Előtörténetek

[Glendalough]

Kíváncsi vagyok, Darton törődni fog-e velem továbbra is, most, hogy betöltöttem azt a rendeltetésemet, hogy mesterem, Drion büntetése legyek. Sose tudtam meg, mit követett el, amiért ezt rótta ki rá Sötét Urunk. Nem lehetett főben járó bűn, ha egyszer Darton nem vonta meg tőle támogatását és hatalmát, de azért csekélység se volt, az biztos.

Drion egy tisztáson talált rám először. Én nem emlékszem az esetre, akkor még csak 4 éves voltam, de mesélték hogy az őszi nyirkosságtól csöpögő fákon varjak ültek és nézték a tisztáson lemészárolt tetemeket. 10 holttest hevert ott a vérben, és köztük tanácstalanul állt és sírt egy kislány. Egy karaván utazott át az erdőn, de egyedül én maradtam életben. A szüleim bizonyára a karavánnal utaztak. Hogy kik lehettek, nem tudom. Azt se, hogy maradtam életben. Azt viszont igen, hogy miért. Azért, hogy a holtakat meglelő paplovag felneveljen.

Drion viszont nem vágyott erre a büntetésre és mindent elkövetett, hogy megkerülje feladatát. És mit csinál egy magányos férfiember egy árva gyerekkel? Nos, elég magától értetődő módon elvitt egy árvaházba. Egy ideig ott nevelkedtem. Nem tudom, mitől lettem más, mint a többi árva. Talán attól, hogy azt a sok embert a szemem láttára mészárolták le, talán már előtte is furcsa voltam, mindenesetre korán észrevettem, hogy a többiek nem lelik örömüket a gyilkolásban. Hogy én más vagyok, mint ők. Mikor megfogtam egy patkányt és addig szorítottam, hogy már ne kapálózzon, aztán engedtem újra levegőhöz jutni, hogy mikor újra küzdeni kezd, addig szorítsam, míg meg nem hallom a bordák recsegésének mámorító hangját, akkor láttam először az iszonyatot a többiek szemében. Többet nem is csináltam úgy, hogy ők is lássák. Csak titokban. De mindig, ha találtak egy döglött állatot, tudták, hogy én csináltam. És valahogy mindig megtalálták őket.

[Felon]

Dibalo Szigma

Condorius - @huszár - Matebilic - Vico

A Hetedkor végén négy új tanuló jelentkezett a Lar-Dor-i Északi Iskolába. Veakrion il'Sabbach gazdag diplomata fia. Neishwalrick de Roinn, a shadoni felföld bányászcsalád sarjaként. Radowan Tyr ab Trequot, a renegát gorviki. Abu Dzsamal Abdalah el Gadebar, az egyik leggazdagabb ibarai kereskedő fia.

Mindannyian gazdag családból származtak, így a tandíj nem jelentett akadályt. Fiatal korukban nem kristályosodott még ki szellemük igazi tehetsége. Az első év után, mint megszokott, a tanulók egy Iskolai Kollégiumba lettek elhelyezve. Ki lustaságból, ki pedig az Istenek akaratából, de tény, hogy mind a négyen a legrosszabb hírű 'Kappa Io Szigmába? kerültek.

Nish koránál jóval idősebbnek látszott. Hatalmas, a többi tanulóhoz képest medveszerű termete, vörös lobonca és nem utolsó sorban kiltje, melyet a tudatlanok csak egyszerű szoknyának néztek, számos bonyodalomba sodorta.

[Felon]

Radowan Tyr ab Trequot "Radír"

Condorius - Dibalo Szigma - varázsló

Gorvik, akár a meg-megújuló Holtak-tengere.. Csendesen vad hullámok a felszínen, sebes áramlatok a mélyben, élet és káosz, halál és rend mindenütt.. A partokon még a tengerek felől érkező szelek lehűtik a forrongó árnyékokat, de a szárazföld szívében sötét villámok csatáznak az elemekkel. Az élet nem érték - a halál csupán pénz kérdése. Ha sok van belőle, te oszthatod - ha nem elég, nos... Ahhoz, hogy ebben a világban túlélja akár egy napot is, gorvikinak kell lenned. De persze elegendőnek ez sem nevezhető. Abban a korban, mikor istenek szeszélye dönt országokat - birodalmakat porba, amikor percéletű hatalmak kényükre szabhatják át a történelmet, amíg egy koldus zsebkése a végedet jelentheti - kiemelkedettnek kell születned, és úgy is kell élned. A Kosfejű tanai szerint a genge nem érdemel élelet - aki elbukik, pusztuljon. Bár nem hiszek a Káoszistenben, sok racionalitást látok abban, amit papjai hirdetnek. Hiszen ez nem más, mint a természet törvénye. Az erősebb eb kapja el a szukát, az ő korcs kölykei harapják át az eljövendő idők macskáinak torkát. Ragadd meg a tudatalattit! - ez Ranagol politikája. És - valljuk be - igen eredményes. Nem volt még módom kivizsgálni senkit az ősi népek tagjai közül, csupán elkorcsosult maradványokkal találkoztam - és ez nem sértés: ezek a korcsok önmagukban tiszteletre méltók. Kutatásaim alapján mégis leszűrhetem, hogy a szintezettség minden tudatra ébredt lény sajátja. Éppen ez az, ami megkülönbözteti őt a tudatalatti hajtotta, ösztönök vezette állatoktól.

Hálával tartozom a külső szférák lakóinak, hogy megszülettem, és a hálával azért, mert a Káosz kisbirodalmának centrumának körvonalán, Trequotban sírtam fel, s hallgattam el. Ha ez nem így történik, most nem itt tartanék. Lehetnék egy pyarr paraszt, akinek a legnagyobb problémája, hogy rájár a menyét a tyúkokra. Vagy egy tehetségtelen dzsad kalmár, aki minden rézgarast tízkörömmel kapar magának össze - egy elmeháborodott, akit egész életében toroni kutyák kínoznak céllal!

De ott születtem, akkor - és most itt vagyok, kiemelkedve a pórok közül. Nem én vagyok a legnagyobb hatalom, de tisztában vagyok képességeimmel, és tudom, kivel szemben állok helyt.

Apám elsőszülött gyermek - a családé. Testvérei más erőket szolgáltak, de a vér kötelékében mind a treqouti Tyreket emelték magasba. Akárcsak az én testvéreim. Bátyáim s nővéreim - akiket alig ismertem - a Tyrek nevében szolgálták a Kosfejűt, irtották a férgeket, adtak szerelmet s halált, háborúkban a Tyr család zöld, bikafejes zászlaja alatt döfték kardjaika az ellenbe vagy a ramierát sajátjaikba, ha a helyzet ezt kívánta meg. Ebben szellemben neveltek ők engem, szüleim helyett, míg be nem töltöttem a 9. életévemet. A család feje, üknagyanyám, Silia Reora Tyr aba Trequot - kinek számtalan szeretője, zabigyereke, de csak egy örököse volt - úgy döntött, itt az idő, hogy a Tyrek nyissanak a külvilág felé - a Tyr névnek Gorvik határain kívül, a hitetlenek között is nyomot kell hagynia.

[Felon]

Veakrion il'Sabbach "Vek"

@huszár - Dibalo Szigma - varázsló

Születtem Narmiaren kegyéből, az Égi Fény 3660. évének, Arel kvartjának második, Viharok havának tizennegyedik napján, a szeles - hűvös Haonwellben. Édesanyám egy elszármazott hosszú életű, ki lemondott gyermekéről, hogy visszatérhessen övéi közé. Édesapám Haonwell utazó diplomatája volt, ki nem volt hajlandó elengedni fiát az erdőkbe, hogy aztán kirekesszék félvér származása, ember apja miatt.

[Felon]

Neishwalrick de Roinn "Nish"

Matebilic - Dibalo Szigma - varázsló

Neishwalrick de Róinn vagyok a Wyarsyre-klánból, de szólíts csak Nishnek. A Wyarsyre annyit tesz: Bogáncsmező, mely családom lakhelye szépapám, Tintás Olbaraigh óta. Olbaraigh nagy iszákos hírében állt, egyszerű csavargóból lett zsoldos, és mindig annak az oldalán harcolt, aki megfizette. Imádott zsugázni, bolond fogadásokat kötni, és semmi jel nem mutatta, hogy ne bitófán végezze, mindenki által elfeledve.

Jadome azonban vagy másképp akarta, vagy jobb dolga is volt, mint egy részeges gazfickót pesztráljon, és csak a véletlenen múlt minden. Akkortájt nagy háború dúlt Ronella irányításáért két fejedelem között, és szépapám I. Hughar Laurigh szolgálatába szegődött. A ruminio-i csatában bátorságáért kitüntették, és a sercarappa-i fegyverletétel után az új fejedelem, II. Hughar Laurigh nemesi cím mellé a Bogáncsmezőt adományozta Olbaraighnak

Szülőföldem zord, kietlen vidék, birka- és tehénpásztorok lakják, nem nagyon terem meg itt semmi sem a bogáncsvirágon kívül, nem is volt nagy értéke, egészen addig, míg rezet nem találtak a rég kimerültnek hitt Szeles Völgy tárnában, amit nem sokkal előtte nyert kártyán az öreg Tintás Calaas Rycwmbrantól. Ükapám, Zsugori Sein Fenn idejében kezdték el bányászni a rezet, amely megalapozta a hatalmas gazdagságot. Persze időközben a Rycwmbran-klán visszakövetelte ükapámtól a bányát, mondván: csalás történt, és a helyzet kezdett elmérgesedni. A két klán katonái gyakran összeverekedtek, nyájak tüntek el, egy-két házat felgyújtottak, de senki sem merészkedett el odáig, hogy nyílt háborúról beszéljen. Dédapám, Veszett Nillar volt az, aki elég vakmerő volt ahhoz, hogy háborút hírdessen.

Az első három év kegyetlen áldozatokkal járt, egyik fél sem kímélte a másikat. A harmadik év telén már fogytán volt az élelem, rengeteg volt a halott és a sebesült, már az asszonyok művelték a földeket. A bánya minden bevételét fegyverekre költötték. Veszett Nillar a következő év tavaszán Lidércmocsár melletti összecsapás során halálos sebet kapott, így nagyapám vette át a hatalmat.

Barbár Walrick vezetése alatt még kegyetlenebb idők jártak. Az éhezés, az üres kincstár, és az évtizedes háború odáig vezetett hogy a katonák a saját fia vezetésével fellázadtak, és felkoncolták a véreskezű zsarnokot.

Apám, Bölcs Neishgalram békét kötött a Rycwmbran-klánnal, és a béke megszilálrdítása érdekében elvette feleségül a Merelle Rycwmbrant, a rivális vezér lányát és örökösét.

E házasságból született három ikerfivérem és én Eilean Diagh-ban, a Wyarsyre-klán ősi kastélyában.

Jadome hitében nevelkedtünk, pap nagybátyánk, Cwyrn tanította meg nekünk a betüvetés fortélyait. A legidősebb Ayril, és ikertestvére Boir, ők ketten a birtok igazgatásával foglalkoznak, míg fiatalabbik ikerbátyám Eylcwar tengerésznek állt a tengerkapui flottába, vele így ritkán találkoztam.

Már fiatalabb koromban is kitünt, hogy élesebb eszű vagyok a korombéli gyerekeknél, és Cwyrn volt az, aki szorgalmazta, hogy komoly dolgokat tanuljak. Apám a legjobbat akarta, így esett a választás a messze földről híres pyarroni iskolára. Hét évesen kerültem a lar-dori Északi Iskolába. Mivel nem beszéltem a közös nyelvet, csupán egy furcsa felföldi keverék shadonin tudtam megszólalni, nem értettem a hozzám szólókat, elkönyveltek 'átlagon alulinak?.

Az első év után a diákok egy kollégiumot választhattak, ami megalapozta a további tanulmányainkat. A nyelvi problémák miatt azonban nem tudtam, miről van szó, így azon kaptam magam, hogy egy nagy, komor, zord épület lett az új otthonom. Ez volt a Kappa Io Szigma. Ez az intézmény volt akkoriban a legrosszabb hírű, legproblémásabb, tanulmányaikra szinte semennyi fogékonyságot nem mutató diákok gyűjtőhelye. Inkább volt nevelőintézet, mint sem oktatást támogató kollégium. A sok 'átlagon aluli? gyermek közül azonban négyen kitüntünk, ki a nagy pofájával, ki azzal, hogy az ingyen menzát akarja rám sózni háromszoros áron, ki pedig azzal, hogy a kertész kutyáját akarja megvizsgálni, lehetőleg belülről. No és persze ott voltam én, aki kezdetekben egy kukkot sem ért az egészből, mások szerint szoknyát hord, és vörös sörénye egy fejjel magasodik a többiek fölé.

A kollégium a számomra érthetetlen szabályokkal cseppet sem nyerte el a tetszésemet. Küzdöttem a honvággyal, vágyódtam vissza szülőföldemre, és utáltam, hogy senki sem érti, hogy mit mondok.

Sok panasz érkezett a viselkedésemre, amit nem tudtam hova tenni. Ha felpofoztam valakit, mert leszólta a kiltemet, vagy kritizálta a pocsék pyar kiejtésemet, netán nem tetszett neki, ha a felföldi dudámon játszom, rögtön bezártak valami kamrába néhány hasonszőrüvel együtt, és azt remélték, ettől minden renbe jön, és én is "megjavulok". Hosszú órákat töltöttem itt a sápadt északival, aki híján volt minden humorérzéknek. Mikor megkérdeztem tőle, hogy ő honnantól számítva félelf, deréktól felfelé vagy lefelé, csak bámult rám nagy szemekkel, hogy a hideg is kirázott tőle. Az izgága dzsad kis híján az őrületbe kergetett, Sánta Krybar nagybátyám se szövegel ennyit részegen, pedig nagy dumás az öreg. És a nagybátyám legalább nem próbált rávenni arra, hogy adjam neki az ágyneműmet, cserébe ő kimossa, de nem akarja visszaadni, mondván: neki adtam a mosásért cserébe...

Az első találkozásom a gorvikival maradandó emlék volt. Nagyszájú, fölényeskedő, okoskodó mitugrász volt, gondoltam, kap pár fülest, mert...nincs rajta sapka. És Jadome szerelmére, egy gorviki! Sajnos a véleményemet senki sem osztotta, és hamar leszedtek róla, ami akkor nagyon bosszantott.

Sose tartottam sokra a regulákat. a Díszöltözetnek mondott lótakarót odaadtam egy koldusnak, és a klánom kék-zöld-piros kiltjét viseltem, amiért újfent büntetés járt...fene se érti ezeket a barbár szokásokat.

Az első három év hamar eltelt. Gyakran lógtam ki a városba, utóbb a három marha is velem jött. Minden bogarasságuk ellenére kezdtem megkedvelni őket. Megtaláltam a helyemet. Az elméleti képzés nem ragadtatott el túlságosan, de hála újdonsült barátaimnak, a vizsgákon sikerült átevickélnem. A hetedik év végére csak kilencen maradtunk, és nem volt kedvünk ahhoz, hogy más csökötteket vegyenek föl. Részint Abu segítségével, de leginkább közös erővel elintéztük, hogy olyanokat vegyenek föl, akiket mi akarunk. Forradalmi tett volt, csapataink harcban álltak, majd véres küzdelmek árán elértük, hogy a gorviki gyalogosok és az északi lándzsások átkaroló hadművelettel támogassák a felföldi vérteseket és a dzsad teveseregeket. Többé nem tartoztunk senkinek sem számadással. Megalakult a KISZ.

A KISZ Kupa ötlete is ez idő tájt pattant ki a fejünkből, egy csúnyán átborozott éjszaka után, mikor is fogadást kötöttünk, hogy ki bírja hányás nélkül meginni a két hetes savanyú tejet. Persze én nyertem, direkt savanyítottam, jófajta felföldi recept alapján. A Kupa négyünk közt folyt, mindenki választott még négy segítőt, és őrült dolgokat műveltünk, lehetőleg nem józanul. A tét a mosástól kezdve a takarításon át a lecke megírásáig bármi lehetett.

[Felon]

Abu Dzsamal Abdalah el Gadebar

Vico - Dibalo Szigma - varázsló

Történetünk a hetedkor végén az ibarai sivatag legnagyobb államában, Al Abadanában kezdődik. Az állam tíz legnagyobb kereskedőházából kilenc élén tisztavérű dzsenn családok állnak, a tízedik, a Gadebar család vezette kereskedőház nem büszkélkedhet ősi vérrel. Pozícióját ravaszsággal, fondorlatossággal és nem utolsó sorban szekérnyi arannyal szerezte. Mára kitűntek az átlag közül, és a legerősebb kereskedő hatalmak közé emelkedtek a tartományban, hála a fakereskedelemnek.

A múltban a Gadebar kereskedőház felismerte, hogy milyen hatalmas lehetőség van a fakereskedelemben, hosszú tárgyalásokat követve szerződést kötött a távoli El Quasarma Shibara parti városaival, hogy felvásárolja a teljes fakészletet a leúsztatást garantálva.

[Felon]

Visszhang

Manndil - Gabe - Fürge disznó - Blasius - Dave - Felon

Három alak ült a Koszos Macskához címzett útszéli fogadó egyik asztalánál. Mindegyikük sokat látott, tapasztalt szerencsevadász hírében állt. Régóta ismerték egymást. A veszélyes kalandok, ősi legendák, elrejtett kincsek utáni közös szenvedélyük kötötte őket össze, és még valami. Valami, ami még a vér kötelékénél is szorosabbra húzta közöttük a szálakat, közös mesterségük: a szélhámosság. Mivel jól tudták, mindhárman igazi szakavatott mesterei a csalásoknak, félrevezetéseknek, egymást sosem próbálták meg becsapni. Sok évvel ezelőtt, tettek erre egy esküt is, hogy egymást sosem vezetik félre, és mindig készek lesznek egymásnak segíteni, ha a szükség úgy hozza. És rengetegszer úgy hozta. Számtalan haragosra tettek szert egész Yneven. Képesek voltak bárkit félrevezetni, becsapni az egyszerű lovászfiútól a legveszélyesebb kalandozóig. Nem riadtak vissza semmilyen ocsmány intrikától sem. Becsaptak gazdagot, nincstelent egyaránt.

Hatalmas vagyonra tehettek volna már szert, de nem csak a pénzért csinálták, hanem puszta fogadásból. Megszállottan versenyeztek egymással, hogy ki milyen szintű és rangú átverést tud végrehajtani. Ahogy most is, időnként összeültek, hogy megosszák egymással gaztetteik történetét.

- ... Uwel barma! Nem tudta, hogy az egész csak átverés! - fejezte be történetét egyikük, miután mind hangos nevetésben törtek ki. A vele szemben ülő hordónyi hasát fogta röhögés közben, mintha attól félne, mindjárt elszabadul, és felborítja az asztalt.

- El kell ismernem, ez remek volt, barátom. - küzdötte le nevetését a kócos. - De kíváncsi vagyok, mit szóltok majd, ha meghalljátok az én történetemet.

- Ki vele! Kezd el! - ösztönözte a köpcös.

- Biztosan hallottatok már Lamar kapitány elrejtett kincséről. - vágott bele.

- Arra a gorviki kalózra gondolsz, aki Gortigasnál veszett oda? - kérdezte a nyurgaképű társuk.

- Igen arra. - helyeselt a kócos. - A legenda szerint a Gályák-tengerének egy aprócska szigetén rejtette el összeharácsolt kincseit. Nem kevés időmbe, energiámba, és pénzembe került kideríteni, hol is van az a rejtekhely pontosan. Alaposan kiterveltem mindent. Talán a legnehezebb dolgom az ideális csapattagok kiválasztása volt. Úgy intéztem ugyanis, hogy azt higgyék, semmi közöm sincs a megismerkedésükhöz. Tudjátok, leginkább a háttérből szeretem irányítani a dolgokat, de ezúttal én is aktív szereplője akartam lenni a küldetésnek. Tudom ez kiváltképp veszélyes, - viszonozta társai elégedett pillantásait. - mert ha valami balul sül el, könnyen pórul járhatok. Éppen ezért igyekeztem alapos munkát végezni. Többé-kevésbé én magam hoztam össze a csapat tagjait is. Én intéztem úgy, hogy találkozzanak, és a megfelelő irányba induljanak.

- Miféle szerzeteket válogattál össze furmányos terved kivitelezéséhez? - kérdezte a nyurga, ki nemrég fejezte be saját történetét. Közben odaintett a szolgálólánynak még egy rund jó fajta nedűért.

Először is a kapitány személye, és kincse köré szőtt legendák miatt szükségem volt egy bárdra. A Fekete Kéz tolvaj klánbeli kapcsolataim saját soraikból ajánlottak egy nem túl tapasztalt, de annál szemrevalóbb lányt. Vándorszínészként már alaposan kitanulta szakmája fortélyait, de kalandorként kellően kevés tapasztalattal bírt. Ideális volt a feladatra. Egyenesen a klántól kapta a feladatot, hogy nemes hölgyet játszva vegye fel a kapcsolatot pyarron ügynökeivel, és induljon Lamar kincsének felkutatására. Egy fejvadászt kapott kísérőnek, aki nem is sejtette a lány valódi kilétét. A nyomokat úgy rendeztem, hogy egyenesen a Kereskedő Hercegségek béli Erone városába vezessenek. Terv szerint itt találkoztam velük.

Időközben megtaláltam Lamar hajójának festményét, ami a térképet rejtette a kincséhez. Sajnos mielőtt megszerezhettem volna a festményt akkori tulajdonosa, aukcióra bocsátotta. Egy műkedvelő hölgy vette meg, akiről később kiderült Della papnője. Semmilyen módon nem akart megválni szerzeményétől, és már azt fontolgattam, hogy én magam lopom el, mikor jobb ötletem támadt. Elmondtam neki a festmény történetét, és azt is, hogy milyen jelentéssel bír. Felajánlottam, hogy tartson velem az izgalmasnak ígérkező küldetésen. A lány bolondos természetéből adódóan könnyen hajlott a dologra. Ha már akkor tudtam volna, hogy teljesen ütődött, könnyebb dolgom lett volna. Végül is nem bántam meg, hogy csatlakozott a küldetéshez. Magával hozta testőrét is, aki kiváló fegyverforgatónak bizonyult. Volt egy dolog, ami nem volt előre betervezve. Időközben, valahogyan a bárd és a fejvadász mellé csapódott egy északi barbár. De mint később kiderült, ő is nagy hasznunkra vált, mivel remek hajós és valami okból kifolyólag gyűlölte a gorvikiakat.

Minden a terveim szerint alakult. Predoci műkincskereskedőnek adtam ki magam. Kezdetben gyanakvással fogadtak, hiába mondtam, hogy a Fekete Kéz szervezettel állok szerződésbe. Aztán később sok hasznos információval láttam el őket, a kincset illetően, így kénytelen kelletlen jobban bíztak bennem, és velük tarthattam. Pláne, hogy szereztem egy kis hajót, ami elvitt minket a szigetre. Õk közben egyre jobban összerázódtak. Sőt később kiderült, hogy a papnő és a bárd korábbról már ismerték egymást. - a kócos egy pillanatra abbahagyta mondandóját, mert megérkezett a bor, amit rendeltek. A szemrevaló szolgálólány letette a teli kancsót az asztalra, és elemelt egy korábban kihozott, megüresedett másikat.

- Egészségükre az Uraknak! - mosolygott, majd távozott.

A nyurga ráérősen megbámulta a lány adottságait, miközben a kócos folytatta a történetet.

- Azt hiszem illik pár szót ejtenem a kincsről. Nem tudom, hogy hallottatok-e róla, de Lamar kincsei közt volt egy érme, ami különös tulajdonsággal bírt. Nem volt ez más, mint egy godoni pénzérme. Egy pénzérme, ami Krán és Godon háborújából maradt fenn. - a kócos akaratlanul is, de tartott egy kis hatásszünetet, amit egy a kandalló mellett ülő nő, halk lágy hangon kezdett dalával színesített meg. A lány érthetetlen, a vendégek számára idegen nyelven énekelt. A dallam mégis sokak számára kellemes megnyugvást, jóleső érzést hozott.

A szélhámos trió, csak pár pillanatra zökkent ki a történetből. A kócos ügyet sem vetve a lányra folytatta a meséjét.

- Mint bizonyára Ti is tudjátok, Godon jól működő, erős, gazdag állam volt, melyben nagy segítségére volt a mágia. A nagyhatalmú Godoni Mágustanács irányította, melyek tudásával csak a kráni aquirok sötét praktikái vetekedhettek. Krán potenciális ellenséget látva a virágzó államban nem tűrte meg sokáig. Belülről bomlasztották fel Godont.

[Felon]

Erinassea Lessan

Manndil - Visszhang - bárd nő

Az élet egy látomás. Te döntöd el, milyen szerepet kapsz benne, megéled, ahogy neked a legjobb, vagy inkább hagyod, hogy mások álmodjanak helyetted.

Gyermekként, mások vágyai, álmai szerint élsz, miközben megtanulod, miként alakíthatod saját vágyaid szerint az életed. Nem volt ez másként nálam sem, csupán az a kérdés, hogy valamely égi gondviselő, vagy emberek játéka indított el utamon, akkor még tudattalan.

Elbeszélések szerint sűrű, saras volt az út, s a keskeny meredélyen meg-megcsúszott a kocsi, ahogy a színes társaság egyre feljebb kapaszkodott. A lovak nyugtalanok voltak, s idegességüket a hajtó sem tudta csitítani. Az izmok szinte pattanásig feszültek.

Végül felértek a keskeny kiszögellésre, s állat-ember egyszerre sóhajtott fel a megkönnyebbüléstől.

A hajtó, egy rövidre nyírt hajú férfi némi pihenőt engedélyezett lovainak, felállt a bakon s egy füttyel jelzett vissza hátra maradt társainak, hogy várjanak még, mielőtt utána indulnának, majd előre fordult, hogy szemügyre vegye a következő kaptatót.

Tekintete azonban nem a csúszós utat figyelte. Megakadt egy sötét folton a mélyben, egy kocsi, s lovak összezúzott maradványain. Több sem kellett, leugrott a bakról, s gyalogosan indult, hogy lemásszon, hogy túlélők és értékek után kutathasson.

Ama romok közt akadt végül rám, az egyetlen élőre, a szomorú, fedetlen sírban. Rám, egy gyermekre, egy vézna, folyadék, s étel hiányától legyengült, sebesült kislányra, és egy halott férfire, kinek erszényében kisebb vagyon, s egy megtépázott megbízólevél lapult.

Ez a férfi, Leonar volt, ki később felnevelt, ki gyermekeként szeretett, egy komédiáshad jószemű, zseniális vezére. Némi nyomozás után rájött, hogy nem egyszerű baleset, hanem családok közti intrikák, összeesküvések áldozata volt a névtelen férfi, s lettem magam is kis híján.

Életben maradásom titkát megtartotta, s nem lökött vissza prédául az acsargók közé, társulatának tagjává lettem, velük utaztam, s figyeltem, tanultam, róluk, művészetükről, s a beutazott városok népeiről. Színes, jókedélyű vándorművészek közt soha nem unatkoztam, munka akadt bővel, még egy fiatal gyermeknek is, és ahogy cseperedtem, színműveikben is egyre több szerepet kaptam, kezdetben bábosként, majd húsvér szereplőként is. Első bábom máig őrzöm, s színes díszruhája alatt ma már egy tőr lapul elrejtve. Van, ami mégis változik.

Emlékszem-e szüleimre? Halványan csupán.. inkább történetekre róluk, de alakjuk, ködös, a múlt fátyla borul rájuk, s nem is vágytam megtalálni őket többé. Merev szabályokért nem hagyhatnám hátra az életet, amit most élek, ha élnek még egyáltalán? ha úgy esett egyáltalán, ahogy Leonar elmesélte. Nagy kópé az öreg, ki kedvét leli a színes történetek elmesélésében. Jó szándékú, de oly élő-eleven láng él lelkében még most is, hogy deresedik halántéka, hogy néha eldönthetetlen, hogy a valóságról szól, vagy tán csak saját szórakozására, de történeteket regél.

Talán ő mesélte régen azt is, mit ma, régi idők halvány emlékeiként élek meg.. talán tőle származik a családi legendárium emléke, mely szerint hajdan, őseim egyike egy elfbe szeretett bele. Egy légies, karcsú, hűvös szépségbe, kit örök ifjúsággal áldottak meg az istenek. Szeretem azt gondolni, hogy ennek a régi szerelemnek adottsága különös ügyességem, s gyorsaságom, hogy az anyai ág, számtalan generáción átnyúló hozománya a megtévesztő ártatlanság, és a művésztehetség.

A tehetség, mely Leonar kezei alatt lassan kibontakozott. Vén dalnok és komédiás talán utódát látta bennem. Talán.. persze nem egyetlen befogadott árva voltam a csapatban. Úgy tűnik, a társaság, bármily összetartó, folyamatosan változik, anélkül, hogy a közösség felbomlana, a világ árvái pedig, északtól délig, tesznek arról, hogy ne apadjon a létszám, s azok, kik külön utakat választanak, időről időre visszatérnek, s barátként, testvérként köszöntik őket újra. Az, ki egyszer megéli a szabadságot, amit a vándorművész lét jelent, képtelen hátrahagyni. Olyannyira személyiségük részévé válik, hogy ha letelepednek is, időről időre azon kapják magukat, hogy sóhajtoznak, s merengnek a távoli vidékeken. Szólítja őket az út,s lelkük egy részét tagadják meg, nyomják el, mikor maradásra kárhoztatják önmagukat.

Vannak persze vidékek, melyek elég csábítóak ahhoz, hogy hosszú időre lekössék a vándorlelkűeket. Számomra ilyen volt Erion. Nyüzsgő, hatalmas, a dzsad vidékek hangulatát is felülmúló soha ki nem ismerhető város, hol lépten nyomon kalandokat lel az ember, s a kocsmákban sokat megélt férfiak s nők történetei szórakoztatják a bámuló városiakat, kik csupán vágyják szívükben a kalandokat, ám merszük soha nem lenne útra kelni. Ezért van hát oly nagy tisztelete, s veszett híre a merész embereknek.

E város volt, mely új álmokat adott nekem is. Új álmokat, melyek többet vágytak, mint tovább barangolni a művészekkel, viszonylagos békében. Talán a kalandos történetek vertek gyökeret szívemben, mindenesetre, mikor a művészhad tovább indulni készült, szóltam Leonarnak szándékomról, mely szerint maradni vágyom, s ő nem is marasztalt a komédiáshadban. Jó kedélyű elválás volt, s magamra maradtam a hatalmas városban néhány aranypénzzel, hála nevelőapámnak.

Nem egyszerű dolog új életet kezdeni, ha az ember máshoz sem ért, mint a komédiázáshoz. S még nehezebb kitartani, ha az álmok nem teljesülnek rögtön. Márpedig nagyhírű kalandozók nem vágytak új csapattagokra, főként nem ifjú, tapasztalatlan nőkre.

[Felon]

Reval Darnol

Blasius - Visszhang - fejvadász

A pyarron szerinti 3665 esztendőben látta meg a napvilágot, Pyarron városában, a szabók utcájában. Apja Yllinori származású szabómester, míg anyja Erioni származású kalandozó, egy gazdag kereskedő egyetlen leánya. Míg anyja már a gyermeki ágya mellett is elhalmozta történeteivel, meséivel, addig apja nem igen mesélt neki fiatalkoráról, egyre csak taníttatását szorgalmazta, s rosszallta felesége, szerinte túlontúl gyerekes meséit. Talán ezért sem maradt meg benne több apjából mint a szigorú családfő aki állandóan a fogához veri a garast. Nem úgy anyjára, tán nem múlt még el olyan nap, hogy számba ne vette volna végestelen történeteit, meséit, s ne idézte volna maga elé elalvás előtt mézszőke aranyló haját, s tengerkék gyönyörű szemét melyben a fény lágyan mégis pajkosan csillogott.

Tizenéves volt mikor megtörtént, Darnol számára egész világa ott pusztult el, mai nevén Ópyarron romjai között. Az alázuhanó gömbszentély maga alá temette, családját, szülőházát, az utcát, de még az egész városrészt is. Éveken keresztül hatalmas űrt érzett magában és mérhetetlen szomorúságot, az iskolában úgy tanították az istenek soha nem hagynak el minket. - Akkor mégis mi történt? - Kérdezte egyre magától. Alborne papjai találtak rá és végső soron így került nagybátyához, aki magához vette. Halász ember volt az öreg, legalább is aggkorára ezt a foglalkozást tűzte ki célul, mivel ifjonc korába kalandor fegyverforgató volt. A szomorúság idővel haraggá, s gyűlöletté változott, mind azok iránt akik ezt tették családjával, s otthonával. Sokkal jobban érdekelték a fegyverek s a vívás forgataga mint sem a betűvetés, vagy a vallásismeret, így nem csoda hogy az inkvizícióba való jelentkezését elutasították. Utólag örült élete ezen momentumának, hamarosan rámosolygott szerencséje, az inkvizícióba ugyan nem nyert felvételt de akadt néhány pártfogója akik hasonlóan éreztek, s korukban sem volt nagy eltérés, csak befolyásukban, mivel a dúlás vérzivatarában pótolni kellet a megüresedett tisztségekbe az embereket, így egész fiatalok is vezető szerephez juthattak.

[Felon]

Bredan

Gabe - Visszhang - sámánpap

Egy kicsiny hegyi faluban születtem a K?Harkad-hegység keleti részén, nem több mint 25 téllel ezelőtt. Ki ismer, Bredannak szólít. Igaz nevem, hiába is kérdeznéd, nem árulhatom el még Neked sem. Ezt ne vedd sértésnek Barátom!

Szüleimet csak messziről ismertem, mivel a tanítóm, a sámánpapok neveltetései szokásai végett hamar elszakított a vér szerinti családomtól. Már születésem pillanatában kiderült, hogy Leutaril okkal küldött vissza ebbe a világba. Elég érettnek találta sokat látott lelkemet, hogy egy végső életben Õt, a vizek urát, a Kegyetlen Atyát szolgáljam, és sorsom beteljesítésével oly? méltó bölcsességgel és tudással vértezzem fel lelkem evilági felét, amely a Szürke Másommal újraegyesülve belépést nyer majd az Égi Palotába, hol a hősök és a bölcsek örökké élnek.

Kiválasztottnak neveztek, ahogy más kisgyermeket is, ki hasonló sorsa született. Szüleim tudták, nem lesz sok részük a nevelésemben, ezért addig a napig, míg tanítóm, a Keményfejű Halg értem nem jött, rengeteg szeretettel, és gondoskodással halmoztak el, melynek jótékony hatása lenne, ha a világnak valamely békeszerető, általatok civilizáltnak nevezett részén élném le életem. Ez a szeretet főként, az állatokkal és a természettel kapcsolatban köszön vissza, mely részben sámánpapi mivoltomnak is betudható.

Úgy négy vagy öt telet láthattam, mikor a már említett tanítóm magához nem vett, hogy átadja félelmetes tudását, hogy hűen szolgálhassam Leutarilt. Ekkor már útban volt a húgom, akit csak sok esztendővel később volt alkalmam megismerni.

Innentől nevem nemlétező volt, mivel családom számára már elvesztem, de még nem találtam istenemhez. Halg magával vitt. Rengeteget utaztunk. Népem majd egész lakóhelyét bejártam a K?Harkad nyugati lábától, a J?Hapinla jéggel borított szikláin túl egészen a Keleti Nagyvízig. Sokat hajóztunk nyílt tengeren és folyókon egyaránt. Már egész fiatal gyerekként sokkal többet láttam a világból, mint más egész életében. Halg rengeteget utazott fiatal korától kezdve. Sok idegen kultúrával ismerkedett meg utazásai során. Rengeteget meséltem nekem a nagyvilágról, melyet Ti Ynevnek neveztek. Még a közös nyelveteket is megtanította nekem beszélni, elolvasni és lerajzolni egyaránt.

Majd tizenkettő voltam, mikor jelölté váltam és visszatérhettem a közösségbe, bár mesterem felügyelete alatt, de azt csinálhattam, amit akartam, és amit minden normális, átlagos fiú, megtanulhattam harcolni. Jóval idősebben kezdtem ugyan, mint mások, de termetem, és képességeim révén csak a tőlem idősebbek tudtak legyűrni, azok közül se mind. Sőt, még ők se sokáig, mert mindenkinél gyorsabban tanultam a faluban. Szülőfalumat ez időtáj véres csatában magához olvasztotta a Vérmedve-tó vidékén lakó Vérimádók törzse. Tagjai mind kiváló harci képességeikről, sámánpapjaik szörnyű hatalmukról, és mint nevük hirdeti, elvetemült vérimádatról voltak ismertek. Szerencsére tanítómat kedvelte a Vérimádók kánja, és így nagy tiszteletben tartotta mindenki. Még legádázabb harcosaik sem akarták azzal kivívni uruk haragját, hogy megsértsék őt, vagy tanítványát. Egyik sámánpapja nem volt ilyen tisztelettudó. Mai napig se tudom mi volt az indítéka mikor csapdába csalta Keményfejű Halgot és vele engem is.

A tizenhetedik telet is megéltem, és átestem már a sámánpapi beavatáson, mikor egy szép tavaszi napon a vérimádók egyik sámánpapja közös áldozatbemutatásra hívta tanítómat. Tiszteletből, és kíváncsiságból egyaránt én is Vele tartottam. A találkozóra a Vérmedve-tónál, a főáldozó-szirten került sor, a Vérmedve nagyszellemének barlangja előtt. A vérimádó 'félbeszakítva? a közös szertartást, saját praktikáihoz folyamodva népének szent medvéjét uszította mesteremre. Keményfejű Halgnak nem volt esélye legyőzni egyszerre riválisát és a vérmedvét is. Én sem segíthettem túl sokat Neki, mivel csak Leutarilnak köszönhettem, hogy nem szakadt le fejem a nyakamról, mikor a medve hatalmas mancscsapásától kis időre elvesztettem az eszméletem. Halg súlyosan megsebezte a vérimádót, de a medve halálos ölelésében bevégeztetett a sorsa. Arra tértem magamhoz, hogy a bestia valami véres, felismerhetetlenségig szétmarcangolt, masszaszerű, hús és szőrcsomóval 'játszadozott?, ami a tanítóm teste lehetett egykoron. A Vérimádó törzs sámánpapja ülve kántált valami gyalázatos fohászt szellemeihez, miközben fél kézzel a csatabárd által felnyitott hasából kifelé igyekvő beleit próbálta visszagyömöszölni több-kevesebb sikerrel. Mesterem elvesztése soha nem tapasztalt dühöt ébresztett bennem. Hajító bárdom a sámánpap bal vállában állapodott meg fél pillanattal később. Bármit is varázsolt éppen, aligha tudta folytatni. Eldőlt, mint egy zsák. Én hatalmas ordítással ugrottam a gyanútlanul lakmározó vérmedve hátára. Jobbommal átkaroltam a bestia ölnyi nyakát és szorítottam, ahogy bírtam. Testi fizikumom miatt, még népem nagy harcosai, a korgok közt sem kellett volna szégyenkeznem, de azt az erőt, amivel a vérmedve vesztét okoztam, nem pusztán izmaimnak köszönhettem. Bizonyára a Kegyetlen Atyától kaptam a bátorságot és főképp az erőt, amivel sikerült térdre kényszerítenem az állatot. Addig szorítottam, míg el nem reccsent benne valami. Ha volt is benne korábban bárminemű élet, vagy eszencia, gyorsan távozott. Ekkora már körbevettek a törzs harcosai, de nem mertek beleavatkozni a harcba. Biztos úgy hitték, a nagy vérmedve szellemét nem győzheti le egyszerű halandó. Tévedtek. Miután az állatszellem távozott, mindenféle tétovázás nélkül a sziklaszirt széle felé iramodtam. Útközben magammal ragadtam tanítóm szentdobját és a vérben vergődő sámánpapjukat. Velük együtt vetettem magam a mély Vérmedve-tóba. A vérimádó már a vízbe érkezéskor kimúlhatott, de a biztonság, és az édes bosszú is úgy kívánta, hogy tovább lent maradjon velem együtt a tó fenekén. A vizek urának hatalmából szolgálói tovább bírják a víz alatt bármely szárazföldi lénynél. A kevés fényben, ami a tó fenekéig eljutott, találtam egy kis barlangot a sziklában. Itt tovább terjeszkedett a víz, egészen addig, míg egy apró száraz peremhez nem ért. Ideális helynek látszott, hogy kicsit meghúzzam magam. Órákig, vagy tán napokig is ültem a sötétben a sámánpap holtestével együtt. Miután kezdett a józan eszem visszatérni, kimerészkedtem rejtekemből. A parton épp senki sem tartózkodott. Az éj leple alatt könnyedén elhagytam a környéket. Tudtam, a falumba sem térhetek már vissza, hiszen annak valódi családom is kárát szenvedné.

Mindenféle előkészület, és késlekedés nélkül nekivágtam, hogy a messzi keleti partokon elő törzsek területén találjak menedéket, ott hol leginkább tisztelik Leutarilt, a vizek urát. A Nagyvíz partját elérni is kalandos volt, de onnantól vártak ám rám csak az igazi kalandok. Egy keleti kán szolgálatába szegődtem. Kezdetben a halászok munkáját segítettem, de később többnyire a kán rabló-portyázó hajóin teljesítettem szolgálatot. Egy alkalommal utam 'kényszerű? kalózkodáson át egész a messzi délig vitt, ahol egy gorviki kalózbandával kerültünk véres és halálos összetűzésbe. Többen voltak. Hajóik nagyobbak, erősebbek, mégis majdnem kivívtuk a győzelmet. A legtöbb társam meghalt, kevesen fogságba kerültek. Én Leutaril kegyéből mindkét szomorú sorsot megúsztam. A szó szoros értelmében.

Sikerült elhánykolódnom egész a partig. Ezt a vidéket Kereskedő Hercegségeknek nevezték lakói. Itt az egyik kikötővárosban találkoztam pár emberrel, akikről akkor még nem is sejtettem, hogy meghatározó szerepet játszanak majd az életemben. Utazók, szerencsevadászok, kalandorok voltak, Ti úgy mondanátok: kalandozók.

[Felon]

Anzelma

Felon - Visszhang - Della papnő

Anzelmának nevezik, melynek jelentése: az istenség védelme alatt álló.

Már gyermekként is kiemelkedő volt. Kiemelkedően gyönyörű, kiemelkedően tehetséges, és kiemelkedően különc. Szerettem vele lenni, annyira üdítő és leleményes volt. Furcsa dolgokat művelt, de minden furcsasága telve volt szívvel és lélekkel. Amerre járt az emberek mosolyogni kezdtek, mert bohókás volt, szertelen és kedves. Rettenetesen szeretett rajzolni, később a festészet szerelmese lett, és ecsete nyomán különös alakok és tájak keltek életre. Olyan volt, mintha mesevilágban élne, és minden képe mozzanat lenne egy meglehetősen zűrzavaros életből. Egyre távolodott tőlem, de nem akartam elengedni. Szerettem azt a világot, amiben ő élt. A valódi értelemben véve nem voltak gyönyörűek a művei, mégis magával ragadtak a színek és az alakok. Szerettem volna közelebb kerülni hozzá, de nem találtam szívéhez utat. A képei egyre különösebbek és színesebbek lettek, és egy idő után azzal szórakoztatta magát, hogy eljátszotta nekem a mozzanatokat. Katartikus látvány volt. Az a gyönyörű gyermeklány, ahogy egyfajta pantomimban jeleníti meg azokat a különös jeleneteket... Egyre kevesebb időt tölthettem vele, mindig más utakon járt.

Festettem. Játszottam.

Csak én voltam, és a világom. Olyan furcsa, hogy Azelőttről szinte semmi sem jut eszembe. Alkottam, és vártam, bár még nem tudtam mire. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy Rá, a Hívására. Egy szépséges alkonyati órán végre beteljesedtem. Egy nappal azelőtt idős bárd járt az otthonunkban, és egy gyönyörű dalt adott elő. Irigyeltem tehetségét, soha nem tudtam ilyen szépen zenélni, és meg sem próbáltam. A művészet megcsúfolásának éreztem volna. Teljesen elvarázsolt a hegedű síró, könyörgő hangja és a fejemben már kergetőzött a mozdulatok koreográfiája, amellyel a dalt megjeleníteném. Aznap a kertünkben valósággá formáltam a fejemben megalkotott mozdulatokat, és azon gondolkodtam, hogy vászonra is vethetném. A lenyugvó nap narancssárgás fénye két, fekete stólás alakot világított meg, ahogy az égből aláereszkedve megjelentek előttem. Bennem rekedt minden sóhaj, minden megkezdett mozdulatom megszakadt, Meletél és Mnemenél eljött értem. A két Camena arca ráncos volt, és szó nélkül ragadtak magukkal, mégis tudtam, a legnagyobb kegyben részesültem, amely Ynev művészeit érheti. A Fátylas Hölgy papnőjéül választott. Életem legszebb napja volt az, amely a Dellával folytatott eszmecserével ért véget. Sohasem voltam ennél impulzívabb, szebb, tehetségesebb, és tiszteletteljesebb a művészet iránt.

Megőrült.

Fájt látnom, ahogy különös tehetsége áraként ép eszével fizetett, pedig oly gyönyörű volt, oly meghökkentően és fájdalmasan szép. Szeméből valami különös fény áradt, mintha kiteljesedett volna, és nyakában azóta egy ezüstből készült tenyérnyi korong lóg, mely két egymást keresztező fénykévét ábrázol. Csodaszép dolgokat alkotott előtte, azután pedig különös, bizarr, mégis magával ragadó lett a művészete. Némely kép előtt olyan érzésem volt, mintha mozognának az alakok, mások előtt pedig hangokat hallottam, zenét.. és beszélgetést. A viselkedése is megváltozott, mániákusan féltette festményeit, melyekkel órákon keresztül beszélgetett. Fejébe vette, hogy tönkre akarom tenni a művészetét, el akarom pusztítani alkotásait. Féltettem őt. Menni akart. Bár tudtam, hogy különös kegynek kellene tekintenem Della hívását, mégis miután az ő papnője lett, én elveszítettem. Nem volt többé önmaga. Néha magam is megijedtem attól, ahogy egy-egy szóra, mozdulatra reagált, és hirtelenszőke haját is halványkék színűre változtatta. Rettentő sok modorosságot vett magára, és állandó fóbiái, üldözési képzelgései már terhessé váltak környezetünk számára. Aztán elment és nem tudtam tenni ez ellen, és érte sem sokat.

Egy szép napon elhagytam a szülői házat, szinte fellélegeztem. Már nem tűnt otthonomnak a ház, amelyben felnőttem, amelynek kertjében papnővé váltam. Hívott a szabadság szava, a lehetőség, hogy másokat megismertessek a Fátylas Hölgy művészetével, és mások alkotásait megtekinthessem Istennőm szemével látva. Sokfelé jártam a világban, nemes udvarokban hirdettem a művészetet, színészi képességeimet és festőtehetségemet kamatoztatva. Mindenhol szívesen fogadtak, néhol ünnepeltek is alkotásaim folytán, és én nem mulasztottam el Della nevét emlegetni holdfényes éjszakákon, midőn halk hangon énekeltem meg a csodát, mely minden művészek álma. Már nem emlékszem merre voltak eme helyek, különös.

Volt egy nemes, aki különösen kedvelt engem, feleségévé fogadott volna, áldozott festészetem oltárán, és hangomat hallva szeretett volna az álmok homályába merülni, minden áldott este. Elhalmozott minden földi gazdagsággal, gyönyörűséges, míves ékszerekkel, csodaszép selyem és szatén ruhakölteményekkel, de nagy árat szabott eme életvitelért? a színészet megtagadását kérte tőlem! Tőlem, aki az alkotás eme formáját tekinti lelke második felének a festészet mellett. Tőlem, aki minden dallamot mozdulatokban él meg, akinek minden szólam a pillanat művének alkotását rejti magában. Tudtam, hogy elpusztítja műveimet, ha mellette maradok, tudtam, hogy magának akarja lényem, és nem tiszteli bennem azt, amivé Della kegye által váltam. Nem értett meg, oly csacska volt, oly botor, nem hagyott nekem teret.

Ekkortájt ismertem meg Õt. Szilaj, stabil embernek tűnt, valahogy mellém szegődött. Megbíztam benne, és az ő személye lehetőséget adott arra, hogy minden probléma nélkül hagyjam el a nemesi udvart, minden csiricsáréval, és Dellához nem méltó, komédiás kedvteléseivel együtt. Nem emlékszem arra, hogy ez mikor volt, nagyon, nagyon régen. Tőle nem féltem a festményeket, nem féltem tőle a szabadságom, ő olyan? egyszerű és biztonságos. Nagyhangú, és szereti az ivászatot, olyan, mintha a bátyám lenne.

Kétségbeesve kerestem megoldást arra, hogy valamiképpen megvédjem a való világ neki ismeretlen rémségeitől, hiszen naivsága bármelyik utcasarkon a végzetévé válhatna. Úgy tűnik Della valamiképpen vigyáz rá, de úgy döntöttem 'besegítek? neki. Az őrület ködébe merülnék én is, ha elveszíteném őt, ha nem tudnám, hogy valahol él, és alkot a világban. Testőrt szerződtettem mellé, egy gladiátort. Nem túl eszes fickó, de a lelkére kötöttem, hogy ne árulja el neki, hogy mivel bíztam meg. Õ nem akarná, szabad szeretne lenni, kötöttségektől mentes.

Akkoriban egy nemesi udvarban élt, híre több száz mérföldre elhallatszott, hiszen csodálatos művészetét egy gyönyörűséges fizikai való tolmácsolta, és egy megbomlott elme. Az emberek órákon át hallgatták volna hangját, és bár eme kegyhez ritkán juthatott a nagyérdemű, pantomimes előadásait tömegek nézték szájtátva. Nem mindennapi jelenség volt, ahogy halványkék ruhában a tenger haragját személyesítette meg, és kéklő hajának lágy hullámzása még a leginkább hitetlenkedővel is elhitette, hogy csakis ilyen lehet a 'nagyvíz? felszíne. Megdöbbentő módon tudta előadni testének apró rezdüléseivel azt, ahogy a saját maga által megszemélyesített tengerbe fullad bele.

A nemes elvette volna, feleségül kérte, de ő meg sem hallotta kérését. Mindent megadott volna neki, folytathatta volna a festészetet, galériában állíttatta volna ki a képeit, a színészet mindennapos elfoglaltság lett volna számára az estélyeken és bálokon, az udvarban. Õ elmarta magától, a szabadságért, a világért, melyet nem is ismer a maga valójában. Képzelgései tették oly kimagaslóvá tehetségét, és képzelgései azok, melyek a kábulat ködébe lökik. Nem tudja, hogy mit gondolnak róla az emberek. Nem sejti, hogy félve csodálják a művészetét, nem érzi milyen bomlott az elméje. Külön kis világot teremtett magának, melyet csak az alkotásokon keresztül érhet el más személy, ha hódol.

A gladiátor belépett az életébe, jó pillanatot választott, éppen az oly ritka tiszta órák, percek egyikét. Nem emlékszik már rá, én tudom. A lényeg az, hogy elfogadta őt, és a férfi majd vigyáz rá. Helyettem.

Della vére isteni eledel. Közelebb hozza hozzám a Fátylas Hölgyet, segítségével elszáll minden fáradtságom, lényem és művészetem leglényegét idézik műveim midőn eme vöröslő füstöt belélegezve, vagy oldatát elfogyasztva festeni kezdek. Olykor különös képek vetülnek elém, és képtelenné válok az alkotásra, vízióim zavarosak, és csak hosszú, mély alvás után tisztulnak érthetővé a mozzanatok. Minden alkalommal elámulok lelkem rejtett titkain: a jövőbe látok. Egy ilyen alkalommal egy furcsa helyen jártam? majd másnap megkértem Társamat, hogy kísérjen el oda?

Az a nő? az a hegedű? nem hittem a fülemnek, a szememnek, papnővé válásom előestéjét idézte. Dellához illő művészet! Világok világa, egy apró kis kocsmában, ahova csak enni tértünk be. Azonnal válaszolt a lelkem, azonnal mozdult a testem, és a hegedű fájdalmas szólamait megszemélyesítve társként szegődtem az előadásba. Nem ismertem magamra, de nagyon élveztem, szerettem eme művészi megmozdulást, eme szikrázó világot, ahol méltóvá válik a pillanat műve az örökkévalósághoz. Ahol egyetlen percre emlékezhet a nagyérdemű évekig, ahol végre önmagam, és valaki más lehetek. Leírhatatlan.

Valami vöröslő por, mely transzba löki. Ezen hatás alatt festett képei torzak, és érthetetlenek. Néha víziókról mesélt, melyek a jövőben megvalósultak. Ijesztő, és megdöbbentő.

[Felon]

Visszhang kapcsolatrendszer

A szabad ég alatt tartott előadáson rengetegen vettek részt. Széken ülve, padokon, a színpad mellett felállított ülőalkalmatosságokon, a fűben pokrócokon, vagy köpönyegükön heverve nézték a két nőt. Egyikük csodaszép, keserédes hangokat csalt elő hangszeréből éppen, másikuk lágy hangon énekelt hozzá, és mozdulataival mintegy megjelenítette a dalt, közéjük varázsolva a művészet katartikus pillanatait. A hegedű szólama a jelenlévők szíve mélyére hatolt, a lágy hang szavai megrendítő hatást gyakoroltak az ámuló közönségre. A fájdalmasan valószerűtlen mozdulatok örökké tartó emléket csempésztek mindenki lelkébe. Pisszenés sem hallatszott a nézőtérről.

A színpadtól nem messze egy vidám ábrázatú, bárgyúnak tűnő harcosféle támaszkodott egy fának, és tágra nyílt szeme egy pillanatra sem tévesztette el a kék hajú nő mozdulatait. A felületes szemlélődő puszta műkedvelőnek tekintette volna, de aki ismerte régről, tisztában lehetett azzal, hogy a férfi a lányt védi, fürkésző tekintete minden gyanús mozdulatra figyel, harcedzett teste kész kioltani ama életet, mely veszélyeztetni merné őt. Ahogy visszaemlékezett a találkozásukat kiváltó okra, felhorkant. 'Ostoba szülők? - gondolta. - 'De legalább jó sokat fizetnek. Sok pénz, sok nő, sok pia, sok?? Itt megakadt, vont egyet a vállán, és tovább figyelte a színpadot, s annak környezetét. Eleinte totál elmeroggyantnak ítélte, és csak csupán a fizetség kedvéért vállalta, hogy a testőre lesz, annak tudtán kívül. Nem egyszer kellett kimentenie szorult helyzetekből, amikor a lány valami művészi alkotást szeretett volna az enyészettől megmenteni, mert persze sohasem tudta felmérni, hogy mikor jobb felvenni a nyúlcipőt. Azóta sem lehet megértetni vele, hogy ne támadjon meg művészettagadókat, és ne próbálja harci helyzetekben az ellenség műalkotásnak tűnő tárgyait megvédelmezni. Aztán egészen megkedvelte, 'nem rossz lélek az, csak kicsit buggyant, és nem tud magára vigyázni. A komédiás nő viszont.. húú, az csupa élet, kacagás, és játék! Remekül lehet vele civódni, és nem is oly törékeny, mint ama másik. Az a dobos ürge pedig egészen jó bajtársnak, talán még cimborának is? esetleg. Eleinte furának tűnt, olyan 'Kutyából nem lesz szalonna? típusnak, de egészen jó arc, jól tud küzdeni. Meg az a másik. Nem rossz harcos az sem, sőt, egészen jól használható, ha valami balhé van, de sunyi az ábrázata.

[Felon]

Babérkoszorú Bajnokai

Obshugi - Netrefer - Thovadisz - Tyrion - Siriath S. M.

Csend volt, síri csend. Csak a szél suttogását lehetett hallani. Aggasztó ez a némaság, mintha minden teremtény képes lett volna átérezni természetellenes mivoltát. Egy hallgatag bagoly kémlelte a messziséget. Alaposan figyelt hátha zsákmányra lel az alatta csobogó patakban Idegesen megborzolta barnás tollazatát, majd kifeszítve félelmetes szárnyait siklani kezdett.

[Felon]

Serena

Obshugi - Babérkoszorú bajnokai - amazon

Emlékem nincs túl sok? Sajnos egy szál sem maradt, amióta abban a klánháborúban -én úgy gondolom, hogy civil áldozatként- megsérültem.

Egy hűvöskés nap délben ébredtem fel, hasogatott a fejem, a jobb kezem és a vállam, ráadásként négy számomra idegen férfi ült az ágyam szélén. Roppantul zavart a légkör, bármit megtettem volna, hogy ne így lássanak meg legelőször. Próbáltam emlékezni valamire, de nem ment. Rövid idő eltelte után kérdezgetni kezdtek minden féléről. Sajnos a válaszaim nem voltak túlságosan választékosak: nem tudom, fogalmam sincs és nem emlékszem rá. Ezek után kiderült, hogy a zúzódások a fejemen és a többi testrészeimen olyan súlyosak voltak, hogy amnéziát okozott. Elneveztek Serenának, bár nem tudom, hogy kinek volt ez az ötlete. Nekem tetszett és rábólintottam. Megtetszett ez a kalandozó csapat és velük mentem, lehet azért mert őket ismertem egyedül, de lehet hogy azért, mert olyan volt mint egy nagy család és szerettem volna részese lenni ennek.

Még napok múltán is lehetett hallani a kardok csattogását, sikolyokat, amik hirtelen eltűntek és még gyorsabban abbaszakadtak. Arra gondoltam sokáig, hogy én is az egyik haldokló helyén lehetnék. Nem tartott ez az egész négy napnál tovább, de mégis a csatazajok hangja nem volt annyira szörnyű, mint annál, ami következett. Asszonyok, öregek és gyerekek zokogtak az egész városban. Hullaszag terjengett mindenhol, oszlásnak indult az összes hulla. Ilyenkor szerencsésnek mondtam magam, hogy nem emlékszem a családom semelyik tagjára, így azt sem tudom, hogy vajon élnek e még, vagy egyáltalán voltak e testvéreim, nővéreim.

Elmondásaik szerint lassan, nyikorogva nyílt a fogadó ajtaja. Csoszogva léptem be és alig tettem meg pár lépést, összeestem. Túl sok vért vesztettem, mielőtt még bárhová is mehettem volna. Azonnal ott termett egy pap, aki kivett egy szobát és meggyógyított. A vérző karom bekötötte, az elfertőződött zúzódásaimat pedig kezelte. Mikor reggel magamhoz tértem már nem emlékeztem semmire, és ezt a nagyon fontos információt közöltem is velük. Ahogy teljesen felépültem és alább hagyott a vérengzés, elhatároztam, hogy velük tartok. Nem nagyon ellenkeztek, hisz örültek egy nő társaságának, csak arra nem gondoltak, hogy nem leszek könnyű eset.

Az elég hamar kiderült, hogy amazon, vagy valami fegyverhez értő nemzetnek tagja voltam, ahol nők is elsajátíthatták a fegyverforgatás rejtelmeit, mert jól értettem a kardforgatáshoz. Előbb utóbb több érdekes dolog is eszembe jutott, mint például a növényfajok felismerése, nem gondoltam volna, hogy olyasmit tanítottak volna nekem. Mindenesetre meg tudtam állapítani, hogy mérgező e vagy sem.

Sokáig nyugtalan voltam és zaklatott. Minden kis beszólásra ugrottam és verekedtem. Volt idő, mikor beszélni sem akartam senkivel, hisz hogy tudnék, hogyha nem ismerem sem az ő múltjukat sem az enyémet. Egy veszekedés után 'amit természetesen én csináltam (megint)- hosszas hallgatás követett. Én törtem meg a csendet, csupán egy rövid mondattal: 'elmegyek megkeresni az emlékeimet?. Nem kellett őket hívnom, ők velem jöttek! Sokat jelentett, hogy velem tartottak, hisz én is teljes jogú tagnak érezhettem magam köztük. Aminek még jobban örültem, hogy meséltek, minden féléről. Hol találkoztak, mit csináltak és miért? Nem felejtem el egy szavukat sem, hisz oly fontosak számomra:

'Hosszú út után Juszub és bátyja kivett egy szobát az egyik helyi fogadóban. Már késő este volt és nagyon ki voltak merülve. Az eső nagyon esett, már csak egy négyágyas szoba fele maradt meg nekik. Kivették azt, így az estét együtt töltötték. Ezek után a reggelit is??

Egy szekéren ülve mentünk egy messzi könyvtárba, ahol állítólag könyvekben megtalálhatom a múltam. Eddig nem gondoltam volna, hogy ennyire értékesek lehetnek, maximum gyújtósnak, semmi több?

'Már egy bő órája kutattak a kívánt papíros után, de valahogy csak nem találták meg. (Megjegyzem ez sem az én hibám volt) Egyetlen könyv, mondat, de még szó sem árulkodott az amazon kilétéről. Úgy látszott hiába utaztak ilyen messzire, mikor egy díszes öltözetű, amolyan nemesi ficsúr táncolt be hozzájuk. (Hát nem engem talált meg rögtön?!) Nem tartott sokáig, máris cifra bókokkal halmozta el az amazont, ki csak lenéző tekintettel viszonozta a kétes alak próbálkozásait. Végül kiderült miért is jött az idegen. Csak munkáját végezte.

[Felon]

Flidas Damatel

Thovadisz - Babérkoszorú bajnokai - Noir pap

Bálvány. A sors küldötte, egyben Noir ajándéka is. Kiszámíthatatlan és tökéletes, mint Istennőm maga. Csak egyszer láthatod, mégis, az idők végezetéig beleég emlékezetedbe. Sokan vannak, kik nem törődnek vele. Vajon mi viheti rá őket, eme szerencsétlen lényeket, ilyen ostoba cselekedetre? Hiszen Istennőjük küldötte áll előttük! Talán nem hallják mézédes hívószavát?

Nincs okom ítélkezni. Volt idő mikor közéjük kényszerültem. Sokat nyertem, de még többet vesztettem. Káros szenvedélyeik, avagy az önmagukat pusztító emberi révület minden létező formáját megtapasztalhattam. Erre vezetett Noir útja. Majd kalandozásba torkollott. Megszámlálni se tudom, mennyit ábrándoztam kölyökként erről, miközben zabolázatlan zivatar kopogott a fogadó ablakán?

Erionban születtem, a Fogadónegyed egyik zsúfolt szállójában, egy festőművész, Salina Savion, egyetlen gyermekeként. Anyám egyedül nevelt, fogadóról fogadóra járta a negyedet, és festett. Nem volt gazdag, de művei keresettek voltak. Pont elégé ahhoz, hogy jusson étel az asztalra. Imádtam a képeit. Egyszer suttogó, hamuszürke járványok, máskor színpompás, tavaszi naplementék. Mindig emlegette, hogy álmaiból merít ihletet képeihez. Én is sokszor álmodtam, gyilkos rémálmot és alig érthető őrületet is egyaránt. Utólag kiderült, mégsem voltak annyira értelmetlenek?

Nem sokat játszottam a környékbéli gyermekekkel, inkább figyeltem anyámat festés közben, vagy az egyik közeli templom könyvtárát bújtam mesés kalandok és elgondolkodtató históriák után. Kedvenc könyvem főhősét gyakran láttam viszont álmaimban. Csalogatott, hogy lépjek be az álmok végeláthatatlan világába. Eleinte csak a szememet dörzsöltem, de mikor már több tucatszor álmodtam róla, elgondolkoztam rajta. Megfogadva tanácsait végre eljuthattam oda, ahová mindig is tartoztam.

Borús, őszi alkony volt. Nem sokat lehetett odakint látni. Sűrű, szürke ködtakaró borította a tájat. Én mégis kalandokra vágytam. Az volt az első alkalom, hogy tudatosan léptem át az Antiss határvonalát. Sötét volt. Se hang, se fény. Majd egy ajtó ragyogó körvonala jelent meg a távolban. Lassan, nyikorogva nyílt ki és a bentről áradó máglyafény valósággal elöntötte a sivár teret. Azonnal elvakított. Percekig tartott mire újra ki tudtam nyitni a szememet. Akkor már láttam. Ott állt. Magányosan. Nem tudom mihez hasonlítani, de megmutatta, ki is vagyok valójában. Egy homályos látomás elemei. Egy fáklya a falon, hevesen lobog. Egy sötét sarok. Egy homályos alak kezében fegyvert szorít. Hirtelen lesújt. Izzó fájdalom, vak gyűlölet. Elcsukló testem hangja, ahogy a földre rogy. Meleg vér a kezemben, ahogy sebemet markolom. Hideg verejték csurog végig homlokomon. Izzó fájdalom, vak gyűlölet, izzó fájdalom. Egy utolsó, halk nyögés szárnyal ki torkomon. Egy aggódó arc a távolban. Sosem felejtem el azt az arcot. Tisztán láttám minden apró részletét. Feketés fonatainak minden egyes csavarját. Gyönyörű arc volt. Finom vágású mégis akaratos. Napbarnított arcán enyhe pír ült. Égszínkék szemébe könnyek szöktek. Oly ártatlan volt, oly nemes. Majd minden újra elsötétedett.

Anyám ébresztett. Lázálmom volt, mondta. Üvöltöttem fájdalmamban, és az ágy is csurom víz volt. Sokáig féltem álmodni, napokig nem aludtam, de sajnos létszüksége az embernek, így elnyomott az álom. Soha többé nem volt rémálmom. Azon az éjjelen újra álmodtam, most azonban a kedvenc regém hőse sétált velem szembe. Csettintett, majd egy magas, világoskék csuhába öltözött, borostás alakká változott. Nyakában egy félig lehunyt szemet formáló amulett lógott. Elmondta ki is ő valójában. Arman Anatis, egy Lélekőr, aki Noir Istennő kegyéből, engem választott tanítványául. Minden éjjel ellátogatott hozzám. Oktatott és óvott a veszélytől. Megtanította, hogyan nézzek mások lelkébe álmaikon keresztül, hogyan változtassam meg álombéli környezetemet és hogyan bánjak el az ott leselkedő veszélyekkel.

Később anyám ismét az utcára ment festményeit árulni. Sötét volt, kifosztották. Néhány óra múlva találtak rá egy sikátorban, átvágott torokkal. Sajnáltam szegényt, jó ember volt és szerető anya. Habár egyik képe mindig aggasztott. Egy férfit ábrázolt, lanttal kezében, lovagolva. Sosem említette kit ábrázolt, de tudtam hogy a kép nem egyik furcsa álma eredménye. Ez valahogy más volt, mint a többi. Egy emlék. Mesterem segítségét kértem, hogy megtalálhassam a férfit a képről, aki akár az apám is lehet.

Sokat gyakoroltam, csak napok kérdése volt, hogy rátaláljak álmai morzsáit követve. Egy dzsad börtönben, falhoz láncolva raboskodott. Úgy álmodott. Már ő is sejtette, hogy ez lesz az utolsó estélye.

[Felon]

Tagrid N?Dour

Tyrion - Babérkoszorú bajnokai - nerton

?A nevem Tagrid N?Dour. Haonwell Hano negyedében születtem P.sz. 3666-ban. Apám, Quir N?Dour, kereskedő, Haonwell, Doran és Eren között szállít. Kedves ember, sokat törődött velem. Anyám, Rosil, bódéja a Fürdőtéren áll, és többnyire azokat az árukat értékesíti, melyeket apám hoz haza.

Három húgommal és egyetlen öcsémmel nevelkedtem békességben, káoszban és viszonylagos jólétben. Ritkán nélkülöztünk.

3678-tól 3682-ig apámmal tartottam és a karavánnal, melyhez csatlakoztunk. Az út eseménytelennek bizonyult, nem sok dolgom akadt, de annál többet tanultam. Összebarátkoztam a táborkísérő zsoldosokkal, és csatlakoztam hozzájuk, ha gyakorlatoztak. Több zúzódást szereztem, mint tapasztalatot, mégis elsajátítottam a kardforgatást és a birkózást. Apám megtanított lovagolni és szekeret hajtani, így nagy bánatomra hasznossá váltam, és szabadidőm jelentősen lecsökkent.

Egy alkalommal kitérőt tettünk Belomár felé, és a tervezettnél sokkal tovább maradtunk a szokatlanul hideg tél miatt.

Belomár város, a nagyobbak közül való, de Haonwell mellett kicsiny porfészek. Egyetlen látványossága a tereken bemutatózó tűznyelő. Gyakran eljártam az előadásaira, mindig is lenyűgözött tudása. Értette a dolgát, ott tartózkodásom alatt csak egyszer hibázott. Rosszul mérte fel a távolságot, és a lángcsóva elérte a közönséget. Hajam lángra kapott, és leégett, mire sikerült eloltanom. Azóta se nőtt vissza, de nem is bánom. Szerencsére se apám, se a tettes nem tudta, hogyan állok a dologhoz.

Ennélfogva atyám kárpótlást követelt, de a tűznyelő nem tudott fizetni. Végül nagy örömömre abban egyeztek meg, hogy a komédiás kitanít a tűzfújás művészetére. A tűznyelés nem érdekelt, mert az fájdalmas. A tél hosszúra nyúlt, kitanultam a tűzfújás minden titkát, és segédkeztem mesteremnek az előadásokon. Amennyiben kevesellte a tűzfújáshoz szükséges alkoholt, vele tartottam a kocsmába is, és megismerkedtem az Északi Szövetség sokféle italával és egy pár kurvájával. Mikor menni kellett, a fájdalmas búcsút egy minden eddigit felülmúló italozással enyhítettük. Sokra nem emlékszem.

Azóta ha összesen ittam annyit, mint azon a télen.

Noha sokat rostokoltunk Belomárban, megtérült az ára, az út nyereséggel zárult. Olyannyira, hogy a szüleim be tudtak íratni a Sifanne aréna felkészítő tagozatára. Sokba került, de a harcosok közt a nertonok élete a legkevésbé veszélyes, jól keresnek, és jelentős hírnévre tehetnek szert. Szép jövő.

Be akartam bizonyítani, hogy nem ment kárba a sok pénz. Kitanultam a szakmát, és egy éven át küzdöttem a nézők lelki épülésére. Ennyit bírtam. Aztán magával ragadott a változatosság utáni vágy, és otthagytam a kolosszeumot.

3688-ban visszatértem a családi vállalkozáshoz, és megismerkedtem egy elffel, aki a Lirion Sierragon Tys'athiennain néven mutatkozott be. Eleinte nem igazán figyeltem fel rá, később tett arról, hogy ez megváltozzék.

A karavánunk Doran felé tartott, és többségében a már jól - és becsületesnek - ismert kereskedőkből és zsoldosokból állt, továbbá csatlakozott hozzánk az említett elf és egy ötfős emberkompánia. Ennyivel gyarapodtunk, ám sok mindenünk elvesztettük az út során, főleg nagyobb városokban, illetve azok környékén. A tábor két részre oszlott: a kereskedők többségét adó haonwelliekre, akik kizártnak tartották, hogy egy gazdag családból, és mellesleg szülővárosukból származó elf olyan piszkos módszerekhez forduljon, mint a lopás; és mindenki másra, akik a világ sok tájáról érkeztek, és sokfélét gondoltak az elfekről, ráadásul érdekükben állott, hogy őt gyanúsítsák. A zsoldosoknak azért, mert nekik kellett felügyelniük az árura, és remélték, hogy az elf elűzésével és meghurcolásával lezárul az ügy, az ötös tolvajtársaságnak meg azért, mert ők álltak a dolog mögött. Csakhogy a zsoldosok nem foglaltak nyíltan és egybehangzóan állást, mert pénzüket a kereskedőktől kapták. A viszály az ötös csoport és az elf között háborgott, aki mellesleg figyelemre méltó - egyesek szerint gyanús - türelemmel hallgatta az őt illető rágalmakat, és nyugodtan érvelt.

Egy este, épphogy elszenderedtem, felébresztett álmomból, és megmutatta, amint az ötös elemel egy köteg selymet, és elrejtik a táskájuk titkos zsebében. Fellármáztuk a tábort. Az éjszakai őrséget ellátó táborkísérők kezükben fáklyával rohantak felénk.

A tolvajok is futottak? volna. Csakhogy négyen elcsúsztak, - úgy vélem Lirion keze és mágiája lehetett a dologban -, de az ötödik, a lopott áru új tulajdonosa elinalt. A többiek megadták magukat a zsoldosoknak, mikor hangos koppanást hallottunk, olyan távolról, amilyen messze fél perc alatt egy ember eljuthat, ha igencsak siet, de látása romlik, és sok a környező fatörzs. Lirion később elmagyarázta, hogy ez egy dísz ciplína, vagy valami hozzá hasonló. Gyanítom, hogy nem egészen így kell ejteni, mert valahányszor kimondom ezt a szót, alattomosan mosolyog, mint a kráni csatapapagáj.

Szóval megkötöztük mind a rablókat, majd a következő városban átadtuk őket Dreina papjainak.

Gond nélkül megérkeztünk Doranba, ahonnan térkapuval átléptünk Erionba. Méghozzá azért, mert úgy éreztem Északon nem találhatom meg életem értelmét. Ésszerű nem? Nem. De ésszerűbb, mint egy ilyen embert követni. Lirion mégis velem tartott.

Mikor már átértünk a Kapuk Terére, akkor jutott eszembe, hogy apámnak szólnom kellett volna. Kiválasztottam egy becsületesnek látszó embert, aki Doranba tartott és némi fizetség ellenében megkértem arra, hogy mesélje el jó atyámnak a történteket, és azt is, hogy soká nem fog még látni.

A Fogadónegyedben szálltunk meg, Rendol kocsmájában, a Táncoló Trollban. Kivettük egy négy ágyas szoba felét, és rendeltünk italt. Azon töprengtünk, hogyan tovább, amikor leült mellénk egy mocskos és büdös ember meg egy hozzá hasonlóan ápolt dzsad.

Feltápászkodtunk, hogy keressünk egy másik asztalt, az újonnan jöttek viszont marasztottak. Bemutatkoztak: a dzsad a Juszub, a másik a Flidas névre hallgatott. Elárulták, hogy ők lesznek a szobatársaink. Mondtam fürödjenek le. Viccnek vették, ez tetszett, visszaültünk, és beszélgetésbe keveredtünk. Õk is messziről jöttek, mi is, és mindnyájan kalandokra vágytunk. Több hetet töltöttünk együtt Erion falain belül, kihasználva a nagyváros minden szórakozási lehetőségét.

Egy nap, vacsora után egy igazi amazon [nem a kaszt megjelölése, de akár az is lehetne] lépett be a fogadóba. A harciasabb fajtából. Több sebből vérzett a karja, és a fején is zúzódások látszottak. Pocsékul nézett ki. Felkísértük szobánkba a lányt, és elláttuk sebeit. Másnap reggel már ő is kipihenten csatlakozott a vígan reggeliző társasághoz. Elmondta, hogy a találkozáson kívül semmire sem emlékszik, még nevet is mi adtunk neki: Serena.

A kaland kedvéért és kellő ellenszolgáltatásért elvállaltuk egy karaván fejének megbízását, és elkísértük szekereit északra. Nem értem, annakidején mért a munkaadómat választották a kereskedők vezetőjüknek. Mert, ahogy én megismertem, még Domvik egyházát se bíztam volna rá. Összevissza beszélt, egyszer említést tett arra, hogy ismeri az amnéziás hölgyet, öt perc múlva visszavonta, és közben azt ajánlotta, keressük fel Hesterdan könyvtárát.

Nos Hesterdan könyvtárában nem találtunk semmi említésre méltót, csak egy kábszer kereskedőt. Azt is kinyuvasztották még aznap este. Két klán uralkodott az alvilág felett, és mivel a közelmúltban meghalt a város ura, a káosz jótékony leple alatt szorgosan irtotta az egyik szervezet a másikat. Anélkül öltek embereket, hogy felgyújtottak volna valamit, és ezzel magukra vonták a haragomat. Persze az ölésen van a hangsúly, de azt se felejtsük el, milyen szép, amikor egy lángoló épület összeomlik, és a lezúduló kövek moraja elvegyül a tűz ropogásával. Továbbá Flidasnak is bosszúságot okozott az eset, de már ki tudja milyen jelentéktelen dolog miatt.

Végül is, hosszas tervezgetés után, jobb lehetőséget nem látván, végeztünk a gyilkos klán vezéreivel, és szétkergettük a többi martalócot. Azzal a biztos tudattal hagytuk el a várost, hogy több embert mentettünk meg, mint amennyi meghalt.

A következő nagy kaland, melybe belecsöppentünk, a Quiron-tenger partján zajlott. Bizony, oda is eljutottunk. Sőt! Megmentettük emberek százait, és megőriztük a városállamok békéjét. Majd újra felkerekedtünk és?? (Ezen a szent helyen Tagrid N?Dour rájött, hogy nem tud írni, és elkeseredettségében a papírost cafatokra tépte.)

[Felon]

Lirion Sierragon Tys'athiennain

Netrefer - Babérkoszorú bajnokai - varázsló

Haonwellben születtem, egy csendes, békés elf liget ős öreg fáinak lombkoronája alatt, a hosszúéletűek egyik jó hírű családjának második fiúgyermekeként.

Szüleim városunk építkezéseivel foglalkoznak megközelítőleg 200 éve. Õk felügyelik, hogy az embernépek és az elfek területei összhangban maradjanak, és az építkezések sikerrel végbemenjenek. Valahányszor meglátogattuk a környező falvakat, ment az egész család a végtelennek tűnő rengetegek közepén, és a friss erdei levegő mellett magamba szívtam a természet és az élet szeretetét. Szívesen gondolok vissza azokra a régi, szép időkre, gondtalan gyermekéveimre.

Szüleim a kalahorák imádatára neveltek. Megtanították, hogy az erdőben hogyan maradjak életben, anélkül hogy a környezetem különösebben kihasználnám, és arra is, hogyan lehet együtt élni az őseink által elkövetett bűnök tudatával, a történelemmel. Nyelveket egész fiatal korom óta tanulok, mert sok nép beszédét kell elsajátítanom, ha segíteni akarok szüleimnek.

Mivel Haonwellben évek óta békesség honol, nekünk már csak az a dolgunk, hogy vigyázzunk erre a békére, és ápoljuk a környékbeli népekkel kapcsolatainkat. Sokan elküldték fiaikat messzi, idegen földekre tanulni, hogy idővel, hazatérve Haonwell és az elfek érdekeit még több haszonnal szolgálhassák. Szüleim engem is erre a sorsra szántak, ezért úgy döntöttünk, hogy röpke két-három évtizedre keletnek veszem az irányt Tiadlan felé, hogy az ottani elfek segítségével beilleszkedjek valami nekem való helyre.

Bátyám huszonhárom évvel idősebb nálam. Õ Tarinba tartott tíz évvel azelőtt, hogy mi elterveztük az utat, de visszajött, amint úgy érezte, hogy készülődök. Neki mindig jók a megérzései. Útravalónak ellátott sok jó tanáccsal és történettel, azon évek tapasztalataiból, melyeket a törpék közelében töltött. Õ is sokat tanult külhon, és mint kiderült, valamennyi hírnevet is szerzett. Bemutatott annak a karaván vezetőjének és a karavánt kísérő zsoldosoknak, akik társaságában utaztam egész Erigowig. Ott viszont elváltak útjaink, mert ők visszafordultak. Mivel minden kedvezően alakult az út során, a vártnál korábban megérkeztünk az említett városba.

Ott ismerkedtem meg sok emberi szokással az alatt a pár nap alatt, amíg a másik karavánra vártam, amit még otthon letárgyaltak a bátyámék a kísérőimmel, hogy biztosan célba jussak (Kivel fixálták le? Honnan tud erről a másik karván?). Nos, ezen a pár napon ismerkedtem meg az emberek gyarlóságával, mikor egy halászfalu mellett egy fa kivágását szándékoztam megakadályozni. De mivel arrafelé nem igazán kedvelik a fajtámat, az egésszel csak annyit értem el, hogy bekergettek az erdőbe. Ott a nagy sietségben legurultam egy domboldalon. Felhorzsoltam a vállam, a lábam, a hátam és karom. Ráadásul a lejtő végén magamra rántottam egy kilazult rönköt. Az volt az egyetlen szerencsém, hogy nem teljes súlyával nehezedett rám, hanem valami megtámasztotta, de ettől függetlenül nem tudtam megemelni, hogy ki tudjak mászni alóla.

Ahogy ott feküdtem az avaron, a fa alatt, csak vérző sebeim fájdalma tartott eszméletemnél. Nyögni se tudtam, nem hogy segítségért kiáltozni. Senki sem járt a közelben, csak a szél susogott, tisztán, érthetően. Azt hiszem felismertem az Õ zúgó hangját, pedig még soha sem hallottam azelőtt. Magon L'levar szólt, a szavakat ismerő kalahora. A fájdalomérzet csökkent, a világ elsötétedett, a kalahora isteni alakja kibontakozott előttem. "Fejleszd lelked és biztosítsd erre a lehetőséget társaidnak is..." visszhangzottak szavai a fejemben. De lehet, hogy ez az egész csak elmém játéka volt, és meg sem történt igazából. Egy azonban biztos, éreztem, hogy jó kezekben vagyok.

Reggel, mikor felébredtem megtudtam, hogy vándor szerzetesek találtak rám. Bekötözték sebeimet, ápoltak másfél napon keresztül, míg eszméletre tértem. Visszakísértek Erigowba, a következő karavánig, amiről már beszéltem.

Noha az út Tiadlan városába eseménytelenül telt, nem feledkezhetem meg arról a három napos hajókázásról Tiadlan határán, melyen igencsak rosszul lettem.

Hamar kiderült, hogy lelkem fejlesztésére a legmegfelelőbb környezet a drágakőmágusok épülete, ahova rögvest beiratkoztam. Igaz nem időztem ott túl sokáig, mert egy félelf varázsló alkalmasnak talált arra, hogy foglalkozzon velem. Körbeutaztuk a környező vidékeket miközben oktatott engem. A sok utazás közben sok ismerőst szereztem a kereskedők, karavánvezetők között. Tanulmányaim után térkapu segítségét is használtam a hazajutáshoz. (Honnan hova?)

Otthon sem maradtam tovább egy évnél, mert tudtam, hogy vannak elf társaim, kik nem élnek olyan jó körülmények között, mint mi, és úgy éreztem, segítenem kell rajtuk. Az utazásaim alatt megismert egyik kereskedő segítségével megegyeztem egy karaván vezetőjével, aki az Északi Hármakat kívánta bejárni, hogy csatlakozom hozzájuk mint tapasztalt erdőjáró. Még csak pénzt se kértem érte, csak szállást és élelmet. Ez a karaván szinte minden városban kisebb-nagyobb bajba került, mert mint később kiderült utazott velünk egy tolvajtársaság. Ezen az utamon ismerkedtem meg egy elég furcsa emberrel, akivel egy városból származtunk, és kinek neve Tagrid N?Dour.

[Felon]

Juszub al Hasszan

Siriath S. M - Babérkoszorú bajnokai - tolvaj

A nevem Juszub Ibrahin. P.sz. 3669-ben Sushtar városában. Anyám gazdag dszad nemesi család sarja. Apám valami féle vándor dalnok volt, aki elcsábította anyámat majd elhagyta., miután kiderült, hogy terhes velem. Nagyapám tajtékzott dühtől arca pedig vörös volt szégyentől mesélte egyszer anyám. Azonban nem csak megszégyenült apa, ha nem józan kereskedő is volt. Férjet keresett anyámnak, olyat, aki méltó arra, hogy felneveljen, és képes rólunk megfelelően gondoskodni. Végül megtalálta a megfelelő alanyt Ahmed al Hasszan személyében. Jó nevű család szegényebbik ágának sarja, aki karavánokat kísér zsoldosként. Az esküvő gyorsan megtörtént fiatalember hamar rá ált a dologra anyámnak pedig nem volt bele szólása. Bár kezdetben nehezen fogadta el a helyzetet később bebizonyosodott, hogy igaz és szorgalmas emberhez ment férjhez, aki családjáért bármire képes.

Életem első négy évét Nanontal városában éltem le. Nagyapám, akit annyira magasztaltak az emberek, mit sem törődött velünk, sőt Sushtar falain belül sem tűrt meg minket. Egyszerű élet, kis ház, a város szegényebbik részén.. Nevelő apám ritkán volt otthon folyton az utakat járta keményen dolgozott, hogy mindent mindenünk meg legyen, és hogy kiemelkedjünk a viszonylagos szegénységből. Még anyám háztartást vezetett és apám úton volt én az utcán játszottam a környékbéli gyerekekkel.

Nem sokáig éltünk itt Ahmed befektette zsoldját egy nagyobb karavánba, amely fűszereket szállított Muron városállamba. Hosszú és veszélyes útvolt majdnem egy évet volt tőlünk távol azonban jelentős hasznot hozott. A családunk végre pénzhez jutott megnyílott az út felemelkedés felé. Az örömöt tovább fokozta, hogy megszületett első testvérem Halina. Az örömök közepette jött az ötlet hogy költözünk Rierába ahol az apám nagybátya befolyásos céhmester. Õ biztosan támogatna minket és elintézni szükséges engedélyeket anélkül, hogy pénzünk nagy részét hivatalnokok megvesztegetésére költenénk. Még ebben az évben lerendeződött minden, apám meg vet egy kis kocsmát felújította kibővítette majd hátsó udvarban saját házat rendezett be számunkra. A jövő eleje már ebben városban ért minket legtöbb emlékem ide köt és itt éltem le életem legnagyobb részét.

Boldogság család és viszonylagos jó lét így lehetne az ezután következő öt -hat évet jellemezni. Apám már egész kicsi korától kezdve fizikai munkára fogott anya inkább azt szerette volna, ha tanulok. Ezen nem vesztek össze reggel lovász fiúként, takarítóként konyhai inasként szolgáltam a boltban. Este pedig anyám tanított írni/olvasni és számolni. Ezek közül csak számolás érdekelt igazán a többivel nem igazán foglalkoztam. Akkor mesélte anyám nagyapámról és mostani férje bácsikájáról vagyonszerzésről rang és pénz fontosságáról. Mesélt dszad istenekről és kasztrendszerről is. Négy -öt éves fejjel nem sok mindet, de innentől kezdve többet tanultam reméltem egyszer én fogom vezetni fogadót és olyan gazdag és hatalmas leszek, mint dicső rokonaim. A munka és tanulás mellett azonban nem sokat volt időm játszani zsibongó nevető gondtalan gyerektársaim csak untatni tudtak. Annál jobban szerettem fogadóban lenni. Imádtam megfigyelni dolgokat hallgatózni, és persze hallgatni kereskedőket. Nagy hatást tettem rám a fogadó mindenfélevendégei. Különösen nagybátyám Elrian al Hasszan és barátai. Sokat jártak ide legalább hetente egyszer benézett külön asztala volt és mindig nagy kísérete. A város egyik legbefolyásosabb embere volt híres Rierai Mechanikusok Céhjének vezetője. Ha megjöttek, akkor azonnal felhagytam a munkával és mentem köszönni. Mindig leültettek maguk melléjük olykor kisebb feladatokat adtak, amit meg kellet csinálnom dróthajlítgatás mindenféle ügyességi dolog. Ha nem tudtam jót szórakoztak rajtam majd megmutatták hogyan is kell csinálni. Persze sok fáradtság nagyon megérte, mert mindig kaptam legalább egy ezüstpénzt, ami nagyon nagylelkű ajándék egy kis gyereknek.

[Felon]

Azbesztkecskék

Atvy - Fenix - Frosty - Rómeó - Silver

Psz. 3690-ben Atvy és Fenix kelet felé indult, és Jaden-ben kötöttek ki. Itt egy fogadóban szálltak meg néhány napra, hogy kiterveljék továbbindulásuk irányát. Az egyik este mikor lementek vacsorázni érdekes látvány tárult a szemük elé, négy verőlegénynek látszó alak egy csuklyás férfit próbált közrefogni. Ebben még nem lett volna semmi különös, de amikor az alak néhány mozdulatot tett a támadók lángba borultak és lángolva rohantak ki, az már felkeltette Atvy érdeklődését, és nem hagyta távozni az alakot hanem felinvitálta a szobájába. A beszélgetésből kiderült hogy mind kalandozók vagyunk, sőt az is hogy ő menekül és el akarja hagyni Toront, mivel Atvy és Fenix terve is ez volt így vele tartottak és együtt folytatták tovább, útjukat, immár délre, hajón.

?Második éjszakánkat töltöttük az Abasziszba tartó hajón, mikor a Atvy visszatért a kabinunkba egy idegen társaságában, és felvázolta nekünk, hogy Drayen átokkal vert életet kell élnie, de együtt hasznára válhatunk egymásnak. Közös egyetértésben fejeztük be a beszélgetést kora reggel, ám nem várt meglepetés köszöntött ránk az új nappal. Nem csak Atvy kapta rajta Drayen a vériváson , hanem egy tengerész is szemtanúja volt az eseményeknek, valamint annak is, hogy mi bújtatjuk Õt. És most itt állt velünk szemben a kapitány tizenöt matrózzal a háta mögött. Hármunk mágiájával pár perc alatt rendet vágtunk a matrózok között és a kapitány nyájasan felkínálta, hogy szabjuk meg az új útvonalat. Nekünk elég volt annyi, hogy egy csendesebb abasziszi kikötőben kitesz minket és nem látjuk egymást viszont. Ha még is, azt ő fogja csúnyán megbánni, nem mi.? Rion visszaemlékezése

?Abasziszba, azon belül is Tadzehbe érkezésünk másnapján a társaság belecsöppent egy helyi ünnepbe. Az egész város életre-kelt. A kereskedők minden számban, és mértékben kínálták egzotikus portékáikat; az utcák megteltek az emberek, mutatványosok, szemfényvesztők tömegével, akik pár rézért bemutatták látványos tudományukat. Miután kiszórakoztuk magunkat, a város mellett felállított sátorhegyek felé vette csapatunk az irányt, ahol gladiátor játékok voltak készülőben amibe bárki nevezhetett. Nem is kellett több; Erin barátunk benevezett a megmérettetésre. Napokig folytak az aréna harcosok csatározásai, melynek eredményeképp kikiáltották Erint bajnoknak. Az ünnep végeztével délre vettük utunkat.? Fenix emlékei Abasziszról

?Abaszisz után, délre vezetett utunk, Dzsad földre, a végeláthatatlan sivatagok hazájába, hogy Drayen társunknak hozzásegítsük egy különleges ajzószer az Al Bahra-kahrem receptjéhez. Al Hidemában töltöttük az első napot, majd másnap nyakunkba vettük a várost. Nem volt nagy öröm ennyi bűzlő, ordibáló korcs között mászkálni, és nem is jártunk sikerrel, néhol nem ismerték a receptet, néhol nem voltak hajlandóak eladni, elárulni. Néhány sikertelen nap után, az egyik nagyobb tudású méregkeverő érdekes ajánlattal ált elénk, elárulja a receptet, feltéve ha elhozunk neki egy Manase oroszlánt élve. Régen még a Shuluri akadémián szóba került egy órámon, az állat, de nem sokra emlékeztem. A dzsad elmondta hogy Manase mindenkit kővé változtat akinek nincs elég lelki ereje kiállni a tekintetét. Arról hogy merre találhatunk egyet csak annyit mondott hogy vágjunk neki a Mélysivatagnak.

[Felon]

Atvy D?virre

Atvy - Azbesztkecskék - varázsló

A Töketlen faló sosem arról volt híres hogy nagy mulatozás lett volna benne, most sem volt senki, csak a halott kocsmáros, néhány kalandozó és egy részeg. A kalandozók egy része a pultnál vacsorázott, míg egy bottál járó, de fiatal társuk az egyetlen vendéggel társalgott aki teljesen részeg volt, ez látszólag nem zavarta abban a kalandozót hogy valakinek elmondhassa végre hogy mit keres itt és hogy honnan került ide..

A nevem röviden Atvy D?virre, Toronban nagy tiszteletű Famor, a Shuluri Akadémián gyakornok, előtted varázsló, magam előtt pedig kalandozó volnék. Hogy hogyan jutottam el idáig? Hát ez egy nagyon jó kérdés, de kezdjük az elején. Pyarron szerint 3663-ban napvilágot láttam Shulurban, szüleim akkor és most is befolyásos, gazdag nemesek voltak, a nevük most lényegtelen, úgysem hallhattál róluk. Volt két testvérem, egy nővérem és egy bátyám. Mivel mindketten idősebbek voltak nálam, sokáig én voltam a kistestvér, egészen amíg hét éves nem lettem, ekkor szüleim, nagyapám hatására úgy döntöttek hogy beadnak a Shuluri Akadémiára.

Ez volt talán életük legjobb és legrosszabb döntése is egyben. Az én sorsomat mindenesetre a legjobban befolyásolta. Itt végre kibontakozhattam, és az eszemre támaszkodhattam, amiből, hát nem akarok lenéző lenni, de az emberek javánál több szorult belém, a nem emberi korcsoknál pedig még több. Ha már itt tartunk akkor tisztázzuk le, hogy sajnos nem mondhatom magam teljesen kyrnek, sőt, viszont jóval több kyr vér csörgedezik az ereimben mint sok másik kyr-származék, nemesben. Az Akadémiát ritkán hagyhattam el, és akkor is arra kellett rájöjjek, hogy családom, és testvéreim ostobábbak mint valaha, pénzünket elfuserált művészekre, értelmetlen bálokra, és fölösleges ruhákra, ékszerekre, és egyéb drága de fölösleges holmikra költik. A drága bálokon persze ott kellett lennem, undorodtam attól a sok színjátéktól, és fölösleges magamutogatástól. Szerencsére az Akadémián boldogan élhettem, de a tanuló évek sem tarthattak örökké.

Miután végeztem, egy magiszter mellett helyezkedtem el, segédként. Unalmas évek voltak, miközben egyre jobban meggyőződtem arról hogy a sok fölösleges színjáték, és intrika ami a toroni nemesség körében megy, és amiben élek, csak hátráltat abban hogy hatalmamat növeljem. Ezért úgy döntöttem, hogy itt az ideje itt hagyni ezt az egészet és csak azzal foglalkozni ami igazán fontos: a hatalmam növelésével. A szép elhatározás után viszont rá kellett döbbenjek arra hogy társakra de legalább egy társra szükségem lesz, hisz egy kardforgató kéz megkönnyít olyan helyzeteket ahol fölösleges lenne varázsolni. Ezért egy régi, gyerekkori barátomat kerestem fel Fenixet, akiből azóta, lovag lett. Viszont egy dologban nem változott, még mindig olyan eszelős és meggondolatlan mint volt, talán ezért is volt könnyű magammal hoznom. A család természetesen azonnal kitagadott és igen csak megorrolt rám. De hát ez volt a legkevesebb gondom, a legnagyobb pedig az hogy nem tudtam merre induljunk. Feldobtam hát egy pénzérmét, hogy kelet, vagy nyugat. Kelet, így arra vettük az irányt, hetekkel később Jadil városában kötöttünk aki ahol fordulóponthoz ért, kalandozó vállalkozásunk.

-Hé Atvy, gyere már, indulnunk kell, annak a részegnek meg vágd el a torkát mielőtt itt hagyod!

De ezt majd egy másik részegnek mesélem el mivel már hív a társam hogy álljunk tovább délnek, minden jót!

[Felon]

Eknot Vir-Allmein Mennediliam Zenus Vertonyy Dal-Huffar Fenix

Fenix - Azbesztkecskék - lovag

A nevem lényegtelen. Bárkit is avattam be ebbe a 'titokba? úgysem vette komolyan? Túl hosszú, megjegyezhetetlen, a nevem hallatán nem az jut az emberek eszébe, hogy ez milyen tiszteletet parancsoló, hanem, hogy hogyan lehetne lerövidíteni? Talán már én sem emlékszem a teljes nevemre pontosan.

[Felon]

Erressir Rion

Silver - Azbesztkecskék - tűzvarázsló

[Felon]

Erin De L'hass

Azbesztkecskék - elitharcos

Pyarron szerint 3666-ban születtem Toronban, a császárvárosban Shulurban. Apám (Ian) egy kisbirtokos volt, anyám (Maren) egy kereskedő lánya. Apánk már korán észrevette hogy nem fogunk a nyomdokaiba lépni mert se a testvéremet (Záront) se engem nem érdekelt különösképp a földművelés és a kereskedés, és az igazat megvallva anyánk se akarta hogy a földet túrassuk a rabszolgákkal, mint a képzetlen apánk, így 7 éves korunkban beiratott minket egy egy harcképző iskolába.

17 éves voltam mikor végeztem az elitképzőben. Az iskola nagyon kemény volt, de az igazi része csak akkor kezdődött mikor besoroztak, és megkezdődött a 3 év szolgálati idő. Már az első héten kihelyeztek messze keletre a fővárostól a határ mellé Shín tartományba ahol sokszor barbár népek törtek falvainkra. Egy kis erdő melletti erődbe voltunk szállásolva, onnan indítottunk rajtaütéseket.

Itt 2,5 évet töltöttem mikor az utolsó fél évben áthelyeztek 50 km nyugatabbra, egy nagyobb városba. Itt már igazi Pietorként voltam szolgálatba hiszen a városi testőrparancsnok első embere voltam. Veszélyekben jóval több várt mint a határ mellett. Rajtaütések, házkutatások tömkelege várt ránk.

Leszerelésem után visszatértem a nagyvárosba hogy végre újra láthassam rég nemlátott családomat. De csak egy részét találtam. Záron maradt életben, és közölte hogy a többieket megölte egy bizonyos Raron nevű rabszolga aki a földön dolgozott. Hozzátette hogy Õ a Nagy Úr oltárán végezte.

Érkezésem után egy kisebb városban a fővárostól nem messze délre kezdtem el dolgozni a helyi kis tolvajklánnak testvérem mellett. Jó páros voltunk, és a legnehezebb dolgokat oldottuk meg. Miután egy véletlen incidens miatt szembekerültünk egy fejvadásszal, a céhünk hogy aljas és megbocsáthatatlan módon mentse az irháját, letagadott minket. Rákövetkező nap éjjelén betörtek hozzánk. 2 csuklyás az éjszaka közepén. Megöltük őket, de Ziron egy mérgezett fejvadászkard áldozata lett.

Bosszút fogadtam de nem hagyhattam el egyedül Toront, menekülnöm kellett de még akkor nem jött el az idő. Vártam egy hetet mikor azt a küldetést kaptam hogy tegyek el láb alól egy bizonyos Drayen, mivel ő amúgy is el akarta hagyni az országot (ez pont kapóra jött) így megkíméltem az életét.

Vele indultam el kalandozni.

[Felon]

Drayen

Azbesztkecskék - boszorkánymester (wier)

Hmm, hogy milyen is volt ö, miképpen élt és, hogy milyen személyisége volt neki ööö akarom mondani nekik. Ez egy igen jó kérdés volt. Tényleg erről jut eszembe te, alig tudsz valamit is Drayen 'ről. A lehető legjobb emberhez fordultál, egész Yneven én tudok a legtöbbet róla még talán saját magánál is többet tudok róla vagyis róluk. Hmm lássuk csak ez még igen régen történt olyan 3660 és 65 környékén Toronban Baar város környékén még maga Drayen sem tudja, hogy pontosan mikor született.

- Erről is jut eszembe teljesen érthetetlen és megmagyarázatlan módon de, nálam van a személyi naplója nah hova is tettem?

Nah ott tartottam, hogy ez azért volt, mert még igen fiatalon árván maradt és sok megrázkódtatás után egy Spiretor hoz került, mint első számú kísérleti nyúl. Aki még az nap nekilátott a késéletéhez ami nem volt más mint amit lélekgyűjtőként tanult.

-

[Felon]

Konda

Vassi - Zsoldi - Lord_Raptor - Lazarus - MoonShadow_Raven

Történt egyszer, hogy büszke shadon egy büszke erődjében büszkeségüktöl megfosztott törvényszegők várták a halált, Ynev talán legundorítóbb celláiban. Volt köztük sokféle: mocskos lelkű gonosztevő, piti gazfickó, kuruzsló, vajákos, tolvaj, gyilkos de olyan is aki csak rosszkor volt rossz helyen. Itt találkozott össze a kis csapatunk, hisz mit adtak az istenek, egy cellába kerültek még másik tízzel együtt. Egymás levegőjét szívta tehát a Kalóz, az Igric, a Gyilkos, a Feketemágus és a XYZ.

Reggel volt, mikor a rabok a szokásos szarszagra, és a konyhás bácsi csörgésére ébredtek.