Jump to content
Kalandozok.hu - M.A.G.U.S.
Keresés Itt
  • Több lehetőség...
Eredmények keresés, amik...
Eremények keresése...

M.A.G.U.S. regények, és novellák


Mennyit vagy hajlandó kiadni egy MAGUS regényért?  

84 szavazat

  1. 1. Mennyit vagy hajlandó kiadni egy MAGUS regényért?

    • 2500+
    • 1500-2500
    • 500-1500
    • 0-500
    • Nem adok ki pénzt regényért, ha olvasni akarok kölcsönkérek vagy ajándékba kapom
    • Beszerzem illegálisan...


Recommended Posts

Üdv!

KyraSamil: A lényeget úgy látom szándékosan nem akarod érteni. :) Egyébként a pallost a földön jóval kisebb kardok megnevezésére használjuk.

Ha a témát folytatni szeretnétek, szívesen nyitok nektek egy újat ilyen címmel.

Üdv!

CS

Menj a Móra Ferenc múzeumba vagy a szilvásváradi Kínzóeszközök múzeumába és kérd, hogy mutassák meg neked a pallost. :mrgreen:

Link a hozzászóláshoz

Én is sokmindennel nem értek egyet, mégsem hagyom ki az életemből. Ez ugyanígy áll Ynevre is.. nem megreformálni akarjuk, hanem játszani benne.

Nem meggyőzni akarunk a véleményünkről, elfogadjuk a tiéd is, legfeljebb segíteni szeretnénk a látásmódod formálásában, ha valamit másképpen látunk. Ahhoz, hogy ez interaktív lehessen, megkérlek, hogy mellőzd a folyamatos vagdalkozást, illetve azt, hogy mindent támadásnak veszel, és aszerint reagálsz. Nálunk nem szokás észt osztani (nem is tette senki veled szemben sem), és nem jelszó a "fight" sem. Köszönöm, hogy megérted, valamint elfogadod ezt, és biztosan tudom, hogy te is egyetértesz ezekkel az elvekkel.

Te múzeumlátogatást kérsz CStől, én meg azt, hogy legyetek kedvesek a Dumateremben, vagy bárhol máshol folytatni ezt az eszmecserét, mert nem igazán illik ebbe a topicba.

S hogy esetleg Ynev- és élethű legyek: véres pallosom fog lecsapni minden - ide nem illő - hozzászólásra, és könyörtelen módon fogom törölni mindazt, ami bontja a fórumtematikát itt. Pusztán azért, hogy a hírnevemhez igazodjak.. de higyjétek el: közben édesen mosolygok majd. :)

Link a hozzászóláshoz

Üdv!

Csak most sikerült elolvasnom Ian Russel újabb, a Fogadalmat folytató regényét, az Egyezséget.

A regény történetileg az előző folytatása, és elolvasva, a magam részéről örömmel várnék egy folytatást, amennyiben a szerző követni akarja a trilógiák szinte kötelező divatját, amely a MAGUS regények közé is beférkőzött, noha valójában végrehajtani kevesen tudták eddig.

A regény borítóján szép, a szokásos Tuan stílusú kép és logó található. Előbbi Donato Giancola műve, amely színvonalasabb, mint a Fogadalomé, ám a minden bizonnyal Sciot - a második karakter - ábrázoló kép nem igazán illik a regényben írtakhoz, ahol a gorviki vívókarddal, és nem nomád szablyával szaladgál.

A regény - a hátoldal szövegének megfelelően - a lar-dori varázsló kalandjait folytatja, ám ezúttal sokkal többet kapunk tőle, és kapott Ynev is.

Az Egyezség ugyanis a varázsló és a gorviki, no és újdonsült társaik történetén keresztül fellebbenti a fátylat a Démonikus Óbirodalom és a khálok kultúrájának titkairól is.

A két főszereplő mellé a regényben - a kezdeti nomádos epizód - ha úgy tetszik, hangulatkeltő rész után tekintélyes csapatot szednek össze, mind méretében, mind színességében üde és szokatlan, a szerző sikerrel birkózik meg vele az egész könyv során. A magam részéről egyedül a hergoli agyonmisztifikált villámmesternek nem örültem, bár ez a karakter lassan törvényszerűvé válik a Tuan regényekben, kitalálójára és gyakori megszemélyesítőjére jellemzően visszataszító stílussal harcolva a félmondatból lassan Ynev formáló erőkké magasztosuló karaktertípus kétes elfogadottságáért. A szereplők végig megjelennek, nagy számuk ellenére sem vesznek el, ami pozitívumként értékelhető. Csakúgy, mint a barátság, a tekintély, a buja játékosság, vagy a kibontakozó szerelem ábrázolása, amelyben a szerző véleményem szerint ismét megfelelőt alakított karaktereivel.

Külön tetszett a démoni szál végig vitele, amely a regény végére egésszé formálódik, mintegy keretbe foglalva a művet, és - bár a mai divatnak megfelelően a lényeget egy szereplő szájába adva, tehát bármikor cáfolható és visszavonható módon kifejtve - ezzel használható koncepciót szolgáltat a Démonikus Óbirodalom és a khálok kapcsolatára.

Érdekes és sajnos nem a legeredetibb volt a khálok világának kidolgozása. Az, hogy snilekkel harcolnak, még emészthető - igazából nincsen rá más koncepció. De a khál kultúra kidomborítása - ami pedig a regény egyik értéke lehetett volna, érzésem szerint nagyon nem sikerült. Az, hogy a khálok kerek házakban laknak, a korunkbeli filmes divatból könnyen jósolható lett volna. Ám a kapueirázó oroszlánemberek, a nyelvbe sehogyan sem illő szavak - az új khál szavak nagy részét nem éreztem illeszkedőnek a már ismert khál kifejezésekhez - lehet, okkal hagyták ki nagy részüket -, az embernél sokkal érzékenyebb orrú khálok emberi orrot is bántó füstölői (ez pont fordítva lett volna logikus) nem nyerték el a tetszésemet. A khál fegyverek - nem tudom, mi okból, de teljesen különböztek a már ismerttől, még a neveiket sem emelték át a regénybe. Amikor pedig a khálok egyediesség esélyét hordozó kultúrája fehérmárvány parlamentté, nagytanáccsá fakult, végleg lemondtam arról, hogy egy használható, vagy élvezhető khál kultúrát kapunk.

Tetszett viszont a krániak ábrázolása, amely végre újra helyes képet fest róluk, a játékosok körében megszokott őrült gyilkológépek helyett, és rávilágít, mitől rangos, vagy történetesen messor valaki.

Az ynevi szerkesztés még ráfért volna a regényre, ugyanis viszonylag sok földi összemosást kapunk, amelyet megérte volna kigyomlálni belőle, ha a vezérőrnagy bántóan huszadik századi hangzására, ha a miseborra, ha a csókot üldöző inkvizícióra (pyarroni gondolatkörnyezetben, ahol még külön istennője is van a szerelemnek!) gondolunk. Egy Ynevet ismerő személy véleménye is hasznos lett volna, mert az Uwel-pap (használja a paplovagot is a szerző, nem is sokkal odább, tehát bizonyos tévedésről van szó), Hergol helye a megszokott és leginkább elfogadott térképekhez képest - remekül hat egy szárazföld-belsejében megbúvó város kalózhercegeiről és hajóiról szóló rész -, de a khálok ismerete - már meglévő (kevés!) dolgok, érzékszervek - lásd a szaglásos részt - mint ennek hiányosságát mutatja - vagy csak valami új, saját igényű világformálás részei ezek, nem lenne szokatlan a kiadó csapatától.

Szerkezetileg egész, történetre magával ragadó és olvasmányos kalandot kapunk viszont, amiben el lehet merülni, és érteni is lehet a végéig, sőt, akkor áll össze egésszé, a csattanójával együtt. Ez mindenképpen pozitív értékelést kell, hogy kapjon. Emellett érdekes karakter történetek, változatos motivációk kísérik végig a regény dupla történetfonalát.

A történet lezárása azonban, ha egésszé is lett kerekítve, talán nem végleges, nem hallottam erre vonatkozó tervet, de talán várhatunk még egy "Fogadalom 3-at" Ian Russeltől, amely - a "vesztes" kiadó jelenlegi színvonalát tekintve üdvözölhető.

Mindent összevetve, az Egyezség egy kellően olvasmányos, kellő újdonságot felvonultató, érdekes, noha nem hibanélküli regény. Elődénél jobbnak gondolom, bár ezt mindenki döntse el maga, ha elolvasta, úgy hiszem, megéri, a kedvencséghez kevés, de egy olvasást mindenképpen megér.

Link a hozzászóláshoz

Szevasztok!

olvastatok-e a kovetkezoket, es tudjatok-e oket ajanlani?

A Kos és a Kobra éve

Hallgat az ég

Kardok a ködben

En elolvastam a JvdB: Ifini ejszakak 1-2-t, jo volt, de most mar nagyon kell a 3.!

Az elso kotetben az iro leosztja a lapokat. Legalabb 3 paklit, ami egy tronviszalyt es Abasziszt tekintve teljesen korrektnek tunik. A masodik kotetben a "jatekosok" elkezdenek lapokat dobalni, eloszor modjaval, aztan tucatjaval.

Sarkosan lehetne azt mondani, hogy az elso unalmas, a masodik izgalmas, de en inkabb ugy mondanam, az elsot elolvasva: vazze hogyha ezek egymasnak esnek... a masodik utan meg nincs mit mondani csak azt h hol van mar a befejezo resz??

(emlekszel, amikor megnezted a Gyuruk Ura: A Gyuru Szovetseget a moziban, es ugy keltel fel a szekbol, mint akit atvertek, mert a java meg hatravolt? ez kb ugyanaz... :) )

Link a hozzászóláshoz

Üdv!

A Kos és a Kobra éve - előrebocsájtom - az utóbbi idők legjobban sikerült MAGUS antológiája, sajnálatos hibái ellenére is. Egy olvasható, ehető, egész élvezetes kötetnek sikerült a MH II. becenévvel illetett novellás.

A könyvben négy novella található, igaz, az első csupán pár oldalas bevezető, míg a második, Jan van den Boomen tollából, egy kisregény méreteit ölti. Az "És mások" csak egy-egy kicsi novellát tettek hozzá a műhöz, ennek ellenére etikátlannak érzem, hogy míg Boomen neve szerepel a borítón, a másik két név már nem fért rá - hiába, valahogy el kellett adni - ám ennyit megérdemelt volna Mira Sandoval és Király Árpád is. Ha már Boomen nem volt képes önálló regényt írni, azon megérdemeltként szerepelne a neve egyedül, de sajnos ezt a kisregényt is elég nehezen kínlódta ki, erről tanúskodik annak vontatott stílusa.

A könyv külseje igényes, a megszokott Delta stílus, a borítófestmény Miguel Coimbra munkája - az omladozó, arabos-törökös kapuboltozat előtt álló sivatagi harcos jól illik az antológia témájához, más kérdés, hogy a lándzsával ábrázolt dzsad elég idegen a MAGUS-tól, ott ugyanis eddig se a játékhoz készült művekben, se az irodalomban nem volt jellemző a dzsadokra ez a fegyver, ellentétben néhány másik, sokkal jellegzetesebbel. (ebben a műben sem jelenik meg.) - de hát ez már eléggé szőrszálhasogatás, bár kiváló saját, magyar festő-grafikusaink szerintem képesek lettek volna pontosan idevalót alkotni.

Az antológia - második kötetként - a Manifesztációs Háború történetét hivatott továbbvinni, azt azonban nem sokkal viszi előrébb. Szintén a DV fórumon hangoztatott cél, hogy végre tisztába tegyen egyet-mást Kránból, megmutassa annak színeváltozását - hát ez sem sikerült túl meggyőzőre. Az is érdekes, ahogy végig beszélnek az amundokat körüllengő, mindenkit megőrjítő asztrálviharról, ám akik az amundok közelébe kerülnek, nem tapasztalnak ilyet, holott bőven lehetett volna ábrázolni, egyedül a pszi-mester küzd ilyennel.

A legelső novella Jan van den Boomentől a Doldzsah kegyében, a pár oldalas mini, bevezető novella kellőképpen megteremti a hangulatot, ráhangolja az olvasót a gonosz amundok elleni harcra... hogy azután jól elenyésszen a lelkesedés a semmi oldalakon keresztüli elemezgetésén.

A második novella ugyanis, szintén a kötet fő szerzőjétől, az Örvényben. Csak később tűnik fel, hogy ez nem kapott ynevi dátumot, ahogy a többi, és ahogy az előző kötet valamennyi novellája, az okát nem érteni, csak kilóg a sorból, de legalább nem rontották el vele - lásd később.

A történetválasztás szerencsés, mert a Kráni-Pyarroni szövetségi tárgyalások előkészítése kiváló terepet biztosít, hogy átadja az olvasónak a Manifesztációs Háború eseményeit, ezt legalább valóban rendbe teszi a novella. Ellenben a történet elfért volna fele ekkora terjedelemben, végig érezhető az erőszakos helykitöltés, a vontatottság, csak hogy meglegyen már egy uralkodó mű... ahogy sajnos a szerző előző - Tűzön, vízen árnyékban - művénél is érezhető volt, igaz, ott futotta egy regényre. A rengeteg visszaemlékezés, olykor visszaemlékezés a visszaemlékezésben, semmivel nem viszi előrébb a párhuzamosan zajló eseményeket, és alig kapcsolódik a történethez, ám kiválóan bebetonozza az új MAGUS nézetek sokszor csak Internetes fórumokon közzétett, jobb és rosszabb agymenéseit. Így megismerkedhetünk a több sebből vérző Godora-cikk gonosz Khyddóni kermaránjaival, és a lassan mechanizálódó Ynev - eddig a Szinergiumban csak egyediként létező, de most sajnos rendszeresített mágikus lövöldöző-szerkezetekkel (fókuszfegyverek) is.

A helyszín érdekes, bár homokozós, itt érthető. Számtalan karaktert vonultat föl, kellően színesen kidolgozva - bár mélynek egyiket sem éreztem -, ugyanakkor érdekes nevekkel, az "Uborka" még hagyján, de nem lehet nem ráismerni Nogren Praedarmon nevének újrafelhasznált változatára, ami legalább is elég szegényes fantáziáról árulkodik. Bár ez nem példa nélküli, szánalmas, hogy a Lar-Dori varázslók rangjaként egy, az Új Tekercsekben már a gnómokhoz kötött kifejezést találunk.

Tetszett a pyarroni belső ellentétek, különböző érdekek ábrázolása, a papok és a harcosok, titkosszolgálatosok és külsősök viszonyának megmutatkozása. Üdvözöltem az új lovagrend megjelenését, ideje volt, ahogy több pyarroni szervezetnek is. Szintén érdekesnek találtam a diplomácia szülte kényszert, a syburri harcos bevételére a követségbe, sajnálom azonban, hogy titokzatos személye körül sem az nem derült ki, hogyan bírták rá végül, pedig megért volna pár oldalt a sok időhúzás mellett, sem a kisregényen végighúzódó szál nincs elvarrva, hogy végül is mit kellett kivenni-beletenni az aquiroknak, és miért. Szintén érdekesnek találtam a pszi-mester ábrázolását, ritka szereplő, ideje volt már.

A történet nagyobbik része, a tárgyalás előkészítése, a vontatottsága ellenére szerintem jól sikerült, csak annak fényében túlzás, hogy a krániak érkezését gyorsan összecsapják, a vége meg valami gyötrelmesen hirtelen lezárás, hipp-hopp, vége, nem is derül ki sok minden.

A krániak ábrázolása érdekes, a hosszú évek óta kráni csodákra szomjazó olvasók bőven válogathatnak akad minden, ami nem szaladt el, a banarától a káosz-szektáson keresztül az elmaradhatatlan birodalmi fejvadászokig - természetesen lopakodóban. A viadomóit nem nagyon értettem, de elfért. Ennek ellenére a krániak ábrázolása fájdalmas volt. Bár a fórumon új Kránfelelősnek kikiáltott Boomen a köszönetnyilvánítás tanulsága szerint is egyeztetett Renierrel, nem tudom mit, mert a novellában hibát-hibára halmoz a Kránnal kapcsolatban. Történetesen elolvashatta volna a Követjárást, ami PONT egy hasonló eseményről szól, és abban konkrét példát kapunk a krániak cím és rang-kezelésére, na ezzel szemben az itteni követet a jogos rangja mellett - amit előzékenyen le is fordítanak - Õnagyméltóságaként, számos egyéb haszontalan címmel elhalmozva mutatják be. A témában való teljes tájékozatlanságról tesz tanúbizonyságot az író, amikor a megölt fejvadász társa "Ranagol legyen kegyes hozzá"-t mond;, hát persze, a Kosfejű arról híres, hogy kegyesen fogadja azokat, aki elbukott. A Sequadion-háló ábrázolása is siralmas. Elmenne, ha nem lenne erre is konkrét példa, mégpedig a kráni fejvadász hagyományokat "megteremtő" Renegátban - látszik, hogy Nyúllal nem sikerült értekezni a kérdésben. Az, hogy a képeket csak úgy váltogatják, holott eredetileg a Transcepsen keresztül kérték őket, elmegy, és értem, hogy ábrázolni, bemutatni kellett valahogy a krániakat, a támadás dinamikájában is. De az, hogy a kéretlen képek miatt zökken ki a fejvadász annyira, hogy megölik, egyrészt logikátlan - mert teszem azt, ha a házon akarna átlőni íjjal, más valaki szemét használva, ok, de könyörgöm, párharcban az ellenfelére koncentrált! - másrészt korokkal ezelőtt feledésre ítélte volna a használatát, mint a kráni fejvadászok legsebezhetőbb pontját. Azt is tudom, hogy a hős krániakat is meg lehet ölni, de hogy a messor, aki a hajó fedélzetén nézte az eseményeket, egy ellenséges hajó láttára bezárkózik valami kabinba és ott fullad meg... nevetségesnek tartottam. Apróságok ezek, de hát arról volt szó, hogy végre meglátjuk Kránt - hát köszönjük.

Az aquirok mesterkedése, a kráni belső árulás, a nem egységes birodalom, különböző érdekcsoportok ábrázolása ellenben tetszett, még akkor is, ha a végére elsikkad a probléma, mit is kerestek a harcosban. Ellenben nagyon összecsapott a vége, a pyarroniak már majdnem győznek, amikor csak úgy megjelenik valaki, egy intéssel elintéz mindenkit, és megtartja a tárgyalást is, amit a novella történetétől vártunk. Ezt a végét igazán nyújthatták volna még kicsit. Arról meg, hogy a szövetség valójában nem Amhe-ramun elleni, hanem megint előkerült a Geofrámia óta vegetáló, nesze semmi, fogd meg jól teremtéstörténet, inkább nem nyilatkozom.

Mira Sandoval novellája a következő, az Azúr hold jegyese. Előre kell bocsájtanom, hogy ez több dologban hasonlít az utolsó, Király Árpád által írt Vékony, vörös vonal című írásra, sajnos nem csak jóban. Mindkettő érdekes témaválasztású, később bele is buknak - a második jobban - az egyszerű mellékszereplőn keresztüli eseményábrázolásba. Csak feltételezem, hogy nem engedtek nekik értékesebb, szakértőbb forrást ábrázolni, mert az csak a nagyok sajátja, akinek a neve szerepelhet a kötet elején, ám akik nem tudnak igazán mit kezdeni e joggal?

A női író által szerintem hitelesen ábrázolt dzsad leány története olvasmányos, érdekesnek találtam, sőt, sikerült engem is becsapnia, ahogy a főhőst, már majdnem emeltem az ujjam, hogy de hát az amundok nem... amikor kiderült, így van. Ez az egyetlen novella a követben, ami "azzal foglalkozik, amivel kellene", mert legalább egy picit bemutat az amundokból, igaz, annak a felét rosszul... Az érthető, hogy a tudatlan lány szemén keresztül számos megfigyelés és következtetés kérdéses, az író jól ki is használta ennek lehetőségeit. Az azonban elkeserítő, hogy a Renegátban szépen kidolgozott Amhe-Ramun áldozatot - harc, szenvedés, halál - a népmesék szűzlányainak feláldozásáig butították le. Akiket öntudatlanul feldarabolnak... nagy áldozat... csak mi köze ehhez valláselméletileg a Kékarcúnak? A novella sajnos ott hibázik, hogy a jelentéktelen mellékszereplő simán meghalna, ám akkor vége a történetnek, hiszen rajta keresztül látunk, a kráni ezért - szerintem logikátlanul - megmenti, magával cipeli, - holott csak bajt okoz, hátráltat - szerencsére a végén már kérdéses marad, hogy végleg magával viszi-e, ezt jobb, hogy nem láttuk. Kicsit erőltetettnek érzem a hopp, mindenki meghal részt a végén... bár már nem volt több hely, gondolom, a részletesebb menekülés leírására. Az szimpatikus a novellában, hogy egyrészt összhangban a függelék történelmi leírásával bemutatja Sobira kráni felszabadítását, másrészt tetszik a kráni felderítő-ügynök alkalmazása.

Király Árpád Vékony vörös vonala szintén csak egy jelentéktelen mellékszereplőt kapott, akin keresztül ugyancsak tévesen értelmezett, meg semmit nem tud, dolgokat figyelhetünk meg, ám ezt az író nem tudta olyan jól kezelni. Egy karakter, aki nem ért semmihez, és még szerencséje sincsen - holott a novella elején a kicsit törvénykönyvszagú "szerencsevadász" szóval mutatkozik be. (mondjuk, az érdekes, hogy ha nem vált be tolvajnak, akkor mit csinált ott tíz éven át?) Az már jobban zavart, hogy logikátlanul látja a dolgokat, kapjuk tőle az információkat. Először azt sem tudja, merre mennek, pár mondattal később már azt is tudja, milyen messze vannak a céltól; egyszer semmit nem tud az amundokról, később a seregük stratégiai felépítéséről nyilatkozik, tudniillik, hogy Oszlopoknak nevezett egységekben támadnak, és hát ők pont az egyik. Bizony, ez a hátránya a "senki" karakternek... legalább mondja el neki valaki, ne maga nyilatkoztassa ki...

Az író próbál Yneven maradni, egy-két Bestiáriumból vett kifejezést alkalmazni, ami dicséretes, ám a megvalósítást én furcsának éreztem. Arról már nem ő tehet, hogy az általa alkotott szalag, holott még szedve is úgy van, valószínűlegnem nyerte el a nagyok tetszését, mert nem került be a szószedetbe, holott jócskán beleírogattak - nem is mindig hasznos dolgot. Szintén érdekes, ahogy a Bestiáriumi elemeket életre kelti. A Máridok megjelenése még hagyján, bár csak egy szokott belőlük jönni, itt több tucat; az előkerülésük meg csak legenda, igaz, később igazolást nyer, hogy mágikus tűz hívta őket elő - mindenesetre az érzékeny sivatagrész még belefér, nekem tetszett is. Az azonban érdekesebb, ahogy a részletesen leírt Főnix szárnybontása rituálét teljesen átdolgozza... elgondolkodtató, hogy an még meg Ordan, hiszen nem egy Feketeláng van... az, hogy a robbanás mekkora kellett legyen a kráter alapján, ne számolgassuk, ez fantasy... bár érdekes, ha elképzeljük, mekkora hatalmú lehetett a tűzvarázsló... bár novellát nem a szabálykönyvek szerint kell írni, de azért nagyságrendekben ne térjünk már el tőle... mert csacsiságot kapunk. Az sem tetszett, hogy a feketelángon fekete lángnyelvek voltak, ami hatásvadász ábrázolás, ám köze nincs a szintén részletesen leírt fekete lángokhoz - lásd lángfestés.

A novella további hibája, hogy a rövidsége okán csak végigszalad az eseményeken, holott lenne rá lehetősége, szinte semmit nem mutat meg az amundokból, amit meg igen, azt is rosszul. A tűzlényektől haragos, leírtan is érzelmi alapon, hirtelen indulataik által vezérelt amundok nyugodtan felsorakoztatják az embereket, és szisztematikusan minden huszadikat megölik... a földi tizedelés mintájára.

Sajnos a novellát elrontották az erőltetett dátumozással, hiszen a mű tartalmazza az idejét, amikor játszódik, méghozzá Psz.3695, ennek ellenére az elején 3693-at jelölnek meg... Egyébként a történetválasztás megint csak jó, akár Árpád előző novellájánál, hiszen az ordani frontról eddig semmi nem volt, igaz, gyorsan összecsapják, ellenben az időbeni elhelyezés nem egyezik a történelmi függelékkel sem. Arról nem is beszélve, hogy a Goldványi-Torma Írisz örökbecsű munkája, a tökéletesen használhatatlan dzsad naptár, ebbe a kötetbe is bekerült, de hogy igazolást nyerjenek a fenti kemény szavak, ezúttal teljesen más pyarroni megfelelőt kaptak, mint az előző manifesztációs kötetben, holott az év itt is év, csak elcsúsztatva... de nagyon valószínű a hasraütés-szerű használat - hiszen a konkrét azonossági pontok alapján nem képezhető le a dzsad naptár a pyarroni mellé. Nagy hiba...

Az antológiához függelék is tartozik, ami szintén nem jobb közepesnél. A Manifesztációs háború eseményei című rész betű szerint megegyezik az előző kötetben szereplő, bár sunyi módon más címet viselő történelmi leírással, még a fejezetcímei is azonosak, Egyetlen aprócska kiegészítést kapott, ami viszont alig viszi tovább a háború történését. Szintén élvezetes az, ahogy a történeti rész állításait és homályos utalásainak hátterét megismerhetjük az utolsó novellából, ez jó.

Ezt követi a szószedet, amit én mindig értékesnek tartok, hiszen a világon játszóknak is konkrétumokat kínálhat. Olyannyira, hogy bár egy egész kötetünk van rá, itt kapunk a legtöbbet az amundok ábrázolásából, holott róluk szólna ez a mű - jó, nem csak és kizárólag róluk, de hol máshol várná az olvasó, hogy kiderüljön ez-az róluk? És EZ a "project" borította fel az amundok eddig jól kidolgozott, működő fajtáját... hát tessék legalább bemutatni az újat.

A szószedet, amellett, hogy látszik, próbálták vele alátámasztani a történeteket, kerekebbé tenni Ynevet, pl. örömmel találtam benne az én szószedetemből is elemeket, nem mentes a durva hibáktól, ami csak azért dühítő, mert ha nem nyúlnak bele, ott, ahol nem is kell, nem lenne.

A dzsad istenek pártfogási területei például hipp-hopp megváltoztak az eddigiekhez képest, a dicsőség védistene most már a törvényen kívülieket és a csavargókat pártfogolja, ami szerintem azért nem ugyanaz. Arról nem is beszélve, hogy kerek perec kijelentik, Doldzsahnak nincs papja... ne már. Miért kell szélsőségesen állást fogllani ilyen lényegtelen kérdésekben, amikor pl. a beharangozott Kráni képben annyira sem sikerül/mernek állást foglalni, mint amennyire ezt a korábbi regények megtették? Nem lett volna elég egy mind játékosoknak, mind íróknak lehetőségeket meghagyó, nagyon megfogyatkozott, vagy az ibaraiak jó része meghalt a harcokban - kifejezés? A MAGUS erőssége volt korábban a lehetőségeket meghagyó, gondolatokat indító fogalmazás.

A Birodalmi fejvadászklán leírását sem kellett volna bántani, mert ez az évekre előre megjelölés is számtalan logikátlanságot vet fel... hiszen melyik klán képezné tovább fölöslegesen azt ,akit úgyis elvesznek tőle? Vagy milyen remek alkalom lenne, van több évük úgy kondícionálni, hogy áruló legyen/beférkőzhessenek majd a Birodalmiak közé... és a szöveg el is akad a szabad rendeknél... A dzsenneknél meg egyenesen dőreség volt átírni a szöveget, ugyanis most már, ugyanaz a háború, ami az amundok leírásában az ötödkorban volt - és a MH1-ben még így szerepelt - most a dzsenneknél már a harmad és negyedkor fordulójára került, ami sok ezer éves ellentmondás egy köteten belül - ráadásul cél, ok nélkül. Azon sem csodálkoztam, hogy Sonion, ami eddig a Nap Második városa volt, most hirtelen az első lett - ez gyakran változott forrásról forrásra, de hogy Amhe-Ramun testének nyughelyét, ahol a Halál Tizenkét terme is van más források tanúsága szerint, éppen Themesnek szentelik... az furcsa - lehet ezt is jobb, ha nem mondják ki, ahogy eddig volt.

A zárásképpen szereplő dzsad naptár-förmedvényt változatlan formában találjuk a Vihar Ibara felettihez képest, úgy látszik, híres alkotójának csak összedobni sikerült, az ynevi évhez igazítani a számtalan kritika és kérdés ellenére sem - erre jó példa a novellát össze-vissza dátumozása.

A függelék apró, ám fölösleges és könnyen kiküszöbölhető - hibáitól, valamint furcsaságaitól eltekintve azt gondolom, a kötet egy erős közepes lett, olvasható, ehető, még élvezetes is, talán ennek az oltárán áldozták a logika és a világhűség egyes részeit. Talán nem tévedek, ha azt mondom, nem csak a Manifesztációs Háború megszállottjainak érdemes kézbe venni.

Link a hozzászóláshoz

Csak most sikerült elolvasnom a Syburr csillagát, a regényhez írt kritikámat veletek is megosztom.

Luis Saul újabb regényét adta ki a cselesen kalózfejesreváltoztatott jelű Pirate, ám a könyv borítóján ugyanúgy a Tuan-zászlóemlékeztet a MAGUS-ra. A borító a szokásos minőségű, ami jót jelent, bár ide iscsak külföldi alkotó festményét találták, ami azért passzol a témához és aregényhez - csak a szőrszálhasogatóknak tűnik fel, hogy a syburri trónörökös aregényben végig fekete vértet visel. Nekem tetszett, hogy a díszítésből még afejezetcímek eltérő, és szép betűtípusaira is futotta.

Maga a belső tartalom csak a regényre korlátozódik, sem amásik kiadó új divatját jelentő, önmagát ismétlő világleírás szeletek, sem szószedet- netán térkép nem egészíti ki, noha - erről még szólni fogok - az előbbielfért, és kellett is volna a műbe. A könyv elején a fejezetek címe alatt mégtalálunk évszámokat, ami segít elhelyezni a történetet Ynev történelmében, eznagyon pozitív, az már kevésbé, hogy a könyv és a történet előre haladtával ezelmarad, pedig a tájolás itt is jó lett volna.

A cselekmény amolyan Luis-os, ennek minden előnyével éshátrányával. Részletesen nyomon követhetjük Atreq, a syburri trónörökös viszontagságait,a kalandozóvá válástól egészen a megoldás felé vezető út kezdetéig, a kötetugyanis a ciklus első kötete, és folytatása következik.

A regény izgalmas és fordulatos, szerintem könnyenolvasható, követhető és magával ragadó, mégis érzékletes leírásokat, és érthetőpárbeszédeket tartalmaz - az csak az én ízlésemnek volt sok, hogy a szereplőkigen gyakran szólongatják egymást, egy-egy nevet jelentő mondatot, kiáltásteredményezve - ez kicsit filmes - de legalább meg lehet jegyezni a nevüket. Amiazért sem hátrány, mert a főszereplő mellett viszonylag sok állandó szereplőkap helyet a történetben, mind saját jellemmel, kidolgozott és érdekeselőtörténettel, ami megint csak igen pozitív.

A történetben, vagy inkább annak bemutatásában nekem nemtetszett a túlnyújtás, ami kifejezetten Saul-os elem. Azon már meg sem lepődtem,hogy a főhős hosszan szenved a műben, de a végső küzdelmek folyamatosfeltámadásai, a "mindjártmeghal-deazértis" részeit szerintem erősentúlzásba vitte, sikerült felülmúlnia a hollywoodi filmes kliséket is. Az íróazt is ismét bebizonyította, hogy a nagyoknál újabban divatos trágárság ésközönségesség nélkül is lehet jó regényt írni, és akár közrendűeket isábrázolni. A szálak bonyolítása, gombolyítása tetszett, bár néhol zavaros volt,főleg a végén, ám ez simán betudható annak, hogy csak első rész, majd akövetkezőből kiderül. Mindemellett egész történetet kapunk.

A regény nem koncepcionális, azaz "csupán" egyfőhős vagy csapat történetére koncentrál, nem valami nagy Ynev formálást vagybemutatást tűzött ki maga elé, mégis számtalan aprósággal járul hozzá kedvencvilágunk színesítéséhez és tovább részletezéséhez. A jégóriások kultúrájának bemutatásaszerintem szenzációsan sikerült, noha hasznossága megkérdőjelezhető, akkor ishiánypótló. Emellett - amit én igencsak nagy értéknek tartok, különösen ajelenleg több nagy öreg írónál is jelentkező, divatos, sértett büszkeséggelvallott, semmihez nem alkalmazkodás, és jólmegmondás elvére - hogy Saulmesterien beépíti történetét Ynev már létező világába. Nem rest alkalmazkodniahhoz, amit már leírt valaki korábban, így az összetartást, a világot erősíti,nem tovább darabolja. A Bestiárium számos eleme jelenik meg a műben - olyat isbe mert vállalni, mint a Caput Drakonis szerepeltetése, ami érzésem szerint jólsikerült, és írótársa, Iyan Russel "homokozójába" is erősen betéved,ám semmit nem rombol össze, sőt, hozzátesz egy-egy tornyot a közösen épülővárhoz. Ezt példaértékűnek tartom, bár sajnos nem közelfogadott minden MAGUSíró körben. További részleteket tudhatunk meg a khálokról, a Démonikus Óbirodalomról,de Harkun városát is sikerül a korábban megteremtett kereteken belül ábrázolni- hiába na, ritka az ilyen. Ezért is írtam, hogy elkelt volna egy szószedet, ugyanistíz fölötti az eddig nem létező, új kifejezések száma a műben, amely kategorizálásaés kibontása kívánatos lett volna.

Sajnos, bár nem tudható, miképpen alakul a történet, márkezd kibontakozni egy újabb ellentmondás a világban, ugyanis az eddigérintetlen syburri trónra kitalált család, a Desantes uralkodik a könyv szerintPsz. 3690-ben - bár nem biztos, hogy a szerző szerint marad is, mivel ez valószínűlegösszefügg a trónörökös sorsával - de a "másik kiadó" a ManifesztációII.-ben, alig pár évvel később egy egészen más uralkodót szerepeltet ugyanezena poszton. Mivel ott nem sok jelentősége van, és a megjelenési dátumok is magukértbeszélnek, akár szándékosságot is feltételezhetnénk, de ez már spekulációvolna.

A regény szerkesztésénél minden bizonnyal ügyeltek a részletekre- lám, a saját anyagok szerkesztés után ide is eljutottunk - erre bizonyíték akevés hiba, ami a regényben előfordul, na és egy benne maradt megjegyzés is alap szélén, ami az írók szokásos méter-láb hibájára hívja fel a figyelmet -sajnos ez a rész nem javításra, hanem mindenestül nyomtatásra került.

Az egyetlen felróható hiba, vagy inkább csak érdekesség,ugyanis a legendába sok minden belefér, az egykori ős-khál, az urait megtagadó,sorsát vállaló démoni harcos neve, amely egyáltalán nem egyezik meg a korábbitörténetek (lásd: Egyezség) hasonló alakjával. Bár minden könyv csak ennyitvétene!

Mindent összevetve egy izgalmas, fordulatos történetet és jólmegírt könyvet vesz a kezébe, aki úgy dönt, elolvassa a könyveket ontó LuisSaul legutolsó ám folytatásra tervezett művét. Csak el kell fogadni az írógyerekbetegségeit - vagy inkább jellemző stílusát - és cserébe nemcsak, hogyélvezetes történetet, de egy szépen épülő Ynevet is kapunk. Javaslom tehátminden MAGUS rajongónak a Syburr csillagát, azt gondolom, hogy a csak olvasókés a játékosok, kalandmesterek is érdekesnek fogják találni.

Link a hozzászóláshoz

Üdv!

Következzék A sötétség szíve című antológia kritikája.

A Delta Vision kiadó legújabb, bár a kétes sikerű Világ közepe után csak mérsékelten várt Eriont bemutató koncepciós novelláskötete vegyes élmény volt, mégis, meglepetést hozott. A sokat reklámozott „Erion 2”, avagy „A sötét Erion”, a Városok Városának sötét oldalát bemutató novelláskötet érzésem szerint inkább csak a szenzációkeltés miatt volt olyan sötét, ugyanolyan novellákat találunk benne, mint az előzőben - bár a színvonal kicsit jobb lett.

A kötet a Deltától megszokott stílust és színvonalat képviseli, a borítón a szokott, „hamis MAGUS jel” mellett egy külföldi művész, Michelle Monique képe látható. Sajnos magyar szerző most sem került, pedig a kép - feltételezem, a keresési szempontok sem voltak azok - túl bonyolult, egy gyönyörű, fehér hajú (ez legalább megy a kyr témához) nő, természetesen a divatos, hasat mutató öltözetben emel tőrt és talán a másik kezével varázsol is valamit, egy jellegtelen boltív alatt. Az igaz, hogy a hölgy gyönyörű, és valószínűleg mágia nélkül sem lenne nehéz beleszeretni, ám hogy kevés köze van a történetekhez, az biztos, legalább is nekem nem sikerült azonosítanom egyik novellában sem, és hát így az Erion témához sem érzem közel. Pedig nekünk is vannak jó festőink, akik meg is értik, hogy mit kellene megfesteni…

A novellás kötet belseje már több érdekességet rejt, csalódásokkal és kellemes meglepetésekkel együtt. Az antológia hét novellát tartalmaz, amit Godora története és egy Erion leírás egészít ki. Nekem az volt az érzésem, hogy nehezen lett meg egy második, teljes kötetre való novella az annak idején meghirdetett Erion pályázat anyagaiból, legalább is erre enged következtetni, hogy a novellák közé emelték Juhász Viktor Varjúszárnyak című novelláját, amelyet annak idején már az Erioni regék kötetben is szerepelt. Mindezt persze nem közli a kötet hátlapja, ezért jogosan érezheti magát hatvan oldallal becsapva az, aki újdonságra számított. Persze, lehet mondani, hogy az régen volt, és sokaknak nincs meg, de ennyi erővel kiadhatták volna újra az egész Erioni regéket is… még szerencse, hogy egyébként egy jobb novellát sikerült választani. Ugyanígy erősíti a „csak legyen meg egy kötetre való” anyagok keresését az egyébként egész jó és remek novellák mellé Boomen két novellácskája, amelyeket sem oldalszámra, sem mondanivalóra nem éreztem húzónak, persze a hátlapra valahogy fel kellett tenni nagy neveket, és ha spekulálni akarnék, hát azt gondolnám, hogy gyorsan összeütött pár oldalt. És ha már nagyok, hát valahogy a mostanában írni nem igazán tudó - legalább is a kikerülő munkái alapján - Chapmannek is be kellett kerülnie a kötetbe, ezért bevágták szó szerint a már az Ynev.hu oldalon megjelent három részes - sok szempontból vitatható, de legalább érdekes és (ott még) új - Godora története című írást, kiegészítve Erion leírásával, ami már-már perelhető módon alapul az Első Törvénykönyv, vagy a későbbi Summarium Erion leírásán, de erről később. Tehát kész lett a kötet, amelynek a kisebbik fele bizony ismétlés és/vagy igazi fércmunka, ám az újdonságok talán kárpótolnak így is minket érte.

Az új novellákon erősen érződik a Chapman hatás, tele vannak az „új Erion” kifejezéseivel és nem mindig üdvös dogmáival, ennek megfelelően gyakran bukkanunk benne khiddónokra, dom superorra és Tiomusra és özönvízre - de legalább ez egy koncepcionális irányítást, vagy legalább egy felülvizsgálatot és szerkesztést feltételez (amit az is bizonyít, hogy találkozunk olyan kifejezésekkel, amit a szerzők az akkor még közönség elé nem került új Erion leírásból vehettek), ami üdvös, más kérdés, hogy évtizedekkel ezelőtt be kellett volna vezetni, és akkor nem tartana ott a MAGUS, ahol tart - egy szempontból legalább is. Sajnos itt is látszik, mennyire nem illik a képbe és a többi közé a múltból előásott Varjúszárnyak, ugyanis abban nem történt módosítás, így mentes is András újdonságaitól.

A novellákra meglepő többségben jellemző az egyes szám első személyű írás, és/vagy a jelen idejű leírások szerepeltetése is, ilyen tekintetben is kilóg a Varjúszárnyak - bár Boomen novellácskái is - abban viszont nem, hogy ebbe a kötetbe sikerült igazi novellákat tenni, mind fordulatos, és mindtől kapunk kisebb vagy nagyobb csattanókat a végén, ahogy azt a novellákról tanultuk még az iskolában.

Első novellaként Molnár Roland (a kötet igen érdekes betűtípusa rendre kis kezdőbetűvel írja a személyneveket, én azért ezt nem így teszem) Öt ezüst című novellája nyitja a kötetet, amelynél bár időpont megjelölés nincs, a történetből egyértelmű, hogy az özönvíz (micsoda eredeti, és Ynevről eddig szerencsére hiányzó, sajnos a Godora történetével meghonosodott ötlet…) sújtotta Erionba vezeti olvasóit, ahol egy ifjú bíra kalandjairól olvashatunk. Az átlagos novella tovább erősíti az aquirok erioni létét - hát ez sem biztos, hogy hiányzott, de erről nem a szerző tehet, ő korrekten megírta a rá eső történetet. Viszont olvasható, egész jó nyitás a kötetben.

A második novella Körtvélyes Ákos Figurák a táblán című műve. Időrendileg is történt előrelépés - és itt, egyetlenként, fel is tüntetik az évszámot - gyanítom, az időben való előrehaladás jellemző lenne a kötet novelláira, az már más kérdés, hogy a témájuk ilyen szempontból való jellegtelensége okán ez aligha látszik; nehéz lett volna egy évszámot biggyeszteni eléjük? Bár, legalább nem jártak úgy, mint a Manifesztációnál, ahol a szerzőnek sikerült évekkel ellentmondani a novellák elején. Ez a novella már érdekesebb, témáját tekintve sajnos még mindig az erioni aquirok elleni harcról szól, de legalább olvasmányos, és tele van apró ötletekkel, nekem tetszett. Egyetlen hibaként csak a szokásos apróság róható fel neki, métert használ a távolság jelölésére az Yneven honos láb helyett - erre a részletre sok godora és dom superor beszúrás mellett már nem futotta a szerkesztőnek? Az is igaz persze, hogy ez legyen a legnagyobb gond.

Következik Jan van den Boomen novellácskája, az Én bárdom, és édes kicsi bárdom címmel, és a maga tizenegy oldalával, témáját tekintve pedig semmi többről nem szól, minthogy egy bárdot bepaliznak, és feláldozzák Orwellának. Hát, csak nekem jött le úgy, hogy muszáj volt írni egy ilyet bele gyorsan-gyorsan, hogy bekerüljön egy nagy név, és Erion sötét jellege is erősödjön? Mindenesetre a novella lendületes, ha egy ilyen szösszenetre szabad használnom a kifejezést, olvasmányos, és pár percre magával ragadó…

A negyedik novella a Varjúszárnyak, amiről külön nem írok. Annak idején nem volt rossz novella, most is el lehetett olvasni, de szerepelt már, én szívesebben láttam volna itt is egy új írást - már ha lett volna.

Ezt követi Csaba Tamás Tilalmas utakon című novellája, amivel úgy gondolom, véglegesen kiemelkedett az egykori Hadtáp-pal teremtett színvonalból. Könnyed, fordulatos, történet, olvasható stílusban és nyelvezettek, nagyon tetszett, rendesen magával ragadott. Külön öröm volt, hogy végre kaptunk egy Darton-pap szereplőt is, és nem a nagyon „cool” de valójában semmi Maremita ágból, hanem egy hagyományos, halottbúcsúztató, élőket a holtaktól védő, sírt őrző Darton papot - bár a mű nem koncepcionális jellegű ilyen értelemben. Sajnos azonban a pajzsot nagyon nem láttam szívesen a kezében, de hát az végül is csak a Papok-paplovagok leírása, nehogy már megkösse egy író kezét, és persze a szerkesztő sem találta fontosnak az Ynevhűség ilyen részletekbe menő megtartását, főleg, hogy a cselekményben semmi kulcsszerepe nincs, azaz nyugodtan javítható lett volna. A gnómok ábrázolása nekem kicsit mókamester jellegű, amolyan kötelező „Jar-jar” figurához hasonlított, de nem lépte át az elviselhetetlenség szintjét. Ugyancsak jót mulattam, és elgondolkodtam az élőhalottak számára nyílt erioni kocsma gondolatán… de még ez a sületlenség sem vette el a történet ízét. Külön tetszett, hogy a szerző nem csak merít az Enoszuke könyvből és meri alkalmazni az ott leírtakat, de megjeleníti benne az immár felperzselt Enoszuke szigetét is, jelezve, hogy bár Ynev egyes részei sajnos áldozatul esnek a nagyok gyerekes torzsalkodásának, azért még játszódhat ott is történet a jövőben.

A sort egy újabb Boomen novella folytatja, Éjszín, éjféli illatok címmel. Ugyancsak egy igen rövid darab, ám az előzővel ellentétben ebben van ötlet, érdekes, és élvezetes is, igaz, témája érzésem szerint nem illik annyira a következetes törvények szerint felépülő és működő MAGUS valóságába, de ez kifejezetten jó olvasmány volt.

A novellák sorát Liptay Zoltán Árpád írása, az Erioni sas zárja. Megint csak egy remek darab, ezekért már érdemes volt felduzzasztani kötetté azt a néhány művet. Egy alapvetően visszataszító bérgyilkos karaktert sikerült élvezetesen ábrázolni, minimális trágársággal - bizony, itt a remek iskolapélda Renier mesternek is! - egy megint csak fordulatos, érdekes történetben. Ezt is öröm volt olvasni.

Mint már utaltam rá, a kötet méretes függelékkel rendelkezik, amelyben először egy Godora története leírást kapunk, amely szó szerint megegyezik az internetes anyagokkal… vajon mikor eszik le őket úgy, mint a Szürkecsuklyások Északföldéjét?

Ide kívánkozik, hogy elfért volna egy kisebb szószedet is a mű végén - bár ez inkább csak az én perverzióm - ugyanis kapunk a kötetben néhány olyan új kifejezést, főleg a történeti és az Erion részben, aminek nem ártott volna a külön megjelenítés, de hát, ezt éppen ez a fejezet mutatja igazán, nem érdek, hogy a világ következetes maradjon, sőt…

A függelék második része az Erion a Hetedkorban című fejezet, amely a korábbi Erion leírás, sokszor szó szerint megjelenő, néhány lábjegyzettel, de néhol egy-két új bekezdéssel kiegészített, átfogalmazott változata. Természetesen az új Chapmani dolgokkal lett felduzzasztva, az özönvíz ötlettel (amiből mindjárt kettő is volt), a khiddón történelmi szállal, az érthetetlen, meg nem magyarázott kifejezésekkel, az aquirokkal, a csekély hozzáértéssel megírt, huszonegyedik századi kifejezésekkel Ynevet romboló katonai részletekkel, nem feltétlenül Ynev előnyére. Mindamellett azonban kerültek érdekes részletek, apróságok, uralkodók és fontos magyarázó megjegyzések is a szövegbe, ám a lényeg maradt. Néhány részlet azonban mégis változott, bár a jelentőségét a megalománságon kívül nem értem, mert Erion fala az eddigi hatvan-hetven méteres (nem láb, ha már Yneven vagyunk…) magasságról nyolcvan-százhúszra, szélessége a helyenként fél mérföldesről a helyenként akár ötven métert is meghaladóra változott. Tovább nőtt a Dartoniták tornya is, az eddig közel hetven méteres torony százhúsz lábnyira nőtt. Legalább a lakosság, és a nyolcezer kerület nem nőtt tovább.

Külön pozitív, hogy a sok lábjegyzetben helyet kapott korábbi novellákra való hivatkozás is, pontosabban egy, sokat elárul az előző (Világ közepe) Erion kötet hasznosságáról és semmitmondóságáról, hogy mindössze egy története érdemelt itt említést, ám valaki nem bírta ki, hogy ismét bele ne rondítson más munkájába, a ma divatos „chapmanesítés” ugyanis Ghell Torozonból Ghell Arub Torozont vagy Torozun-t csinált, XXI. Tiomast pedig Tiomarasra torzította. Ennyit a szerzőtársak iránti tiszteletről, de hát hol van ez még a Montresor-Mandreia ellentéthez, vagy a fórumos leszlóngatásokhoz - de hát ez már nem a kötet része.

Mindent összevetve egy egész jó kötetet kapunk ismét a Deltától, amely túlszárnyalja - igaz, ez nem nagy dicséret - az előző Eriont, és kb. 60%-ában még új anyag is. Az új novellái viszont olvasmányosak, érdekesek, a kötet láthatóan nincs teljesen híján a koncepciónak, és hibái ellenére szerkesztettség is megfigyelhető benne. Érdekes olvasmány, és egy kicsit még Ynevhez is hozzátesz, ami érték, még ha nem a legfényesebb anyagot használta is hozzá.

Link a hozzászóláshoz

Sziasztok (no, beestem végre :))!

Arqun;

Jól olvastad: át van gyúrva-szerkesztve, a szöveg tisztább és rendezettebb (valamicskét hosszabb is); néhány jelenet pedig újra lett írva, illetve értelmezve - szerintem jót tett neki. Igaz, én elég rég olvastam az előzőt (Kölcsönadtam - nem kaptam vissza... klasszikus eset. Ezért is vettem meg.) :).

Link a hozzászóláshoz

Szép napot mindenkinek!

Arqun;

csak azt tudom írni, hogy az ötvenedik és a hetvenkettedik oldala között jórészt övék a főszerep (persze főleg Jaké...). Nem rémlik, hogy ez a rész különösképp változott volna... persze, ha valakinek meg van mindkét (esetleg mindhárom :)) kiadás, esetleg többet is tud mondani a kérdésről...

Link a hozzászóláshoz

Üdv!

Csak most jutottam oda, hogy végére érjek a Kardok a ködben címet viselő antológiának. Megosztom a tapasztalataimat és véleményemet, ha kicsit elkésve is a megjelenéshez képest. A Delta Vision újabb novellapályázata (még az Erionoshoz képest), és az olcsón megszerezhető művekből születő kiadvány, a maga előnyeivel és hátrányaival, sajnos előbbiből érződik több.

A kötet külsőre a szokásos, igényes DV megjelenés, borítóján egy Michal Ivan képpel. Erről is kettős véleményem van, egyrészt a csata forgatagában íjjal lövöldöző, rasztahajú, nomádruhás - és persze hegyes fülű, hiszen fantasy festmény nincsen hegyes fül nélkül - de ez egy máshová illő megjegyzés - valaki egyáltalán nem illik az embervadászokról a MAGUS-ban eddig kialakult képhez, sőt, nem is fejvadászos a viselkedése, azt gondolom, a csata forgataga inkább egy harcoshoz illene, egy fejvadász lopakodik, rejtőzik, orvul öl, de legalább is párbajozik, ha már embervadász. Ugyanakkor, maga az egész kötet sem illik az ynevi embervadászok képéhez - legalább is ahhoz, amit eddig embervadásznak tekintettünk és játszottunk - ám a kötettel együtt nagy nyilvánosságot kapott és hát hivatalossá váló, új embervadász koncepciót nagyon jól szemlélteti, ahogyan azt is, mennyire mások ezek az embervadászok attól, amit ismertünk eddig, és esetleg a kötettől vártunk.

Az antológiában tíz novella kapott helyet, később térek ki rá, de valószínű, nem nagyon volt miből válogatni, ha csak ezeket sikerült összeszedni. Természetesen a hagyománnyá váló világleírás is belekerült a műbe, megint csak keserűen tudom megjegyezni, ha már újabban „nem telik” normális szabálykönyvekre és kiegészítőkre, már csak így dobják az olvasók elé a világleíró elemeket, foglalva a helyet a novelláskötetekben és regényekben, bár ez ebben az esetben nem jelentős helyveszteség, az alig harminc oldalával. Más kérdés, hogy ugyanazt vesszük meg vele, amit már olvashattunk az Ynev pont hu-n - azóta is. Még rosszmájúbb az a megjegyzés, hogy ezen kis szösszenet kötetbe emelésével sikerült Gáspár Andrást is az antológia szerzői közé emelni, mert hát mégis milyen lenne, ha ő kimaradna belőle, - annak ellenére, hogy egy épkézláb novellát sem írt hozzá - bár a legújabb alkotásaiból kiindulva, talán így jobban jártunk.

A kötet egyik előnyei közé tartozik az, hogy igen szigorúan koncepciós kötetről van szó, ez meglátszik a szerkesztésen és gondolom, a novellák kiválasztásában is - nyilván a be nem kerülteket nem ismerjük. Itt térnék ki részletesen az új embervadász koncepcióra. Az északi embervadászok ugyanis nem ilyenek a MAGUS-ban, mint ahogyan a novellás kötetben bemutatásra kerültek. Legalább is eddig nem ilyennek képzelhettük őket a megjelenő anyagok alapján - igaz, egyik sem volt ilyen részletes, elvégre ez most kifejezetten róluk szól. Az új koncepció alapját Gáspár András új, a Geofrámia óta kibontakozó és az Ynev pont hu-n megjelenési kizárólagosságot szerző „Ynev építő?” munkáján alapul, ott jelent meg először az Északfölde embervadászai cikk, amely az északi, erv embervadászokat mutatja be részletesen - a sajnos itt jellemző felülíró, romboló és jól megmondó stílusban, ám igen érdekes részletességgel - és a megint csak divatnak számító, a játékban teljes használhatatlanságot biztosító, játéktechnika nélkül - védekezésül, ez jogtalan kritika, mivel nem volt célja a cikknek… A lényeg, hogy az eddigi becsületes, már-már lovagszerű, mágiában is jártas, hosszúkardos, rendíthetetlen és párbajra hívó embervadászok helyébe egy avarban hempergő, sámándobra táncikáló - Ranagolra, mi a frászt keresnek itt (is) a sámánok?? - orvul gyilkoló fejvadászokat kapunk, és ha ez nem lenne elég, sikerült beleerőltetni a megint csak a fentebb sorolt jellemzőkkel bíró, félaquir doraniak koncepcióját is. Teszi ezt az író bölcsen, egy semmitmondó idézettel beemelve, de valójában teljesen lehúzva és megsemmisítve Raon a témában eddigi legrészletesebb cikkét. Hogy a koncepció mennyire nem eredeti, mennyire új, elég csak a megjelenési dátumot figyelni, (2010 vége), és maga a „forrás?” Raon cikk is 2002-ből való. De térjünk vissza a novelláskötetre, az Északfölde embervadászai címet viselő egyfelől förmedvény, másfelől egy részletes és szép új koncepció elemzése külön kritikát érdemel, lévén, eredetileg külön cikk, még ha most meg is vettük a könyvvel együtt.

Kifejezetten pozitív viszont az a központi irányítás és szerkesztettség, amely az egész novelláskötetet erre a koncepcióra építi fel. A novellapályázat kikerülésekor az írás már létezett, elérhető volt és a pályázat követelményei között szerepelt, hogy alapul szolgáljon, ez meg is látszott az írásokon. Régóta szenvedi a MAGUS irodalma az ilyen határozottság és vezetettség hiányát, kár, hogy csak most, még inkább kár, hogy ilyen destruktív irányban bontakozott ki.

A kötet tíz novellája nem különösebben követ semmilyen sorrendet. Mivel a szerzők a történetüket nem helyezték el Ynev történelmében - többük akárhol máshol is játszódhatna egyébként - így időrendi sorrend nem állt rendelkezésre. Minőségben talán előbbre kerültek a jobbak, már, ha van ilyen a művek között. Elvileg most kellene rátérnem a novellák egyenkénti elemzéséhez, vagy legalább rövid jellemzéséhez, ám ettől most eltekintek, magamat és a kritika olvasóit is kímélve. Sokuk jellegtelen, még többük olyan minőségű, hogy a tizenévesek tollából - nem megbántva őket - születhetnek ilyen írások. Többjükön látszik, hogy „játékosok” írták, eszembe is jutott egy ismerősöm ars-poeticája, miszerint MAGUS regényt írni mindenki tud, csak venni kell néhány kalandozót és leírni, mi történt velük. Na, hát ezek a novellák pontosan ilyenek. Gyermeteg párbeszédek, egyszerű történetvezetés, nyögvenyelős haladás, nehéz stílus, egyszerű, jellegtelen írások, fordulatoknak sem sok nyoma van, több novella csak úgy véget ér. Ezt kiegészíti az (bocsánat, többször átfogalmaztam, de enyhébb nem jött…) idiótábbnál idiótább karakterek és problémák, mint a skizofrén vagy a hermafrodita (hová süllyedünk még… ?) fejvadászok, és az agyonunt sablonok, amik, lehet, hogy jól megírva hatásosak lettek volna, mint az élőholt szereplő, ide is besorolom a skizofrént, a „terminátor” jellegű és, na jó, a mesterlövészt nem bántom, egészen hihetően sikerült Ynevre importálni, valamint az untig csépelt wiert - itt meg legalább némi fordulat volt. Ez persze egy ömlesztett, tömörített vélemény, nagy adag csalódottsággal és a kínkeserves olvasás emlékeivel fűszerezve, természetesen nem mindegyik rossz jellemző mindegyik novellára, és meg kell jegyeznem, hogy találkozhatunk érdekes leírásokkal, újító szándékkal, a világ más elemeinek beépítésével, térképek és elnevezések használatával sőt érdekes karakterekkel is. A fentieket pedig fémjelzi és megfejeli az új, torz - nekem személy szerint nem tetsző - ám lassan hivatalossá formálódó új embervadász koncepció.

Ám még egyszer kiemelném az egységes koncepció megjelenésének és megvalósulásának eredményét, ami remélhetőleg megmarad majd jellemzőként a DV új köteteire. Megint csak rosszmájú vagyok, de ha végig akarják vinni az öncélú és másokat felülíró Ynev-változtatásokat, ajánlatos lesz.

A történetek stílusát én nem találtam valami könnyednek, többször kellett erőltetni az olvasást, nem vitte a történetet, és volt, hogy jellegtelen részeket kellett újraolvasnom, hogy mégis mi volt ott…

Mindezek mellett a mű adott is Ynevnek - ha az új embervadász koncepció betonba öntését leszámítjuk is -, színesedett a holdak járásának jellemzése, új rangokat találunk az embervadászokhoz - ez egyben felveti a leíró cikk hasznosságát, ha abból nem lehetett ezeket kivenni…

A szerkesztettség mindamellett jó pár hibát is benne hagyott a művekben. Ilyen volt a huszadik századi katonákat idéző rajparancsnok kifejezés, amitől nekem személy szerint is borsózik a hátam egy Ynevre írt műben, igaz, egy másik novella fantasysabb megoldásával, az ide kreált coensyl ranggal sem voltam túl elégedett, bár minél többször ismételgetem, annál inkább megbarátkozok vele. A hónapok rendszertelen használata is tipikus MAGUS írói figyelmetlenségnek és következetlenségnek számít, dal hava ugyanis nincsen, maximum dal hónapjai, esetleg nagyhónap… de az író valószínűleg régen látott pyarroni naptárat - én sem tudom fejből, de miért nem lehet utánanézni? - a szerkesztő pedig egyik legismertebb művének címében véti ugyanezt… aligha róható hát fel neki hogy átugrott felette. A kedvencem azonban a MAGUS világával történő felületes tájékozottság birtokában megírt történetek tipikus példája, az Ultimator (Tharr vérdémona) megidézésének módja volt, a történetben ugyanis egy-két szerencsétlen kalandor önnön vérétől jön elő… holott az Észak lángjai óta ismert, hogy CSAK a Tharr-papok vére éleszti fel - talán ezért titulálják bosszúállónak… hogy ez mennyire így van, az világosan látható nemcsak az Ultimator leírásából, de a Csepp és Tengerből is, ahol zseniális megoldásnak számított a Tharr-papok vízbe fojtása - tudniillik, nem hullt vérük, nem jött az Ultimator… hogy ez hogy mehetett át a szerkesztés rostáján? Bocsánat, de MAGUS mesélőként és játékosként ilyenekre harapok, ha a történet nem olvasmányos, legalább Ynevet ábrázolják már helyesen benne.

Mindent összevetve, elég csalódás lett volna a mű, ha nem valami ilyesmire számítok a lelkes olvasók által beírt pályázatokból felépülő kiadványok esetében. Talán amellett, hogy nem voltam éppen írásra alkalmas nyugalmasságú környezetben akkor éppen, ez is visszatartott attól, hogy írjak a pályázatra. Összefoglalva, szerintem a DV egyik legrosszabbul sikerült novelláskötetével van dolgunk a Kardok a ködben esetében, és aki elolvasásába, még inkább megemésztésébe vágja a fejszéjét, fel kell készülnie az új koncepció megemésztésére is. Így utólag úgy látom, csak a teljes kép iránti igény miatt nem mondom, hogy kár volt elolvasni.

Többször átolvasva a kritikát, ami ez esetben tényleg elég kritikus lett, bár erről ugyebár a mű is tehet, erősnek gondolva keresnék valami pozitívat is, de nem nagyon akad. Talán a központi koncepciót és irányítást tudnám ismételgetni, ami kiválóan megvalósult a kötet esetében.

Mindenesetre egy darabig nem szívesen nyúlok majd az embervadászokhoz, mesélni pedig egy ilyennek… szintén nem álmom.

Szerk.: A kritikából kikerült a Mogorva Chei papgyilkosságát firtató mondat, ami figyelmetlenségen alapult - a források szerint bizony így van. (Az észrevételért köszönet Bűvdudásnak)

Szerkesztve ekkor: , MagyarGergely által
pontatlanság
Link a hozzászóláshoz

Sziasztok, szép napot!

MagyarGergely;

eszerint nem nyerte el tetszésedet a könyv. Hát, ezt sajnálattal veszem tudomásul. Bevallom, magam még nem olvastam az általad górcső alá vett novellagyűjteményt (így is rengeteg a restanciám), de ezek után kénytelen leszek mielőbb pótolni a mulasztást; ha ennyire csapnivaló, akkor erről nekem személyes élményt kell szereznem. :)

OFF: Egy másik topikban folytatnám; nem akarok itt szemetelni...

Link a hozzászóláshoz

Üdv!

Boruzs Gergely Gábor újabb regénye, az ifini nagykirályi koronáért folytatott küzdelem újabb fejezete, A korona árnyékában. Az előző két rész sikere után nem kis örömmel vettem kezembe az újabb kötetet, és az ugyancsak nem okozott csalódást.

Meg kell jegyeznem, hogy címválasztás teljesen érthetetlen számomra, ugyanis az előző kettő könyv (Ifini éjszakák I. és Ifini éjszakák II.) kötet egyértelmű folytatásáról van szó, sem a történet, sem a helyszín sem a szereplőgárda nem változott, tehát teljesen jogos lett volna az Ifini éjszakák III. elnevezés. Amennyiben pedig most jött el a változatos címek adásának ideje, akkor az előző kettő azonos című kötet tűnik majd fel szegényesen a jövőben. Hacsak, a szerző nem akarja a láthatóan hosszúra nyúló történetet - hiszen ennek a kötetnek is következik még folytatása - kettős blokkokba rendezni, ennek a logikának a mentén akkor még legalább egy (A korona árnyékában II.) vagy még ezen kívül még kettő kötet várható a szerzőtől ebben a történetben. Akárhogyan legyen is, én örömmel várom, mert Boruzs Gergely Gábor változatlanul magas színvonalú, olvasmányos történetével végre nem csak az aszisz uralkodó, de a saját fejére is felteszi a koronát a MAGUS új alkotói között. Sőt, ha a régi nagyok látványosan csökkenő teljesítményét és manapság mutatott írói impotenciáját vesszük alapul, a szerző sikerrel pályázhat a jelenlegi legjobb MAGUS írói címre is.

A könyv kívülről a szokásos, jónak mondható Delta minőség, a többi közé illő, egységes stílussal, a „hamis” MAGUS logóval, és ugyancsak egy külföldi alkotó, Viktor Fetsch festményével, ami szerintem tökéletesen megfelel egy MAGUS boszorkánymesternek is, akik nem kis szerepet kapnak majd a kötetben, noha azért ismét meg kell jegyeznem, hogy ezt egy hazai fantasy alkotó nem tudta volna megfesteni? Nem tudni, hogyan változik, egyáltalán változik-e a jövőben a DV MAGUS regények kiadása, de muszáj megemlítenem, hogy a kiadó és szeretett MAGUS-unk jelenlegi folyamatait figyelve könnyen lehet, hogy az utolsó igazi, „pentegrammás” MAGUS könyvet tartjuk a kezünkben.

A könyv egyből belecsap a történetbe, a szokásos függelékeket a végén találjuk, ami egyébként ott is tökéletesen megfelel, csupán megjegyzem, hogy a második kötetben elől kapott helyet a szereplők és érdekcsoportok felsorolása, amit most hátra küldtek. Ez egyébként továbbra is remek mankó az olvasónak, a nagy számú szereplőt felvonultató történet kiváló kiegészítője, mert könnyen elveszhet az olvasó a számtalan név között.

A történetre felépítésében és jellemzőiben is ugyanazok érvényesek, mint amiket az első két kötetnél már leírtam. Rövid fejezetek, az éppen ott főszerepet játszó személy nevével vagy tisztségével címezve, így segítve a tájékozódást, hogy a történet számtalan párhuzamos szála közül éppen hol járunk. Minden szál a főesemény körül játszódik, és üdítő változatosságot is adnak a fejezetek, no nem, mintha megunhatóak lennének, ám ha valaki mégis így kezdene érezni, néhány oldalon belül egy másik helyszínre, egy másik szereplő életének eseményeibe csöppen. Újfent csodálattal kell adóznom az író zsenialitásának, ahogyan élvezetesen, érdekesen vezeti a több, látszólag rendezetlen, ám mégiscsak szép lassan fejlődő szálat a végkifejlet irányába. Nem egyszer több különböző szál mutat egyazon eseményt, több, különböző nézőpontból, itt például a trónörökös elleni támadást bemutatva a védők, és mindkét támadó fél szemével is, megint csak érdekessé, valóságossá és olvasmányossá téve a művet.

Szintén érdemes megemlíteni Boruzs Gergely Gábor most már kötetek óta stabilnak látszó, hihetetlenül élvezetes írói stílusát, amellyel szakít a nagyok MAGUS-ra jellemző, és sokat kritizált unalmas leírásaival, és mindenből csak könnyen emészthető mennyiséget gyúr egybe ízletes és ehető formában. Leírásai nem nélkülözik a helyszínek, személyek érzékletes bemutatását, a párbeszédeket, a gondolatokat, a múlt egy-egy darabkájának leírását, sőt, még mágia, varázslat bemutatásokat sem, ám ezek mérete sehol nem haladja meg azt a szintet, hogy az olvasóban egyáltalán felmerüljön az unalom. Ugyanakkor zseniálisan mutatja be a MAGUS világát is, igaz, csak egy szűk szeletét, de hát itt játszódik a mű. Nem felejti ki az időről-időre megjelenő kisebb mágikus tárgyakat, jelenségeket, érdekes mérgeket vagy vegyszereket, növényeket, szörnyeket, lényeket, és mindezt sikerrel gyúrja egy hihető, olvasható, és mesélhető, játszható közegbe!

Szintén igazi értéknek tarom magát a történetet, annak a megvalósítását. A mindenkit lenyílpuskázó, halhatatlan szuperhősök után itt megannyi, különböző képességű szereplőt kapunk, akik nem is igazán az ajtórátörést ismerik, mint problémamegoldást, bár ezt a történet sajátsága is indokolja, hanem egy intrikus, érdekérvényesítéssel, szövetségekkel, kerülőutakkal teli probléma megoldási képet kapunk, egyúttal végre irodalmi példát is kínálva egy minőségi szerepjáték felé, hiszen azért mégiscsak MAGUS regényről van szó, amelyből játékosok és kalandmesterek is meríthetnek, van is mit.

Sajnos az Ynev bemutatásba sikerült - most már jól nyomon követhető - sajátságokat is belevinni, nem feltétlenül pozitív értelemben. Amellett a tisztelet mellett, ahogy a szerző Ynevhez fordult az elején, kezd kicsírázni a semmi mással nem foglalkozó, öntelt író - csak ráragad valami a nagyoktól… Továbbra sem veszi a fáradtságot egy fél mondat erejéig sem, hogy megmagyarázza, miért és hogyan cserélte le Ifin uralkodó erőit, szektáit a sajátjaira, mert az egy dolog, hogy a saját berkein belül remekül és logikusan mozgatja a szálakat, de a más művekben megemlített uralkodók, klánok nyom nélkül cserélődtek le, pedig még mindig csak a Psz. 3690-es évek végét írjuk.

Emellé még társul - bár ezen magam is csodálkoztam - Ynev ismeretének sok esetben egyértelmű hiánya is. Jó példa erre a folyamatosan kyr óranevek használata, amikor régóta létezik - hivatalos formában - az órák abasziszban is használatos elnevezései - ezeket mégsem használja. Szintén elgondolkodtató, amikor a Tharr-szerzetesek kígyókardot viselnek, holott köztudott (450 oldalas kiegészítőnk is van hozzá!), hogy ez a papok előjoga, még a „kígyókardú papok” kifejezés is kialakult erre. Szintén érdekes, ahogy a szerző minden logika nélkül dobálózik a nemesi előnevekkel, ehhez jó lett volna egy összefoglaló… Ynev más tájairól is zagyvaságokat kapunk. Például Shadonban még ekkor nincs a bőszen nyilatkozott királyné, a Koldusszék - legalább olvasott Reniert is, dícséretes - pedig ezer évvel a történet előtt létezett… felkaptam a fejemet a Tutor kifejezés használatára is Shadoni vonatkozásban - ez eddig kráni, és hát yllinori kifejezés volt - de hát hívjanak csak mindent ugyanúgy Ynev hatalmas kontinensének számtalan tőről fakadó kultúráiban. Ugyanígy az előző részekhez hasonlóan továbbra is megmarad az inkvizíció földi elvek, és nem Ynevi elvek szerinti szerepeltetése.

Azzal a tiszteletlen, vérlázító hozzáállással viszont nem tudok mit kezdeni, nem tudom hová tenni, aminek hatására bevezetésre került a nyelvhalra alkalmazott új kifejezés, a solha, amikor már a Karnevál II.-ben megjelent, hogy ezt a halat aszisz területen is patissada-ként emlegetik. Semmilyen más hal nem volt abban a nagy tengerben, aminek ynevi nevet lehetett volna adni? Csak ezt, a korábban már kitalált kifejezést lehetett felül írni? Ugyanígy nem fér a fejembe, hogyan lett Gisdalia Lampryssa tartomány legkeletibb városa, amikor a Beelze és Domoly térképeken (és ráadásul ők készítették a kötetben szereplő várostérképet is) ez a település a szomszédos Toranik tartomány városa, ráadásul a Gisdaila nevet viseli. Nem jelentős elírás, csak pár betű… ugyanabban az időszakban (Psz. 3690-es évek vége) és ez a városnév egyértelműen Szürkecsuklyás szülemény, semmilyen korábbi műben nem szerepel, tehát csak onnan származhat. Mi ez, ha nem Ynev arcul csapása? Miért kell annak, aki jó művet ír, így viszonyulnia az apróságokhoz? Szándékosan, mert ezt nehéz véletlenül elkövetni… kísértetiesen hasonló a jelenség a „GA-féle” ynev romboláshoz… vagy itt csak a régi szerzők hatalmának szemen köpését kell sejteni? Az írói szabadság kibontakozását, amit nehogy már korlátozzon valami is? Persze, az is elgondolkozhat ezen, aki a jelenséget megteremtette és intézményesítette az Ynev világán munkálkodók között… csak most - ahogy mondják - visszanyal a fagyi. A probléma az azonban, hogy nem jó irányban halad ez a dolog így. És újra és sokadik alkalommal mondom, egyetlen fél mondattal orvosolható lett volna a probléma… „…amit ekkor és ekkor, ezért és ezért szereztek meg a szomszédos tartománytól”, lehetőséget adva akár újabb történetek kitalálására is. Ha meg nem, hát maradjon röviden, és legyen kapocs Ynevhez… nem ellentmondás. Ehhez nem tehetség kell… hanem szándék és talán némi alázat.

A szerkesztőnek ezeket a fenti problémákat is illett volna kiszúrni és javíttatni, ám akadnak ennél sokkal egyértelműbb és nagyobb baklövések is. Ilyen a primitív „vizsla-agár” poén ynevi megjelenése, a szelindek-hastin kutyákkal, vagy amikor a kyr áldozat kezeit összekötő aranylánc lesz fél oldallal odébb bőrszíj inkább. Ezek persze apró hibák, lehet, hogy sokan észre sem veszik, csak pillanatnyilag zavaróak, a történet izgalmából és olvasmányosságából nem vesznek el.

A kötethez az előző rész függelékét kapjuk, szó szerint is. A szereplők felsorolását említettem, ezután viszont látjuk Ifin és korábban a neten is látott Abaszisz leírását, amely egy betűt nem változott, és ugyanúgy jellemzi a források szép felhasználása, mint a felülírás. Külön megdobbant a szívem, amikor ismét visszaköszönt az általam kreált Baraad címer, mér akkor is, ha a forrásban nem lehetett mindenkit felsorolni, ugyanakkor ennek fényében igen furcsa amikor pár sorral arrébb ugyanannak a forrásnak minden ok nélkül ellentmondó, a történetben máig meg nem jelenő, tehát oktalan ellentmondással találkozunk.

A szószedet is szóról-szóra megegyezik az Ifini éjszakák II. szószedetével. Ezt viszont már hibának nevezném, feltételezem, ezzel már nem volt kedvük dolgozni a nagyérdemű öregeknek, akiket felsorolnak, mint a függelék készítőit, holott abban nem egy olyan kifejezés is előfordul, amihez semmi közük sincsen - csupán a megjelenéseket figyelemmel követve. Ugyanakkor a szószedet erre a regényrészre vonatkoztatva tartalmaz olyan kifejezéseket, amik lehet, hogy az előző részben indokoltak voltak, ám most nem azok, ugyanis nem szerepelnek a regényben, ugyanakkor átadhatták volna más kifejezéseknek a helyüket, amik viszont újak a regényben, és nincsenek szószedetbe gyűjtve. Csak hát ezzel is foglalkozni kellett volna, ám nagyon úgy sejtem, a függeléket csak úgy hozzá… dobták a műhöz.

A függelék zárásaként viszont látjuk ugyanazt a Beelze és Domoly készítette Ifin térképet, amit az előző kötetben is, ez teljesen rendben is van, sőt, a szerző nagyobb tisztelettel is kezeli, mint az Abasziszt ábrázolót - ami egyébként nem jelent meg a könyvben. Külön pozitívum, hogy a regény végig nyomon követhetően a mellékelt térképen játszódik, annak helyszínei megjelennek a leírásokban. Ugyanakkor ha kicsit foglalkoznak vele, könnyedén rákerülhettek volna azok a helyszínek is, amelyeket a regény megemlít, ám a térkép nem ábrázol. Úgy látszik, erre most nem telt.

A fenti szőrszálhasogató hibák - ahol inkább a jelenséget magát kifogásolom és tartom aggasztónak, mint magát az apró ellentmondást - egy igazán remek regényt kapunk a korona árnyékában történetével. Nekem alig volt kedvem letenni, az események fordulatosak, a történet halad, ha lassan is, hiszen minden szempontból bemutatják a lépéseket. Ugyanakkor érdekes, változatos, olvasmányos, valami hihetetlen zsenialitással eltalált egyensúllyal szerepelnek benne a különböző részek. Véleményem szerint, aki jó könyvet akar olvasni, feltétlenül ajánlatos próbát tennie vele.

Mivel a szerző történetének harmadik kötetéről van szó, és már harmadjára tudta bemutatni ezt a bravúrt, amely hibái ellenére is a jelenlegi legjobb MAGUS könyvek közé sorolja a művet, és várható is a folytatás, okkal remélhetünk mér hasonlóan remek könyveket Boruzs Gergely Gábortól.

Link a hozzászóláshoz

Üdv!

Toron, Jan van den Boomen legnagyobb, kvázi életműnek szántkönyve, a Delta Vision kiadásában. A könyv, amit annyira reklámoztak, a könyv,amit annyira vártunk, amit egy még valamire való ETK áráért vehettünk meg, ésami minden bizonnyal az eddigi legnagyobb terjedelmű MAGUS anyag. Terjedelemrelegalább is. Nehéz erről a könyvről írni, nehéz felfogni, hogy tulajdonképpennégyszázötven oldal semmit tart a kezében az ember.

Érdemes erről írni? A könyv olyan terjedelmű, hogy nekemigen sokáig tartott, mire végigrágtam magam rajta, hogy hányan, és mennyireolvasták el, hogy felfogták-e egyáltalán, ami benne van, hogy meg tudta-ejegyezni valaki, nem tudom, de mivel eddig nem sok kritika, vélemény látottnapvilágot a Toronról (ami pedig igen, az, hogy is fogalmazzak, a megjelenéseés a Toron kijövetele közötti időt tekintve jól becsülhetően jellemzi akritikus alaposságát), megpróbálom összefoglalni és átfogóan véleményezni eztaz alkotást.

A könyv külseje egyedi, semelyik csoportba nem tartozikbele, a világleíró kiegészítők - ahogy a Deltánál csoportosítják - nem azonosjellegűek ilyen szempontból. A MAGUS-logó - nem, nem az eredeti, csak egymegváltoztatott utánzat, amin a krónikái helyett krónikája szerepel… - is csakpiciben és halványan szerepel rajta. A borító képe magyar munka - ezdicséretes, és illik is a könyvhöz, igazából nehéz lehetett egy ekkora témáhozmegfelelő képet találni, de véleményem szerint a Morgena-papnő (?) teljesen jólett. A könyv címe saját betűtípust kapott, amit belül is továbbvittek afejezetcímeknél és a nagy kezdőbetűknél, ami egy sajátos hangulatot ad akönyvnek.

Az első lapot egy Kyria térkép ékíti, a Domolyéktólmegszokott, mégis kicsit egyedi, ide készült minőségben és díszítéssel. Régenesedékes egy ilyen térkép, eddig sehol nem találkozhattunk Kyria ábrázolásával.A könyv végén egy jelenkori térkép van, ez már csak Toronról, színesben, hogymeglegyen az ó-új kontraszt, és szintén szép minőségben. Problémák azonbanvannak vele. A mindenütt hangoztatott, sőt, a könyv alapelvéül állítottátgondolt, fejlesztett koncepcióból ugyanis kimaradt a térkép módosítása - azugyanis lényegében megegyezik a korábbi Szürkecsuklyás elképzelésekkel. Anagyok által hangoztatott, korábban is sok vitát kavart lényeges apróságok -például Rowon elhelyezkedése - továbbra sem oldódott meg - vagy - ahogy másmódosítások esetében, immár ezt is hivatalosnak kell tekintenünk? Ha így van,úgy tűnik, még a kiadónál sem számít sokat WC véleménye, ő mondd, amit akar, akiadó meg kiadja azt, ami van… vagy, ő is elfogadta végre a kiváló minőségűBeelze és Domoly térképeket, ekkor azonban állást is foglalhatna mellettük… így formálódik hát a MAGUS.

Hogy kinek íródott a könyv, jó kérdés. Mint látni fogjuk, acsak irodalmat olvasóknak ez valószínűleg kevés - bár az olyanok mindenbizonnyal amúgy sem MAGUS-t olvasnak, a szerepjátékosok számára pedig semmikonkrét, semmi játszható, mesélhető nincs benne, (persze kis túlzással, a terjedelemhezarányítva), és a terjedelmét tekintve pláne nem jegyezhető meg.

Az alap koncepció Toron újragondolása, részleteskidolgozása volt, ezt hangoztatja mind a bevezető, mind a köszönetnyilvánítás.A valóság valóban egy újragondolt Toron, belevéve az eddigi anyagok tetemesrészének nyílt áthúzását egy "bocs" kíséretében, ami legalábbisfurcsa… akkor eddig mit csináltak? Avagy ezután mindegyik író kiadhat majd egyToront, aki foglalkozott vele, hogy "bocs" ezt lehúzom… ezért érdemesvolt éveken keresztül dolgozni annak, akinek a cikke így a kukába került. Arrólnem is beszélve, hogy esetleg egy évek óta közkézen forgó szabálykönyvállításai lettek módosítva most öncélúan… vagy mégsem? De hát a nagyoknakmindent lehet. Persze ne csak az egyik oldal kapjon szót, a könyv megpróbálminden cikket felvonultatni, minden írást és információt felhasználni, amieddig Toronnal foglalkozott. Ez a minimum persze, ha valaki ekkoraterjedelemben kezd írni egy "nem szűz" területről. Ugyanakkor a könyvegyik negatívuma is, lásd később.

A témaválasztás szintén megér pár gondolatot. Érdekelvalakit Toron? 450 oldalon? A regények, melyek ott játszódnak, a jobbak közésoroltatnak, de mint korábban említettem, a regényeket olvasó valószínűleg nemsok érdekeset talál majd a Toronban, pontosabban nem lesz neki elég. Aszerepjátékosok, az ilyen jellegű könyve igazi felhasználói esetében már más ahelyzet. Ki játszik Toronban? Az az igazság, hogy a regényekben remekül mutatóbirodalom gyakorlatilag alig játszható, szinte egy kalandmodul, egy verseny semválasztja helyszínéül, mert elég "kalandozó ellenes". (Persze azértakadnak kivételek… de érdemes legalább egy felületes átlagot nézni) Afórumtémákat szemlélve az embereket sok más terület, ország jobban érdekli.Akkor vajon megérte ennyi energiát fektetni egy "alig használt"terület ennyire részletes kidolgozásába? Persze ez volt - hiszen jelentősösszeollózásokból született a mű, de ezt majd később, és gondolom, arosszmájúságot félretéve, hogy oldalak után fizettek, mert Boomen minden eddigiművénél jobban érződik rajta, hogy megpróbálta mindenáron elnyújtani, valahogymeg kellett tölteni ezt a 450 oldalt. Persze én nem voltam ott, csak gyakranezt éreztem olvasás közben.

Az, hogy érdemes-e, kell-e ilyen méretű, terjedelmű, és részletességű- annak ellenére, hogy nem éri el az ekkora terjedelemtől várhatórészletességet és alaposságot - megint egy érdekes, és nem feltétlenül a Torontdicsérő kérdés. Képzeljük csak el, mi lenne, mekkora irodalmat tartanánk akezünkben, ha minden jelentősebb méretű területhez Yneven kijönne egy közelekkora mű? Lenne, aki elolvassa? Lenne, aki megtanulná annyira, hogy alkalmaznitudja a játékban, hogy lemesélhesse a kalandok során? Vagy ez nem is lényeg,csak az a fő, hogy kijöjjön egy majd 500 oldalas mű, mi pedig megvegyük? Annak,aki írja, árulja, valószínűleg ennyi pontosan elég - és itt ismét bocsánat arosszmájú spekulációért - ne higgyetek nekem. A részletességre, alaposságra ésa használhatóságra - vagy használhatatlanságra (?) még visszatérek.

Na de, nézzük, mit is találunk magában a szövegrészben.

A könyv első 70 oldala szól a kyrekről, azaz azelőzményről. A történelemről, ami már nincs, aminek "semmi haszna",ami nem kell a játékhoz, tehát, amennyi helyen a Summarium annak idején használhatóanleírta egész Ynevet, kb. annyi szöveget kapunk bevezetőül, hogy jobban átlássuka jelen Toron múltját. Kell ez? Tényleg szükséges tudni, jár valami haszonnal,hogy a családi háborúk után - oldalakon keresztül(!) ecseteli a könyv, milyenházszövetségek alakultak ki és buktak el? Persze számos olyan dolog, ami máramegszűnt, nem létezik, azaz csak olvasni volt jó, játszani a MAGUS jelenébennemigen lehet vele. Persze, kell a múlt ismerete, de ilyen mértékben? És főleg,ennyire szárazon? Ugyanis szinte semmi nincs, amibe kapaszkodni lehetne, amimodulokhoz adna ötletet, amit fel lehetne használni. Ugyanakkor bizonyosfolyamatok, a vallás egyes elemeinek kialakulása jól nyomon követhető, ez afejezet egyik haszna, ám vontatott lassúsággal, inkább csak oldalszámratermelve.

A következő fejezet a Birodalomról nevet viseli, terjedelmemajdnem 180 oldal. Még ennek a fele is történelem… ami egyrészt szépenszemléltet néhány folyamatot, másrészt még mindig csak a múlt… és óriásiterjedelemben. Semmitmondó, betűszaporító, információt, használható dolgot aligtartalmazó részek mindenütt. Végül azért persze kapunk a mai Toronból is, afejezet nagyobbik fele már valóban azzal foglalkozik, amire az ember kíváncsilehet, ha kezébe veszi a Toront.

A Köznapokról fejezet az alig 30 oldalával igen rövidecskelett, látszik rajta a felületesség, a teljesen általános dolgok leírása, nembiztos, hogy a legjobb arány, ha a mindennapokról, ami jellemzi Toront, amitmesélni kellene, ami megteremti a hangulatot, mindössze ennyit kap az olvasó.Javarészt, bár erről külön szólok még, az eddigi Toronos anyagokmegismétléséről van szó, némi átvezető meg összekötőszöveggel.

A negyedik fejezet a kasztokról szól, ezt a címet viseli.Mármint, a társadalmi kasztokról… tessék megkapaszkodni, több mint száz oldalonkeresztül! Ami kifejezett pozitívuma ennek a fejezetnek, hogy a száz oldalbansok mindent tisztáz a kasztokkal kapcsolatban, leginkább elmossa az eddig issejthetően homályos határvonalakat, olvashatunk kivételekről, és mindenkasztból kapunk átjárási, felemelkedési lehetőségeket. Megteremtődnek továbbá aszintén a kasztrendszert árnyaló "fél"kasztok, pl. az olyan pietorok,akik nem azok, de néha azoknak számítanak… hogy működhessen a világ. Ezkifejezetten tetszett, noha a terjedelmét így is sokallom… főleg ahhoz képest,amit ad. Ugyanis alig jelenik meg benne több klán, mint amiről eddig tudtunk,és ha igen, akkor azok is zömében csak név szintjén… meg akkora felvezetéssel,ami azt az egy-két mondatot másfél oldalas mini fejezetté hizlalhatja. Akedvencem azonban az, hogy a száz oldalon keresztül még annyira sem sikerülttisztázni a külhoniak toroni jogállását, mint a Summarium néhány ezzelfoglalkozó oldalán. Történetesen nekem nem sikerült megtalálni azt, amit aSummarium feketén-fehéren leír: a külhoni obsor. Itt ezt nem mertékfelvállalni, nem hiszem el, hogy 500 oldalból véletlenül maradt ki. Csakközvetett információkból következtethetünk erre - lásd pl. a nyelveket. Sokbannövelte volna ezen fejezet hasznosságát egy táblázat a kasztokról - aki ilyetakar, magának kell elkészítenie.

Az utolsó fejezet, ami a Csodákról nevet viseli, a legaljaaz egész könyvnek. Szinte szó szerint semmi, semmi konkrét… a "van ilyenis, meg olyan is" frázissal talán el is lehet mondani azinformációtartalmát, legyen szó bármiről - bár ez nagyban jellemzi sajnos azegész könyvet.

A Toron végén méretes függeléket kapuk. Ez természetesen atoroni szavak kiejtésével kezdődik, ami.. hát, már annak idején, a Kyrhistóriák - Toroni krónikák párosban is megjelent, és már ott is teljesen fölöslegesen- és szembeköpve tíz egynéhány év Toronját - bonyolította az egekig egyszerepjátékos világ hangulatosnak szánt egyedi kifejezéseit. De ha már a GyűrűkUrához új nyelvet találnak ki, hát ide sem árt…

Szószedet következik. Ez is érdekes rész… fogalmam sincs,milyen elgondolás alapján állították össze. Ha valaki azt várja tőle, hogyamint találkozik egy "idegen" szóval, kikeresi és megnézheti, hátnagyot fog csalódni. A szószedet rész szegényes szókészlete ugyanis alkalmatlanerre. Néhány, véletlenszerűen válogatott - vagy leg tipikusabbnak gondolt? -szót vonultat csak fel. Emellett számos olyan kifejezést is, ami mindenkiszámára érthető. Valóban a Quiron-tenger vagy Dawa jelentését kell magyarázni,amikor a kötet hemzseg az idegen szavaktól? Ami nem lenne baj… de akkor minekis van szószedete? (megjegyzem, én magam több tíz oldalas jegyzetet készítettema kifejezésekről, ezek csak a címszavak, amik be lesznek dolgozva aszószedetbe… itt a szószedet 15 oldal. Értem én, hogy száraz… de akkor meg minek?Viszont meg kell említeni, hogy az egyes kifejezések mellé oldalszámokat iskapunk, ahol részletesebben utána olvashat az, aki erre kíváncsi… rosszmájúanjegyzem csak meg, ha győzi kibogarászni a lencse közül a borsót. (lásd még ahasználhatóságnál)

Ezt követően találunk néhány összefoglaló táblázatot,aminek nagyon örültem, és a kötet egyik legjobban használható, leginformatívabbrésze is egyben. Összefoglaló a Hatalmasokról, a Regitorokról és aBoszorkányhercegekről, tengernagy-őrgrófokról, tartományok és uraik Rövid (!)leírása. (elfért majd egy oldalon. „Toronban, Lakassynban játszunk, kiuralkodik ott? Milyen Házak vannak? Ki a tartomány boszorkányhercege?” -kinyitom a könyvet, és megnézem. ILYENNEK KELLENE LENNIE az egésznek… (nem, nemcsupa táblázatnak, hanem nem semmitmondónak!) Persze ahogy az újragondolt,legprofibb Toron könyv sem, úgy ez a rész sem hibátlan, például a hatalmasokból(Boszorkányurakból) hirtelen 13 lett…

A végső rész, a tartalomjegyzék előtt egy hosszú, címszavaskronológia húsz oldalon. Ez egyben jó is, mert megint csak összefoglaló,átlátható, követhető, ám ugyanakkor bődületes hibáktól hemzsegő, az újra-megátgondolás, vagy még inkább a rendezés olyan jól sikerült, hogy a kiadófórumának titánjai már megjelenése után nem sokkal azt nyilatkozták, hogybizony, sok hiba van benne. És nem is kicsik.

A könyvet a tartalomjegyzék zárja, illetve a fentebb máremlített térkép.

Nézzük meg, mennyire is lett használható a Toron? Van-eértelme, lehet-e alkalmazni? A kötet kikereshetősége a fejezetcímek ellenére isborzalmas. Hacsak nem akarok oldalak tucatját olvasni, elég kevés az esélyeannak, hogy valami sorok között megbúvó információt - mert sajnos abból aztánkevés van, sorból meg jócskán - meg is találjak benne. Csak igen kevés helyenés témában foglalják össze nekünk a derekasan szétforgácsolt információkat,lásd a függelék jellemzése.

Akkor legalább sok új információt kapunk? Aligha. Akötetben nagyon is felismerhetőek azok a rúna cikkek, azok a részek a papok,paplovagok kiegészítőből, stb., amiket felhasznált az író - már ha nem húzta átőket - azért azt el kell ismerni, több ilyen van. Ám ezeket, bár az eredetihelyett kétszer, háromszor annyi oldal van szerepeltetni - meg is teszik olykor- szinte semmi újjal nem egészítették ki. Egy-két toroniasított kifejezés, azúj, érthetetlen "betűkészlettel", és már kész is. A többlet oldal megelmegy a mókás és regénybe illő bevezetésre, a közbeszúrásokra, meg a zárásra.Tehát a terjedelemhez képest alig kapunk valami igazán újat ezen a majd ötszázoldalon.

Legalább összeszedettebb a Toron, mint az eddig innen-onnanösszeszedhető információk? Hát nem. Van, ami kimaradt, van, ami hibásanszerepel benne, holott azért azt várná az ember, hogy az összeszedés ésrendszerezés jót tesz majd a szanaszét repkedő információ morzsáknak… ésmindezt olyan szinten hígítva, olyan szinten teledobálva fölösleges,semmitmondó részekkel kapjuk, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodikközöttük.

Legalább játszhatunk akkor Toronban? Hát… ki-ki, ahogy eddig.Értem én, hogy világleírás… de egy szerepjáték világé. Valószínűnek tartom,hogy olyanok olvassák el elsősorban, akik játszanak majd vele, illetvejátszanának. Merthogy játéktechnika az nincs benne. Persze ki lehet találni,ahogy eddig is… de akkor meg minek? Arról nem is szólva, hogy nem mindenkiolyan, mint a "régi öregek", akik bármit megalkotnak percek alatt, ésjátszanak, a játékosoknak kell az útbaigazítás. De nem csak azért, mertötlettelenek… hanem azért is, mert akkor van egy hivatalos könyv, ami kimondja,mondjuk, hogy mennyit sebez a villám. E nélkül elvész a MAGUS igazi értéke, az,hogy nagy közösségben játszható. Ha elmegyek az ország másik végébe, ott is letudunk ülni MAGUS-ozni, mert náluk is ugyanaz a törvénykönyv van meg. Perszeötlete mindenkinek van, véleménye is, egyik kis csoport ezt tartja fontosnak ésreálisabbnak, másik meg azt… ám ha van egy központi vezérfonal, akkor le tudnakülni játszani. Akát versenyen, akár táborban, akár csak egy klubban, ugyanaztfogják érteni a dolgok alatt. Na, ezt a Toron sikeresen nem támogatja, de úgyegyáltalán. Hiába alkotok én akármilyen szép weilyrt, vagy zengőt… senkit nemfog érdekelni, és nem játszhatok vele sehol. Amit a régi kiegészítők remekülmegoldottak, hogy a játéktechnika mellett a világot is bemutatták, legyen azPapok, paplovagok, vagy a harcosok, gladiátorok, barbárok, azt a Toronnak nemsikerült megugrania. Persze, nyilvánvaló, hogy szándékosan, csakhogy ez nemérdekli azokat, akik a semmit veszik meg… merthogy regénynek, irodalmi értéknekszegényes, szerepjáték könyvnek meg használhatatlan.

De akkor legalább Toront megismerhetjük belőle, nem? Hát,ez a legszomorúbb, de nem. Utaltam már rá sokat, milyen az egész Toron könyvfelépítése. Az egyes rövid fejezetecskék mindegyikét egy-egy ynevi személybeszéli el, írja le. Van itt császári tanító, kóbor kereskedő, szököttfejvadász, a kedvencem azonban a khótorr, aki mindenkit fejbe vág vasaltbotjával… Zseniális. Nem csak azért, mert egy-egy megosztott témához lehet akár6-7 bevezetőt és zárszót írni, jelentősen megnövelve ezzel az oldalszámot,hanem azért is, mert nem kell a teljességre törekedni, nem kell kifejteniegészen egy témát, hiszen a kereskedő, kódexmásoló, vagy éppen a vándorló papnem biztos, hogy mindent meg akar osztani. Vagy nem ismer mindent. Vagy nem jóltudja… Nesze neked, Toron. A legundorítóbb ebben pedig az, hogy amit aSummarium idején még hangulatosnak szántak és gondoltak, hogy a történetet egyhaldokló elf vagy egy orkok közé illeszkedett dwoon mondja el az olvasóknak, azmára a semmit mondás és az értéktelenség mintájává nőtt. Történt ugyanis, hogya mindentudó nagyok - nem megbántva senkit, de sajnos ez a jelenség - Internetetkaptak a kezükbe, ahol gyakorlatilag azonnal válaszolhattak a rajongókkérdéseire… és szembetalálkoztak azzal, hogy nem ismerik annyira a saját magukáltal teremtett világot - pontosabban, amely világhoz egy-egy szeletethozzátettek - mint egy-két fanatikus, vagy éppen egy-egy részt jobban elolvasóegyén. Jöttek a hozzászólások, de nehogy már egy "senki" mondja megnekem, aki már 4-6 regényt megírtam, hogy milyen Ynev… a megoldás kézenfekvővolt: Nem tudta! Nem jól mondta! Direkt be akarta csapni az embereket! Elfogultvolt! Hiszen a fejezeteket nem az írók, az alkotók adták át, hanem egy-egy ynevihős. Szóval elolvashatsz te bármit, majd én megmondom, mi hogy van.

Kérem szépen, ez a jelenség odáig fajult, hogy nemcsak,hogy az egész Toron könyvet "hozzá nem értő", "esetleg átverniakaró", "elfogult" személyek tolmácsolják, de egyenesen az író ismegtorpedózza saját állításait, amikor egy-egy széljegyzetben egy tudósabbelme, egy rivális hatalom képviselője bélyegzi valótlannak azt, amit éppenelolvastunk. És számos ilyet találunk a Toroban. Hát, így lehet megismerniToront. Köszönjük. Mondd csak el, mit olvastál, mire emlékszel belőle… én isazt mondok majd, amit akarok. mert az a szerencsétlen shuluri kereskedő fia,akit az északi embervadászok vallattak, és ezért elmondta, milyen is a városa,szerintem hazudott…

Ehhez jön még hozzá a Toron információtlan káosza. Egy majdötszáz oldalas könyv rendezi, gondolja újra Toron dolgait… de vajon választkapunk az eddig tisztázatlan kérdésekre? Hát, nem. Megmondják, miért jöttek akyrek Ynevre? Elmondják végre konkrétan, miként győzték le a crantaiakat?Megtudjuk, milyen egy külhoni megítélése? Megtudjuk, ki volt az eredeti öt kyristen, és hogy került a képbe Tharr? Ötszáz oldalon keresztül nem sikerülAvistáról semmit megtudni, de ahhoz sem vette a bátorságot a szerző, holottújragondolta Toront, hogy egyszerűen kiírja a történetből… Tharr maradt hát azeredeti kyr panteon istene, és egyben időközben felkapaszkodott kíndémonegyszerre. Persze vannak utalások, ki nem fejtett résztémák, amiket csak elmondvalaki, elfogultan, esetenként hozzá nem értve…

Szerencsém, hogy mire ezt a kritikát írom, már vannak valóstapasztalatok a Toronnal kapcsolatban. Nem sokkal utána, született egy regény,a Boszorkányhadúr, aminek sikerült olyan alap problémát találnia, és mindjártegy új kifejezést be is vezetnie, (lásd: méltatlan halál) amit a Toronnakhatalmas terjedelmében nem sikerült érinteni. Több versenyen is volt már Toronimodul… alig emlékeztettek csak a Toron könyvben leírtakra… talán mert azalkotók elfelejtették az elejét, mire a végére értek, a KM-ek meg azt mondták,fene olvas el ötszáz oldalt. Írtunk kalandmodult - kellene a toronihadszervezet. Elő a Toront, majd ötszáz oldal, csak lesz benne valami. SEMMI.Az egész fejezet jellegtelen semmit mondás, se egy létszám, se egy alegységmegnevezése, pláne semmi, ami érdekes gondolatot ébreszt, ötletet ad, amitérdekesen lehet mesélni. Úgy látszik, azoknak a szabálykönyveknek az idejelejárt. Megint csak toroni mese, hónapokkal később derül ki valami aterületről… annyira összeszedetten van benne a könyvben, vagy csak úgy szét vanaprózva, hogy ha az ember nem végez tudományos kutatást egy hónapig, hátbiztosan lemarad róla. Akkor mi az értelme ennek a könyvnek? Én sejtem… jóhosszú, jó nehéz, jó drága… de mennyire hasznos? Mennyire lehet hasznos?

Szomorúan írom ezeket a sorokat. Van egy akkora könyv akezemben, amit alig bírok el ha egy kézzel tartva akarom olvasni, és szép, ésdrága, és az eddigi legnagyobb MAGUS könyv, és keményfedeles, és hát Toron, ésBoomen… és mégsem találok semmit, amit azzal az oldalszaporító, haszontalansemmit mondással szembe tudnék állítani, mint amit az elolvasása sorántapasztaltam. Pedig szeretnék. Ezért ki is emelem, hogy amit fent írtam, aztnem szó szerint kell érteni, mindenhová beszúrhatnám, hogy "a terjedelemarányában, az új információkhoz képest semmi" és hasonlókat. Persze voltakbenne jó részek. Persze, volt, ami tetszett. Volt, ami hasznos. De az egészhezképest… kevés. És attól még azt érzem, hogy egy igazán várt, a legnagyobb,talán a legjobban reklámozott, a leghosszabb, a legdrágább és mégis alegüresebb és leghaszontalanabb MAGUS kiegészítő könyvet tartom a kezemben.

Link a hozzászóláshoz

Üdv!

Wayne Chapman - Garmacor vére

Noha a kötet 2011 első felében jelent meg, csak most sikerült végigkínlódnom magam rajta, és ebben csak részben van annak szerepe,hogy az év nagy részét nem itthon töltöttem. Az új chapmani stílusmegtestesítője nem nélkülözi az olvasást nehezítő elemeket, és bámulatos módon veszi el az olvasó kedvét a történettől, de még Shadontól is. Személyes érintettségem okán mégis érdeklődve, később kellemetlenül feszengve álltam hozzá, majd ki kellett várnom, amíg nem okoz undort a jellegzetes stílusbanmegírt könyv. Mostanra sikerült mindenestül végezni vele, és bár frissen is megjelent róla már kritika, mivel sajátos kettősséget képvisel számomra, mert egyszerre vagyok rá a legbüszkébb, ugyanakkor az egyik leginkább viszolygást keltő kötet is, fontosnak tartom, hogy készítsek egy elemzést magam is róla,már csak az eltérő látásmódok és szempontok létjogosultságába vetett hitem jegyében is.

A Garmacor sorozat második könyve, amelyre több mint tízévet vártak az olvasók. Kérdés, nevezhető-e sorozatnak az, ami ilyen ütembenjelenik meg, s noha a harmadik részt már e könyv megjelenésének évére ígérte atörténetet lezáró ajánlás, arra a mai napig várni kell, s az eddigi tempótvárhatóan csak 2020-körül lesz belőle valami. Hogy érdemes volt-e arra azelőzmény, hogy egyáltalán várjuk ezt a kötetet, meghagyom a Garmacor címerérőlszóló elemzéseknek. Egy biztos, a MAGUS terén soha nem látott reklámozás és azinkorrektséget sem nélkülöző felvezetés-sorozat előzte meg a megjelenést, nem tarthatnámhitelesnek az elemzésemet, ha ez kimaradna.

Meg kell említeni a cirkuszt, amit a fórumokon csak G2-nekemlegetett kötet kapott a megjelenése előtt, máig nem kapott ilyet egyetlenkönyv sem, s noha azt azért túlzás volna állítani, hogy az egész Ynev pont huazt a célt szolgálta, hogy felvezesse, az azért szembetűnő, hogy röviddellétrehozása után - holott számos anyag várt előzetes ígéretekkel éstetszésnyilvánítással megjelenésre - szinte csak a G2-t felvezető írás látottnapvilágot, és a cikkeknek azóta is jelentős hányadát képezik ezek a művek,noha azóta több kötet is megjelent a kiadónál, amelyek sokszor egy cikket semkaptak, ami megkülönböztetést egyébként sem a G2 minősége, sem jelentősége nemindokol. De hát az üzlet az üzlet.

A Garmacor vére már kézbe véve is vastag könyv, amelylegalább is nagy munkát sejtet. Kívülről a szokásos Delta minőség, annak mindenelőnyével és hátrányával együtt, előbbihez tartozik a szép, egységesmegjelenés, a szintén szép, témához illő, szinte biztosan ehhez a könyvhözkészült borítófestmény, amit Sánta Kira jegyez, utóbbihoz az általam csak hamisMAGUS-nak hívott logó.

A könyvet kinyitva a szokásos közreműködők mellett érdekesújdonságot találunk, az Ynevológiai konzultáns személyében, ami történetesen énlennék, egyrészt végtelenül büszkévé téve, amiért szerény segítségemért ésmeglátásaimért az író ilyen jutalomban részesített, másrészt szomorúvá is téve,mert az azóta történt események világossá tették, mennyire nem a valósteljesítmény, mint inkább a pillanatnyi, királyi kegyként változó hangulateredménye, és mint ilyen erősen lecsökkenti bármely munka megítélésénekhitelességét - erősen gyanítható, hogy bár ide nyilván indokolt volt, egyesetleges újrakiadásba már nem kerül bele - hiszen ez már csak így megyChapmanék háza táján - fogok még példákat hozni erre. Én magam csak a függeléknagyobbik részébe - amely egyébként egészen méretesre és gazdagra sikeredett -kaptam betekintést és beleszólást, munkám valódi haszna csak a kész és aszerkesztett szövegek összevetésével látszódna, és furcsán kellett éreznimagam, amikor a regény részt olvasva ugyanazokkal a hibákkal találkoztam,amelyet javaslatomra az író örömmel cserélt és javított az"ynevológiai" részekben. Persze az örömteli és dicsőséges együttesmunkából az kevésbé látszott, amikor bármilyen ötlet felvetésre a "már kivan találva, teljesen máshogy" sablon válasz érkezik, ennek egyikeredménye és megnyilvánulása például az Ynev pont hu-n megjelent mindenkoncepciót nélkülöző, a lengyel oroszlántól kezdve egy "olcsó"címeres program sablonjait felvonultató címerhalmaz, amelyben hogy-hogy nemmegjelenik az én ötletemben kifogásolt Ynevtelen és földi áthajlásnak tituláltliliom is, nem egy helyen. De ez már csak érintőlegesen a Garmacor része.

A könyv egy - a latinul jól tudók szerint hibás - idézettelkezdődik, ami előrehozza a regény hangulatát, se a mű jellege, se a mai szokásnem indokolná a használatát, de jól mutat a mindent tudó, mindent csípőbőlmegmondó és felülíró szakértő szerepében. A regény, ami tulajdonképpen nem isolyan igazi regény, mivel három, jól-rosszul összeillesztett, inkább csak afőhőseiben azonos, független történetből áll, amelyek közül az első kettőmellett igazán sután fest a méretében, történetében és stílusában is az összecsapottsággondolatát keltő harmadik. Az elsőben, ami a címadó írás, a hős Garmacorhazatértéről olvashatunk, ahol mint aquirok ellen küzd az előző részből is jólismert szereplők oldalán. A második rész, a Viharvizek címet viselő, a kötetlegjellegzetesebb és legborzalmasabb része, nemcsak olvasmánynak, de abemutatott dolgok terén is viszolygást keltő fejezete. Történetében a főhős aShadon-széli szigetek egyikére látogat, ahol gorvikiakkal, és közvetve azországba beszivárgó rontással küzd meg. Itt aztán van minden, a domonkénttesteket uraló Alyr Arkhontól a Tűzön, vízen, árnyékban-ból kilopottorzóviharon át a gonosz, kifogyhatatlan lőszerű gorvikiakon át minden. Aharmadik részecske, a Kardok és rendek, amely mind történetnek, mind írásnakelég gyalázatos, éppen csak megvillantja a felföldi kalandot, majd alegyőzhetetlen főhős - a szokásos ájulása után - balra elhagyja a színt, ésvéget ér a történet, több évvel ezelőttre ígérve a folytatást. Talán jobb is,hogy még nincs kész.

Sajnos a regényt teljesen áthatja és szinte élvezhetetlennéteszi több, András új stílusát fémjelző dolog is. A nyílt és kendőzetlen,ugyanakkor szükségtelen és zavaró trágárság, amelynek megjelenése nem mostkezdődött a MAGUS irodalomban, noha a könyv jelentősége okán jó alkalom lettvolna a megszüntetésére, ugyancsak virágkorát éli, a "szar", a"baromság" és a "kurva" nem egyedi előfordulása utánfelhagytam az összegyűjtésükkel. Már szóltam róla korábban, más műkritikájánál, hogy azok a nagyok, akik neve az első jelentős MAGUS könyveketdíszíti, annak idején még le tudták ugyanazt írni ilyen, akármilyen világotélünk is, a nyomtatott irodalomban mégiscsak zavaró elemek nélkül is.

Úgyszintén érdekes, és értelmezhetetlensége okán engemnagyon zavart a megint csak az új stílus jellemzőjének tekinthető kitalálthelységnevek özöne, amelyek a fórumon is a szakértőség hamis látszatát keltikaz író hozzászólásaiban. A Garmacor is tele van olyan utalásokkal, amelyek semagyarázatot nem kapnak, se térképet nem kapunk az értelmezésükhöz, lógnak háta levegőben a nagyjából kétoldalanként legalább egyszer felbukkanó hangzatosanshadoni helységnevek. Ez a trend kiegészül persze jelentős hivatkozássaltörténelmi eseményekre, személyekre, amelyek ismeretét a nyelvezet magátólértetődőnek tekinti, ám ezek minden magyarázat és főleg előzmény nélkülidolgok.

A mű másik, számomra rettentően idegesítő és zavarójellemzője a dogmatikusság, ami mindenhová beleerőlteti a MAGUS új, sokszorvitatható és kétes értékű Chapmani vívmányait. Így természetesen előkerülnek azaquir hangszálakkal rendelkező dorani nekromanták - csak külön érdekesség, hogyéppen az eddigi sztár, Alyr az, akin regényeken, novellák özönén keresztül SOHAnem figyelhettük meg ezt a jelenséget, ám miután ezt így kitalálták, nehogy márvalaki szóvá tehesse, hogy de hát a MAGUS nem ilyen, de, nesztek, lám ebben akönyvben is szerepel. De ugyanígy fény derül a shadoni nemeshez nem igazánkapcsolódó kráni politikai készülődésekre, vagy a csípőből összecsapott, többsebtől is vérző Szinergium egyik gyöngyszeme, a dartonmosoly, aminél csak aztfelejtették el tisztázni, hogy egy Dúlás idején még nem létező lovagrendvezetőjének, aki akkori maroknyi hívével a sivatagban aprította éppen azamundokat, hogyan is létezhetett már a Dúlás idején ilyen hagyománya… Ugyanígymára az egykor ismeretlen és misztikus Godon folyik minden shadoni csapból: asok ezer éves, elfeledett történelmi tény a mai shadonban már büszkeséget,országok népei közötti összetartást (ti. a tudatlan köz-shadoniak a dúlásidején örömmel mentek megsegíteni gdon testvéreiket!), minden godoni és gdonlett a hétarcú birodalmában, és az egykori félmondatos godoni isteneket is napiszinten emlegetik, és a Ranagolitákból is Ariánusok lettek, ami megint erős ésnem szívesen látott földi átirat.

Maga Garmacor személye is érdekes jelenség, jól közelíti aGorduini nagyságot, noha másképpen. A Garmacor címerében megnormálisodnilátszó, egyfajta jellemfejlődést felmutató karakter a történetben előrehaladvavisszakanyarodik az iszákos, végtelenül trágár, senkit és semmit nem tisztelőkarakterré, aki néha mégis - csak hogy ne keveredjen megoldhatatlan helyzetekbe- mégis csak összeszedi magát, és teljesen hiteltelenné téve a karaktert pontakkor nem szól rosszat, amikor várná az ember. Harci stílusa is érdekes, ő nemcsípőből intéz el mindenkit, miközben kioktatja a saját nyelvén, mint"fekete felleghajtós pózőr társa", hanem bárkinek nekimegy, félelmetnem ismerve harcol majd menetrendszerint elájul, természetesen túlél, és későbba legnagyobb hősként szerepel és elmélkedik az eseményekről. Természetesen nemlenne igazi főhős, ha megrögzött nőgyűlölőként nem omlana magától és feltételnélkül minden nő a karjaiba…

Akad még zavaró jelenség: Chapman a kritikák ellenéretökélyre fejlesztette Ynev technokratizmusát. Amiről annak idején az eredetialkotó, és Chapman Novák Csanád aztnyilatkozta a Rúna magazinban, hogy Ynev nem Steampunk, azt most Andrásugyancsak a mindennapok részévé teszi: százezres tételekben gyártott és hadseregekbenrendszeresített mechanikus csodák, repülésre képes, megint csak sorozatbanrendszeresített shadoni hadihajók, puskák, ipari mennyiségben gyártott ésrendelkezésre álló, "GPS" vezérelt pokolgránátok, silóernyőzőkommandósok, füstgránát - újabb szegek a koporsóba, ami az eredeti Ynevhangulatának készült.

Garmacor katona, bár a seregek, a harc, a taktika és akatonaélet ábrázolása az író teljes tájékozatlanságára enged következtetni atémában, az összefoglalva csak hatalmas lerészegedések és mértéktelen trágárságés közönségesség keverékének ábrázolt katonaságot elcsépelt és Ynevreegyáltalán nem illő akciófilm-elemekkel próbálja izgalmassá tenni. A rangokhibás alkalmazását, a harctevékenységek vezetési szintjeinek keverésébőlszármazó homályt a kötelező mesterlövész, aki csöndben a háttérből szediáldozatait - persze addig nem kezdődik el semmi, amíg lőállást nem foglalt - acélpontban nyomtalanul elolvadó jéglövedék - naná, hogy a puskába -, a Rambóból(is) ismert - és egyébként oltári nagy butaság - puskaporral való sebkiégetés,a siklóernyőző katonák, akiket meglehetősen fantáziátlanul csaktengerészgyalogosokként neveznek, nem is próbálva meg elrejteni a mai háborúsfilmek hangulatát, amivel csak az a baj, hogy nem Ynev, s mindennek tetejébenmég a nagyképű gyilkos a Ponyvaregény Jules-ának bibliai idézetévelbrillírozik. Hát, köszönjük a hangulatot.

Mindezt kiegészíti András Yneven megfigyelhető mértéktelenmegalomániájával érdekes kontrasztot mutató globalizmus egyre erősödőjelensége. A sokmillió fős lakosság, a mérföldtízezrek és a szerteágazókultúrák olyan mértékű összemosása, ami megint csak hiteltelenné és zavaróváteszi a regény történetének a szerepjáték Ynevére történő kivetítését. Senkinem lepődik meg a messzi Kahrében is ritka lőfegyvereken, a hadsereg százszámrarendszeresíti a több regényben ynevi csúcsnak titulált (ti. ritkaság, ez adja akülönlegességét) ismétlő számszeríjakat, az átlagos shadoni - megintcsak arendkívüliség bármilyen jele vagy megjegyzése nélkül a kontinens másik felénélő toroni elit kedvenc kábítószerét használja - mit keres Shadonban azAngyalkönny??

Tovább rontja az yneviséget és számomra a hangulatot is, aza fantáziátlanság, ahogy az író a shadoni vallást kezeli, és mossa össze egyrejobban a keresztény katolikus elemekkel. Yneven előzmény nélküli a ministráns,és teljesen logikátlan és ide nem illő a sátán, a misebor - elemezzük már, miis ez, és miért van… mi keresnivalója van ennek egy shadoni templomban? - akeresztény főbűnök vagy szentségek emlegetése, vagy az éjszaka világító Szentagaphinbogár… (Jááááááááááj) ehhez már csak további fűszerként jön az, hogy a gonoszgorvikiak vallási vezetői között előjön a Romlásérsek fogalma… most akkorToront is idevesszük? Ennyire nincs ötlet, miként lehetne egy hatalmaskontinens teljesen más kultúrából táplálkozó vallásait egyediesíteni? Az inkábbmosolyogva nézzünk félre kategóriába tartozik a szerkesztői felületességrőlárulkodó, Yneven megint csak teljesen értelmetlen "vasárnapra hétfőt"szófordulat. De a játék világával való teljes összehangolatlanságot mutatja azis, amikor az ottani egyik leglassabb fegyverrel lőnek pár másodperc alatttöbbet is… Viszont jó hír a hosszúéletűek kedvelőinek, hogy Alyrból elf lett…talán az aquir hangszál mostanra kikoptatta belőle az embervért. (bocsánat a poénért)

Érdekes, és számomra minden eddiginél erősebben jelentkezőjelenség az a megalománság, amely teljes logikátlanságot és átgondolatlanságotmutat bizonyos részeken. Tipikus példája az egy mérföld magas szikla atengerparton, aminek a tetején hallhatják a hullámok hangját (hm…), amirefelmásznak (!), ahová ki kell siklóernyőzni, az más kérdés, hogy ez a bevettszokás eleve olyan veszteségekkel jár, amit egy épeszű hadsereg sem vállalnafel… a helyzet, a háború korántsem volt olyannak megfestve, mint amilyenhelyzetbe a földön olvashatunk hasonlóról. Persze nem leküzdhetetlen ez ahatalmas part, hiszen a gorviki hajó simán felkatapultálja ilyen magasságig agránátjait, ami egy fizikát ismerőben elismerő szemöldökrántást kell, hogykiváltson, pláne, ha a mértani pontosságot is idevesszük… ja, bocsánat, ezekmágiával célra irányított fegyverek (Éljen az ynevi hangulat), ám ugyanez afizikát ismerő szemöldököt kellene, hogy ráncoljon, amikor ahhoz a részhez ér,amikor a hajó és gránátjai - miután fél napig lőtt, még maradt rajta bőven aritka és egyedi, ráadásul szakrálisan készülő fegyverekből… - felrobbannak, azegy mérföld magas szikla tetején álló épületekben is összedől minden. (hm-hm)És ez teljesen más terület, mint amit a fizikába kapaszkodó, varázslótmegerőszakoló játékosok emlegetnek.

Legyen akármilyen a történet, ha féloldalanként felvonja azember a szemöldökét a fenti hangulatromboló elemek valamelyikén, hát nehézélvezettel olvasni. Pláne, hogy egyébként jól hozza a MAGUS túlírt stílusát. Atörténet vontatott, alig halad, a sok visszaemlékezés zavarában már azt setudjuk, éppen kit minősített valami újabb trágár szóval a főhős, éppen melyiktábor ellen harcol. Egyedül a végén pörögnek fel az események, csak hogy egyszempillantás alatt véget érjen, és a aqurokat tucatjával öldöklő, gorvikifejvadászokat reggeliző főhőst egy macska döntse végromlásba. Teljesen hihető.

A regényben lefestett Shadon kép is meglehetősen furcsa,ugyanakkor szegényes is. A társadalom fele szegény, a másik meg bűnöző, ha nemegyenesen aquir. Domvik vallása csak nyomokban lelhető fel, mindenki Jedométmeg Javeát emlegeti, jószerivel csak a Második Arc Testvérisége operál azországban, akiket köztudottan csak azért hoztak létre, hogy a zárt Shadonban islehessen kalandozni… A felföldön fényes nappal nyíltan mászkálnak a Ranagoliták- akiket mára a horoszkópok kosáról neveztek el… - és sem az inkvizíció nemállja útjukat, de még a nagyképű Darton-próféta csapatai is sötétben sunyognakmellettük - azt mondani sem kell, hogy a bármiféle mágiára lecsapó inkvizíciótegyáltalán nem zavarja a hullatáncoltatók serege az országuk szívében. Perszetudom én, hogy a történet az történet, meg egyedi, de legalább folyna.

Érdekes, és szokatlan, és tudomásom szerint eddig példátlanjelenség is, hogy külső információ, sőt, egyenesen a fórumon hiteltelennek, meg„nem egyeztettek”-nek minősített MAGUS kártyák információi is megjelennek aműben, eszerint Chapman hajlik erre is? Ugyanis a korábban nyíltan elismertennem általa kitalált Tret Arkhon Szürkecsuklyás vezérsége szerves része lett atörténetnek - bár, lehet, hogy ez csak azért kellett, hogy legyen valami ürügyszerepeltetni egy aquir nekromantát, amely lehet, ezentúl minden könyvben kell,hogy szerepeljen - a fejvadászokhoz sem sok köze volt annak idején a Kadok aködben-ben, és gyanítom, így sem sikerül lenyomni majd a rajongók torkán.

Ha sikerül átszenvedni magunkat a történeti részen,elérkezünk a méretes függelékhez, amely nagy, tartalmas, változatos, ésegyszerre szemet gyönyörködtető ám taszító is. Végre egy példa, egy hitelespélda a fórumon hangoztatott, korábbi anyagokat lehúzó és sárba tipróvéleményre, miszerint nem külön kiegészítők, hanem a regények írói kell, hogybemutassák Ynev világát. Na, ettől függetlenül persze mind a Toron mind azÉszaki szövetség ott szerepel a MAGUS könyvek listáján... És az is mosolyogtatóvolt, hogy az elv úgy valósult meg, hogy ahová nem tudtak már mit írni, vagynovellákat gyűjteni, oda szó szerint bemásolták pl. a Summarium részeit, legyenaz a Renier "életmű" vagy a törpés könyv. De eddig semmi eredeti,igazán írói. Ez a függelék azonban nem egy szó szerinti másolat, sőt, azösszegzés - igaz, sajnos az öncélú átírás - igényével is megírt világbemutatórész.

Az egész függeléket jellemzi ugyanakkor a nagyot markolniakarás. Bár a történet Shadonról szól, Shadonban játszódik, időről-időremegtaláljuk a beleerőltetett gorviki elemeket is - jó, ellenségek, és utal amúlt shadoni-gorviki háborújára, de ennyi erővel akkor Syburr vagy a krániak isbemutatásra kellene, hogy kerüljenek, hiszen a Dúlásról legalább annyiszorelmélkedik, utal vissza a szerző. Csak hát… Kapóa jött a gorviki rész, hiszenígy Chapman ellophatta magának a Raoul Renier írta, állítólag számítógépesadatvesztés miatt soha meg nem jelent, ám zseniális Amíg a vas vág című írásmáig példásan történelem és Ynevformáló elemeit. Óvatosan olvassátok, hiszenezért fórumról való kizárás jár, mivel azt merem hazudni, hogy a Gorvik-shadoniháborút, a Shadviki rész történelmét, az ezt lezáró Montresori csatát és ezenidőszak részleteit Renier dogozta ki. Méretes szálka lehet valaki szemében, akiaz összes jelentős művet és területet elkezdi bombázni és átdolgozni, nehogymár valaki más is hozzátehessen az ő Ynevéhez, amit most már az Internetsegítségével napi válaszadás szintjén is irányíthat, és az sem számít, hategnap még mást mondott. Ez megint nem lenne a Garmacor része, ha nem jelennemeg vastagon benne, hiszen a Shadvik - legalább a nevét megtartotta! - elestétleíró Manrdeiai csata, más évszámokkal, más, de mégis a renierivel azonosstátuszú főszereplőkkel bizony markáns részét képezi mind a függelékben tálaltshadoni mind a gorviki történelemnek. Ez nagyon is pozitív, mert a történelmiösszefoglaló először veszi bele más művét és építi, fejleszti Ynevet,ugyanakkor a kitaláló még annyit sem érdemelt, holott nem akárkiről van szó,hogy ötletgazdaként feltüntetésre kerüljön a neve… pedig még a külön játékbanszereplő, de még a fórumra is lelkesen felírt - ahol még az egyértelműtévedéseit is megvédték - Carria fumerra fogalmat is átköltötte neves ésjószándékú szerzőnk Carriasequa-ra. Mi ez, ha nem a többiek tudatos kigolyózásaYnevről? (mindeki tegye fel magának a kérdést, vajon egy Renier miért nem írmár a MAGUS-hoz? - persze én sem tudom. Csak hiányolom… főleg amikor ilyen Garmacorszintű könyveket olvasok) Az is érdekes, hogy az azóta kitagadott Ynevikonzultáns éppen Gorvik címereit kezdte boncolgatni, meg kellett neki hátmutatni, hogy ezt már eredetileg teljesen máshogyan találtuk ki, lett hát egyvállalhatatlan shadoni címerhalmaz, és egy még ilyenebb gorviki, ami már aregénybe sem mertek betenni akár említés szintjén, rajzzal pedig egyiket sem.

Nézzük tehát afüggeléket - én igazán értékelem, hogy egy MAGUS könyvnek van ilyen, legalábbolyan fontosnak tartom, mint a történetet, hiszen szerepjátékról, annakvilágáról van szó, ne is akarjuk függetleníteni a kettőt, persze arra sincsenszükség, hogy egyiket a másik fölé helyezzük. A függelék kilenc részből áll.

Első a naptárral foglalkozik, a címe szerint - sokat akarmarkolni - a shadonival és a gorvikival egyszerre, de míg a gorvikit csak mégjobban megkavarja az évszámok tekintetében - na persze, hogy nem maradhat itttisztán a renieri ötlet - hónapokra való lebontást csak a shadoniból ad… bár netenné. Elmondható, hogy ahányszor megjelenik a shadoni naptár Chapman műveiben,mindig változik, így aztán fölösleges is használni, ha netán épít rá valaki, akövetkező műben szinte biztos, hogy ellent jrnak majd neki. Persze magát azírót sem zavarja a naptár léte, olyan hónap is szerepel a műben, ami nincs is,a és a naptár ünnepei is csak tájékoztató jellegűek, ha azt vesszük, hogy atörténetben hónapokkal eltolva ülik éppen őket. Vagy csak a fejezetek elejére"jó DV-s szokás szerint" hasra ütve, minden logikát nélkülözve kerültekoda az időpontok, mint ahogy például a Manifesztációs köteteknél is történt. Magaa naptár is érdekes - a szó legrosszabbik értelmében. Az első"válatozat" a Geofrámiában csak egy helyen nem követte az elsőGarmacorban megjelent naptárat a szentek neveivel, ez itt már háromraemelkedett. A legelkeserítőbb, hogy szent Jardain neve - bár erre nincsbizonyíték - valószínűleg, csak azért került ki belőle, mert olyan személyvette magára becenévként, aki értett is hozzá és tett is a MAGUS-ért, és hátmint ilyen szükségképpen magára vonta Chapman haragját. Viszont itt a biztosrecept Ynev megváltoztatására, persze melós, de ha valaki nem kedvel egy nevetYneven, válassza becenévnek a neten, legyen híres és kedvelt, ha eredményei islesznek, azokat minden bizonnyal elkezdik majd átírni, nehogy már hozzátehessenvalamit, és ha az elméletem a fentebbi példával igaznak bizonyul, a következőChapman könyvben az utált dolog lám, más néven szerepel majd, hiszen valahogyki kell törölni a köztudatból. Rosszmájúnak bélyegezném magam, ha nem lenneelőttem az élő példa.

A függelék második része Shadon története, amely a fentemlített összefoglaló jelleget tükrözi, és nem csak ebben, de alaposságában éstudományosnak ható jellegében is követi az annak idején véleményezésre küldöttés nyilvánosan hivatalosnak elismert Karnelian és Baraad leírások stílusát, deezért legalább kaptam egy konzultánsi posztot. Persze a művek minőségénélsokkal előbbre való a kósza cahpmani kegy, ezért az egyik nap kiváló művekhamar fércmunkává vedlenek, jó ezt eszébe vésni minden törekvő alkotónak éstanulni belőle. A történelmi rész renieri ihletettségéről is szóltam már,emellett azonban dicsérni kell összefoglaló és új jellegét, amelyet kicsitmérgez csak meg a már említett dogmatikusság, az idegen szavak halmozásaminimális magyarázattal, tehát az új módi.

Következnek a harmadik részben Shadon tartományai - nemkevés kritizálni valóval. Furcsának találom, hogy éppen az akar a jövőbenkövetkezetességet megvalósítani a játék világa és a regények között, akiönmagát sem képes követni. Shadon tartományi szerkezete ugyanis hipp-hoppmegváltozik, és még az sem zavar senkit, hogy mikor milyen évszámot írunk. Csakmert most hozzányúlt Chapman. Csak mert nehogy már neki bárki megmondja, mitcsináljon. Főleg nem Yneven. Konzultáns ide, korábban publikált, megszeretettés megismert anyagok oda. Ennek megfelelően új tartományokat kapunk, csak ateljesség kedvéért jegyzem meg, hogy a Garmacor címere újrakiadásábantalálhatunk hpzzá egy térképet is - természetesen ez sincsen köszönőviszonybana Summarium eredeti, évszámmal is ellátott, vagy az ez alapján elkészített BnDtérképpel. A leírások Chapmaniek, a pozitív és negatív értelmében egyaránt,nagyobb hibának tartom, hogy lógnak a levegőben, a regény csak tessék lássékköveti az itt leírtakat.

A negyedik rész a shadoni hadszervezetről szól - számomrameglehetősen huszadik századot idézően, egy kicsit technokratásan, szóvalamolyan Chapmanesen. Ám a jelenség nagyon pozitív, hogy az író tesz koncepcióta regény mögé, hiszen abban csatáznak és nem keveset elmélkednek, emlékeznek ashadoni hadakról, ám látszik, hogy van mögötte koncepció, még ha sokszorgyermeteg is - de hát ez csak egy Fantasy világ. Ugyanakkor furcsa, bár aztkell mondjam, jobb, hogy a történetben ugyancsak markánsan szereplő tengerihadakról és azok taktikáiról nem szólnak, ugyanakkor örvendeteskövetkezetlenség, hogy nem kell még egyszer szembesülni a repülő vitorláshajókból kisiklóernyőző tengerészgyalogosokról. Ha már úgy kezdte a függeléketaz író, és folytatja is, akkor viszont logikailag hiányolom a gorviki hadakhasonló elemzését.

Következnek Shadon címerei és lobogói. Ez megint csakszokatlan kidolgozottság, örvendetes részletesség, és érdekes ötletmerítés,főleg, hogy természetesen minden koncepciót felülír, amit bárki megfogalmazottYneven a shadoni címerekkel kapcsolatban, legyen az eddigi szabálykönyv, vagycsak egy tanács és véleménykérő magánlevél. Az ötletmerítés, ahogy az már csaklenni szokott, nem sikerült tökéletesre, mert a vállalhatatlan fantáziátlanságmögött ugyanolyan tanácstalanság és koncepciótlanság bújik meg, mint a csakrajzban közölt gorviki címerek esetén.

A függelék hatodik, rövid, ám annál értékesebb fejezete ashadoni nevekkel foglalkozik, ahol végre könyvben is megjelent a fórumon mármegszellőztetett nemesi nevek jegyzéke, egyszerre adva pofont azoknak, akikszerint minden kultúra és nyelv csak "con"-nal jelzi a nemesi rangot,és azoknak is, és adva példát és ötletet bárkinek, aki íróként, fejlesztőkéntvagy játékosként nemesi karakterekhez nyúl Yneven.

Következik a hetedik részben Gorvik történelme, a máremlített szépséggel de ugyanakkor a szintén említett forrást és szerzőemlítését nélkülöző, erkölcsileg eléggé vitatható módon megvalósítottátemelésekkel - ami azt illeti, elnök is bukott már meg hasonlón… De maga aleírás érdekes, és noha nem mentes a chapmani stílus átkos jegyeitől sem,ugyanakkor végre egy eléggé mellőzött terület teljesen új bemutatása.

Hasonló jellemzi a nyolcadik fejezetként szereplő gorvikitartományokat, bár ezeket jóval összecsapottabbnak érzem, mint a shadoniakvoltak, de mégis csak van valami, és ugyanazt tudom elmondani, mint az előzőfejezetről. Szegényebb lenne nélkülük a mű is, és gazdagodott a MAGUS is.

A függelék utolsó, kilencedik fejezeteként a szószedetszerepel. Egy valódi szószedet, egy igazi, új dolgokat felvonultató szószedet,amelyik nem ismételget, csak helyenként, hanem terjedelmének döntő részében újkifejezéseket tár az olvasó elé. Olyan kifejezéseket, amelyek szerepelnek is aregényben, nem csak úgy benne maradtak az előző helyről átemelve - mostanábantalálkozhattunk ilyenekkel. A kötet egyik legértékesebb részének tartom, amelymegint csak túlidegenített, ám akkor is sokat ad a shadoni kultúrához,szavakhoz, noha azért a regényben vannak még olyan értelmezhetetlen, az újchapmani stílusra jellemző szavak, amelyek elfértek volna - csakhogy a stílusazt igényli, hogy az olvasó ne, vagy csak nehezen értse ezeket.

Mindent összevetve egy kellőképpen borzalmas olvasmány állazok előtt, akik rászánják magukat, hogy elolvassák a Garmacor vérét. Eztpersze segíti az is, hogy eléggé kevés mostanában a megjelenés, tehát ha márnincs más, akkor ez is jó lesz. Történetet, olvasnivalót persze talál benne azolvasó, bár lehet, hogy aki a MAGUS-sal most ismerkedik, nem ezt a könyvetkellene elsőre kézbe vennie, feltéve, ha nem akar más világhoz menekülni. Ugyanakkorértékei is vannak, találkozunk benne szép leírásokkal, lemesélhetőhelyzetekkel, elgondolkodtató ynevi gondolatokkal, némi Shadonnal is, afüggeléke pedig minden hibája ellenére is különleges értéket képvisel az újabbMAGUS könyvek jobbára Summariumot másoló, korábbi szószedeteket ismételgetőmezőnyében. Gyűjtőknek kötelező, a Chapman rajongók már úgyis túl vannak rajta,és egyszer megéri elolvasni mindenkinek, akit alaposan érdekel a téma. Azok azapróságok, amik nekem szórják a szememet, talán egy más felfogásban koránt semjelentenek ekkora problémát.

Szerkesztve ekkor: , MagyarGergely által
Link a hozzászóláshoz

Wayne Chapman - Garmacor vére

Sok benn a macska és unszimpatikusak ,tehát jól lettek megírva.

Haromszor álltam neki mire túlütöttem végre a könyvet.

A kocsma jó benne ahol lerészgedik Garmacor. Szimpatikusra siekrült még a pap baratja és ahogy járnak tanonc ellátmányért.Sokszor követhetetlen a cselekmény.Elég furcsára siekrült ez a hôs.Olyankor ájul el amikor nem kellene és amikor kellene akkor meg nem.Nagy macsora van megírva közben az összes csaj behálózza a könyvben.

Olyan furcsa hangulata van a regenynek nehéz megfogalmazi.de vannak benne kalandötletek és helyszínek amik jól sikerültek.Cselvetesek fordulatok.

A két szolgája Garmacornak még nagyon szipmatikusra lett megírva.Ami említés szinten van megírva lehetene kifejtve,ami ki van fejtve az átlapozós. Más most nem jut eszembe róla, szóval egy letehetô könyv.

Szerkesztve ekkor: , Sneer által
Link a hozzászóláshoz

Üdv!

Több szempontból is szokatlan mű elemzésére, kritikájánakmegírására készülök, amikor a 2013.12.25.-n, a MAGUS.hu-n megjelent „M.A.G.U.S.Örökség szerepjáték kiegészítő” című Internetes művet - divatos kifejezésselélve - veszem górcső alá. Nem csak a mű maga, és megjelenésének körülményei aszokatlanok, de az is, hogy az Interneten kapott vélemények okán -feltételezem, elsősorban a Facebook-on (amelyik oldal Like-jainak számára olybüszkék) megírt vélemények hatására a megjelenést követő néhány nap múlva le isszedték az anyagot a Lunir MAGUS honlapjáról. A meggondolatlan lépés általokozott kár azonban nehezen javítható, ugyanis a rajongók között elterjedt, aMAGUS anyagokat gondozó rajongói honlapokról pedig, mint amilyen a Krónikák,vagy a Kalandozók, máig letölthető az anyag.

Mielőtt belevágnék a mű részletes elemzésébe, foglalkozniszeretnék magával a megjelenésének tényével és módjával is, mindkettővelsikerült meglepni a MAGUS közönséget. Először is, senki nem számított arra,hogy az a fejlesztői csapat, amelyik nyíltan elveti a régi értékeket, amelyiknem kér a régi MAGUS rendszer rajongóinak véleményéből és támogatásából és nemhagyja magát megkötni sem a világ, sem a rendszer terén az eredeti MAGUSszabályaival, egy, az eredeti, mellesleg máig a legnépszerűbb és alegszéleskörűbben használt, „Első Törvénykönyves” rendszerhez ad kikiegészítőt. Hogy milyet, arról később. Komolyan elgondolkodtató, hogy vajon miis volt a céljuk vele, hiszen a fejlesztői csapat kommunikációja, bár a modernkor marketingesei által tanult elemekkel zsúfolt, mégis a kezdetektől fogva nemmentes a ferdítésektől, gondoljunk itt behazudott közvélemény-kutatásokra, vagya karácsonyra kész új rendszerre, így egyáltalán nem biztos, hogy valóban az,amit az előszóban közöltek. Lehet, hogy mégis rájöttek, hogy nem fognakboldogulni a MAGUS eredeti, széles, és azt életben tartó rajongói táboranélkül? Sokkal valószínűbb azonban az, hogy csak ők is érzik, baj van.

Méghozzá a jelek szerint az új - hányadik új már… - MAGUSfejlesztése körül. A hatalmas elánnal beharangozott fejlesztés, aminek beígérteredménye a Karácsonyra kész rendszer, odáig jutott, hogy először is nincs késza rendszer, a tesztelő csapatok közül nem egy a kapott anyagok minőségét látvacsöndben visszaadta őket és kilépett, a Lunir MAGUS honlapján pedig a MAGUS-hozköze nincs jelmezes gyerektábort reklámoznak, no és persze készen van a webshop,ahol néhány megalázóan egyszerű jellel ellátott, gyenge minőségű dolgot lehetméregdrágán megvásárolni. Hiszen pénz ebből van. Semmi gond, mondhatnánk,hiszen a fejlesztés biztosan halad… és erre karácsonyra kitettek egy ilyenművet.

Minden bizonnyal vastagon közrejátszott az az örökös kiadóihisztéria, miszerint karácsonyra mindenképpen ki kell jönni a kiadóknak valamiújdonsággal. Nem vagyok gazdasági szakember, higgyük hát el, valószínű is, hogyilyenkor mindenki többet vásárol, és esetleg sok olyan is megveszi a dolgokat,aki esetleg máskor nem. Ebbe már belebukott annak idején az UTK, aminek kellettvolna még néhány átolvasás, hogy mondjuk az egymást követő oldalon nemaradjanak fatális ellentmondások, de hát el KELLETT készülni vele az ünnepikönyvhétre. Hogy mennyi kárt okozott ez a tény szemben egy fiktív, későbbi ámfelkészülten várt kiadással, nem tudhatjuk. Hasonló a helyzet most is, amikoraz egyébként is a MAGUS közönség előtt pengeélen táncoló Lunír-MAGUS 2.0-naksikerült hatalmasat vágni maga alatt a fába egy átgondolatlan, gyermetegszínvonalú Internetes kiadvánnyal.

Még mindig a megjelentetés jelenségét járnám körül.Amellett, hogy az önnön vállalásának sikertelenségében fuldokló hisztérikuscsapkodását láthatjuk benne, egyben mérföldkőnek is számít a MAGUSkiegészítőinek hosszú, immár húsz éves történelmében. Eddig egyetlen kiadóés/vagy fejlesztői csapat nem adott ki csak és egyszerűen az Interneten közzétett kiegészítőt. Hogy ez most a régi rendszer irányában tett fricska, mondván,csak ennyit ér, avagy szemléletváltás a kiadványok rajongók felé valóközlésében, esetleg az utolsó pillanatban, egy előkészítetlen kiadvány egyetlenmódja a kiadói hiszti elvárásainak megfelelően a karácsonyra való kijövetelben,nem tudni biztosan. Mindenesetre anyagi hasznot nemigen hajt, hiszen ingyenes,a Lunir-MAGUS eddig is kétes megítélését viszont alaposan sikerült vele negatívirányba mozdítani. Az is lehet, hogy valami nagyobb terv húzódik a háttérben,és hogy előre eltervezetten távolították el honlapjukról a kiegészítőt, hogy atiltottság vonzalmával megerősítve, a kézen-közön terjedő anyaggal növeljék aLunír-MAGUS ismertségét és népszerűségét, ebben az esetben azonban nemszabadott volna a valami nagyra váró MAGUS közönség számára egyenesen megalázótartalommal megtölteni azt.

Mindenesetre az Internetes hivatalos kiegészítőnek máseredménye is van: hatalmas követ gördített abba a keskenyedő, de még mindiglétező szakadékba, ami a nyomtatott hivatalos anyagok és az Interneten terjedőrajongói alkotások között volt. Persze eddig is voltak minőségi, házi anyagok,többet ismert el például Gáspár András is hivatalosnak (hogy aztán hangulataváltozásával olyan aszisz módra és saját hitelességét aláásva, gyorsanellentétes véleményt formáljon), eddig is húztak le hivatalos - nyomtatásbanmegjelent - kiadványokat, és minősítették őket „nem forrásértékűnek”, illetve aházi és nyomtatott anyagok versenyében több átrendeződés is történt pusztántartalmuk minősége okán, ám a megszokás az megszokás: egyik egy hivatalos,nyomtatott könyv, amit pénzért vettünk, a másik egy házi anyag, a netről. Ezzela kiadvánnyal ez a szakadék sokkal kisebb lett, egy hivatalos, minden éppenaktuális kiadói hatalom és fejlesztői csapat által elismert mű ingyenesen, aházi kiegészítők módjára csak úgy az Internetre került. Az csak külön erősíti ajelenséget, hogy mind tartalmának, mind megjelenésének minőségében messzeelmarad a ma dívó házi színvonaltól. Ezután már az, hogy valami nem jelent megnyomtatásban, nem igazán lesz érv a hivatalosság, elfogadhatóság ellen, sokkalinkább előtérbe fog kerülni a minőség, no és persze az, mennyire értjük,mennyire alkalmazhatjuk eddigi kalandjainkhoz, világunkhoz az anyagot, azazmennyire alkalmazkodik az a MAGUS eredeti - vagy éppen általunk választottvalamelyik új-korcs rendszeréhez, legyen az AK vagy UTK.

Azért is mérföldkő ez a kiegészítő, mert az első, ahol aTuan-ÚTK óta bármi játéktechnikát felvállaltak - persze kicsit adtak is meg nemis, mint az okos lány a Mátyás királyban - persze csak internetes, ha úgytetszik, nem hivatalos formában (a perek nagyhangú megnyerése, az állapotok ésjogok rendeződése után is), ami megint csak elgondolkoztatja a csöndeselemzőket.

Ez után a hosszúra nyúlt bevezető után nézzük magát akiegészítőt. Érdemes elcsámcsogni a mindjárt a címlapon. Arra ugyanis a DVregényekről már ismert „hamis MAGUS” logó került, ahol a MAGUS eredetijelentését Kalandorok krónikája-ra cserélték, ami főleg akkor érdekesé éselgondolkodtató, ha megnézzük az Impresszum legelső bejegyzését, miszerint azt,az eredeti „…kalandorok krónikái” jogtulajdonosainak hozzájárulásával készült -többes számban, holott egyetlen ember tetszeleg ebben a szerepben… a magyarjogot különösebben nem ismerő is könnyen kiolvashatja a vélt igazságot és aszándékos ferdítést a sorok közül.

Mint megtudjuk, a kiegészítő a MAGUS Örökség szerepjátékhozkészült - már a magyar nyelvtanból kiinduló értelmezés szerint, mivel azonbanilyen játék nincs, és a bevezetőt elolvasva is beigazolódik a sejtés, miszerintez egyszerűen a MAGUS-t jelentené, kijelenthetjük, hogy a cím megválasztás igenszerencsétlenre sikerült. Valószínűleg nem elégedtek meg azzal, hogy MAGUS, meghogy új, az előszó mellett i ki kellett hangsúlyozni, mennyire örökség,mennyire húsz éves - bár az anyag minőségének ismeretében ezt én nem erőltettemvolna. A készítők is érezhették a fentieket, mert gyorsan hozzá is főzikmagyarázatként, hogy a kiegészítő a MAGUS Első törvénykönyv rendszeréhezkészült, ami meg a húsz év hangsúlyozásával nem vág teljesen egybe, ugyanis ahúsz év a KKUK (Kézikönyv kalandozóknak és útmutató kalandmestereknek)kiadásától számít, aminek rendszere - bár később a rajongói „kéréseknek”engedve Első Törvénykönyv néven jelent meg, azért számos pontban eltért tőle -a kötekedés ellen szólva, a rendszere valóban megegyezett, főleg a maiakasztanivaló újítók fércelményeinek fényében. A kiadvány évfordulós, tudjukmeg, hiszen ez vérre menően fontos, hogy pontosan mindek az évfordulója, arrólmég lehet elmélkedni, és természetesen karácsonyi is, egy művel üssünk lemindent, elven.

Igazi különlegesség azonban a kiadvány elejét díszítőPentagramma. A rajzoló nyilvánvalóan az Első Törvénykönyv pentagrammájátpróbálta meg sebtében lerajzolni, noha a belső töredezések már nem kaptak helyet,ahogy arra sem maradt idő, hogy a körök koncentrikusak legyenek, ahogy az azeredetin szerepel. A választás egyértelmű, noha azért elgondolkodtató, hogymiért nem a Lunír nagyreményű „kilencágú pentagrammáját” használták, hiszen azjelképezi az új fejlesztői csapat „minden régit eldobunk mert mi most majdmegmutatjuk, mi a MAGUS” jellegű hozzáállását, amit a kezdeti kommunikációbanhangoztattak. Lehetséges, hogy lassan belátják, hogy a régi motorosok megléteés rajongása nem is olyan rossz dolog? Hogy ha bevételt akarnak, talán őket ismeg kéne fogni? Az egész régi rendszerhez kiadott dolognak ilyen szaga van, amipozitív is lehetne, ha nem egyértelműen - lásd a címlapot - nem a „karácsonyi,meg évfordulós” felhajtás állna a háttérben.

Az előszó érdekes is lehetne, ha mondana bármi értelmeset,ám a sok misztikus címek mögé rejtett hadoválás - pl. a Hetedkor alkonya cím,utalva a jelenre - közül nehéz érdemi információt kihúzni, különösen, haösszeveti az ember a kiadó, pontosabban a Lunír fejlesztői csapat eddigikommunikációjával. Az azért érdekes, hogy az eredmények nem a csalódotttesztelőkről, a könnnyfakasztóan kevés érdeklődőről és a meg nem valósultvállalásról szól, hanem a Facebook like-ok számáról… ez aztán a teljesítmény.Az is érdekes, és „alapos” szerkesztésre és átgondoltságra vall, hogy akiegészítő és kiadvány helyett a fejlécben már egyenesen kötetnek nyilvánítjákazt az összedobált és lopkodott anyaghalmazt, ami ezután jön. Mindez aláírva a„nemecseki” büntetésben részesülő Udvari Norbert nevével.

Nézzük a tartalmi részt. Bár a „kötet”végén (hívom akkor énis így) részletes tartalomjegyzéket találunk, a szerkezet, a felépítés és atéma valószínűleg elsőre sokkol mindenkit, aki kézbe veszi az évfordulóskiadványt. Összedobálva mindenféle anyagok, a „minden, ami nem szaladt el”érzését keltik, valaki elmésen meg is jegyezte egy olyan véleményező helyen,amit nem tudott a Lunír törölni, hogy hűen idézi a régi, ABC-t nem ismerőrendszerezést. Maga a téma, amiket kiválasztottak egy ilyen, ünnepikiegészítőbe, sokkal inkább sejteti a hirtelen összedobálást, a gyorsan, kockáspapíron talált régi házi anyagok kiadását, mint egy alaposan szerkesztett,átgondolt munkát. A régi Mlista érzetét kelti az emberben, amikor kicsithozzáértő, ám lelkes rajongók dobtak be mindenféle témáról írásokat, amieszükbe jutott. Hát, igen, csak azóta a színvonal emelkedett… amit sikerült ajelenlegi leghivatalosabb kiadó-fejlesztő együttműködésnek jelentősenalulmúlni.

A kötetről általánosságban elmondható, hogy küllembenalulról súrolja az Interneten mostanában megjelenő házi kiegészítők,kalandmodulok színvonalát. A két oszlopos, hagyományosnak tekinthető MAGUSelrendezés maradt, a táblázatok szürke-fehér kettős sorait már nem őrizték meg.Mindehhez jön még, hogy igen érdekes alapszínt választottak a fejezetcímek alá,aminek már van hagyománya a MAGUS-ban, én például ismerek egyet a kevés,jelenleg is aktív MAGUS oldalak közül, aki éppen a barna-drapp színvariációbanközli cikkeit.

A kötet képei még siralmasabbak: néhány gyenge minőségű -legalább megőrizték a MAGUS hagyományosan fekete-fehér színvilágú képeit -végletesen egyszerű képet használtak csupán, amit egy kezdő grafikus firkálvázlatfüzetébe két érdemi munka között. Ráadásul a képeknek csak alig a fele kapcsolódnaka szöveghez.

Maga a szöveg témája azért is érdekes, mert több, márismert Internetes cikk jól felismerhető benne, én is örömmel azonosítottamhárom cikkem részeit is, egészen addig, amíg az Impresszumben nem találtam anevem.

A kiegészítő cikkei két nagy csoportot alkotnak, egyik, adöntő, amiről a kiegészítő szól, Udvari Norbert összedobált kiegészítő cikkei,rövid leírásokkal és játéktechnikával, ahogy egy kiegészítőbe illik.Általánosságban elmondható, hogy egy átlag rajongói színvonalon megírtcikkekről van szó, látszik a kiadói kommunikáció során közölt„tapasztalatlanság” és felületes hozzáértés, amit legalább is nem várna azember a MAGUS zászlaját ügyeletesen magáénak hirdető, a játékot fejlesztőszemélyektől. Még mindig ott tartunk, hogy a láb helyett méter szerepel aleírásokban, a statisztikák egyes pontjait elhagyják, másokat saját szájízszerintire cserélik, a mágiarendszerhez láthatólag csak hozzávetőleg értő módonalkotnak meg egyes varázslatokat, a hatásmechanizmusok legalább hozzávetőlegesátgondolását is nélkülözik egyes megoldások, a mérgek több helyen hiányosanszerepelnek. Nem egyszer már létező dolgok, már lefedett problémák kapnak újvarázslatot, mintha az Első törvénykönyvet átfutó kezdő játékosnak fogalma semlenne róla, mit írnak a Rúnák, vagy a Papok-paplovagok kiegészítő. Másvarázslatok a csalódott játékosok házi problémamegoldását tükrözi, ha a KMmegfogta valamivel, gyorsan alkot rá egy varázslatot, teljesen mindegy, hogyráillik-e egy adott kaszt profiljára, hogy működhet-e Ynev világán egyáltalán. Többleírás is érthetetlen, mit is akart vele a szerző mondani, pláne azt nem lehetbelőle kiszűrni, hogy mikor kellene alkalmazni az adott varázslatot.

A másik csoportot a játéktechnika nélküli betét képezi,erre majd ott térek ki.

Az első fejezet varázstárgyakkal foglalkozik. Hogy miértezek kerültek előre, amikor minden MAGUS kiegészítő végén szerepeltek eddig,nehezen érthető, de az összedobált jelleget tekintve aligha akadhatunk fentrajta. Maga a fejezet is ezt tükrözi, össze-vissza követik egymást avarázstárgyak, hol ennek, hol annak a kasztnak adva egy-egy pluszt. Egyensúlysemmi, van olyan kaszt is, amelyik teljesen kimarad, mások - holott eddig isvolt nekik bőven, kapnak még lehetőségeket. No persze semmi megkötés, alapból -bár ez inkább később érződik. Kedvencem az, amelyiket gyakorlatilag senki nemképes alkalmazni, hiszen csak az a pap készítheti el a Hősök italát, aki mindenszinten 6-ost dobott a Mp meghatározásakor… nem vagyok nagy matekos, hogy valószínűségetszámoljak, de ilyet minek kell beletenni egy kiadott írásba - ha kb. senki nemhasználhatja?

Öt általános varázsital után három hatalom itala variációkövetkezik, ami több szempontból is érdekes. Először is, az Elsőtörvénykönyvhöz írt kiegészítőbe illene belefogalmazni, mi is ez az egész,hiszen a Hatalom itala már le van írva, és nem ilyen. Az árnyalás nagyon jóötlet, igaz, hogy annak idején Sambucus találta ki, majd az ő munkájátfolytatva én magam írtam hozzá egy kiegészítőt - egyik név sem szerepel azimpresszumban - de illene felvezetni. A másik dolog, amire érdemes kitérni,hogy a készítő megint csak hozzá értetlenségéről tesz tanúbizonyságot, amikorszerinte Ép-t veszt az, aki Hatalom italát iszik, noha a szabály Egészségpontokra vonatkozik (ez ugyan közvetve az Ép-ben is meglátszik).

Talán a sok negatívum után érdemes kiemelni egy igenpozitív jellemzőt is: több varázslatban is megjelenik az alkalmazó tapasztalatiszintjéhez való kötés a különböző hatások meghatározásánál. Az ötlet kiváló,ezzel egyes varázslatok nem válnak fölöslegessé a karakterek szintjének éslehetőségeinek emelkedésével, hanem egy magas szintű karakter számára isjelentenek megfelelő megoldást, esetenként kihívást.

Következnek az amulettek: hét varázstárggyal, amelyeknémeliyke hasznos, némelyike olyannyira felesleges, hogy csak az írhat ilyet,akinek fogalma sincsen például arról, hogy a tűzvarázsló nem tudja lepleznivarázslatait. Szintén átgondolatlan az a mentális mágiaellenállás, amelyet egyelf mester mondjuk 2400-as erősségű bemutatkozása ellen tehet valaki…

Újabb érdekesség a varázsszövés, amely Yneven eddigismeretlen volt - ugyanakkor nem lennék meglepve, ha valami általam ismeretlenjátékban már előfordult volna. Hihetetlen bonyolultságú, mégis, csekély hasznúalkalmazások, bár a hangulatuk nekem átjött. A leírásuk azonban ismét csaktájékozatlanságot árul el, olyan hivatkozások vannak ugyanis benne, amelyekújabb hivatkozásokhoz vezetnek, és nem a végcélhoz: például nincs olyan, hogyasztrális szimbólum mozaik mana igénye, a szimbólumoknál is varázslatokrahivatkoznak, ezt kellett volna ide is írni. Ugyanakkor egy új mágiaterület aboszorkány és boszorkánymester mágián belül, amit megint alapból megkapmindenki. Semmi árnyalás, fel lehetett volna használni egy-egy rendegyediségének növelésére, de nem, erre már nem telt.

Ugyanez érvényes a pszi diszciplínákra is, amelyet nemelég, hogy minden harcművész, ráadásul még a fejvadászok korlátozott pszialkalmazása is megkap. Öt pszi diszciplína következik, közöttük olyanfölöslegessel is, mint a pszi érzékelés. Az írónak láthatóan fogalma sem voltarra, hogy ez a terület is lefedett, kíváncsi vagyok, ki költ majd el 6 pszipontot arra, amit a szabályok szerint „ingyen” is elvégezhet. Ugyanígybugyutaság a kyr diszciplínák közé sorolt mágiaérzékelés. Először is, kyrdiszciplínát szinte csak a varázslók használhatnak, akik viszont különlegesképességből érzékelhetik a varázslatokat… megint csak egy tudatlanulmegalkotott dolog. Amennyiben persze valami olyan házi szabály indokolta ezekmegalkotását, amelyekről nem tudunk, de majd az új MAGUS-ban benne lesz, akkoreleve nem kellett volna belevágni az Első Törvénykönyves kiegészítőbe - ígyugyanis ordas hiba - vagy át kellett volna kapcsolni a gondolkodást az eredetiMAGUS rendszerre.

Ezt tizenegy varázslat követi, vegyesen kapkodva a kasztokközött, és bizony nem mentesen az átláthatatlan bonyolultságúaktól, afölöslegesektől, és a játékosi megoldásoktól… amikor egy varázslat egyértelműena Bárdok Élő történelme ellen készül - még ha az egy eléggé modulgyilkosalkalmazás is - akkor minden gyakorlott KM fejében megjelennek a kívánatosmegoldások képei, ami nem ez.

A következő fejezet a képességek rész, ami teljesenértelmezhetetlen az eredeti MAGUS rendszerben, tehát a kiegészítő 14 oldalánmár nem sikerült megugrani a játékrendszerhez történő hozzáillesztés feladatát.Nem csoda, hogy újon gondolkodnak, ha a régit nem ismerik.

A képességek a MAGUS-ban a kilenc (Új tekercsek óta tíz) főjellemzőt jelentik, itt valószínűleg a különleges képességekkel keverik őket,amik egy itt nem bemutatott, valószínű összeválasztható rendszerben kerülnektálalásra majd. Ennek hiányában ez a rész teljesen értelmezhetetlen, ráadásul,éppen azok a kasztok kaptak különleges képességet, amelyeknek volt bőven eddigis.

Ezt négy képzettség követi, valószínűleg egy végletekigbonyolított harcrendszer előképeként, elképzelve a mostaniban elég bután festnémelyikük. Megint csak átgondolatlan a rendszer, gyakorlatilag megduplázták atámadások számát egy harci körben a riposzt képzetlenül történő alkalmazásánakmegengedésével… holott ez a rész eddig is nehézkessége volt a rendszernek.Külön érdekesség volt felfedeznem egy újabb kiegészítőm megjelenését, aMAGUS-ban már behozta valaki a többiek „oltalmazását”, mint tanulhatóképzettséget.

Felszereslés. Ez a fejezet akár ki is maradhatott volna,gyakorlatilag három nyílvesszőt tartalmaz, hűen utánozva - természetesen névnélkül - Dia Mlistás, majd az általam feldolgozott cikket. Kemény munka ez akiegészítő írás… jó néha innen-onnan meríteni. Persze még itt következik kétméreg, az egyik a kedvencem, egy teljesen felesleges, amit azok használnak,akiknek az a céljuk, hogy senkivel ne találkozzanak, így nem is nagyon van kitmegmérgezniük, ráadásul a kultúraalapú világleírás égisze alatt az sem jutottsenkinek eszébe, hogy egy mérget igen kezdő szintű bugyutaság egyfoglalkozáshoz kötni, sokkal Ynevre illőbb, élőbb és elképzelhetőbb lennetájegységekhez, klánokhoz, népekhez kötni, hiszen ahol a besurranó ilyethasznál, és kever, és hozzájut, ott nyilván más is megteszi. Maga ajátéktechnika is érdekes, megint a JK-bosszúját láthatjuk benne, mert ezt aztánsenki nem olvassa ki az emlékezetéből… no komment, egy olyan varázsméreg, amiYnev legerősebb kasztjait veri át, aligha marad csak így általánosságban asenkik kezén. Az ezt követő ajzószert is nyilván olyan írta, aki nem tudta,hogy Ellana papnőinek már létezik három másik variációjuk erre. Nagy szükségvolt még egy ilyenre.

Következik egy másik gyöngyszem: Ynev hajótípusai. Naná,hogy Gáspár Andrásnak is bele kellett valamit szólni egy ilyen horderejű, húszéves, meg évfordulós, meg karácsonyi műbe, összedobott hát egy gyors semmit.Amellett, hogy a cikk nem is illik a kiadványba, hiszen minden játéktechnikátnélkülöz, megalázóan gyenge, sokszor semmitmondó leírásokat tartalmaz, emellettnem is teljes. Ha csak az én szószedetemből simán összevágom a hajókravonatkozó részt, egy sokkal szemléletesebb gyűjteményt kapnánk. Emellett perszea szokásos GA stílusban ír mindent felül, a kyrek természetesen nem olyanhajókkal mentek, hanem ilyennel, az asziszok hajóit sem jól mutatta be a rólukszóló Abbitkirálynő majd itt három sorban megmondja, de még a saját regényévelsem egyezik hajótípusok terén. Na de ezt a másfél oldalas semmit gondolom,feltétlenül muszáj volt iderőltetni, hiszen nehogy már… és persze nem az énhazugságaim lennének itt, ha nem hívnám fel a figyelmet, hogy megint egyfelülírásról van szó, ugyanis a Szürkecsuklyások Északföldéjében részletes,játéktechnikát, sokkal hasznosabb, alkalmazhatóbb leírásokat is tartalmazóhajóismertetést találunk, naná, hogy át kellett írni „Andrásosra”. Azt nyilvánnem kell mondanom, hogy a két cikk alig hasonlít…

Jön a Veszedelmek rész, amit megint nem értek, a MAGUS-banaz első szabálykönyv óta bestiáriumnak hívják az ilyet, akkor is, ha növényekis vannak benne. Három démon - mert démonnak minden bestiáriumban lennie kell,holott mindenkinek a könyökén jönnek ki - ja és nyilván ezek azok a lények,amelyek alig igényelnek alkalmazkodást Ynevhez, ahogy egyik ismerősöm, egy kisképzavarral élve, démoni mosollyal az arcán megjegyezte, „leülök és összedobokegy démont”. Sikerült. Mindenzt például az eddigiekből kilógó statisztikaikategóriákkal, én vagyok idealista nyilván, hogy amikor hozzátoldok egyrendszerhez, úgy kezdem, hogy magam elé teszem, mit lehet, és mit hogy hívnak,milyen fokozatok vennek, mit kell kidolgozni. Külön érdekesség ezek után ahárom növény - ezt a magam részéről érdekességnek tartom, hogy ilyen„értelmetlen” dolgokkal is foglalkoztak, a növényekre kevesen vesztegetik azidejüket. Noha kicsit túlzónak érzem az Ynev leghatalmasabb varázshasználóit isüberelő zónájú, ellenállás nélkül bárkinek az elméjébe belemászó csalánt, ésmár csak mókásnak találtam a szárazföldön a következő tóig kecmergő hínárt.Külön érdekesség - és egyik korábbi kritikámat erősíti - hogy Toronhoz most issikerült találni valamit - nem is egy dolgot - ami valahogy az 500 oldalaskiegészítőből kimaradt… ennyire volt az hasznos - elnézést a kitérőért.

A művet, kötetet, ahogy magát hívja, egy oldalnyitartalomjegyzék zárja. Értem én, hogy oldalszám, meg a word bonyolult, devalóban minden két-háromsoros fejezetnek meg kell jelennie egytartalomjegyzékben? Már látom előre, hogy az új MAGUS 2.0-nak 9-10 oldalastartalomjegyzéke várható…

A végén egy Imresszum, mindenféle logókkal, GA benne van,tehát nagy gond nem lehet, mondjuk azokat, akiktől az anyagok egy részétátemelték, elfelejtették megemlíteni, még akár egy köszönöm formájában is. Amiazt illeti, elnök is bukott már meg ezen…

Röviden elemezve ez hát az új karácsonyi, meg évfordulóskiadvány, ami teljesen érthetetlenül csöppen az ismét új MAGUS-t váró tóba. Afentiekből valamit érezhettek az alkotók is, akik jól vissza is vették akarácsonyi ajándékukat, feltételezem, a Facebook lelkes Like-oló közönsége nemúgy fogadta, ahogy várták. Azóta nem is nagyon említik, de remélem, nekemmegbocsájtanak egy alapos elemzést. Jobb volt, amíg ez nem volt, bár többelőnyös változást is előidézett, lásd fejtegetésem elejét. Mindenesetre nehallgassatok rám, úgyis ingyen van, tessék elolvasni, (én még használni isfogok belőle ezt-azt - noha van, amiből a saját verzióm jobban tetszik) ésítélje meg mindenki maga az új MAGUS előkészületeit. Azt gondolom, sajnos, hogya hatás éppen ellenkező lesz, mint kívánatos lenne, a készítők ahelyett, hogyelkezdenének azzal a MAGUS-sal foglalkozni, ami az eredeti, amit ismerünk ésszeretünk, a kezdeti sikertelenség nyilván még inkább az új felé tereli, hiszenabba senki nem szólhat majd bele… de mindenesetre most láthattunk egykísérletet, hogy a régi MAGUS-ozókat, akire nincsen szükség, mégiscsakmegpróbálják bevonzani. Persze ehhez nem lesz elég egy hétvége alattösszedobott, összemásolt, közepes színvonalú tákolmány.

Tehát a Lunír „B. Tibi”-e bemutatkozott, ám talán kisémegnyugodhatunk, hiszen a kedvenc MAGUS játékunk hátába újabb kést döfniigyekvő reformer nemhogy rosszul lopózik, de a tőrt sem tudja forgatni.

Link a hozzászóláshoz

Sziasztok!

Grikhamon;

Ami élből eszembe jut, s szerintem egy igen pazarul megírt könyvecske, az a "Renegátok - A Kardok Könyve" című kiadvány W. Hamilton Green tollából. Egy ibarai tolvaj nem mindennapi sztorija a Manifesztáció első felvonásának idejéből - egyes szám első személyben. Kár, hogy a folytatás mindmáig nem jelent meg...

Link a hozzászóláshoz

Ülj oda az asztaltársasághoz...

Hozzájuk szólhatsz anélkül is, hogy bemutatkoznál. Ha ismert kalandozó vagy, Fedd fel kiléted hogy megismerjenek.

Vándor
Válasz a témára...

×   Formázott tartalmat illesztettél be.   Formázás megszüntetése

  Only 75 emoji are allowed.

×   A hivatkozásodat beágyazta a gépszolga automatikusan.   Mutasd inkább hivatkozásként

×   A Pszi-emlékfelidézés sikeres volt.   Szerkesztőablak kiürítése

×   You cannot paste images directly. Upload or insert images from URL.

×
×
  • Új...