Társalgás a Világ Közepe fogadóban

[Mythus Tharamant]

Andreasel gondolataiba merülve alig vette észre, hogy a dalnok elhallgatott. Amikor belépett a fogadóba, a zene az új környezet részének hatott és most nagyon is érezte a hiányát. Hugocskája Anteia is nagyon kedvelte a muzsikát, otthoni ágya mellett sokszor köszönt egy vendég dalnok jó éjszakát a gyermeknek. Talán most is feléleszthetnénk az akkori esték hangulatát, futott át az északi elméjén, s hirtelen ötlettől vezérelve máris a bárd asztalánál találta magát.

Bocsásson meg hölgyem, Andreasel D'Morra vagyok, a játéka igazán szíven markolt, távoli otthonomat idézte bennem. A hugocskám rajong az ilyen gyönyörű dallamokért, sajnos igen gyenge, s nem tartózkodhat idelent. Játszana neki a szobájában, hogy feledtesse állapotát és nyugodt éjszakája legyen?

Kérlelő tekintetét Andreasel a dalnokra szegezte, hangjában aggodalom és némi bizonytalanság feszült.

[Gem Kapocs]

Az óriási ember kardjaira támaszkodva halk motyogásba kezd, melyet külső szemlélő számára elnyom a kardokból áradó velőtrázó sípoló zúgás. A barbár karján először halvány derengéssel a barbárok hitvilágának mintái látszanak, majd egyre erősödnek, míg végül már szinte az izzó vasra emlékeztetnek. A szöveg egyre hangosodik, majd mikor már szinte ordít, vairo felpattan, mint egy megfeszített rugó, és különös, ősi táncot kezd járni. Apáról fiúra öröklődő harci tánc ez, melyet csak a csata legnagyobb hevében, a legnagyobb szükségben használnak. A kardok pörögnek forognak, észveszejtő, szinte láthatatlan gyorsasággal, szemkápráztató csillogásuk akár elbűvölő is lehetne, ha nem az egyik leg gyilkosabb módszer folytán született volna. A két penge egyre gyorsabban és gyorsabban sivít a barbár körül, a szemerkélő eső minden egyes cseppjét elverve róla. Vairo már maga sem látja a pengéket, csak érzi hollétüket, mikor hirtelen oroszlánhoz méltó scatakiáltást hallat, mad zihálva megállítja a kardokat. Bizarr, vöröses-lilás füst kering körülötte, melyet a két kard mintha magába szívna vörös fénylése közben, majd az izzás megszűnik, Vairo pedig véletekig kimerülten, zihálva áll a fogadó előtt.

[Darun]

De persze most sem tudta. Ritkán adatik meg a halandóknak, hogy előre lássák tetteik indítékát. Az igazi indítékot. Lassan ismét visszatért a nyugalma. Ismét megforgatta kezében a teáspoharat, nagyont kortyolt belőle, aztán...

...hideg kéz érintette a különös idegen vállát, bár ezt ő nem érezhette a folyékony páncélja miatt. Mikor az idegen szembefordult vele, hogy jobban szemügyrevegye, különös hang csendült az elméjében, ismerős nyelven. A másik a birodalmi khors-t használta.

"Megtisztelnél, ha leülnél az asztalomhoz. És nyugodtan előbújhatsz, itt nem kell bújkálnod senki elől." -mondta, s hogy megerősítse szavait, felé biccentett a vértre célozva. A következő pillanatban már ismét az asztalnál ült, a teát nézegette. Az árnyak megritkultak, hátrébb húzódtak, tisztán kivehető volt az öreg porszürke köpenye. Aztán a fény feljebb csúszott, láthatóvá téve a hosszú ősz szakállt, az apró mosolyra húzódo szájat és a szintén ősz bajuszt. Arca többi részét azonban már természetes árnyék borította, melyet a csuklyájának köszönhetett. Nem azért volt rá szüksége, hogy őt ne lássák, hanem azért, hogy ő jobban lásson. Most azonban minden figyelmét a teára öszpontosította...

[MagyarGergely]

Bocs... :oops: (Az előző pusztuljon!)***

A hang nem a hálón keresztül érkezett hozzá, mégis a birodalmi khors tiszta szavaira ismert bennük.

Az öreg meglepte. Utálta az ilyet. Nem sokszor fordult elő vele, legutóbb majdnem az életébe került. Mint minden túlélt hiba.

Szapora léptekkel indult a kijárat felé, de ügyelt rá, nehogy túlontúl felkavarja a levegőt. Kitért néhány alak útjából, és kilépett az utcára. Nem kellett jelentésre pazarolnia erejét, tudta, a meridián mindent lát és hall, amit ő. Szinte körül sem nézett, sokkal gyakorlottabb szemek figyeltek helyette is. Csak egy kardjait lóbáló hatalmas termetű alakot látott a szeme sarkából, de nem foglalkozott vele, a parancs egyértelmű volt.

A folyékony ezüst sebesen siklott a szövet alá, lecsúszott arcáról, szabadon engedte haját, befolyt a gallér alá, és már csak egy ezüsk alkarvédő ingujj alól kikandikáló széle emlékeztetett rá...

Egy pillanattal később a semmiből előbukkanó dzsad belépett a fogadóba.

A barna arcon különös vágású szemek, tisztavérű lehetett az a nomád szajha, aki megszülte... gondolhatta, aki ránézett. Tévedtek, mint azok, akik értékes és ártalmatlan kacatnak gondolták a dzsad oldalán függő díszes, szines kövekkel zsúfolt szablya hüvelyét. A fekete szemek senkin sem időztek túl soká, s a dzsad egyenesen a sarok felé, az árnyékban kuporgó öreghez indult, mintha ismerné. Kezét a szablya markolatát takaró díszes kendőn nyugtatta.

Dzsadoktól szokatlan határozottsággal lépett az asztalhoz, és a következő pillanatban már ott ült az öreggel szemben, már nem kétséges senkinek, rég megbeszélt találkozóról van szó.

- Ranagol legyen kegyes hozzád, Fra... - szólt a "dzsad" halkan, s feltünően tiszta kráni nyelven, minden sivatagi akcentus nélkül.

Kezei az asztalon, nem akarta, hogy félreértsék, bár sejtette, az öreg többet tud, mint remélte. Lába a szék alá húzva sem lazított, ugrásra készen ült, bár testét eltakarta a díszes kaftán.

Lassan csúsztatta közelebb jobb kezét, s mikor az öreg teája mellé ért, visszahúzódó tenyere alatt fekete fémen tört meg a fáklyák árnyékokkal küzdő fénye, a háromágú, fekete sarló vádlóan nézett az öreg csuklyája alá. Egy hozzá nem értő egyszerű dobócsillagnak nézte volna, de tudta jól, az öreg nagyon is érteni fogja...

A férfi várt, noha egyáltalán nem volt kedvére ez a megoldás. Minden érzékével figyelt, s tudta, hogy nem csak ő. Bár a Transceps nem itt van, mégis többet lát, mint ő valah is fog. De ezt már megszokta a hosszú évek alatt, mint ahogy azt is, hogy szó nélkül teljesítse a parancsokat, enélkül nemigen jött volna most vissza. Nem ő fog most tárgyalni, mégsem szerette ezt, a beszéd nem az ő feladata volt, s hálás volt, ha elhagyhatta. De most rá fog kényszerülni...

***

[Alexander C. Dragon]

A középmagas gorviki egyszerű léptekkel indul asztalátol a pult felé közben rá sem hederít az őt követő tekintetekre. Az előzőéhez képest udvariasabban kér még egy jó kupa mézsört és egyúttal kivesz egy szobát éjszakára. Majd ugyanolyan gyugodtan visszaül a helyére és figyeli tovább az események sorozatát. látszolag cseppet sem zavarja a közben érkezettek, és a barbár kitörése. Gondolata csak ennyi: "forróvérű klandozók pont mint ő maga" meg sem próbálja álcázni az erre utaló arckifejezését!

[Dharran Liedor]

- Egy gyönge lánykáért mindent. - mosolyodott el a bárd. - Menjünk. - mutatott a lépcsők irányába. - Honnan is származnak pontosan? Csak, hogy tudjam, milyen típusú éneket szeretne hallani a kislány.

[Vándor]

Az ork nem értette a nő szavait, hiszen ebben az életében nem hallott még ókyr szavakat, előző életének emlékei pedíg túl mélyen rejteztek. Az utána következőkből azonban arra következtetett, hogy a nőt nem zavarja a társasága, ezért közelebb húz egy széket és leül. Csalódott volna a hóhajúban, ha nem csillan a szemében némi felsőbbrendű lenézés. Kedvelte a formalitáshoz szokott embereket.

-Megértem! A nevem Pokolsikoly Grom, a Csatadal (((nem találtam jobbat a "Warsong"-ra))) klán énekmondója vagyok. Kíváncsi volnék, hogy miért vetődik a hóhajúak leszármazottja oly messzire hazájától. Remélem kíváncsiságomat nem veszi tolakodásnak!?

- Nem veszem tolakodásnak. Örülök, hogy megismertem, Grom.

*elmosolyodik, noha ez fajtájától igen furcsa jelenség, főleg az orkok társaságában. Mi több, hellyel kínálja a teremtményt, ami talán a legtöbb fajtársa szemében végzetes hiba lenne. Õ azonban nem törődik ezzel, formaságai egészen más területekre terjednek ki. *

- HOgy hogyan kerültem ilyen messze hazámtól?

*keserű mosoly tolul arcára, s valami különös, nem emberi fény a szemébe*

- Az igen hosszú história. Legyen elég annyi mostanra, hogy hosszú út áll mögöttem... és még hosszabb...

*ám a mondatot nem fejezi be, fejét hirtelen kapja az ablak felé. Valami történik ott, valami különös, amire eddig nem figyelt fel... végzetes hiba lehet... meg is dorgálja magát érte. Mostantól azonban úgy dönt, jobban oda fog koncentrálni, akár tudata óvatos nyúlványaival, akár érzékei élesítésével. Hátha rájön mi az, mi nyugtalanítja... olyan mint egy nyomasztó szag, aminek nem tudod a forrását, de érzed, hogy jelen van, és hogy valaminek a jele... *

[Darun]

Amikor megérezte az idegen távozását, a mosoly helyét csalódottság vette át. Már éppen azon kezdett tanakodni, hogy vajon mit rontott el, mikor dzsa forma alak lépett be. Természetellenes nyugalom fogta el. Megvárta, míg az idegen leül, aztán az asztalra tesz valamit. Az öreg azonban végig a mandulavágású szemekbe nézett. Régi trükk volt ez már tőle, és eddíg szinte mindíg bejött. A köszöntést ugyan értette, értelmét viszont nem látta, hogy viszonozza is. Csak ekkor tudatosult benne, hogy van valami fúrcsa az idegen auráján. A majdnem láthatatlan vékony szál már eddíg is feltűnt neki, de eddíg nem foglalkozott vele. Magában nevetett a figyelmetlenségén. "Hiába, öreg vagyok én már ehhez." Lassan az asztalra támaszkodott, és annélkül hogy akár csak egy pillantást is vesztegetett volna a tea mellett heverő tárgyra, tekintetét mélyen az idegenébe fúrta, hangja jegessen csendült az idegen elméjében.

"Mit akar tőlem a Birodalom?"

[Darun]

-...út áll előttünk. -fejezte be az ork a mondatot.- Mind így vagyunk ezzel. Tudom, hogy a társaságom nem éppen megszokott a magafajtának, és hogy mint vélekednek a magamfajtáról. Mindezen akkor sem tudnék változtatni, ha elmondanám, hogy ki vagyok. Mindezek azonban formaságok és szokások csupán. Ha jól sejtem nem a fegyverforgatás a kenyere. Viszont reménykedem abban, hogy talán ismerője a régi legendáknak, és esetleg a segítségemre tud lenni. Egy csatabárdot keresek. Bárki hagyományos bárdnak nézhetné, az orkok azt hiszik róla, hogy egy graer dwaghul. Én azonban ismerem a történetét, tudok róla egyet s mást, többek között, hogy egyik félnek sincs igaza.

Lassan a tarisznyájába nyúl és egy tépett lapot vesz elő. A nő elé csúsztatja. Azonnal látszik rajta, hogy egy könyvből távolították el, noha a rajzon kívül már minden elmosódott rajta. A kép egy látszólag egyszerű fegyvert ábrázol, semmi hívalkodó dísz nincs rajta, akár egy közönséges bárd is lehetne, még is van valami, ami azt az érzést kelti a szemlélőben, hogy ez egy egyedi fegyver. Egyetlen fúrcsa vonású rúna díszeleg csupán rajta, mely esetleg azonosításra szolgálhat, a rúna azonban ismeretlen és merően szokatlan rajzolatú -talán már rég ki is halt a nyelv, amelyen íródott.

[MagyarGergely]

***

A "dzsad" nem kapta el a tekintetét. Vágott szemei így szemből nevetségessé tették az álcáját, de ő már nem foglalkozott ezzel, nem is volt jelentősége, az öreg tudja, amit kell. Minden érzékével a környezetre figyelt, más fog beszélni most helyette.

Az a másik mélyen fúrta tekintetét az öregébe, talán már meg is bánta, hogy ezt az utat választotta. De már nemigen nézhet félre...

Elméje hatalmával kinyúlt az öreg felé, lassan körbefolyta, megtapogatta azt. Óvatosan, nehogy az öreg támadásnak vegye, ennek még nem érezte szükségét.

Nem szerette a politikát, ha nem is értett a fegyverekhez, maga is katona volt, nem beszélt hát mellé...

-Semmi keresnivalód itt kint. - hangzott fel a khors szavainak csikordulása az öreg elméjében. - Gyere haza! - ez utóbbi szavakat különös nyomatékkal, szelíden, mégis ellentmondást nem tűrő hangsúllyal mondta.

A dzsad továbbra sem mozdult, ugrásra készen várt, de csak némán bámult az öreg szemeibe.

***

[Mythus Tharamant]

- Egy gyönge lánykáért mindent. - mosolyodott el a bárd. - Menjünk. - mutatott a lépcsők irányába. - Honnan is származnak pontosan? Csak, hogy tudjam, milyen típusú éneket szeretne hallani a kislány.

-Masgarból valók vagyunk, de az otthoni előítéleteket nem hoztuk magunkkal, az nem lenne szerencsés itt a Világ Közepén. - Andreasel ajtajukhoz vezette a dalnokot, megálltak. - Remélem elárulja a nevét, hogy be tudjam mutatni- Mosolyogott a férfi, aztán néhány ritmusos koppantás a vasalt tölgyfaajtón, s a derék Krigush nyitott ajtót. A kandallóban friss tűz ropogott, a sötétítőket gondosan behúzták, csak itt, ott kandikált be a holdvilág. - Anteia! Vendégünk érkezett, örülni fogsz, húgocskám. - Tessékelte beljebb felszabadult örömmel Andreasel a meghivottat. - Már jobban vagyok. - érkezett a válasz a most már némi pírral rendelkező arcocska gazdájától. - A hölgy a Világ Közepe híres dalnoka, azért jött, hogy játszon neked...

[Dharran Liedor]

- A nevem Delphine.- mondja továbbra is mosolyogva a gyönyörű nő, majd belép a szobába. Egyenesen a kislányhoz sétál.

- Milyen dalt szeretnél hallani?

[Mythus Tharamant]

-Tudsz nekem mesét dalolni észak lovasairól?- Mosolygott vissza a leány Delphine-re, miközben átkarolta bátyja vállát aki az ágy szélén helyezkedett el. Enyhe huzat libbentette meg a falitartók gyertyalángját s, a brokátfüggönyöket, az öregember azonban hamar kizárta a nyitott ajtón át betolakodó szeleket. Krigush egy szépen megmunkált szövetborítású támlanélküli széket helyezett el a szoba közepén és hellyel kínálta a dalnokot.

[Darun]

Az öreg nem szerette, ha az auráját fűrkészik, bár éppenséggel nem volt rá oka, hogy zavarja, hiszen kevés olyan halandó volt, aki képes lett volna kiolvasni a valót belőle, a kráni pedíg bizonnyal nem tartozott közéjük. Látszólag türelmessen hallgatta az elhangzó parancsot, belül azonban valami felizzott benne. Az, hogy a beszélőn lopakodó volt, egyértelművé tette, hogy a Birodalom küldte. Már akkor is kijött a sodrából, mikor a vámpír úr próbállt meg igényt tartani a lelkére, most pedíg a Birodalom is megpróbálkozik. Vajon tudják is, hogy mi után nyulnak, vagy csak blöffölnek. Persze ők nem szoktak blöffölni, mindíg biztosra mennek.

[MagyarGergely]

***

-Krán mindenkinek hazája, aki elég bölcs hozzá, hogy azt válassza és elég erős, hogy megtehesse! - csattant a válasz az öreg elméjében.

A fekete, vágott szemek kifejezéstelenül néztek az öregébe. Vagy mégsem? Mintha a mglepődés halovány szikrája villant volna bennük egy pillanatra.

Ez meg mi? Olyan, mint az élő-vértek anyaga... Honnan van ennek ilyen? A fejvadász saját elméjének egy zugába húzódva szövögette gondolatait, míg érzékeival a környezetére figyelt. Nam lehet annyira ostoba, hogy elárulja legtitkosabb fegyverét, tehát tartogat még meglepetéseket. Nagyon nem tetszett neki az öreg. Amikor a meridián parancsa az asztalához ültette, még kemény, de legyőzhető ellenfélnek gondolta. Most kezdett kételkedni benne, és ez soha nem jó jel.

***

[Dharran Liedor]

A dalnok egy kicsit elgondolkodott...

- mit is.. mit is... megvan.

Leült a székre és egy hosszú mesébe kezdett, mely kalandok és románcok színes kavalkádját hozta a szobába.

[Mythus Tharamant]

Andreasel testvérhugával együtt belefeledkezett a gyönyörü mesemondó dalába. A szoba atmoszféráját felváltotta észak lovasnépeinek magával ragadó lüktető forgataga, hősnők és hősök izzó vad románca, s néha csak hajnali lehelletük halk suttogása.

Krigush a kis asztal melletti székre heveredett, és egy újabb hosszú nap jól megérdemelt jutalmaként a dallamok körberingatták elméjét, alámerült az álmok birodalmába.

[Darun]

Az öreg hangja haragossan csattant:

-Tényleg azt hiszed, hogy a halandók leghőbb vágya, hogy Kránt szolgálják? -a hangja gúnyosra váltott, arcára torz mosoly költözött- Tényleg azt hiszed hogy erő kell ahhoz, hogy elfogadhassak egy ilyen ajánlatot? Az erő ahhoz kell, hogy visszautasítsam! Elég ideig éltem a Sötét Határ átkos felén, többet nem kérek belőle! Elég bölcs voltam ahhoz, hogy eljöjjek onnan, és ha vissza akartok vinni, akkor kiderül, hogy elég erős vagyok-e, hogy szabad is maradjak. Ezt akarod?

Az öreg nem vette észre a fejvadász pillanatnyi megingását. Az asztalon lévő tárgy közben megfolyt, lassan az öreg felé vándorolt, aztán lecsorgott az asztallapról. Az öreg minderről tudomást sen vett, továbbra is a vágott szemeket fűrkészte...

[MagyarGergely]

***

-Ez a hely itt nem erre való. Árt a tudatlanoknak, ha túl sokat látnak. - csöndes, nyugodt megjegyzés.

- Hagyd el a fogadót, egy óra múlva a parkban beszélhetünk erről is.- Az elme visszahúzódott, a fejvadász végre elkapta tekintetét az öregétől.

Most nem szólt, nem lett volna értelme. Megtette, amiért beküldték, az öreg már úgyis tud mindent.

Némán biccentett búcsút a fejével, ahogy felállt az asztaltól, ügyelve, nehogy mozdulatait az öreg félreértse, bár most már nem volt kétsége, hogy az nem fél tőle. Talán van is rá oka, hogy ilyen bátor legyen, bár ő inkább nevezte volna vakmerőnek.

A dzsad díszes kaftánjában megfordult, és az ajtó felé vette az irányt, nem foglalkozott többet az öreggel. Szemével előre, rejtett érzékeivel azonban hátra figyelt. Fajtájához szoktalan mogorvasággal és határozottsággal sétált az ajtóhoz, és szó nélkül elhagyta a fogadót. Aki látta a dzsad mosolytalan arcát, az nem akarta megszólítani, aki pedig ismerte is a dzsadokat, az tudta, hogy ő bizony nem lehet az.

Hátra sem nézett, úgy fordult ki az ajtón.

***

[Darun]

Az öreg egy pillanatra elbizonytalanodott, mikor a másik elfogadta a kihívását. Igazából azt remélte, hogy meghátrálnak, bár most hogy jobban belegondol, a Birodalom soha nem hátrál meg. Még mindíg mereven nézett, a dzsad ezt már nem láthatta. Tehát még azt sem vette észre hogy vak. Már tudta hogy nem fog odamenni. Nem érdekelte az egész. Ha annyira kell nekik, akkor jöjjenek ők érte. Még azért is ő futkorásszon, hogy elvihessék?? Amúgy is más dolga van. Ha annyira fontos nekik, úgy is eljönnek érte...

[Vándor]

Különös dolog ha egy varázsló bemegy egy kocsmába. Érezni lehetett rajta valami furcsát. De lehet talán csak az öltözéke vonta fel sok ember figyelmét. A részegek abbahagyták lassan a röhögést, és letették kupáikat. Az újonnanjött körülnézett, és leült egy asztalhoz. A kocsmáros csak asszonya ösztökélésére indult el felé. Õ nem akart semmit. Csak ült és várt. Várta a várost elöntő horda támadását.

[Mythus Tharamant]

Delphine a lebilincselő történet végére ért. Anteia örömkönnyei végigsimították arcocskáját, ahogy legördültek a mosolygó kis gödröcskéken. Kiugrott az ágyból, s mezítláb szaladt a dalnokhoz, két cuppanós pusszanatot elhelyezve orcájának egy-egy felén. A leaányka nyakában egy láncon ezüstgyűrű lógott, most kikandikált a kis hálóing felett. Apró mintázata megvillant a kandallótűz rávetülő fényében. Anteia észrevette az odatévedő pillantást.

- Ezt Andreaseltől kaptam, ha az újjamra húzom nem félek, hogy álmomban rosszat csinálok.

Ekkor a felocsúdó testvér hátulról karjába kapta a leányt, néhányszor körbe perdítette, s az ágyba fektette, jól betakarva.

- Na te rosszcsont akkor irány az ágy, aztán szót ne halljak reggelig...

Delphine, lekötelezett, mivel hálálhatnám meg? Esetleg velünk tartana holnap reggel az asztalnál? Anteia nagyon örülne neki, és én is örömest beszélgetnék önnel a környékröl, hisz eléggé tájékozatlanok vagyunk...

[Master Gulau]

Az ifjú sietve lépett be a fogadó ajtaján.

Miután betette a lábát hátra sandított majd vissza fordult a fogadóban ülökhöz.

Széles mosolyra nyilt keskeny ajka majd hangosan vidáman megszólalt.

-Üdvözlök mindenkit a mai gyönyörű estén amin mindenki a vendégem!-

Hátra sandított mégegyszer majd elindult a fogadós felé.

Magas sudár termete illanorira utalt habár beszéde és mozgása inkáb egy dzsad tolvajéhozz hasonlitott.

Ruhája márvány zöld csuhából állt ami alól elvétve kibukantak barna fürtjei és barnás zöld szeme.

Amint a pulthoz ért egy zacskó ezüst érmét tett az asztalra.

-Mindenki tessék rendelni és mulassunk!

A jövemény az ajtó felé lesett megint ahol két megtermet alak nézzet farkas szemet vele.

-No barátaim akkor rátok iszok üljünk körbe énekeljünk és táncoljunk de sietve ám mert mindjárt átvágják a torkom.- a mondat végét csak magának halkan jegyezte meg.

[Rodarth]

Furcsa alak lép be a fogadóba. Pár pillanatig megál az ajtóban, hagyja, hogy hideg, a Sheral gelccsereinek kékjét idéző szeme hozzászokjon benti fényviszonyokhoz, majd döngő lépteivel beljebb lép a terembe. Döngőek voltak, hisz a hozzájuk tartozó alak magasabb volt mint két láb. És döngtek azért is, mert egész testét vasba burkolta. De mégsem a koromfekete vértje a legfeltűnőbb. Hanem hószín haja, és embertelenül éles arcvonásai, melyek egyértelműen arra utalnak, hogy nagyon ősi felmenőinek bölcsőjét nem Ynev kontinensén ringatták. A Kyr-vérű férfi -hisz mi más lehetne- tehát határozott léptekkel haladt a söntés felé. Hátára szíjazva irdatlan kétkezes pallos díszelget, elég csúfos halált ígérve azoknak, akik botor módon kötözködni mernének a hatalmas idegennel.

A koromfekete páncél, és a mellvérten díszelgő összezárt ököl azonban a tájékozottabbaknak mindennél ékeseben beszél. Jelzi, hogy viselőjük nem akárki, hanem egy isten felkent szolgája. Méghozzá nem is akárkié. Hanem a Bosszúállás Atyjáé.

Az Uwel lovag odalép a söntéshez, és mély, egymáson gördülő sziklákhoz hasonlatos hangjá a kocsmároshoz szól.

Üdv kocsmáros! Hozz bort, és ételt. Hosszú útról jövök, és éhem és szomjam oltanám. Hozd az asztalomhoz őket.

Ezzel leindul az egyik még üresen terpszkedő asztalhoz, és leül az egyik székre, amely panaszosan felnyőg a lovag nem mindennapi súly alatt. Pallosát természetesen előtte leveszi a hátáról, és nekitámasztja az asztalnak.

[Vándor]

A vékony dongájú átlagos kinézetű fekete hajú, fehér bőrű férfi már jó ideje mézsörét iszogatja a söntésnél. Helybéli. Ugyan kinek tűnne föl? Fegyver nincs nála oldalán lógó rövidkardját leszámítva, melyet igénytelen bőrtokban tart. A varázsló érkeztével forrongó levegő lassan csendesül... Gondolataiból súlyos léptek zökkentik ki, s dörgő hang, mely fülét bántja. Nem mintha elf volna egyébként. Dehogy. Õ valami egészen más... Lopva föltekint egy pillanatra a fölé tornyosuló páncélos alakra, majd tekintete visszatér italához. Percéltűek...rengeteg van belőlük, ahányan vannak annyi félék, itt vesztette el gondolat-gomolyagját mielőtt kizökkentették volna. Az ő idejük is kitelik egyszer - szemében ezüstös fény csillan - legtöbbüké hamarabb mint gondolnák. A legutóbbi szerencsétlen sem tehetett már semmit, még fel sem fogta mit lát, mikor szeme elé fátyolos köd ereszkedett. Pedig önmagának pontos mását látta... Talán a képzelet játéka? A férfi ajka mosolyra húzódik, s szájához emeli a kupát és kiissza tartalmát.