Társalgás a Világ Közepe fogadóban

[Mythus Tharamant]

Andreasel elméjének védőbástyái továbbra is átengedték az ártó szándéktól mentes gondolatokat, bármi mással bizton birokra keltek volna. Az ifjú erről mit sem érzett, gyermekkora nem tette lehetővé az elme művészeteinek minden elsajátítását. Vasakarata csak kushadni engedte ketrecbe zárt énjét, az azonban soha sem lankadt. Készen állt, hogy gazdája bármikor utjára engedje. Nem volt azonban ez mindíg így...

-Minden nap itassa a főzetet úrnőm, a gyermekével, láza idővel csillapodik majd s fájdalmai is enyhülnek, nincs más mód melyet ismernék, hogy túlélje. Kezes bárány lesz a vadból, ha türelemmel lesznek. Ne engedjék el itthonról és mindíg őrizzék, erős fiú ez ki fogja bírni.

A magiszter meghajolt D'Morra úrnő előtt, s indult volna, de visszalépett. -Asszonyom biztos, hogy a leányt is meg akarja tartani? -Tekintett az állapotos asszonyra.

A férjem meghalt, hogy őket védje, generációk óta élünk így, szeretett, nászunk előtt megvalotta mi vár ránk, és gyermekeinkre. A vérvonalunk fennmarad, bármennyi átkot is szórtak ránk az istenek. Készíts annyi gyógyírt, ami elég lesz felnevelni őket, Triupó majd gondjukat viseli. Most menj, nem szeretném ha az a pap itt találna...

Ashrea-ra van szükségem, ha ismered őt vezess oda! A húgom reggelre jobban lesz, s bemutatlak neki. A kórról... Csak vezess Ashrea-hoz kérlek, ennyit kérek, nem többet.

[Agis Asticles]

Az óriási ökrös- és ponyvás szekerekből álló karaván az északi kapun át érkezett, a vasalt abroncsú kerekek mély barázdákat szántottak az ázott földbe. A karavánvezető a kocsmáros írásbeli engedélyével utasította a kereskedőket, hogy az íjászpálya hatalmas területét igénybe vehetik, hol megkezdhetik portékáik kipakolását és a fogadó készleteinek feltöltését. Ebből adódóan még így az esti órákban is hatalmas volt a sürgés-forgás. A fogadó három bejáratából csak a lépcsővel ellátott bejáratot nem használták. Kis fábol tákolt, hosszú fogókkal rendelkező kocsikon hatalmas zsákokban hozták a különféle alapanyagokat a fogadó ajtajain át az éléskamra valamint a kovácsműhely részére. A lovakat melyeknek nem látták hasznát a kirakodásban, a nagyjából négyzet alaprajzú istállóba vitték. Néhány asztalos az íjászpálya fogadó felöli részén bábszínház és magasított pódium összetákolásába kezdett a dalnok és zenésztársulata csengő ezüstökben kifejezett kérésére majdan az est fénypontjaként megrendezett misztériumjátékra. Sokan a fogadó vendégei közül érdekődve figyelték a kalmárok és kereskedők ténykedését, de voltak kiket nem érdekelt, sőt egyenesen dühített jelenlétük...

... ez utóbbak közé tartozott az Inkvizítor is. Semmirekellő csürhe ugyanakkor hasznos dolog amit tesznek - gondolta magában Kyel papja. De ezidőtájt nem ért rá ezzel foglalkozni, ugyanis sokkal fontosabb dolga, küldetése akadt. Az ifjú Andreasel - ki Darton jegyét viseli magán - és a bölcs Öreg társalgásának részletekbemenő "kihallgatása" az uwel lovag visszatértéig. De ez nehezebbnek bizonyult mint először gondolta volna. Összpontosított speciális érzékei ismét megélénkültek akár a kígyók mikor új áldozat, élelem kerül vermükbe, kizárta tudatából a külvilág zajait, csak a beszélgető felekre figyelve, de a köztük lévő távolság és az ajtókon beáramló kereskedők minduntalan megzavarták koncentrációját.

[Rodarth]

A paplovag kelletlenül ingatja a fejét. Aztán az Inkvizítor szemébe pillant.

Meghallgatásra találtak. Efeleől nincs kétségem. Az Alakváltónak pusztulnia kell. Uwelnek tetsző ez.

Válla fölött hátrasandít a fiúra. Végignézi magának. Eszébe vési a látottakat, beleértve az öreget is persze. Majd ismét visszafordul a másikhoz.

És mi a terv? Már ami az Alakváltót illeti. Legegyszerűbb az volna, ha az egéstz fogadót megmérgeznénk. Nem halálos méreggel persze.... Sajnosa ezúttal nem válogathatunk az eszközökben.

[Agis Asticles]

Az Inkvizítor, kezében kupáját forgatva helyeslően biccent a hallottakra:

"Az Alakváltónak mindenképpen pusztulnia kell valóban, de ha ily módszerekhez folyamodnánk, akkor bizonyosan kicsúszna kezeink közül ismét a Zauder, s ekkora felelőtlenséget nem engedhetünk meg jelen viszonyok közt ezen istentelen teremtmény képességeit ismerve. Az égiekre - ötleted ugyan helyénvaló testvérem, de nem megvalósítható egy kalandozókkal teli fogadóban, ezt neked is be kell látnod. Míg a karaván itt van, sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy az Alakváltónak kell megtennie az első lépést, mellyel megnyitja a Kárhozat Útját előttünk! Minden háború áldozatokkal jár, s nekünk most egy ártatlan áldozatra van szükségünk, hiszen a Fenevad sem végez tökéletes munkát, s bizonyára célja van ittlétének. Érzem jelenlétét, ahogy minden bizonnyal ő is az enyémet ezért nem tartottam különösképp álcázni kilétemet" - az utolsó szavakat még a szokásosnál is halkabban ejti ki Kloan. - A tervem a következő - hajol közel a kyr lovaghoz, hogy az jól értse minden egyes szavát: A felesleges riadalmat el kell kerülnünk, hisz az Alakváltó lételeme a káosz maga. Ugyanakkor ebből is húzhatunk hasznot, de egyenlőre még várnunk kell a Zauder első felbukkanásáig, az áldozat utolsó emlékeiből sokat megtudhatunk fenevadunk jelenlegi kinézetéről. A mérgeket módszeresen kell használnunk, csak végső megoldásként jöhet szóba az egész fogadó eliminálása. A Szent Inkvizíció természetesen semmitől sem riadhat vissza. Inkább száz ártatlan halála, minthogy egy ilyen féreg éljen köztünk! - utolsó mondatának nyomatékot adva az Inkvizítor az asztalra csapja kupáját, mire több tekintet is rá szegeződik, köztük Andreasel-é is.

Az Inkvizítor gondolat útján a következő rövid üzenetet küldi az ifjúnak: "Foglalj helyet kérlek körünkben...!" - majd visszafordul uwel lovagjához, s a következőt mondja: "-Hamarosan remélhetőleg társaságunk akad az ifjú Andreasel személyében..."

[Mythus Tharamant]

Csak vezess Ashrea-hoz kérlek, ennyit kérek, nem többet.

Szólt Andreasel, ekkor azonban kupa csattant a szoszédban, így önkéntelenül is hátrapillantott a válla felett. A kupát helyére tévő férfi és az ifjú északi tekintete összetalálkozott, gyors telepatikus kezdeményezése értő elmére talált az Inkvizítornak. Andreasel visszafordult asztaltársához, elszakitva a kapcsolat fonalát.

Bocsáss meg, kezdenek személyem iránt kínosan sokan érdeklődni, esetleg most is látogatást tehetünk a hugomnál...

Tette hozzá gondolatban Andreasel, remélve hogy az öreg által fenntertott kapcsolat lévén így is tud válaszolni:

Jobb szeretném elkerülni a pappal való találkozást, ennek okán kimentene előbbi javaslatom.

Andreasel egy "talán mjad egy más alkalommal sajnálkozó testtartással" fordult előbbi meghívója felé, az Öreget pedig a lépcső irányába invitálta.

[Agis Asticles]

"-Hibát követ el az ifjú, de saját teremtett idejét fecsérli, ha nem fordul a biztos segítség felé." - sóhajt lemondóan az Inkvizítor, miközben minden haragtól mentes melegbarna szemeivel a távozni készülő két "végletkorban" lévő férfiút nézi. Jeleztem, hogy találkozni kívánok véle - nyugtatta meg magát Kloan, mégis az ifjú az öreg tudásában bízik, nem a Teremtő, valamint a Bosszúállás Atyja tudásának tárházába kíván bepillantást nyerni. Majd máskor... A veszély folyamatos Andreasel körül - szólítja meg halk, ugyanakkor határozott hangon újra a lovagot, őt is figyelnünk kell az esti mulatság alkalmával. De erőinket az Alakváltóra kell koncentrálnunk, mielőtt még a sok ártatlan lélektől túl hangos lenne a dörömbölés Darton kapuján...

[Darun]

Az öreg egy darabig töprengve ült. Sejtette hogy Ashrea merre lehet éppen, csak azt nem tudta, hogyan közölje a hírt az ifjúval. A kupa csattanására nem nézett fel, nem is volt rá szüksége. Hiszen így is mindent látott. Kezdte egyre jobban zavarni a pap jelenléte. Eddíg nem adta jelét annak, hogy érte jött volna, de semmiképpen nem lett volna szerencsés dolog összefutni vele. Mégis, egyra inkább úgy néz ki, hogy ez előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik. Észrevette a pillanatnyi összpontosítást, és nem nagyon örült, főleg, mert a célpont valószínüleg az asztaltársa volt. Aztán Andreasel mentális hangja csendül fel az elméjében. Nem az lepte meg az öreget, hogy képes erre, hanem hogy szükségét érzi. Szóval a pyarroniak akarnak tőle valamit. Az öreg komolyan elgondolkozott azon, hogy rögtön odamenjen az asztalukhoz, vagy Andreasellel menjen, végül úgy határozott, jobb lesz, ha követi az ifjút, a felkentekkel pedíg később foglalkozik. Amint Andreasel felállt, az öreg is azonnal feltápászkodott, majd botjára támaszkodva utána indult. Mély levegőt vett, mielőtt még újra megnyitotta volna a mentális folyosót kettejük között.

"A pyarroniak miatt nem kell aggódnod, elintézem őket. Szívessen elvezetnélek Ashrea-hoz, de már leszállt a nap, nem biztonságos ilyenkor útrakelni. Másfelől az öreg elég messze lakik innen, beletelne pár nappba, míg megtaláljuk, és nem hinném, hogy a húgod addíg várhat. Nem akartam olvasni a gondolataiban, de az imént óhatatlanul is részese voltam az iménti... "gondolatmenetének". Bár jómagam is jártas vagyok a növények ismeretében, ez semmit nem ér, ha nem tudom, hogy mivel kell szembenéznem. Remélem, mire végzek, okosabb leszek."

A gondolat végére kurta mosoly jelenik meg az öreg arcán, ahogy befordulnak a folyosón. Az ajtó előtt megáll, megvárja, míg Andreasel kinyitja. Türelmes, hiszen most lett csak igazán biztos önmagában. Csak a kislány miatt aggódik...

[Mythus Tharamant]

Andreasel magában vívódva indult a szoba felé, az Öreget vezetve.

Nincs idő, hogy hosszas magyaráztba kezdjek, remélem jól itéltem meg, s ösztönöm nem hagyott cserben az öregembert illetően.

Andreasel bekopogott enyhe ritmikával az ajtón, rövid kattanás, s benyitott. Vendégüket a szobába invitálta. Kirgush a világtalan tekintetűre nézett, majd folytatta elfoglaltságát. Egy nagyobb fadobozban matatott, kis ezüst kanállal tejszerű foyadékot mért ki éppen. A szoba közebén helyet foglaló baldachinos ágy függönyei el voltak húzva, mögüle gyorsan váltakozó zihálás hallatszott.

Kérem, tiszteletreméltó Öreg jöjjön. Kirgushnak intett Andreasel, s mindannyian az ágy köré gyűltek. A nehéz brokátok takarásából Anteia láztól gyötört tekintete bontakozott ki. Hálóingjén átütött a nedvesség, szép hajzuhataga most csatakokban lógott. Kis láncon egy ezüstgyűrű nyugodott mellkasán, s mintha enyhe derengést árasztott volna. A leány mozdulatlanul feküdt, kezei és lábai görcsben feszültek, körmei kissé megnyúltak. Ajkai kissé szétnyíltak, nyál folyt oldalt, mintha mosolya ékességei nem fértek el volna odabent.

Add be neki Bólintott Andreasel, s Kirgush úrhölgye szájába öntötte a gyógyírt. A hatás Kirgush szemeibe könnyet csalt még ennyi év után is, Andreasel falmereven nézte végig mi történik. A törékeny test vonaglani kezdett, de nem mozdult el helyéről, a gyűrű derengése felerősödött, Anteia belső harca dúlt, vonásai pillantról pillanatra változtak. Hol a gyönyörű leány elszánt összeszorított ajaka, hol vicsorgó pofája látszott. Egy ugyanazon személynek két arca. Fertály óra után Anteia kimerülten álomtalan álomba merült.

Le fogja gyözni, egyre gyengébb, több főzet kellene, még pár napig elég ami van. Kirgush aggódóan nézett Andreaselre. Ha nekem sikerült neki is fog, nem hagyom magára, uralkodni fog úgy, ahogy én. Akkor segít nekünk? Tekintett kérdőn az öregre az ifjú, elszánt, kissé vad arccal. Nem üzhetjük el magunkból a saját lelkünket, a pyarroniták kezében csak a halál várhat ránk. Ashrea segítségével megtanulhatunk uralkodni a vadon, újra meg kell találnunk.

[Agis Asticles]

"Napnyugta utáni első órában találkozzunk a fogadó hatos szobájában. Kettőt kopogj és légy pontos kérlek!" - hangja határozott, ugyanakkor kellemesen dallamos hangzású... Majd várja a szépséges hölgy válaszát..."

...ám a szépséges hölgy nem felel. Ugyanakkor megértette mondandójának lényegét, s ez egyenlőre elég is - gondolataiból ismerős, kellemes érzés zökkenti ki az Alakváltót ki ebből fakadóan megszakítja a telepatikus kapcsolatot Delphine-nel. (Arca felveszi ismét gyűlölt "delér" alakját.) Vére felpezsdül - fülében nem akar szűnni a dobogás, izmai karjain lábain egyaránt görcsbe rándulnak, érzékei felerősödnek akár a vadásznak mikor áldozatára les. A szenvedély most fájdalom, egy haldokló gyermek szenvedése, mely innen a fogadóból, az emeletről árad irtózatos erővel. Egyszerű elme nem képes felfogni az ilyesmit, de az Alakváltó érzékeinek, szenvedélyének évszázadok óta maga a fájdalom az építőköve. Amilyen hirtelen jött ez az érzés, olyan hirtelen el is mulik a zauder a mellékhelység falának dőlve "ébred" fények táncolnak szeme előtt, s egy pillanatig minden elcsendesül... Meghalt? - fogalmazódik meg benne hirtelen a kérdés, elméje küzd e gondolat ellen, bizonyára csak elájult a fájdalomtól.

[Rodarth]

A paplovag hallgatja a másikat, de a kupa csattanására kissé körbehordozza a tekintetét.

~Nyugodj meg öreg... Túl sokan figyelnek ránk. És túl sok mindent akarsz egyszerre!~

Persze mindezt csak magában gondolja, nem osztja meg senkivel. Miközben az öreg beszél, a kerek asztal egy másik pontjára ül, hogy átlássa az egész helyiséget. Mikor leül, fél szemmel a Kyel papot figyeli, másik kezével az erszényéből pipát vesz elő, és megtömi, jóféle aszisz dohánnyal. De alighogy elkezd pöfékelni, az alakváltó (illetve... ki tudja mi...) feláll és botorkáló léptekkel a lépcső felé veszi az irányt. Sokaknak ez nem tűnhet fel, de a paplovag, -aki Sorquas Devastor tanítványa-, az embrei lélek rejtelmei és a testbeszéd nem okoz gondot.

A pipájával mutat a fickóra.

Ott. Kellően gyanús...

Aztán visszatér a pipájához. Halálosan nyugodtnak, már-már unottnak tűnik. Pedig minden idegszálával a környezetére fókuszál. Az öreg, Andreasel, az Alakváltó... Pedig most csak pihenni kívánt.

[Mythus Tharamant]

Anteia egy kis patak partján volt, hajába a szellő itt ott belekapott. Fedetlenül ült ott, egy kis kiszögelllésen, s várt. Várta, hogy a Nagy Fehér mikor érkezik meg. Hamarosan a patak túlpartjától egy tucat lépésnyire megjelent Õ. Fejedelmi volt, hófehér bundája visszaverte a delelőre járó nap sugarait. Kezdett melege lenni a leánynak, a patak vize fullasztóan párrálott a nap hevétől. A Nagy Fehér csak áltt átellenben egy kiszöggelésen, agyarai kivillantak Anteia felé, vicsorgott, de nem mozdult. Pulzáló fehér derengés vette körül, mintha béklyóba fogta volna. Vártak mindketten, s egymás tekintetébe néztek, mint már annyiszor. Elszántság tükröződöt itt, s vad indulat amott. A patak vize duzzadni kezdett, fehérezüsté változott, s már mindkét part kiszögeléseit ostromolta. Anteia félt, kis szikláját körbenyaldosta a most már sebesen rohanó megáradt patak tejfehér vize. A farkas a kiszögelés peremén állt, majd körbe, körbe toppogott, a vizet és a leányt kémlelve. Anteia szikláját kezdte alámosni a víz, megingani látszott a nehéz kő. A Nagy Fehért elöntötte a víz, s a patak elsodorta.

[Darun]

Az öreg elmerült a saját világában, így nem "hallhatta" mit gondol Andreasel. A kopogást sem hallotta, mint ha valahol máshol lenne. Ahogy az ajtó feltárult, egyre nehezülő mozgással lépett be, mintha megérezte volna...

"Kérem, tiszeteletreméltó Öreg, jöjjön!"

Kirgush-t pillantásra sem méltatta, félrehúzta az ágy függönyét, a lány zihálása fülsiketítően hatlot a tudatába. Erősen kellett szórítania az ágy szélét, hogy össze ne essen. A szíve vadul vert, az orra kitágult, légzése nehéz volt és szaggatott. Halk morgás kélt néma ajkain. Már nem "hallotta" mit mond Andreasel az öregnek, nem látta ahogy az valami fura folyadékot diktál a lánykába. Még volt ideje leülni az ágy mellé, aztán...

...látta a kis patakot, látta a lányt, és látta azt a "másik"-at. "Nagy Fehér", így nevezte a kislány. Aztán a patak áradni kezdett. Amint az ár elmosta a Nagy Fehér-t, a lányka sírni kezdett. A Magányos Fekete ekkor szökkent Anteia mellé. Loncsos, fekete bundájú teste árnyékot vetett a kicsiny testre, nedves orrával megbökte a lány tenyerét, aztán végigszaglászta, szemében szomorúság és együttérzés csillant. Bár külsőre rémisztő volt, ahogy a kislány a szemébe nézett, tudta hogy nincs félnivalója. "Ne félj, segítek!" üzente a szomorú szempár. A hátára vette a rémült gyermeket, aztán óriási szökkenéssel elhagyta a patakpartot. Akár a szél, suhantak az egyre sűrűbben növő fák között, lassan már semmilyen fény nem jutott át a lombkoronán, a farkas felvonyított, aztán minden elsötétült, a Magányos Fekete elveszítette a lába alól a talajt, szemében rémület, csalódottság majd harag gyúlt, üvöltése még sokáig hallatszott, ahogy pörögve zuhantak a Semmibe...

...elterült a padlón, vért köhögve ült fel. Még soha nem voltak ilyen tiszták a gondolatai, talán csak akkor, ott a Sheralban, a teste azonban csak nehezen engedelmeskedett. Végül mégis felállt.

"Akkor segít nekünk?"

Az öreg letörölte a vért a szája sarkából, megvárta míg kitisztul a tüdeje.

-"Méghogy nem űzhetjük el a lelkünket? EH! Ranagol poklára, hát tényleg azt hiszed hogy ez "normális"? Ilyesmi senki lelkében nincsen. Még az enyémbe se -jegyezte meg keserűen- de van rá mód, hogy megszabaduljatok tőle. Ha nem sikerül, nos akkor sem veszítetek semmit, hiszen még mindíg megtanulhat uralkodni a vad fölött. A döntést azonban neked kell meghoznod, és nem tudom hogy alkalmasak-e az itteni feltételek. Remélem felfogtad, mit kínáltam nektek! Egy órád van dönteni, amíg még kedvezőek az együttállások."

Az öreg ismét megszédült, de sikerült megőrizni egyensúlyát. Egy kicsit zihált, aztán még hozzátete:

-"Most lemegyek és beszélek a pyarroniakkal. Ne engedj be addíg senkit senkit, rossz előérzetem van. Hamarossan visszajövök, addíg gondolkozz el azon, amit mondtam!"

Az öreg halkan tette be magaután az ajtót, aztán elindult vissza a fogadóba. Mire leért, sikerült ismét visszanyernie az irányítást a teste felett és immáron határozott léptekkel tartott a Kyel pap felé, közben fázossan összébbhúzta magán az árnyakból szőtt köpenyt. Az asztal előtt megállt, határozottan a Kyel pap szemébe nézett.

-"Beszlnünk kell, azonnal!" Hangja parancsoló volt, nem tűrt ellentondást.

[Mythus Tharamant]

Andreasel merev arccal figyelte, amint az Öreg húga ágyához lépett. Elfordult, magában azzal az indokkal, hogy az ajtóra vigyáz. Ez azonban csak ócska kifogás volt, könnycseppjeit rejtette el az óvatosság álcája mögé. Mikor vége lett, visszafordult az Öreg felé:

Akkor segít nekünk?

A férfi rosszulléte meglepte, ugyanakkor annak szigorú tekintete meg is bénította egy pillanatra. Mire ocsúdott, az Öreg már talpon volt, ... van rá mód... csak ezek a szavak visszhangoztak az ifjúban, a vendég távozta után.

Más mód, más mód, de hiszen generációk óta nem sikerült. Mitől lenne az Öreg hatalma más? Atyám testvérei belehaltak az ilyen próbálkozásba. A pyarronita felkentek tisztitó hatalma elpusztította őket. "Fiam, soha ne hagyd, hogy hugod, vagy sarjaid a hitbuzgók kezére kerüljenek. Nagybátyáidat Luciende, egy felkent vitte el, mikor már nem volt hadra fogható férfi otthonunkban..."

[Rodarth]

//Mea culpa a nem odafigyelésért. Természetesen a krakterem nem látta a Zauder iménti kis ballépését. Elnézést kérek a hibás hozzászólásért.//

A paplovag eleddig teljes nyugalomal szemlélte a környezetét. Belül azonban erősen koncentrál, hogy észrevegyen bármilyen gyanús megmozdulást. Sajnos a megfigayelőképessége hagy némi kívánnivalót maga után, ezért összpontosítania kell, hogy a nagyon apró részleteket is ki tudja venni a környezetében. Hiába, no, senki sem tökéletes.

[Darun]

Az Öreg rá sem hederít az Uwel-lovagra. Mád körülmények között nem engedne meg magának ekkora udvariatlanságot, de most sietnie kell. A valóság szövetke különös mintákat öltött, és ez nagyon nem tetszett neki. Az Ikvizítor szavai csupán tudatának pereméig hatoltak el, hiszen minden idgszálával a környezetére figyelt. Megvártam, míg a két felkent feláll, és elindul a szobák felé. Szorossan a nyomukban ment, aztán a szoba előtt megállt. Megvárta, míg kinyitják, majd az udvariaskodást továbbra is mellőzve előre parancsolta őket. Amint belépett utánuk, betette az ajtót. A keze gyorsan járt, nyomában rúnák születtek, és tűntek el. Először az ajtóra, majd a falakra rjzolta őket, az egész nem tartott tovább egy percnél. Aztán szembefordult a két emberrel, és kiterjesztette rájuk tudatának hatalmát.

[Agis Asticles]

Az Inkvizítort meglepte az Öreg udvariatlansága, ugyanakkor felkészülve a leendő beszélgetésre szelleme tengerének hullámait megnyitotta az idős férfi felé. Felhaladtak mindhárman a kőlépcsőn gyors iramban szedve a fokokat, majd a kilences szoba felé vették az irányt. Az uwel lovag kezében réz kulcs csörrent, s pár szegmens mulva már a szobában találta magát az Inkvizítor - annyira belemélyedt gondolataiba. Az öreg óvó barrasa nem lepte meg túlzottan, ugyanakkor készenlétbe helyezte fegyvereit és elméjét egyaránt, bármi történhet az elkövetkezőkben. Sanda pillantást vetett az uwel lovagra ki pillantásából értve hasonlóképp cselekedett. Mire az öregember megfordult, mindketten - akár hitük rendíthetetlen alabástroma - készen álltak:

"Most pedíg halljam, miért jöttetek!!" - az öreg hangja búgó haranghoz hasonlatosan csilingelt elméjében, majd belekezdett:

"Nem tudom milyen hatalmat ismersz el magad fölött öregember, ám javallott számodra ha figyelsz mondandómra, hiszen számmal a Teremtő szól szavaival hozzád! Az ifjú kivel az imént távoztál a Hallgatag Úr jegyét viseli magán. Hatalmasabb erők vannak körülötte melyeket nem evilági teremtmények irányítanak, jól teszed ha figyelsz ezekre, hiszen minden érintésében a mindenség erőit mozgató gonosz búvik meg, s elméd legyen irgalmas hozzád, nehogy túl sokat akarj, mert lelked elragattatik a néven nem nevezhető folyó által a semmiség poklába.

[Darun]

Az Öreg egy pillanatra elveszítette a türelmét, és már éppen visszavágott volna, mikor jeges érintést érzett a tarkóján. Azonnal visszatért a nyugalma, a két felkent mindebből semmit nem tapasztalt, hiszen arca rezzenetlen maradt. Összeszedte gondolatait, megrágta a választ, csak azután osztotta meg hallgatóságával:

"Hogy milyen hatalmat ismerek el magam felett, az az én dolgom. Remélem megbocsájtják előbbi udvariatlanságomat, de ha csak egy kicsit is ismernének, megértenék. Nem kenyerem a hazudozás, a Pyarroni Titkosszolgálat és a Szent Szék már régóta vérdíjjat tűzött a fejemre, megérthetik hát, ha első látásra nem éppen a barátot láttam önökben. Ráadásul az egyikük Inkvizítor, másikuk pedíg Uwel hűséges szolgája, így aztán elég könnyen hihettem azt, hogy értem jöttek. Mivel úgy vélem, hogy mindketten fontos szerepet töltenek be vallásukban, arra következtettem, hogy ismernek engem, de legalább is hallottak rólam. És nem vagyok benne biztos, hogy a feljebbvalóik azt a zaudert tartanák kettőnk közűl a fontosabbnak. Bár Píarronban eretneknek nyílvánítottak, tisztelem a phanteon hatalmasságait, csak másképpen, mint ahogy az az egyszerű halandók számára ildomos. Nem szeretnék hát beleavatkozni az egyház ügyeibe, hiszen ha ilyen fontos embereket küldtek ide, bizonnyal belügyként kezelik. De mivel én is gyűlölöm a zauderek áruló fajtáját, ha a segítségükre lehetek, úgy nyugodtan fordulhatnak hozzám, megteszem ami tőlem tellik. Ami meg azt az ifjút illeti, nincs olyan túlvilági hatalom, mely utamba állhatna, ezt nyugodtan kijelenthetem, annélkül hogy beképzeltnek nézzenek! Nekem csak az evilági hatalmaktól van félnivalóm. Nos, ennyit elöljáróban. A továbbiak csak attól függenek, hogy mennyire bölcsen válogatják meg szavaikat. Ha jól sejtem, van pár kérdésük."

Ahogy végzett mondandójával, csökkentett valamelyest az öszpontosításon, melyel a különös mentális hálót tarotta fenn. Láthatólag a testét is megviselte az igénybevétel, mert lélegzete hevesebb lett, tartása meggörnyedt kissé, kezének finom mozdulatára díszessen faragot bot anyagiasul a kezébe, melyre most kissé egkönnyebbülten helyezte testének súlyát, holott a szituáció sokkal inkább éberséget és elővigyázatosságot követelt volna meg. Két elszánt kiválasztottal állt szembe, és éppen az imént vallotta be, hogy egyházuk a vérére szomlyazik, magától értetődő lenne hát, ha itt rögtön megpróbállnák megfosztani nyomorúságos életétől. Az Öreg azonban bízott a sorsában, önmagában, és a másik kettő józan megfontoltságában. Az Öreg látszólag várta az első kérdés elhangzását.

[Rodarth]

//Az egyszerűség kedvéért, szerintem mindezt Agis hozzászólása után teszem.//

A paplovag csendesen hallgatja az Öreg szavait. Közben, fel, s alá sétálgat lassan, kimért mozdulatokkal a szobában. Végül, mikor az Öreg befejezi, halkan felsóhajt.

Pihenni jöttem ebbe a fogadóba, hogy lerázzam magamról, ha csak néhány percre, tűnékeny órára is az összes koloncot, melyet a világ, és uram helyezett a vállamra. Egyetlen feljebbvalóm sem küldött ide. A saját akaratomból vagyok itt. Legalábbis ebben a hitben ringatom magamat. Erre alakváltókkal, címeres eretnekekkel, és egyébb renitensekkel kell viaskodnom.

Nem tudom, miért üldöznek az Inkvizíció tagjai, de nekem most nincs dolgom Veled Öreg. Ha Uram úgy akarja, úgyis találkozunk még.

Énnekem nicns jogom, és tisztem pálcát törni feletted Öreg. Mondd meg , ki vagy,é akkor mindannyian tiszta lappal állhatunk egymás előtt. Én pedig követni fogom feljebbvalóim utasításait, aiket a Nagyok fölém rendeltek.

Biccent Kloan felé, majd a továbbiakban a háttérbe húzódik.

[Agis Asticles]

Sohasem hagyta el hazug szó ajkait, ugyanakkor tévedhetetlenül felismert bármely igazságtalanságot, színészkedést. Szavaiban eleddig senki halandó emberfia nem kételkedett, hiszen Kyel papja csak igaz szóval szólhat, különben a magasságos Teremtő pusztító Vak Arcát fordítaná felé, s villámával súlytaná agyon kegyeltjét! - az öregember hosszú merengés után nem szólótt nemtelen szavakkal - vonta le a végkövetkeztetést az Inkvizítor. Imádkozni fog azonban lelki üdvéért, amiért a sors ily galád tréfát űzött véle - nézett végig az élet nyomorúságos igájától megtört öregemberen. Bizonyára olyan hatalmat ismer el maga fölött valónak, mely talán már kivészett az értelmes népek civilizációjának palettájáról - gondolta magában Kloan, mely ebben a forrongó világban a lehetetlenséggel határos. Lelkét bemocskolták netán a korok ármányai?! Talán még van remény, hogy segítséget nyújthasson. Szavával a következőképpen szólott az öregemberhez:

"-Valóban, nem ismerünk Öregúr, hiszen még a nevedet sem tudjuk, melyen szólíthatnánk. Bár ittlétünkkel feljebbvalóink akaratát képviseljük, magunk döntünk sorsunkról, igazi feljebbvalóink az égben a szürke fellegek felett rejteznek, talán ebben a pillanatban is onnan tekintenek le ránk - (különös hangsúllyal ejtve ezen szavakat). Figyelemmel fogjuk kísérni lépéseidet öregúr, s amennyiben ellenünk fordulsz megismerkedhetsz behatóbban az Inkvizíció igazi hatalmával, ám ne értsd félre, nem kenyerem az erőfitoktatás, pusztán hivatásom része. Ha ennyi időn keresztül sikerült rejtve maradnod, az a kis idő már igazán nem számít, Kyel a megfoghatatlan Idő Teremtője atyám, az én szememben. Köszönöm, hogy felajánlottad segítségedet a Zauder elfogásában, minden bizonnyal hasznos segítségre számíthatunk majd személyedtől - ez a meglátásom. Számos különleges képességgel rendelkezik e bőreváltó, egyébként is hatalmas természet adta adottságain kívül. Jobban teszed, ha nem akasztasz véle tengelyt, mielőtt csúnyán megjárnád - az utolsó szavak kiejtése után az Inkvizítor ajka száraz mosolyra húzódik.

"Ami meg azt az ifjút illeti, nincs olyan túlvilági hatalom, mely utamba állhatna, ezt nyugodtan kijelenthetem, annélkül hogy beképzeltnek nézzenek!" -- az Inkvizítor elgondolkodik a hallottakon, szemébe furcsa fényt vetnek a kereskedők által felállított őrtüzek fényei az ablakon keresztül. (Evilági hatalomhoz pedig túl erős, mi az ifjút fenyegeti, mégis úgy érezte a lélek tanaival rátekintve az öregre, hogy az igazat szól, s ettől rémület kelt szíve szegletében.)

-Ezt Andreasel joga eldönteni, vele fogunk diskurálni erről, ha kívánja, akár akaratod ellenére is. Elsősorban viszont szent célunkért vagyunk itt, ha ez felfordulással járna, állunk elébe azoknak, kik ellenünk mernek szegülni! - Kloan ellentmondást nem tűrően adta ezt az Öreg tudatára.

Majd az Öreg megingását látva, hirtelen megbánta tettét - a másiknak nagy erőfeszítésbe telik fenntartania az összpontosítás hálóját kettejükre -érezte az Inkvizítor, így az öreg kérdésére sietve folytatatta: -Mond meg neved és vezekelj Öreg, hogy megbocsájtás legyen osztályrészed szemünkben; hogy életed alkonyán lelked fehér gerleként térjen meg az Örök Körforgásba. Ki vagy Te és mi a bűnöd, mellyel ily hatalmasságok haragját idézted galambősz fejedre? - az Inkvizítor elmerengő szemekkel tekint az időközben anyagiasult botjára támaszkodó öregemberre, várva, hogy amaz összeszedje erejét a leendő válaszhoz.

[Mythus Tharamant]

Andreaselt beszűrődő zsivaly zavarta meg a vastag brokátfüggönyökkel eltakart, de most nyitott ablak felől. Kirgush nyithatta ki, friss levegőt juttatva a szobába. Az ifjút zavarta a lárma, önkéntelenül is az ablakhoz lépett, hogy megnézze mi a felfordulás okozója ily későre járva. A kilátás a nyugati kapura nyílott, s két szerencsétlen és egy öszvér csökönyös hadakozása tárult fel az északi nemes előtt. A hold széles tányérja most is szépen vírított, elsőre Andreaselnek fel se tűnt, titkolt valójának indulatait azonban felkorbácsolta. Ragadozó tekintet nézett a csapat összvérre, a két szamár gazdára és a konok összvérre.

Bocsánat jóuram, hamarost végzünk ezzel a döggel! Nézett fel az egyik, mintha megérzte volna a figyelőt. Szemei tágra nyiltak aztán látva a vad arcvonások viselőjét, hanyathomlok menekülni kezdett. Társ a követte a nagy ijedtségben, s az öszvér is megindult, őt bizony ne hagyják magára...

[Darun]

Az Öreg olyasmit tett, amire vélhetőleg egyik jelenlévő sem számított -és amit már sok éve nem tett: őszintén elmosolyodott. Megkönnyebült, határozottsága visszatért, immár nem kételkedett a jövőben. Bár mindketten hallották szavait, most elsősorban a paplovaghoz szólt:

"Hogy az egyházatok miért üldöz... nos, csodálom hogy nem tudjátok. Arról biztosíthatlak, nemes lovag, hogy Urad nem fogja akarni halálom, de hogy a feljebbvalóid is így gondolják-e, nos, erre nem vennék mérget! Mivel egyházfiak vagytok, nagyon jól tudjátok, hogy a papok akarata nem mindíg egyezik az Istenekével. Ha ezzel sértem a hitetket, nagyon sajnálom, magam is hívő ember vagyok, de én már túlléptem ezeken az apróságokon."

Egy pillanatra megpihent, újrarendezte a mentális hálót, aztán immáron mindkettőjüknek szánva a mondandóját, folytatta:

"Bár udvariatlanság volt tőlem, eleddíg valóban nem mutatkoztam be. Részben azért nem tettem, mert nem tudom, az egyház milyen néven átkozott ki, hiszen annyi nevem volt már. Ezen felül, mivel úgy látszik meglepő módon még egyikőtök sem hallott rólam, nem is mondana túl skat nektek ez a név. Nos, Shadow Darkseider vagyok, a Magányos Fekete, a Szürke Kóborló, a Renegát és még tucatnyi "név" birtokosa. Ami a sorsotokat illeti, elnézést kell kérnem, elfeledtem, hogy kalandozókkal beszélek, akik közvetlenül Uruktól kapnak parancsot. És ahogy elnézlek benneteket, nem is szorultok halandó feljebbvalókra, hiszen méltóak vagytok arra, hogy Uratok közvetlenül szóljon hozzátok. -az Öreg szavai nem sugallták udvariaskodás látszatát, amit mondott, komolyan is gondolta- Azt hiszem ezek után nyugodtan elmondhatom, miért is váltam "eretnekké" a rendtársaitok számára. Két oka is van. Egy vallási és egy személyes. A vallási oka az volt, hogy nyíltan vállaltam hitemet, mely megköveteli Ranagol tiszteletét is. Mielőtt túl korn ítélkeznétek, ott voltam Ó-Pyarronnál -a paplovag felé biccentett- amikor többek között a mestered is halálát lelte. Igen, Sorquas Devastorról beszélek. Te már nem emlékezhetsz rám, hiszen azóta sok idő eltelt, és mint azt sejthetitek, teljessen meg is változtam. Soha nem terjesztettem a hitemet, de volt egy rosszakaróm a Papi Szék tagjai közt, akineksikerült elérnie, hogy hitem miatt üldözötté váljak. Mindezt a személyes okkal támasztoták alá. Történt egyszer, hogy valahogy egy kutyaviadalra tévedtem, és haragomban több embernek is életét vettem. Közöttük volt egy álruhás Kyel pap is. Ezt használta fel haragosom végső érvként. Csak Arel Úrnő papjai nem vadásznak rám, hiszen számukra előbbrevaló, hogy kimentettem és gondjátviseltem a sebesült kutyának, minthogy vérét vettem néhány olyan alaknak, akik ilyen fertelmes szórakozásnak hódoltak. Hogy tisztázódott célotok, nem áll szándékomban elétek állni, az Inkvizíció eszközeit pedíg -keserű mosoly- már jól ismerem, és nem szeretném mégegyszer átélni. És ne feledd, nem felesleges erőfitogtatás, ha valós hatalom áll mögötted, márpedíg Kyel hatalma elég kézzelfogható! Ami a zaudert illeti, nem kell féltened, elég sokszor akadtam már össze a fajtájukkal, és lám, még mindíg élek. És ha nem haragszotok meg érte, Anreasel kért meg rá, hogy mentsem ki, úgy vélem nem állítok valótlant, ha azt mondom, nem óhajt veletek találkozni.

Végre ismét sikerült kihúznia magát, keze apró mozdulatára eltávolodtak körüle az árnyak, így alakja még szikárabbnak hatott. Szusszant egy rövided, majd hozzátette:

"Immáron tudjátok a nevem, és hogy mely ok miatt üldöz Pyarron. Ha rámnéztek, láthatjátok, hogy megfizettem az árát rengeteg hibámnak, néhánynak talán többszörösét is. Lelkem tisztasága azonban nem ily apróságokon múlik, hiszen az idők kezdetén még az Istenekénél is nagyobb felelősség tétetett a vállamra, melynek súlyát egyre nehezebb elviselnem. Személyem történetével nem untatnálak benneteket, bár bizonnyal tudnék mesélni pár érdekes dologot, és hitem mibenlétét sem vélem üdvösnek részletezni. Nos, ha tehetek valami értetek, figyelmessen hallgatok."

[Agis Asticles]

A Magányos Fekete... - a név ismerősen csengett az Inkvizítor elméjében, még Ó-Pyarron bukása idejéből. A feltóduló emlékek hada akárcsak a krániak seregei akkoron, a bajtársak elvesztése, könnyeket csalt szemébe - látása egy pillanatra elhalványult.

[Vándor]

*Furcsa, hogy időről időre megtalálja a fogadót, megtalálja a várost, és mindent, ami hozzá fűződik. De időről időre változik is minden, ahogy ő maga is változik.

Ezekkel a gondolatokkal állt meg a fogadó előtt, felnézett a cégérre, aztán megigazította a ruháját, és belépett az ajtón.

Szemei összeszűkültek, hogy jobban lásson a gyérebb fényben, de még így is alig látja a bentieket, akiket mintha ölelésébe rejtene a homály. Nem köszön, hisz úgy ítéli meg, nincs kire pazarolnia a szavakat, csak hátraveti amúgy is vizesnek tűnő haját, s ezzel felfedve a fültőtől arcél mentén húzódó hegjét.

A természet kegyes volt hozzá, még a sebhellyel együtt is finomnak, már-már nőiesnek hatnak a vonásai, bőre pedig márványfehérnek, főleg a sötétségben. Mozdulatai lassúak, kiszámoltak, úgy tűnik, semmit nem tesz hiába, vagy felesleges gyorsasággal. Hosszú kabátja szinte teljesen eltakarja a testét, így termete nem bontakozik ki, csak magas sziluettje.

Nem kér italt, csupán leül egy asztalhoz. Talán megijedt a benti ködösségtől? Talán igen. A legközelebbi, legjobb helyzetű asztalt nézi ki magának, amelynél egyelőre egy ember sem ül, nem csoda, hiszen a fogadó szinte pang a korai órán.*

[Agis Asticles]

A magas, csukaszín incognoba bújt férfi maga is a karavánnal érkezett. Arcát teljes egészében ezüsmaszk takarta a kíváncsi tekintetek elől. Fejét csuklya fedte az ismét szemerkélni kezdő esőtől. Biccentett a karavánvezető felé, ki mély meghajlással viszonozta ezen gesztusát. A férfi zsoldos volt, "szerencsekatona", bár ahonnan ő érkezett, a Sötét Határon túlról, nem túl helytálló ezen kifejezés. Beavatott, inkább. Belép a Fogadó ajtaján, körbehordozza tekintetét a jelenlévőkön, majd minden felesges gesztust mellőzve határozott léptekkel a lépcső felé veszi a irányt. Már amúgy is késésben van, s ki vár rá temérdek idejéhez képest sosem tűri a pontatlanságot...

-Megértettem mesterem, pontos leszek - Delphine búgó hangja még mindíg csengett. Az Alakváltó ajka mosolyra húzódott. Alig egy fertályóra és megérkezik a lány. Utoljára végigrágta magában mit fog mondani az alidaxi boszorkánynak. Gondolataiból a két halk kopogás zökkentette ki - Delphine ismét korábban érkezett -, felvette új álcáját majd elfordította a rézkulcsot a zárban. Lenyomta a kilincset és kinyitotta az ajtót. A résen kikukucskálva egy fiatalos gyönyörű hölgy sziluettje jelent meg. Belépett az ajtón, az Alakváltó becsukta azt utána, ám nem zárta kulcsra. Delphine a szemébe pillantott, majd a kilincsre és elmerengett néhány szegmens erejéig, majd bájos hangján megszólalt:

-Netán várunk még valakit mester?

-Igen, mosolyodik el őszintén a Zauder, még várunk egy férfira, kit nem ismersz ugyan, de meg fogod kedvelni - ezt bizton állíthatom. Õ is ért a zene művészetéhez, bár nem annyira szépen játszik mint Te, Világ Közepe Fogadó csodálatos dalnoka. - Delphine a bók hatására láthatóan elpirul. Megkérhetlek valamire gyönyörű kedvesem? Mikor Delphine bólint az Alakváltó folytatja: -Nemrégiben megkértek, h kápráztass el dallamaid orgánumával egy beteg kislányt. Parancsom egyben leendő küldetésed is: kerülj közel hozzájuk és szerezd meg a náluk lévő tárgyat.

-De hát honnan t....? -az Alakváltó pillantását látva nem folytatja tovább a mondatot. A gyűrűről beszélsz mely Anteia nyakában lóg? Az Alakváltó bólint majd diadalittas mosollyal arcán az ajtó felé tekint, ahonnan az imént ismét kopogások hallatszottak. Delphine nem láthatta kaján mosolyát, ugyanis időközben az ajtó felé fordult. Az Alakváltó halkan de jól érthetően kimondta a "SZABAD" szót. A kilincs lenyomódott, széles váll jelent meg a következő pillanatban. Az idegen maszkját meglepődött pillantással nyugtázta Delphine.

-Kerülj beljebb, - majd miután Delphine ismét az Alakváltó felé fordul a következőt mondja amaz: Bemutatom Ktyches-t, ő segíthet néked. Nem vallhattok kudarcot, nagy szükségem van arra a tárgyra. Ha teljesíted a küldetést meglesz a jutalmad leányom, akárcsak a tied "zsoldos" - különös hangsúllyal megnyomva az utolsó szót. Most menj gyönyörű Delphine, sok munkád lesz még hajnalig. Segíts a karavánnal érkezett zenészkompániának, nehogy elorozzák tőled a Fogadó Legszebb Hangú Dalnoka címet - mosolyodik el ismét az Alakváltó. Persze ne feledd küldetésed, ha úgy érzed itt az idő cselekedj! Delphine kezet fog Ktyches-el, s mélyen a savószínben tükröződő szürke szemekbe tekint, majd egy "pukedli szerű" mozdulattal meghajol a csukaszín incognoba burkolt alak szintén meghajol. Miután a lány elhagyja a helységet Ktyches leveszi csuklyáját, így szabaddá válik tarkója. Fekete bőrén különféle tetoválások futnak végig, melyek minden bizonyal folytatódnak a ruha alatt, talán az egész testet behálózva. Az Alakváltó szeme felvillan, majd hideg hangon szólal meg, mely nem is emlékeztet az előzőre, ahogy Delphine-hez szólott.

-Üdvözöllek Felvigyázó, feladatod, hogy figyelemmel kísérd az előbb látott lányt, hiba nem csúszhat a számításaimba. Ha dezertálással próbálkozna a lány, öld meg őt, majd tűnj el. Tudod mivel tartozol nékem, itt az ideje, hogy behajtsam e századévekkel ezelőtti tartozást. Okos döntés volt elhinteni, hogy a Fogadó hiányt szenved a készletekben, s idehozni egy karavánt. Bár késtél, még nem maradtunk le semmiről. A karaván maga leplet borít ránk, szinte észrevétlenül ténykedhetünk e "lepel" alatt. De vigyázz mert Kloan egy uwel paplovag oldalán szemmel tartja a helyet, s mindenre figyelni fognak. Kerüld őket, ha kedves az életed. Ha elkapnának természetesen semmit nem tudsz rólam. Ha elvégzed amire kértelek meg lesz a jutalmad! Ugye világos voltam?

Természetesen, hallom és engedelmeskedem! - hajol meg a tradícionális mozdulatsor kíséretében a Felvigyázó.

Most pedig menj le, kísérj minden rezdülést figyelemmel. Érzem, hogy rövidesen történni fog valami. Ja és távolítsd el azt a maszkot az arcodról. A következő pillanatban az Alakváltó megérinti a Felvigyázót, mire arról lehullik az incogno és a maszk. Teste villámgyors átalakuláson megy keresztül fények villannak fel, majd pár pillanattal később a délceg alak helyén borostás arcú halovány kreol bőrű férfi jelenik meg. Csak a szeme marad ugyanolyan félelmetes színű. A Felvigyázó végigtekint magán, elmosolyodik majd a következőt mondja: ügyes kis illúzió, s milyen eredetinek hat. Felveszi az időközben földre esett maszkját, s övére tűzi. Összébb húzza magán az incognot, hófehér inge szőrmeszegélyes bő nadrágja és lovaglócsizmája, ápolt ember látszatát keltheti bárki szemében. Mintha nem is több nap utazás állna mögötte. Bólint a Zauder felé majd távozik a szobából, maga mögött halkan becsukva az ajtót. Kezében pánsíp jelenik meg, így halad a szűk folyósón a lépcső irányába, annak tetejéről Delphine-t keresve tekintetével...

Eddig minden tökéletes, motyog maga elé az Alakváltó egyedül maradva szobájában, majd nagyot sóhajtva leül az ágyra.

Eddig...

[Darun]

Az Öreg továbbra is kiváncsian fürkészte a másik két alak vonásait, látta az Inkvizítor pillanatnyi megingását, de fel nem fogta. Az elmélye régóta kiszűrte az ilyen apróságokat. Figyelmessen hallgatta a Kyel pap szavait, azt is észrevette ahogy az Uwel lovagot fürkészi egy pillanatig. Mintha tőle várna megerősítést.

"Amit teszek, nem a karaván tagjaiért, nem értetek, még csak nem is közös isteneinkért teszem! De ha már így alakult, veletek tartok, segítek nektek. Ismerem Triupo Anakreia tanítóját, és hallottam a mágikus kőről is, mely álítólag csodákra képes. Mi azonban másképp dolgozunk. Igazlátó vagyok, nincs szükségem varázstárgyakra az alakváltó felismeréséhez. Egyedül is el tudnék bánni vele, de úgy hiszem az az utolsó cselekedetem lenne ebben az életben. A leges legutolsó. Már pedíg a sorsom nem ez, van még egy befejezetlen ügyem! A lénnyel nektek kell megkűzdenetek, én csak a felderítésében segédkezhetek, és talán meg tudom gátolni, hogy alakot váltson. A legegyszerűbb persze az lenne, ha valahogy rá tudnánk venni, hogy az én alakomat vegye fel."

Az Öreg nem foglalkozott a burkolt sértésekkel, magában lezárta a dolgot annyival, hogy a másik túlságossan hitbuzgó. Elfogadta a felé kínált jobbot, és még a Kyel papot is meglepte egy pillanatra az Öreg erős szorítása. Végül még sem tudta útját állni az emlékeknek, de ezúttal semmilyen külső jel nem árulta el...

...jössz már? -kérdezte egy távoli hang. Az Öreg -akkor még fiatal legény- üres tekintettel bámulta a padlót. Akkor még látott, mindkét szemére. Aztán a tekintete a nomád tisztre siklott és lelkében felizzott a gyűlölet...

...látta a paplovag szemében a félelmet. Õ még csak sejtette hogy mi lesz, az Öreg már tudta. Nem akarta hogy ő és a lány is belekeveredjen, szúrós szemekkel nézett a dwoonra.

-Menjetek! Majd én elintézem. -és átadta a fegyvereit...

...Ne menj be! -akart szólni mögötte a lány, de a torkát elborította vér és csak hörögni tudott. Szinte gépiessen lépkedett a romos ház felé, a bent uralkodó sötétség visszatarthatatlanul vonzotta magához. Még érezte, hogy a szíve zakatol, üvölt, hogy nem menjen, hogy ez nem helyes. És hogy csak a halál vár rá. Az agya azonban befelé húzta. Nem érezte a szúrást, a lyukból áradó kék derengés szinte kiszívta a tudatát...

...csak legbelül élte át újra a régmúlt eseményeit. Barátok? Mit is tudhatnak ők a barátságról? Nem szerette, ha hitegetik, a régi barátok pedíg messze voltak, nagyon messze. Egy másik világban. Igen, ott hagyta őket, csak az emléküket hozta magával. Végül még is uralkodott magán, és halkan -még a mentális tér is alig rezdült a gondolatai nyomán- jegyezte csak meg:

"Ami pedíg Ranagolt illeti, hidd el, méltó vagyok még a Kosfejes Úr figyelmére. Ha nem így lenne, akkor már rég a Kárpit túloldalán elmélkedhetnék, a halhatatlanság értelméről. Jól vigyázz hát szavaidra, nehogy egy gyenge pillanatban elfelejtsem, hogy közös ellenségünk alig várja, hogy egymás vérét ontsuk! Rá koncentráljunk inkább. A hitbéli nézetkülönbségeinket pedíg beszéljük meg máskor."

Az Öreg tett egy lépést hátra, miközben elengedte a Kyel pap kezét, jelezve hogy részéről befejezettnek tekinti a beszélgetést, de egy pillanatig még némán állt, nem akarta szó nélkül hagyni a másik kettőt sem.