkozott aszökésre. A hajót megtámadta az Ezüst Ököl Testvériség párlélekvesztője. Kratas ezt az alkalmat használta fel hogy akidolgozott tervét valóra váltsa, az addig gondosan eltitkoltmentális energiái segítségével kiszabadult, megölte azevezőfedélzet őreit és kiszabadította a rabokat, majd rohamravezette őket korábbi fogva tartóik ellen. A gyűrűjét a kapitányujján, a felszerelésének többi részét pedig egy orgazdánáltalálta meg, aki némi rábeszélés után készségesenvisszaszolgáltatta őket, majd pedig jó útra tért, Pyarronbazarándokolt és beállt szerzetesnek.Ezt követően az Ezüst ÖkölTestvériség sorait erősítette jó másfél esztendeig, sokrabszolgának adva vissza a szabadságot és sok rabszolgavadásztjuttatva Darton elé.Járt ez idő alatt Toronbanis és Gro-Ugonban is, itt megtanulta tisztelni az addig lenézettorkokat.Részt vett az Öklöktagjaként a rajtaütések szüneteiben pár „helyi” csetepatébanis, nyomoztak vérfarkas után egy kisvárosban, pusztítottak elvisszajáró boszorkánymestert és nyomoztak bosszúból gyilkolóészaki polgárlányból lett ranagolita hóhérpoéta után. Akötelesség és Lord Ryen hívására hagyta ott a kompániát, egydartonita ereklyét kellett az azt őrző várral együttmegvédelmeznie. Itt az a megtiszteltetés érte, hogy láthattaAriun al Marem Nagymestert, élete legmagasztosabb pillanatakénttartja számon azóta is.Ezt követően megjárta ismétaz Elátkozott Vidéket, egy erioni tudós toborozta kompániatagjaként, aki a régi Rualan Tartomány területén véltmegtalálni valami ősi Kódexet. Sajnos tévedett, és a másféltucat kalandozóból rajta kívül csak öten menekültek meg ésjutottak el Erionba.Erionból egy shadoni asszonytmenekített ki hajón, akit a fiával együtt máglyára akartakküldeni Domvik fanatikusai. Sajnos kiderült hogy igazuk volt, azasszony fiában egy régen halott boszorkánymester lelke kezdettébredezni. Az első áldozata az anyja volt, aki rájött hogy afiával tényleg nem stimmel valami, mire sikerült leleplezni ésártalmatlanná tenni az addigra ereje teljében lévőboszorkánymestert, alig maradt aki elvezesse a hajót Up-Umbarba.Egyik útitársa tanácsára avárosban maradt megszemlélni egy Antoh-szertartást.Fenea formáját, valami kráni fajzat is pont akkor kezdett neki azőrült terve megvalósításának,elfeket gyilkolászott, megszörnyeket idézett, meg alakváltóskodott...a pusztulástól avárost (és Kratast) csak az időben érkező nagy hatalmú sirenarielfek mentették meg.Apaplovaggá szentelésének tizedik évfordulóján elzarándokoltDrachnorba, 3 napot töltött ott Darton tanain elmélkedve, majd aHat Város felé vette az irányt, hogy áthajózzon Predocba.Predocbanmegtapasztalta a különbséget a valódipredoci és a predociként árult borok között és belekeveredettegy Seyrine által kirobbantott nemesi családok közöttikonfliktusba. Kisebb szerafista szekta lett felszámolva egy hétleforgása alatt, Kratas pedig újabb barátokkal és ellenségekkelgazdagodott.Visszahajózott a Hat Városba,ahol egy sugallat hatására erős késztetést érzett hogy Erionbamenjen. Nem is kellett csalatkoznia, pár napon belül kitört aNekropolisz-Háború, ahol is három Lesath vezette élőholtakseregei törtek ki, elfoglalva a Szegénynegyed egy részét.Irtózatos harcok ésvéráldozat árán sikerült először megállítani, majdvisszaszorítani őket és egy különítménynek, melynek Kratas istagja volt, sikerült a három Lesathból kettőt elpusztítani. Aharmadik sajnos elmenekült, valahol a Nekropoliszban rejtőzött el.A csatározás fáradalmaitegy azóta letelepedett Ezüst Ököl Erion környéki birtokánpihente ki, majd ismét a Kalandozók Városa felé vette azirányt... Link a hozzászóláshoz
Aquer Dryn Endaron Közzétéve: November 17, 2014 Megosztás Közzétéve: November 17, 2014 Dwylaner Tyd Ernamer, ereni származású félelf Arel-pap előtörténete, ahogy az Dewar con Athar ilanori bárd lejegyezte.Előre szólok szomorú történet ez,Élt egyszer egy ifjú ereni nemes.Birtokait fiatalon örökölte meg,Zsarnok apja mellett sokat szenvedett… A maga ura lett, midőn meghalt atyja, És erős esküvel megfogadta, Hogy ő mindent másképp fog tenni, Mint ahogy apja akarta elrendelni… A jobbágyoknak földet adott, újabb adók helyett, Minden rozzant viskó helyére újat építtetett. Egy boldog ember hármat ér-ezt mondogatta, Midőn a szomszéd urak sirámait hallgatta. A szomszéd urak szemében szálka lett, Minden új és jó dolog, amit bevezetett. Figyelték, lesték mikor tesz olyat, Amiért végre rázúdíthatják haragjukat… Egyszer a gróf vadászni ment, őznyomot követett, Amikor egy kis patakhoz érkezett. A patakban egy meseszép elf nő fürdött, És a gróf sorsa megpecsételődött… Lángra gyúlt a szerelem fiatal szívében, Sokszor gyönyörködött titkon, imádott kedvesében. Egy napon, midőn a lány a haját mosta, Az elképedt grófot megszólította… Lépj közelebb ember, nem kell félned, Ne aggódj, nem foglak bántani Téged. Hetek óta lesed fürdőzésemet, Talán te sem akarod elvenni az én életemet… Ezentúl a patak partján találkoztak, Egy holdfényes éjjelen hosszan csókolóztak, És miután öt évet bearanyozott titkos szerelmük, Hosszú forró ölelésben fort össze testük… E nászból egy félvér fiú született, Sohasem hagyta el azt a kis ligetet, Ahol elf anyjával lakott, És ahol a két szerelmes találkozhatott… De rájöttek a szomszéd nemesek, Hogy a gróf egy elf nőt szeretett. Rájuk törtek, mindent fölégettek, Egyedül a félelf kisfiú menekült meg… Masgar főterén állt az akasztófa, Mely csak őnekeik lett ácsolva. Nyilvánosan akarták őket kivégezni, Amiért egymást merték szeretni. Ámde a börtönben tűz ütött ki, Így sikerült nekik megszökni. A Nép fiai nyújtottak segítő kezet, De a segítség későn érkezett… Menekülés közben mindketten belehaltak, A sérüléseikbe, melyet a fogság alatt kaptak. De boldogok voltak, arcuk ragyogott, Hisz együtt voltak és szabadok… A kisfiú sírjuknál komoly esküt tett, Bosszút áll szüleiért, retteneteset. Minden holdtöltekor, egy a bűnösök közül, Tette jutalmául jobblétre szenderül. Nyolcszor teltek meg az égen a Holdak, Nyolcszor indultak Darton elé holtak. Nyolc nyílvessző fúrt át nyolc fekete szivet, Nyolcszor hullatták özvegyek könnyeiket. A fiúból azóta kalandozó lett, Az utakat járja, éli az életet. De szívében keserűen él még, Ez a fájdalmas régi emlék… Ez a félelf gyermek én vagyok, Az én kezemtől hulltak el a gyilkosok. De tettemet nem bánom, és biztos az is, Megtettem akkor, megtenném ma is. Ez hát kedves barátom az én történetem, Ez a múltam, de nem szégyenlem. Várom válaszodat, ítéld meg, Felróhatja-e bárki bűnömül tettemet ? D.C.A. Link a hozzászóláshoz
serrath Közzétéve: November 10, 2016 Megosztás Közzétéve: November 10, 2016 Sonnar sin Surdor története Shadonból Sin Leviar család feje, a hitbuzgó Gargis sin Surdor másodiszülöttfiaként látta meg a napvilágot. Bátyja, apja kedvenc gyermeke, ki átveszi a család és birtokai vezetését mindig is kimagasló eredményeket ért el Sonnarhoz képest. Persze csak az apai követelmények terén. Így hát örök másodikként (majd huga születése után örök harmadikként) kellett töltenie gyerekkora elejét. Konok apja, ki életét a család nevének és Domviknak szentelte, nem volt hajlandó sose tudomást venni fia fizikai alkalmatlanságáról, így neje intelme ellenére is bekényszerítette egy közeli erődítménybe, hogy az ottani papok és paplovagok tanításának köszönhetően fia is beléphessen a család számára megtiszteltetést hozó paplovagok közé. Komoly adományok és befolyás segedelmével felvették a fiút, majd pár hónap múltán felkeresték a családfőt a fiúval egyetemben, hogy közöljék az amúgy is nyílvánvaló valóságot. A fiúból sose lesz igazi lovag vagy paplovag, fizikai akadályai okán. Bátyja leplezetlen gúnnyal és kárörömmel fogadta a hírt, édesannya tokogni kezdett, miközben apja dührohamban tört ki. Zúzott, csapkodott, tört. A fiút is meg akarta ölni, de a jelen lévő lovag azonnal útját állta és emlékeztette a hitük tanításaira. A megfékezett méreg csak sokasodott, mígnem megmásíthatatlan kijelentéssé érett. Apja végérvényesen kitagadta családjából, száműzte, és kitiltotta minden birtokukról, és megtiltotta, hogy találkozzék bármely rokonával is. Zokogó, térden könyörgő nejét félrelökve vágta a szavakat a fiú képébe, kin az üresség, félelem, és kétségbeesés kezdett úrrá lenni. Lelkét mardosó karmok százai tépték, de vahogyan, talán Domvik áldásaként megerősítette lelkét. Arca megszilárdult, és méltósággal fogadta apja ártó szavait és bólintott. Ez tovább bőszítette valamikori felmenőjét, ki azonnal kizavarta a kastélyból, és közölte a lovagokkal, kiknek szintén címzett egy két keresetlen szót, hogy kezdjenek vele, amit csak akarnak. Nem hagyhatták magára a fiút, így hát visszavitték a kolostorerődbe, és beszámoltak feletteseiknek az eseményről, és arról, hogy a fiúban a mindenható istenük erejét érezték meg. A bölcs vezetők tudták, hogy papi neveltetéshez már koros, paplovagi neveltetéshez pedig silány testalkatú. Számba vették a fiú erényeit és az isteni érintést lelkén. Erős szellem, hidegvér, kézügyesség és éberség. Mindent adottnak találtak, hogy a rend egy különleges, zárkózott körébe vezessék, lévén már elvesztette családját és nemesi rangját. Árvaként ideális boszorkányvadász lesz a fiúból. Képzése a rend mélyében kezdődött meg. Edzeni kellett a testet és a lelket. Acélozni akaratát mentálisan és asztrálisan is. Fogékonyságának köszönhetően a fiú elsajátította a pszi alapjait, mellyel megacélozhatja szellemét. Megismerte a boszorkányok és boszorkánymesterek átkozott varázslatainak alapjait. Emellett, lévén alkalmasnak ítéltetett, elsajátíthatta istenének áldásainak alapják, rituálékat és litániákat, melyeket a paplovagok is képesek alkalmazni. A vallatás mindkét oldalát megismertették vele, emellett pedig megtanulhatta az emberek elemzésének alapjait is. Tanulmányai során komoly kiképzést kapott minden téren, kemény követelményeknek kellett megfelelnie, melyen acélos akarata és Domvik segedelme segítette át. Több mint 12 telet követően, mindjárt húsz esztendősen a fiút tanítói alkalmasnak találták, megkata első feladatát, végre a kolostorerőd falain kívül kerülhetett. A sors iróniája, hogy családja birtokainak parasztjait kellett oltalmazni, kik fura dolgokra panaszkodtak. Lévén felszentelt emberről, és kiváló harcosról van szó, apja valamikori tilalma érvényét vesztette, így szabadon közlekedhetett a birtokokon. Több napos nyomozás és kutakodást követően bukkant ranagolita szekta nyomára. Lecsapott és végzett majd minden átkozott ellenfelével, mikor a valamikori hugával került szembe, vagyis a szekta vezetőjével. Lelki vívódását félredobva, kötelességének eleget téve végzett az előtte álló nővel, kinek nem kellett volna mára már semmit se jelenteni számára, ám ez közel sem így volt. Miután eleget tett feladatának, és jelentést tett feletteseinek, a legközelebbi kocsmába tévedve igyekezett alkoholba folytani bánatát. Két napot követően mesterei és rendbéli társai, barátai kiszedték a mocsokból és aljasodásból. Tisztában voltak vele, mekkora kínt és terhet raktak a vállára élete első feladatával, hisz a legtöbbeknek már a puszta gyilkolás ténye is törést hozhat életében, nem hogy kishugukkal végezzenek, így hát jobbnak látták átminősíteni egyelre a rendtől független, szabadúszó vadászként szélnek ereszteni. Feladata és kötelessége, hogy az elkövetkező hét évben (hogy találkozzon ura minden arcával) járja a világot, és segítse a gyengéket, és pusztítsa mindazokat, kik a fekete mágia szánalmas eszközéhez nyúlnak. Link a hozzászóláshoz
MasterV Közzétéve: Október 5, 2017 Megosztás Közzétéve: Október 5, 2017 Vadkan, az udvari ork Előtörténet A fogadós lánya csendesen suhant végig az apró város réges-régen kövezett, ma már csorba fogsorra hasonlító macskakövein. Saruja alig vert hangot a korai órán, ahogyan a kápolna felé tartott. Arcán kapzsi vigyor ült, mely csöppet sem szépítette meg amúgy sem túl csinos vonásait. Azt remélte, hogy a kezében szorongatott bőrkötésű könyvért majd kap annyi pénzt, hogy megvehesse magának a nagyvásárban a rég áhított főkötőt. És akkor messze ő lesz a legszebb hajadon, aki után majd csak úgy epednek a legények. Egyszerű, hiú és butácska teremtés volt. Lépteit lelassította, amint a Dreina templom elé ért. Tisztelettudóan fejet hajtott, majd belépett. Egyenesen Theo atyához sietett, aki a reggeli imádságot készítette elő. Néhány szót váltottak, majd egy ezüsttel gazdagabban, s ha lehet, még az eddigieknél is pökhendibben hagyta el a templomot, akár egy nemesasszony. A könyv már nem volt a kezében. Az atya gondosan megszemlélte a könyvecskét. Egyszerű, bőr kötés, átlagos súly. A borítójára egy vadkant karcoltak, nem túl művészi, de jól kivehető formában. Szemöldöke kíváncsian húzódott fel, miközben a fogadós lányától hallottakon rágódott. Egy páncélos harcos, aki egy rettenetes szörny kíséretében érkezett este, s most, kora reggel már tovább is állt? Érdekes. Talán még figyelemre is számot tarthat. Mindjárt kiderül- gondolta- majd fellapozta a könyvet. „ Azon kevesek közé tartozom, akik kétszer születtek meg. Hogy először mikor történt meg, a leghalványabb ötletem sincs. És ha jól gondolom, másnak sincs széles e világon. Nem volt olyan nevezetes esemény. Egy ork nőstény kölyköt hozott a világra. Valahol, Északon, talán Abasziszban,már ha csekély információim helyesek. Ennyi. Megtörtént. Az ork nőstényt elnyelte a kegyetlen valóság. Hogy egy kupleráj, vagy egy harci verem, esetleg egy büdös kanális, az talán már mindegy is. A lényeg, hogy életet adott nekem. Ennek örülök. Örültek neki első gazdáim is. Mivelhogy rabszolgasorba születtem. A Láncbarátok (bár nehezemre esik nagybetűvel írni a nevüket,és a torkom is kapar kissé, mintha köpnöm kéne mindig, ha rájuk gondolok. De mesterem szerint így helyes az írás, s ha követni akarom az ő példáját, akkor nem hibázhatok, amikor betűvetésről van szó.) Tehát… Ők egy kupac pénzt láttak bennem. Jóformán még magamról sem tudtam, máris dolgoztatni kezdtek. Azt hamar észrevették, hogy erős vagyok. Nem tudom, akkor történt-e, amikor az egyik korbácsosnak egy rúgással eltörtem a lábát, vagy akkor, amikor egy másikat a kínzócölöppel vertem fejbe, amit a földből téptem ki a bilincseimet használva fogódzásra. Mindenesetre feltűnt. És nekem is, hogy ők észrevették. Emberek jöttek, számtalan fizimiska, rengeteg öltözet. Idegen országokból valók voltak, nem kérdés. Rabszolgakereskedők. A Láncbarátok (nem köpök,nem köpök,nem köpök!!!) eladtak egy aszisznak. Nem emlékszem a nevére pontosan, mert majdcsak húsz éve történt már. Grom vagy Tom vagy valami ilyesféle volt. De azt sose felejtem el, hogy mit mondott, amikor mustrált, mint egy lovat. -Szép darab hús vagy, te dög. Lehet, hogy kutyaeledel leszel az arénában. Vagy te eszed meg a kutyákat. Nem kóstoltam még kutyát, de nem tetszett, ahogy mondta. Ahogy a nagy gülü szeme csillogott közben. Szerettem volna őt is megütni, de nem sikerült, mert ezúttal erősebben kikötöttek. Úgy is lettem elszállítva. A meglepő az volt, hogy amikor bezárult mögöttem az aszisz birtokának nagykapuja, elengedtek. Nem volt sem kötél, sem lánc. Kicsit tán meg is illetődtem. Aztán megértettem. Idővel. Az aszisz csak egy felhajtó volt, s a birtok sem az övé volt. Egy kiképzőbirtokra kerültem. Valami nemesé volt az egész, de vele sosem találkoztam. Annyit tudtam meg, hogy ha jól viselem magam, velem is jól fognak bánni. Ez tetszett. Nagyon untam már a folyamatos verést meg korbácsolást. Itt pedig ennem adtak, nem is rosszul. Úgy beszéltek velem, mintha lennék valaki. És dolgokat tanítottak nekem. Megtanítottak harcolni. Nem pusztakézzel, hanem igazi fegyverekkel. Azt mondták, idővel majd akár a szabadságomat is megválthatom. Ahogy teltek az évek, én figyeltem és tanultam, vártam az alkalmat, amikor tényleg szabad lehetek. Sokáig vártam, és rájöttem, hogy akik körülöttem vannak, sokszor hosszú időre eltűnnek. Aztán sebesülten, vagy sehogy nem térnek vissza. Ez egy kicsit nyugtalanított. Attól tartottam, hogy egyszer értem is eljön a felhajtó ismét, és egy rosszabb helyre visz majd. De nem jött. Szerencsére. Viszont kereken öt éve jött valaki más. Egy nemesember. Nagy kísérettel, sok fegyveressel. Azokhoz jött, akik tanítottak. Másnap pedig mindannyian egy hajón ültünk. Nem tudom, meddig lehettünk rajta, nekem sok időnek tűnt, és nagyon beteg voltam. Egészen addig tartott, míg partot nem értünk. Ott aztán megtudtuk, mire is készültünk éveken keresztül. Háborúba megyünk. Tehát katona lettem. Így utólag belegondolva egyértelmű a dolog, de ott és akkor nemigen gondoltam ilyenre, mert nem volt időm gondolkodni. Pedig a mester szerint sokat jelent, ha gondolkodunk. Én pedig tudok gondolkodni. Olykor túl sokat is. De vissza a háborúba. Mint megtudtam, északi csapatok készültek megtámadni egy Toroni határvárost. Állítólag valami hatalmas disznóság volt ott alakulóban, és az idő sürgette azokat, akik felbérelték a kompániánkat. Így aztán felvonultunk a város falai alá és megostromoltuk. Kiválóan haladtunk, mér másnap a falakon belül kerültünk. Állítólag a Tharr papok nem tudták táplálni valami miatt a várost védő mágiát, azért jártunk sikerrel. Ezt az egyik hadnagytól hallottam. Aztán, amikor már közel jártunk ahhoz a városrészhez, amiben az a templom állt, amit le kellet volna rombolnunk, megtörtént a baj. Kénszín bőrű, sárga szemű akoliták özönlöttek elő a város minden szegletéből és mágiaforgató papok meg tudjaisten miféle vajákosok támadtak ránk mindenfelől. Én magam tán egy tucat kénszagú fattyút is lekaszaboltam hűséges csatabárdommal, de nagyom rosszul állt a szénánk. Voltak ott mások is, akik önszántukból jöttek. Kalandozók. Ők mellettünk küzdöttek, de közülük is jópáran elestek a villámesőben és a sarlókések villogásában. Én pedig akkor születtem újjá. Egy akolita vérét ráztam le a bárdomról, amikor belémvágott a villám. Egy boszorkánymester szaladt felém véres tőrrel. Én meg csak álltam ott, mint egy kötözött sonka, minden izmom görcsben, szemeim tágra nyílva. Éreztem a halál fuvallatát. Azt hallottam, hogy a halála előtt mindenki előtt lepereg az élete. Én sem voltam kivétel. Amikor a tőr a bordáim közé szaladt, egy gyors, rövid, és végtelenül szánalmas életet láttam, amibe szinte semmi beleszólásom nem volt. Nem tetszett. Álmaimban mindig másképp képzeltem el az életemet, amit majd akkor élek, ha szabad leszek. Erre tessék. Ez a koszoskezű kecskehágó elveszi tőlem az egészet. No azt már nem. Amikor látomásom végére értem ismét ott hevertem a csatamezőn. Éreztem a szúrásból sugárzó fájdalmat, s láttam, ahogy gyilkosom újabb szúrásra emeli kését. Ekkor történt a csoda. A gyilkos valósággal kettészakadt, amikor egy vastag kardpenge a feje tetejétől az ágyékáig kettéhasította. Az elzuhanó torzó mögött pedig megláttam megmentőmet. Magas volt, valóságos óriásnak tűnt. Legalábbis a földről nézve. Fényes páncélján vér csorgott és ezer horpadás éktelenkedett, de kezében meg sem rezdült roppant kardja. -El ne pusztulj itt nekem, szőrös komám! – rikkantotta- minden fegyveresre szükség lesz a démonigézők ellen! Kezét felém nyújtotta és újabb csodát tett. Meggyógyított, közben egy arany kör sugárzott a kezében tartott aranyláncon. Gyönyörű volt. Tán sose láttam ilyen szépet életemben. A fájdalom eltűnt, a sebem pedig beforrt. Nyoma sem maradt. Ezen mondjuk mindketten meglepődtünk, ő szóvá is tette. -Nem gondoltam volna, hogy az én Uram segíteni fog egy orknak. Maradj melletem, kölyök, akkor mindketten nagyobb eséllyel ússzuk meg ezt a napot.-mondta. És úgy is lett. Elutottunk a templomba, aztán a kazamatákba. Tharr-papokat öltünk, meg egy elmebeteg varázslót is, aki valami Óbirodalomról hadovált, mielőtt beleállítottam a bárdomat. Estére már a határ túloldaláról néztük a lángok festette horizontot. Páncélos megmentőm ott kérdezte meg, nincs-e kedvem csatlakozni hozzá. Azt is megmondta miért. Kíváncsi rá, miért segített Krad egy ork zsoldoson. És ezt talán megtudhatja, ha mellette maradok. A felhajtó hamar belement az alkuba, gyakorlatilag egy perc alatt új gazdám lett. Ám a lovag közölte velem, hogy ő nem tart rabszolgát. Ha akarok, jószántamból vele tarthatok, megismerni Krad terveit, de ha nem akarom, akkor mehetek békével. Ekkor már én is kíváncsi voltam, először is arra, ki az a Krad, és csak másodsorban a szándékaira. Így beleegyeztem. Így, hosszú évek múltán már azt is mondhatnám, hogy így lettem fegyverhordozó. Kezd fájni a kezem a körmöléstől, mára abbahagyom. Remélem mesterem, hogy elégedett leszel a mai teljesítményemmel. Egyre jobban tetszik nekem ez a betűvetés Holnap a mi történetünket írom majd le, mint egy krónikás. Vadkan, a krónikás. Nem is hangzik rosszul. Az öreg pap mosolyogva összecsukta a könyvecskét, majd a fogadóba indult. Legjobb lesz visszajuttatni az ork naplóját, még mielőtt visszajön érte. És a fogadós lányát sem ártana megtanítani olvasni. Nem is tudta elképzelni, hová lesz a fruska pökhendisége, ha kiderül, hogy egy átutazó ork okosabb, mint őnagysága… A lány által korábban előadottak ugyan felizgatták, attól tartott, hogy tényleg valami gonosz szerzet utazott át kis városán. Most azonban már csak egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkát, miközben istenéhez imádkozott hálásan. Csak kalandozók. Hála az égieknek. Link a hozzászóláshoz
MasterV Közzétéve: Október 5, 2017 Megosztás Közzétéve: Október 5, 2017 A Last Minute csapat előtörténete a X. Lumina Cornu asztali tornáról: Csapattörténet Lássátok hát, érdeklődők, krónikáját Mesteremnek s az ő hős barátainak, ahogyan azt saját szememmel láttam s átéltem, én, a Vadkan, Alveris De Amassyn-el Fervus fegyvernöke és krónikása az elmúlt éveknek során: Krad kegyelme sodort minket egymás mellé, s az ő csodája kovácsolta barátságunkat mesteremmel, a nemes lovaggal. Dicső harcban, egy Tharr szekta elpusztítása során köttetett ismeretségünk s tart töretlenül a mai napig. Ennek immáron hét éve. Hét kalandos éve. Nemhiába mondják a bölcsek, hogy a hősök élete soha nem egyszerű. A mienk sem volt az. Alveris lovag küldetése, hogy szülei korai elmúlását s szülőföldje nemeseinek ocsmány üzelmeit birodalma ura, a nemes Eligor Herceg elé tárja, ezzel véve elégtételt a bűnös söpredéken, ahogyan az hívő s jó lovaghoz illik. Ennek bizonyítékait kívántuk a Herceg székvárosába szállítani, amikor rablók támadtak ránk. Végeztünk velük, ahogy illik, s merő szívjóságból és a vidék becsületes, dolgos népe iránti tiszteletből felkutattuk a brigantik rejtekhelyét is. Ott megdöbbenve láttuk, hogy e gazfickók nem kevés embert tartottak fogva, s rabszolgaként akarták őket árulni. Időben érkeztünk, épp amikor a rabszolgakereskedők is a rablóbarlang elé értek. Némi rafinéria, Krad hatalma s persze pengéink segítségével hamar rendet vágtunk a mocskok között. A foglyokat isten áldásával és a haramiák készleteivel útnak engedtük. Később, amikor Alveris Úr már küldetése utolsó kapujánál állt, kénytelenek voltunk egy apró kitérőt tenni a hercegi udvarban. Teljesen véletlenül, de jogosan, hisz kockán nyertem, birtokomba jutott egy erszény, benne furcsa érmékkel, kövekkel. Az igazi meglepetés akkor ért minket, amikor egy tolvaj megpróbálta elcsaklizni. Az erszény elszakadt, s meglepetten láttuk, hogy a bőrbe valaki egy térképet égetett, aprólékos munkával. Krad lehelt kíváncsiságot mindkettőnkbe, s nyomába eredtünk a rejtélynek, mit az iszák tartogatott. Közben összetűztünk a balsorsú zsebmetsző bandájával is, amelyet szerencsére néhány karcolással átvészeltünk, s a székvárosnak sem kell tovább e söpredéktől tartania. Végül a helyi Krad szentélyben helyeztük el a térképet, s alkalomadtán, amikor nem lesz más dolgunk, felkutatjuk majd eredetét és jelentését. Ezen apró közjáték után Mesterem végre Eligor elé tárhatta bizonyítékait otthona gondjairól. A nemes Herceg vizsgálókat küldött ki, hogy a bizonyítékokat ellenőrizzék. Uram megnyugvó szívvel hagyta el a várost. Én magam kicsit hevesebb szívveréssel, mert az egyik esti kitérőm során megismertem egy fiatal hölgyet, aki meglepetésemre nem borzadt el ábrázatomtól, szavaim pedig értő talajba hullottak eszében s szívében egyaránt. Rövid románc volt ez, de annál meglepőbb következménnyel: valahogy kiderült a dolog, s a leány, kinek apja céhmester volt a kovácsok között, nos ő nem örült, hogy enyhén fogalmazzak. Nem átallott néhány segédet utánam küldeni, hogy a szégyenfoltot pörölycsapásokkal mossa le családjáról. A negyedik legényt nem vertem eszméletlenre,s mielőtt kordét fogadtam nekik a déli kapunál, hogy ájult társait hazavigye, megüzentem a céhmesternek, hogy eszem ágában sem volt kihasználni leányát, tisztelem, becsülöm, s amint időm engedi, visszatérek hozzá, ha még ő is így akarja. Ekkor Alveris uradalmába tértünk vissza, hogy a hosszú utat kipihenjük és a vizsgálók munkáját segítsük, amennyiben szükséges. Itt találkoztunk Maldinnal. Maldin, a veterán számszeríjász kifejezetten Alveris lovagot kereste, s azért jött, hogy apja emlékének adózva mesterem mellé szegődjön. Mesterem természetesen maga mellé vette a fiút, akiről kiderült, hogy bár hallgatag, mégis talpraesett, magabíró harcos. Ez hamar bizonyítania is adatott lehetősége. Eligor herceg vizsgálói ugyanis eltűntek. Állítólag egy toronból szökött rabszolgabanda keresztülvágott a Dwyll unión, s pont a mi uradalmunk felé vezetett útjuk. Készleteket raboltak, akkor vették vérét a szerencsétlen mód arra járó vizsgálóbizottságnak. Ezeket utólag tudtuk meg a túlélőktől, akik megúszták a fosztogatók portyáját. Nyomukba eredtünk és sikerrel is jártunk. Ranil népe bár néha furcsa, ám igencsak egyenes emberek. Többször segítettek, ahogy a gazfickókat űztük dél felé. Nekem már akkor furcsa volt, miért tartanak a határ felé a kurafiak. Én is éltem rabláncon, s most sem szégyenlem bevallani, hogy bizony épp az ellenkező irányba mennék, ha választonom lehetne rabságom helye vagy más földek között. Gyakorlatilag a határon értük utól őket. Tizen voltak, s amikor megláttuk őket, rögtön tudtuk, hogy ezek nem szökött rabszolgák. Tán fejvadászok vagy másféle martalócok lehettek. Mi hárman voltunk, meg az a pár fegyveres határvadász, akikkel út közben találkoztunk s kötöttünk fegyverbarátságot. Egy valódi kis csata alakult ki, s Maldin halálpontos lövései, meg a nemes Raniliták segedelme nélkül bizony mondom, ott haltunk volna meg. Végül mégis mi maradtunk állva, minden gazembert leküzdöttünk. Mesterem szerint fejvadászok voltak. S ez egy igen baljóslatú gyanút ébresztett fel benne. Maldin és én is egyetértettünk, mikor megosztotta velünk gyanúját. Lehet hogy valami nálunknál sokkal nagyobb léptékű disznóságba keveredtünk. Még sebeinket nyalogattuk, amikor a következő istencsapás lesújtott. Egy valódi toroni csapat ütött rajtunk. Derekasan küzdöttünk, ám létszámban s kipihentségben mind felettünk álltak. Fogságba estünk. Todvarba szállítottak minket kihallgatásra. Szerencsére egyikünk sem az a mimóza lélek, így jópár nap vallatás nem vezetett eredményre. Egy varázslót hoztak, hogy kiszedjenek belőlünk mindent, amit akarnak. Velem kezdték. A fehérhajú vajákos igencsak meglepődött, pökhendiségében nem számított elmém védműveire. Valahol igaza volt, ki gondolná, hogy egy ork elméjét védművek erősítik? Nos, szerencsém volt, hogy egy ilyen pökhendi pávát sodort elém Krad. Felismerve a pillanatnyi lehetőséget, eltéptem a kötelékeimet és a riadt varázslót a székem egyetlen csapásával bemutattam szörnyistenének. Nem volt egyszerű eljutni a kazamatákba, ahol társaimat őrízték, de végülis sikerült. Kiszabadítottam barátaimat és szökni próbáltunk. Embert próbáló feladat volt, mégis sikerrel jártunk. Felgyújtottuk a készletraktárukat, s egy szerencsés véletlennek hála, a határt folyamatosan őrző pszi-mesterek egyikét-másikát is sikerült elcsípni és ártalmatlanná tenni. Így a keletkezett káoszban megszöktünk. Uram egyik jó ötletének hála még a vár mágikus védműveit is sikerült megrongálni. Épp csak arra nem számítottunk, hogy egy megtört varázsjel mekkora erővel robban fel. Krad gyógyító hatalma nélküll minden bizonnyal ott haltam volna szörnyet a robbanásban, csakúgy, mint Maldin. De Alveris segedelmével túléltük ezt is, és a falon tátongó lyuk a szabadságba vezetett minket. Hónapokba tellett, mire kikeveredtünk az Észak-toroni határvidékről, menekülve a feldühödött üldözők elől. Az Unión átkelve ismét a birtokra mentünk, ahol kellemetlen meglepetés ért minket. Távollétünkben Eligor herceg keresni kezdte embereit, s a helyi nemesek intrikáinak hála, azt a hírt kapta, hogy Alveris bormámorban megölte a szerencsétleneket, mert nem az ő szavai igazát támasztotta alá vizsgálatuk eredménye. Gyakorlatilag szökött rabból üldözött bűnözők lettünk. Kradnak hála, mesterem jobbágyai jó és egyenes emberek voltak, segítettek nekünk rejtőzni s még információval is elláttak minket, mert ők ismerték már urukat, hogy tudják, galád intrika áldozata lett. Kiderítve, ki felelt a hírekért, mesterem Krad egyházának segítségét kérte, s kapta. Feladta magát Eligor katonáinak (persze velünk együtt), s meghallgatást kért. A herceg kegyet gyakorolt, s tárgyalásra lettünk citálva, ahol Dreina egyik papja volt a bíránk. Vádlóink, a helyi kisnemesek kitettek magukért. Számtalan hamis tanút és bizonyítékot tártak fel. Kezdett rosszul állni a szénánk, ám ekkor Krad rendje lépett közbe. Emlékeztek még, tisztelt olvasók, a Tharr szektára, amelyet kiirtottunk évekkel korábban? Nos tőlük zsákmányolt mesterem egy olyan méregleírást, mely az embereket gyökerestől változtatja meg. S a tiszteletreméltó papok, akiknek mesterem ezt a receptet átadta akkor, most a bíróság elé járultak és bizonyították, hogy a vidék urai mind egy szálig annak befolyása alatt álltak! Másnap már szabadok voltunk, s a Herceg intézője megtette a kellő lépéseket, hogy kirostálja azokat, akik akarva vagy akaratlanul részt vettek e szövevényes mérgezési históriában. Az is bizonyítást nyert, hogy toron bűzös keze van a dologban. Tán valami közeledő szörnyű tervük része volt az egész. Bele sem merek gondolni, micsoda bajban lettek volna a Vörös Hadurak, ha egy átfogó támadás lerohanja a Dwyll uniót, s nem áll mögöttük Erigow határvidékének nemessége, mint segítő erő a Fekete Zászlók elleni harcban. Egyik este, amint a történteken rágódtunk, Maldin mondott valamit sikereinkről. Ha igaz lenne a fent említett sötét terv, s mi belerondítottunk, akkor bizony igen nagy céltáblát akasztottunk a farunkra, amelyre örömmel lő majd a Fekete Hadurak minden bosszúszomjas követője. Nem túl biztató kilátások, mit ne mondjak… Két hét megérdemelt pihenés várt ránk ezután. A pihenésnek az vetett véget, hogy vendégeink érkeztek. Er’athor, Doran magisztere, s unokaöccse, Elas. Alveris segítségét keresték egy tudományos kutatás kapcsán, melyet próbáltak ugyan körülírni nekem, de nem igazán értettem. Az emberi viselkedéssel kapcsolatos. Alveris úr persze segített, hisz Krad követőjeként szent feladata a tudás keresőinek, s a mentális épülés mindenben történő segítése. Sokat beszélgettünk velük a következő napokban, hadd haladjanak a tanulmánnyal. A magiszter meglepően jószándékú fickónak látszott, sokat beszélt, s mindenkivel megtalálta a hangot. Még velem is, ami nagy szó, hisz nem úgy képzeltem el egy dorani varázslót, hogy ork harcosokkal társalog kalandozótörténetekről, s a világ dolgairól. Ám ő mégis ilyen volt. Unokaöccse kicsit más alkat volt, lelkiekben mindenképp. Volt benne valami hűvös, valami kiszámíthatatlan. Mintha folyamatosan árny vetült volna rá. Ettől eltekintve azonban ő is igyekezett kedélyes lenni, s Maldinnal meg velem néha még lövészversenyt is tartottunk. Esélyem sem volt. Néhány héttel érkezésük után Alveris bejelentette, hogy útra kelünk. Visszatérünk a Hercegi városba, hogy megvizsgáljuk a térképet, amit még korábban találtunk. Elas és Er’athor velünk tartottak. Napokat töltöttünk a Hercegi könyvtárban, ahová Eligor személyes parancsára kaptunk bejárást. Nagy szó ez, úgy vélem. Kiderült, hogy nem is kell messzire mennünk, ha meg akarjuk találni a térképen megjelölt helyet. A tarini hegység egyik délkeleti nyúlványát vélték felismerni barátaim a jelzésnél. A szöveget, ami mellé volt írva, sajnos nem sikerült lefordítani, mert feltehetőleg nem csak idegen nyelven, de rejtjelezve is volt. Mindenesetre elhatároztuk, hogy ha már ennyit tudunk, megszemléljük azt a bizonyos helyet. Indulás előtti este ismét kellemetlen közjáték esett meg. Ez a város, hitemre mondom, nem szeret engem. Szóval történt, hogy Elassal iszogatni indultunk egy csapszékbe amikoris néhány keménykötésű fickó kapott körbe bennünket. Tán tucatnyian voltak. Nem szóltak, csak néztek fenyegetően, kezükben bunkók, bikacsökök. Egyiküket megismertem. A kovácslegény volt, akit a múltkor megkíméltem. Szólni sem volt időm hozzá, mert az egyik kapualjból kilépett a céhmester. Közelebb lépett, kardot fogott. Azt mondta, most meghalok, azért, amit a családjával tettem. Nem értettem a dolgot, ezért kérdezősködni kezdtem. Nem volt egyértelmű, hogy nem vagyok liliomtipró dúvad? Nem kapta meg az üzenetemet? A szeméből sütött az utálat. Azt mondta, a lányát el kellett üldöznie, mert terhes lett. És sem a család neve, sem a céh nem engedheti meg magának, hogy egy félork fattyú vessen rájuk rossz színt. Nekem pedig fizetnek kell a tettemért. Teljesen megdöbbentem. Lehet, hogy apa lettem? Hol lehet a lány, aki olyan jó volt velem? Hol a gyermekem? Mit tett velük ez a szerencsétlen abroncsagyú hústorony? Mire feltettem volna neki a kérdésemet, rámrontott. Egyedül, karddal, én meg csak álltam ott bambán, mint egy vágásra váró barom. Értetlenül néztem, amint Elas meglódul, elsuhan a kovács kardja alatt és hirtelen villanó tőrével háromszor is megszúrja a meglepett kovácsot. Az hangtalanul összeroskadt, a körben állók meg értetlenül néztek. Majd nekünk rontottak. Elas tőre véres rendet hasított köztük, én puszta kézzel ütöttem ki jópárat. Végül ketten álltunk, mindenki más feküdt. Elas épp az első sebesült mellett állt, s törével felé nyúlt. Épp idejében akadályoztam meg a szörnyűségben. Értetlenül nézett. „Ezek nem érdemelnek kegyelmet. Ők is megöltek volna téged…” mondta. És én tudtam, hogy igaza van, de nem engedhettem, hogy megölje őket. Végül vállat vont és közölte, hogy akkor ő most visszamegy a szállásra és lepihen. Elment a kedve az italozástól. Én meg ott maradtam továbbra is bambán, körbevéve sebesültekkel. A céhmester még élt. Háromszor ráztam meg, mire magához tért. Követeltem, hogy mondja meg, hová küldte a lányát. Leköpött. Képenvágtam. Még háromszor. Végül kinyögte, hogy Erionba, ott mindenféle szerzet megélhet. Kapott pénzt is, biztosan megvan, de ide nem jöhet vissza többet. Ennyi elég is volt. Otthagytam. Fogtam egy suhancot az utcán, adtam neki egy marék rezet és hozattam vele hordárokat meg orvost a sebesülteknek. Aztán visszatértem a szállásunkra. Beszámoltam Alverisnek és Er’athornak a történtekről. A magiszter mindig vidám arcáról lehervadt a mosoly, majd kimentette magát és unokaöccse szobájába ment. Hallani véltem, hogy vitáznak, de nem hallgatóztam. Alveris is magamra hagyott, azt mondta elsimítja ezt a dolgot. Sikerrel járhatott, mert nem jöttek értünk az őrök aznap. Sem máskor. Másnap útra keltünk. Felkutattuk a térképen jelzett helyet. Vadállatokkal és kóbor orkokkal küzdöttünk, míg végül ott álltunk egy kövekkel eltorlaszolt barlangbejáratnál. Elas legalább húsz rafinált csapdát talált a környéken, mind a bejáratot volt hivatott védeni a behatolóktól. Er’athor szerint mágia munkál a közelben, így résen voltunk, amennyire lehetett. Végül behatoltunk. Hatalmas barlangcsarnokba jutottunk egy nem túl hosszú járaton át. Bent pedig egy Kaput találtunk. Er’athor is csak elképedve bámulta. Valami olyasmit mondott, hogy ekkorát még nem látott. Itt, messze mindentől, a hegyi semmi közepén, egy akkora Kapu áll, amin akár ostromgépeket is át lehetne küldeni. Maldin kiváncsiságból közelebb lépett és valószínűleg megsértett valami védelmező jelet, mert hirtelen rázkódni kezdett a barlang körülöttünk. Más megoldás nem lévén, mivel meghalni nem akartunk, átmenekültünk a kapun. Nem szeretem a mágiát, kiváltképp ha azt se tudom mi lesz velem tőle. Ez is olyan eset volt, mely megalapozta rossz tapasztalataimat. Egy szűk völgyben vetett ki bennünket a kapu, egy várfal előtt. Körben magas szirtek, mintha a hegyek körbenőtték volna a várat. A vár felvonóhídja nyitva volt, s a nyílásában egy embermagas pajzs lebegett, olyan cirádás, kacskaringós vésetekkel, hogy még a szemem is belefájdult, ha ránéztem. Er’athor erősen vakarta a fejét és valami olyasmit magyarázott, hogy itt valami ősi mágia munkál, meg hogy nem érzi stabilnak a manahálót, bármi is legyen az. Ami zavarba ejt egy varázslót, az komoly bajt okozhat nekünk is. Felderítettük a várat, de csak port, csontokat meg elrozsdállt, elporlott berendezést találtunk. Viszont csontokból nem keveset. Olybá tűnt, mintha egy kisebb sereg vívott volna harcot itt valamivel. Végül úgy döntöttünk, hogy nem piszkáljuk a pajzsot, de Alveris gyorsan papírra vetette a mintáját és alakját, majd a Rend kitalálja, mit kezdjen vele. Mikor befejezte, a térkapu egy hang nélkül eltűnt. A pajzs pedig koppanva esett a földre, visszhangot verve a hegyormok között. Jobbnak láttuk távozni. Szűk szurdokokon keresztül vánszorogtunk, napokig száraz élelmen éltünk, mert még vadakat se láttunk. Végül kiértünk a hegyek fojtogató öleléséből, egy köves lankára, amely sztyeppébe váltott. Rettentő sokat gyalogoltunk, mire lakott területet találtunk. Megdöbbenésemre a Hat Város szövetségének nevezett területre keveredtünk jópár ezer mérföldre minden általam ismert területtől. Öröm az ürömben, hogy Krad egyháza itt is tartott fenn templomot, így volt honnan segítséget kérni. Ellátmánnyal, lovakkal megsegítve észak felé indultunk, a nem is olyan távoli Erionba. Az a város egy csoda. Hatalmas. Ősi. Veszélyes és érdekes. Hetekig tudnék írni róla. De most inkább csak annyit, hogy néhány új baráttal gazdagabban és jópár illúzióval szegényebben álltunk következő héten a Kapuk terén, hogy visszatérjünk Erigowba. Ott ismét kutatni kezdtünk, minden lehetséges forrásban azután, hogy vajh milyen varázstárgyat találhattunk a hegyek közt. Krán hegyei közt, hogy pontos legyek. Nem sok jót ígért sem a hely, sem a körülmények, azzal az átkozott pajzzsal kapcsolatban. Végül nem jutottunk semmire. Mindenesetre továbbadtuk a térkapu hírét a Hercegi udvarnak, hogy továbbítsák Tarinba, hátha a törpéket érdekli a határaikon zajló esemény. Mi pedig Doranba mentünk, hogy Er’athor segedelmével pontot tegyünk vizsgálatunkra a pajzzsal kapcsolatban. Időközben kifüstöltünk egy Dreonnar nevű boszorkánymestert, egy hittárs kérésére, a szolgálóival egyetemben. A Dorani iskola könyvtára pedig választ adott a kérdéseinkre. Amit találtunk, nem más volt, mint a Tizenhárom Kráni Istenfattyú pajzsainak egyike. Nem mondom, letaglózott bennünket a hír. Sürgősen üzentünk is a Tariniaknak, hogy mire készüljenek, ha fel akarják tárni a barlangot, ahol jártunk. Er’athor kapcsolatainak hála az is tudomásunkra jutott, hogy Pyarronból különleges alakulat indult el a hegyekbe, hogy begyűjtsék a relikviát, és biztonságba helyezzék. Elégedettek voltunk mindannyian. Egészen addig, míg Elast meg nem vádolták valami értékes csecsebecse ellopásával. Végülis úgy döntöttünk, hogy visszatérünk Alveris birtokára. És íme, elérkeztünk a mai naphoz, amikor végre újra kényelmesen pihenhetünk meg Mesterem birtokán, távol a világ zajától, ahol mindenki saját tanulmányaival foglalkozhat, addig, míg újra nem szólít bennünket a kalandozó-sors. Link a hozzászóláshoz
Darabolo Közzétéve: November 15, 2019 Megosztás Közzétéve: November 15, 2019 Aemon Aegony Targaryon története Ez az én életem, nem is lehetne másé annyira jellemzően csak velem történhetnek ilyenek. Semmi szégyellni valóm nincs. Nem, pontosítanék semmit sem bántam meg az életemben, a cselekedeteim által váltam azzá ami és aki vagyok. Semmit…. kivéve a húgomat, de erről majd később. Psz. 3620-ban születtem egy erioni Kyr famor, Aegon Aegony Targaryon 2. fiú gyermekeként. Örökségem semmi se lett volna, maximum az a havi 1 arany amit az elmúlt évtizedekben kaptam. Édesapám az erioni nyomornegyed 6 utcája felett rendelkezett, ennek megfelelően családunk se a leggazdagabbak közé tartozott. Bátyám, ki már születésemkor belépett a serdülőkorba, soha nem vett engem kyr számba, sőt még ember számba sem. Betegségem miatt amit anyai nagyanyámtól örökölhettem (az édes Nanitól), még csak mutatkozni sem volt hajlandó velem. Milyen játékot játszón az a gyerek akinek bal lába el van sorvadva? Hogy tanuljon vívni? Erre jöttek rá azok a beteges tréfák amiket Aegon ( én csak, egy saját beteges vicc alapján III. Aegon-nak, vagy III. Agoniának hívtam) bátyám folyton velem űzött. Persze mikor már 2 napja kerestek kénytelen „megtalált” az árnyékszék alján, de tudta nem merném megmondani, hogy ő tette. Atyám vessző csapásai ezért mindig engem értek. Ha Nani nem lett volna, talán már nem ezen a világon lennék, DE ott volt. Ő szerettette meg velem a könyveket, s ő volt ki a müvészetek világába is bevezetett, az ő segítő kezei mellett vált először a kis fadarabból emberi alak a kezem közt. Előbb faragtam meg Nani arcát, mint jártam, ami lábamra nézve nem is nagy csoda. Nani, viszont meglepődött olthatatlan tudásvágyamon, s egyre csak támogatott benne. Mikor egy vándor Mágus járt nálunk megkérte, hogy tekintsen meg engem. A mágus meglepetésemre ajánlólevelet adott nekem a Dorani Magisztériumok Nagyiskolájába. Azt mondta : „-Te még nem vagy egész fiam, lelked egy darabját őrzik az iskola melletti nagy Drák-fa erdőben. Menj, keresd meg. S hozz dicsőséget Doranra s házadra.” Nem értettem. Persze az én Nanim rögtön „rájött” a lényegre. Szentül vallotta, hogy az őseink által felfedezett mágia, mely mára a szolga népek kezei közt korcs silánnyá satnyult, az én kezeim közt újra naggyá teheti népünket, de legalább is a Targaryon házat. Apám persze nem engedett, szerinte nekem itthon a helyem, s családot kell alapítanom. Így is lett. 40 évesen már özvegy voltam, kyr feleségem vérzékeny volt, amiről a csodás doktorok megfeledkeztek, így az ikrek szülése közben odaveszett. Nem mondom, hogy bánkódtam, mert nem volt szép a szentem. De mint, unokatestvér, ő volt a kedvencem. Kicsit hájas, kicsit kopasz, de legalább humora volt. Természetesen a 2 gyerek örökölte a betegségét, ami társult az én izomsorvadásommal is, így a két lány az első menzesze során távozott közülünk. Gondolhattam volna rá, s idejében hívhattam volna orvost, de akkor is a házi könyvtárban kuksoltam, s szívtam magamba a tudást. Margery és Viridiana azért őrök helyet kaptak a szívemben. Lehet, hogy ez volt az a pont az életemben amikor a sötét tanok felé kezdtem húzni. El nem tudtam képzelni, hogy lehet, hogy bátyám, ki intelligenciáját tekintve maximum egy molylepke szintjét éri el, hogyan tud még mind a mai napig terrorizálni, s én aki eme töméntelen mennyiségű tudás birtokában vagyok, hogy nem tudok ezen felülkerekedni. Az út Ranagolhoz vezetett, ő tanított meg arra, hogy az ész mindenek felett való, hogy gyarlók vagyunk ha alantas érzelmeinkre hallgatunk, s gyarló az is ki bár tudna, mégse kerekedik társai fölé. Kis pénzemet eztán arra költöttem, hogy az életem során felhalmozott érzelmeimet fájdalom formájában levezekeljem. Persze nem az enyémet adtam, pár rabszolga is megfelelt a célnak. Innentől bátyám meggyilkolásán gondolkodtam, én vagyok a kiemelkedett ezt már világosan láttam, s a majdani örökség bizony engem illet. 5 évig terveztem, ráértem. Hisz apánk még akár egy évszázadig is elélhet. Aztán jött a csoda. A kis Dyondra. Annyira szép volt, annyira belemászott a szívembe az első rám vetett boldog kis mosolyával, hogy azt leírni nem tudom. Dyondra, csak ő tehet róla, hogy bátyám még él, mert láttam. Láttam és tapasztaltam, Dyondrával még ő is csak kedves tudott lenni. Én meg képtelen voltam egy olyan lénynek ártani, aki az én kishúgom arcára mosolyt csal, s akit hiányolna ha nem lenne többé. Sokat kellett vezekelnem…… A sorscsapás psz. 3674-ben történt meg. III. (Kinzó) Agonia bátyám, egy este részeg humorrohamában rám borította a család 600 éves Kráni-Tölgyfa szekrénysorát. A helyszinen eszméletemet vesztettem. Másnap reggel szabadított ki a család. Apám hatalmas mizériát csapott körülöttem, tudni akarta ki tette. Büntetni akart (azért valamennyire csak szeret az öreg, s erre 54 évesen kellett rájönnöm?). Nekem 7 csontom tört el, s a csípőm tőből elfordult. Eljött a pillanat s már szóltam is volna, de a 7 csontból, 3 az állkapcsomban volt, így csak fájdalmas mormogást tudtam hallatni. Bátyám ekkor előlépett, s szemét lesütve apánkhoz fordult. „- Nem szívesen teszem, mélytiszteletű apám, mert vérünk összetartásra kötelez. De te vagy a ház Ura, s jogodban áll tudni. Az egésznek szem- és fültanúja voltam, testvér-húgomat Dyondrát tegnap elkapta az egyik rohama, Aemont könyvolvasás közben hátulról kapta el, s verte félholttá. Végezetül pedig a szekrénysort borította rá. Nem tudtam mi tévő legyek, a kripli fivéremen segítsek, vagy hallgassak s adjak egy lehetőséget Dyondrának, hátha egészséges Kyr gyermekeket tud még neved öregbítésére szülni. Dyondrát választottam. Büntess engem is, ha úgy látod jónak.” Fájdalmamban csak üvölteni tudtam, de ez nem tagjaimból hanem éledező szívemből érkezett. Szegény húgom előző este tényleg kapott egy rohamot, s két obsort is félholttá vert, nem tudta párosult e ezúttal a roham emlékezet vesztéssel is, jelezve ezzel a betegsége súlyosbodását. Engem apám még aznap Doranba küldetett egy társszekéren, húgomért pedig szerzetesek érkeztek a házba. Mindent elvettek tőlem! Mindent, ami valaha is fontos volt: Nani, Dyondra s kedves könyveim a házi könyvtárban. MINDENT! Aztán 3675-ben megérkeztem Doranba! S ahogy egykoron a vándor megjósolta, egésszé váltam… én, a könyvek, a mágia, a botom és Ranagol. 24 évig nem érkezett semmilyen levél a húgomtól, Nani azért írt néha, de lánytestvérem csak néha-néha említette. Teljesen elvesztem, úgy hittem állapota oly mértékig rosszabbodott, hogy már-már állati szinten tengeti mindennapjait, s nyers húst fal, mit tulajdon két kezével váj ki a közelébe merészkedőkből. Közben Adeptussá váltam, s segéd tanárként dolgoztam az alkímiai laborban. Boldog évek voltak, bárcsak Nani és Dyondra is láthatott volna. 3699-ben megérkezett apám halálhíre, mindenemet pénzzé tettem, s haza indultam a térkapu rendszeren keresztül. Bátyám persze nem fogadott szívesen, habár hiába volt ő már a ház Ura, anyámat és Nanit ő is tisztelte annyira, hogy előttük ne tegyen a káromra. Megtudtam mit tettek az én kis „fehér tigrisemmel” (így hívtam Dyondrát gyerekkorában). Egy kolostorban tartják bezárva, leveleimet nem adták át neki, leveleit nem küldték el nekem, s még atyánk halálára sem hajlandók kiengedni onnét. Pedig testét- lelkét kyr módra, egy famorhoz méltóan erősítette meg, s méltóbbá vált az őröklésre mindnyájunknál. Ordítottam, III.Agoniát pedig arcul ütöttem. Kardot rántott. Én pedig azt folyékony masszává alakítottam, a nyaka köré tekertem, s csak húztam, húztam, húztam…… míg Nani be nem nyitott….. Ránéztem….. a lába elég roskadtam s sírva fakadtam. Együtt sírtunk így hárman. Én, Nani és a bátyám aki inkább a hisztérikás ribancokhoz állt közelebb és sírását zavart nevetések kísérték. A leckét legalább megtanulta, ő csak egy porszem hozzám képest… Jó érzés volt a félelmet a szemei közt látnom, életemben talán először most éreztem magamat élőnek. Megegyeztünk, szent esküt tettünk, nevünkre- vérünkre- házunkra. - Lemondok havi jussomról - Egyszeri távozási pénzt ad nekem, s húgomnak ha az egyszer el akar innen menni. (kezdőtőke, KM-től függ) - Bátyám szabad járást biztosít húgunknak - Nem törünk egymás életére Azért Nani is besegített egy kicsit, hiába hiszem, hogy egész lettem, ő még nem így gondolta. Megkérte Dyondrát, segítsen nekem, jöjjön s velem együtt tegyük naggyá megint nevünk-házunk-népünk. Link a hozzászóláshoz
Recommended Posts
A hozzászóláshoz be kell lépned, vagy regisztrálnod Kalandozó!
Kizárólag a városőrség által átvizsgált kalandozók hagyhatnak válaszokat.
Kalandozónév regisztrálása
Regisztált kalandozóként felhőtlenebb az élet!
Csatlakozás a KalandozókhozBejelentkezés
Már velünk kalandozol? Lépj be!
Belépés