Társalgás a Világ Közepe fogadóban

[Mythus Tharamant]

Andreasel, felismerve lelepleződését, viisszahátrált az ablakból. -Megláttak! - szólt Kirgushoz, s kardját felmarkolva, az ajtó felé indult, de megtorpant. Erre nem lesz szükségem, vigyázz Anteia-ra. A pengét Kirgush kezébe nyomta, megfordult, s egy szökkenéssel az ablaknál, majd azon kívül termett. Az öszvér és gazdáik nehéz testszaga egyenesen vezetett az istálló felé.

Te is láttad amit én? Kérdezte Rafal a kézműves, félnótás unokaöccsétől. Láátam, Láátam, szörnyűséges vót. Az öszvért betuskolták az istálló oldalépületében fenntartott egyéb jószágok részére kialakított helységébe. Néhány kecskén, egy igavonó barmon, és rajtuk kívül egy lélek sem volt sehol közelben. A karaván felől kósza zsivaly szűrődött be csupán. Az állatok furcsán rezdültek, rémületük szemeikben tükröződtek. A nemrég látott férfi lépett be a csűr bejáratán. Bőre olajosan fénylett, mntha nagy erőfeszítésébe kerülne minden mozdulat. Koromfekete hajából néhány tincs elszabadult, s most borús tekintete előtt lógott. Ahogy a két reszkető ember felé tartott azok egyre csak hátráltak a helyiség végébe. Rafal szemei egy oldalt támasztott vasvilla felé tévedtek, de az idegen rosszalló morranása elvette a kedvét a cselekvéstől. Olyasmit láttatok amit nem lett volna szabad, mit tegyek hát most veletek! Dörrentek szavai. Szolgáljatok vagy a halál asztalánál vacsoráztok ma este! Ha akartak sem tudtak volna ellenállni, a szavak béklyóba kötötték egyszerű elméjüket. Most jobb lesz ha álomra hajtjátok fejeteket, reggel az asztalomnál várlak benneteket a fogadóban, Andreasel D'Morra vagyok, jól jegyezzétek meg eme nevet.! Mindketten ájultan estek össze, s sajgó fejjel ébrednek majd, ha eljő az ideje.

Andreasel félrehúzta az elkábított testeket egy kis szalma közé. S most engednie kellett a vadásznak...

Kissé csapzottan, minta éjszakai mulatozásból érkezne lépett be újból az északi ifjú az ivó rész ajtaján, majd átvágva az ott lévőkön a szobája felé vette az irányt.

A csűrből néhány jószág nem érte meg a reggelt...

[Darun]

Grom éppen akkor lépett be, amikor az ifjú kijött az istálóból. Gynakodva nézte a csapzott hajú, kimerültnek tűnő embert, megvárta míg belép a fogadóba, aztán az istáló felé indult. Azonnal felfedezte hogy jópár állat hiányzik. Egy oldalpillantást vetett a sarokban fekvő worgjára, aztán mikor meglátta hátasának szemében a különös csillogást, igen csak elkomorodott. Végül félelem bűze csapta meg az orrát. Elindult a hátsó karámok felé, és meglepetten nézett le a két ájult szerencsétlenre. Egy pillanatra elfogta a harci láz, de hamar vissznyelte dühét. Nem szeretett túl könnyen ítélkezni, de itt valami nagyon bűzlött! És nem a trágya! Kimért léptekkel indult ő is a fogadó felé, halk morgására kitárult az ajtó, ő pedíg a különös szagú idegen után indult.

[Darun]

Graim nyugodtan iszogatta a kupájában lötyögő hűvös bort. Egy oldalpillantást vetett asztaltársára, akit elnyomott a buzgóság. Nem haragudott érte, hiszen fárasztó napja volt. Õszinte kíváncsisággal mérte végig az (ismét???) belépő nőt. "Különös idegen" gondolja egy pillanatig, aztán mosolyogva hozzátesz: "Kalandozó". Valaha, sok ezer évvel ezelőtt még ő is az volt. De az idő már eljárt felette. Magában apró biccentéssel nyugtázta a heget a nő arcán. Más ezt talán tapasztalatlensága számlájára írta volna, de az idős törpe az elmúlt eonok alatt megtanulta, hogy bizony mindíg akad egy erősebb, gyorsabb, vagy jobb ellenfél. És olykor a szerencse is közbeszólhat. Elég volt csak saját sajgó vállára gondolnia. Tekintetével végigkísérte a nőt, aztán simét elmosolyodott magában, ahogy az üres asztalhoz ült. Az emberek mércéjével gyönyörű a nő, az idős törpének azonban teljssen más ideálja van. Aztán belegondolt, hogy mikor látott utoljára törpe nőt. Bizony, jónéhány száz év eltelt már azóta. Az utolsó törpe nő, akit látott, legidősebb fiának volt a felesége. Bizony, tűzrőlpattant menyecske volt, meg kell hagyni! Ej, azok a régi szép idők! Lassan előkotorta belső zsebéből a gyönyörűen faragott pipát (bárhol egy vagyont érne) és megtömte jófajta dohánylevéllel. Meggyújtotta, nagyot szívott, aztán könnyedén hátradőlt a székkel. Akár fiatal korában. Aztán meglátta a belépő maszkos idegent. Érezte ahogy ismét megsajdul a válla, és azonnal tudta, hogy valami nincs rendben, az újonnan érkezettel! Gyanakodva mérte végig, és követte tekintetével, míg el nem tűnt a lépcsőfordulóban. Valami rossz előérzet gyötörte. Ezúttal nyugtalanul szívott a pipából. Azt tudta, hogy nem puszta véletlen az, hogy most ő itt van, de eddíg azt hitte, hogy csupán fajuk ügyében érkezett ide, de a kalandozókkal mindíg zűr van. Érdeklődéssel tekint a szobák felől érkező dalnoklány után, keze azonba ökölbe szorul, ahogy a lépcső tetején meglátja a különös idegent. Más körülmények között megtévesztené tán a tökéletes változás, a szemei azonban elárulják. Több ideje azonban nem marad ezen morfondírozni, hiszen az északi nemes fiú lép be a fogadóba és viharos léptekkel tűnik el a szobák irányába. Ezzel Graim végleg elveszítette jókedvét. Itt valami nagyon nem stimmel! Hiszen látta amint a fiú az Öreggel a szobák felé ment, és az előbbi azóta nem jött le. Legalább is nem erre! Ahogy meglátta Grom alakját az ajtóban, szemében pedíg felfedezte a leplezetlen ingerültséget, már tudta hogy baj van. Sejtette hogy az ork a fiú után akar menni, ezért hangossan rákiáltott:

-Grom! -az ork felfigyelt a nevére, aztán kimért léptekkel a törpe asztalához ment.- Ülj le. Van egy kis problémánk!

[Mythus Tharamant]

Andreasel észrevette az ivón áthaladva a felfigyelő tekinteteket, de nem törődött velük. Enyhült az akaraterejét feszítő nyomás és mint régóta most sem esett senkinek komoly baja. Elégedett volt. Dallamos kopogtatása utat nyitott neki szállásukra. Kirgush Anteia mellett virrasztott, a leány mélyen aludt, talán fel sem ébred reggelig. Az ifjú ruhát váltott, megmosakodott, haját kifésülte, s összekötötte, fekete, ezüsttel hímzett kabátott és nadrágot öltött. Kardot kötött az oldalára s északi nemes módjára várakozott. Sziklamereven ült, szemeiből nem tűnt el a csillogás. Hamarosan vissza kell térnie az Öregnek... gondolta.

[Rodarth]

Az Uwel paplovag csendesen hallgatja Az Öreg, és Kloan párbeszédét. Mikor a szó a Dúlásra, és Devastorra esik, néhány izom megrándul az arcán, és a tekintete is elréved egy pillanatra. Meg is rándítja a vállát, hogy érezze a barátságosan a hátára simuló pallos súlyát. Régi reflex. Végül csendesen, ezúttal nem kieresztve pincemély hangját, ő is megszólal.

Nem voltam ott a Dúlásban. Akkori küldetésem Toronba szólított. Bálokra jártam, és az elképzelhető legnagyobb pompában éltem, míg a testvéreim, a barátaim százával hullottak el. Kthac Arqun, pedig megölte Devastor mestert. De ez ma már nem számít. A Boszúm beteljesült. Ami Pyarront érte, majdhogynem törvénszerű volt. Az Isteneink megbüntettek minket a dölyfösségünkért. Krán csak eszköz volt. Mind csak eszközök vagyunk, legyünk bármily hatalmasak is. Nem kívánom a halálodat Öreg.

Ezek után a "feljebbvalójához" fordul. Közben magában morfondírozik.

~Jobb ha még mindig nem fedem fel magam. Még nicns itt az ideje.'

Mirac, amennyiben valóban szükségünk van arra a varázstárgyra, úgy a legjobb az lenne, ha már most elindulnánk megkeresni. Minél kevesebb időt vesztegetünk el, annál kisebb lesz az esélye annak, hogy a Zauder valami szörnyűséget cselekszik az istenek ege alatt.

A tisztelet jelét mutatva biccent a Kyel pap felé.

[Agis Asticles]

Akárkiért is tészed avagy akármely gondolatrendszert is vallasz sajátodénak, köszönöm segítségedet, meg kell értened viszont, hogy biztosra kell mennünk. A mágikus kő A Vörös Hold köve, bármely testben lakozzék is felfedi a legerősebb mágikus védelmek ellenére is az alakváltó jelenlétét. Keressük meg Ashreát, magam nagyon régen találkoztam vele, talán már félszáz év is eltelt azota. Nagyon biztos vagy magadban igazlátó, miért volna jó, ha az alakváltó a Te külsődet öltené magára?- az Inkvizítor felvonta szemöldökét. Hogyan kívánod továbbá meggátolni, hogy alakot váltson? A járható út melyet uram a Hatalmas Kyel mutatott nékem, mindenképpen ezen kivételesen erős mágiával rendelkező holdkő megszerzése...

Mily erős, dacos szorítás egy ilyen meglett korban lévő férfitól - Kloan az Öreg világtalan tekintetét fürkészte, majd megszólalt:

-Valóban a hitbéli nézetkülönbségeinket nem volna ildomos most megtárgyalnunk. Az Inkvizítor ismét hagyta eluralkodni magán émlékei ócenánját. Visszaemlékezett, ahogy próbálta elodázni az elodázhatatlant, késleltetni Pyarron végzetét. Rendíthetetlenül állt a krániak gyűrűjében, ahogy az aquir mágus épp romboló szavaival próbált volna elhallgattatni minden halandók ajkáról égbe szálló fohászt.

[Darun]

Az Öreg némán, figyelmessen hallgatta az ismét megszólaló Uwel lovagot. Sejtette hogy milyen érzést válthattak ki a régi emlékek, ezért nem is szólt semmit. Végül bólintott, hiszen a lovag szavánál több nem kellett neki. Szavaival ismét az Inkvizítorhoz fordult.

"Sejtettem, hogy ezt fogod mondani, és nem hibáztatlak érte. A helyedben magam is így cselekednék. És hogy miért vagyok magamban olyan biztos? EH! Jobban ismerem a Zaudereket, mint hinnéd. Nem az idős beképzeltség, hanem a tapasztalat beszél belőlem. Hogy miért lenne jó, ha az én alakomat venné fel? Maradjunk annyiban, hogy senki nem élné túl, ha ezzel próbálkozna. Láttam már aquir bőreváltót, aki még is tett egy próbát. Az ő halálát nem kívánnám senkinek. Még az ellenségeimnek se. Azt pedíg, hogy hogyan akadájoznám meg az alakváltásban, nos... megvannak rá a módszereim -sokat sejtető mosoly- hiszen magam is szeretek biztosra menni! Nos, ha Kyel mutatta az utat, úgy nem tudlak letéríteni róla, bár urad nem számolhatott velem. Cselekedj hát így!"

Megvárta, míg ők ketten is szót váltanak, aztán az utolsó mondatnál megköszörülte a torkát.

"Én... nem kelhetek útra veletek. Nagyon elfáradtam, és egyébként is, van még pár elintézetlen ügyem itt, remélem megértitek. Ezen felül kell valaki, aki szemmel tartja az alakváltót. A mentál fonalat meghagyom, így a kapcsolatunk nem szakad meg. Ha találkoztok Ashreával , ezt adjátok oda neki. Biztosak lehettek benne, hogy jó szívvel lát majd titeket."

Azzal egy apró ében fa ládikát varázsolt elő szakadt, szürke köpenye egyik belső zsebéből. A ládika alig öklömnyi nagyságú volt, gyönyörűen volt faragva. Nem is lehetett volna másképp, hiszen egy elf mester készítette, még régen.

[Mythus Tharamant]

Megfontoltam, tiszteletreméltó Öreg. Meddig kedvezőek még az együttállások? Nagyon féltem a húgomat, ezt megértheted. Egy ilyen szertartás a számára végzetes is lehet. Azt józan ésszel nem élném túl...

Mégis, azt hiszem megbízom benned, kérlek légy nagyon óvatos. Ha nem sikerül útnak kell indulnunk Ashreához, akkor velünk tartasz? Két szolgálót már felfogadtam az útra...

A beszélgetés közben Andreasel hugocskája ágyához lépett, s finoman végigsimított az orcáján.

[Darun]

"Az együttállások?" -az Öreg egy pillanatra elrévedt, ahogy gondolatait szabadjára engedte. Pár pillanatig hagyta, hogy a mindenség történései elérhetővé váljanak számára, aztán könnyedén folytatta- "Nos, amíg az éjszaka előttünk áll, van időnk. Csupán azért sűrgettelek, mert a szertartás elvégzéséhez szükségem van némi segítségre, és ez némi időt vesz igénybe. Hidd el, megértem a kétségeidet, magam se tennék másképp. És megteszek mindent, ami tőlem telik, igyekszem megszolgálni a bizalmad! Ha a szertartás mégsem sikerülne, sajnos nem tarthatok veletek. Nagyon sok erőt kivesz majd belőlem, és még van itt egy elintéznivalóm. De ha szükségét érzitek, adok mellétek megbízható kísérőt! Most egy rövid időre ismét magatokra hagylak, megszerzem a kellő támogatást. Továbbra se engedj be senkit!"

Az Öreg érezte hogy csomó gyűlik a gyomrába. Nem értette a dolgot, de nem is volt ideje foglalkozni vele. Megfordult, az ajtó lapjára különös rúnákat rajzolt fel, melyek felizzottak, aztán eltűntek. A varázslat végeztével visszafordult, biccentett, majd kilépett a szobából. Sietős léptekkel haladt a folyosón, majd le a lépcsőn. Mikor meglátta a törpe asztalánál ülő ork énekmondót, elmosolyodott. Kegyesek még az égiek- gondolta magában, aztán az asztalhoz lépett.

"A segítségetekre lenne szükségem, testvéreim!"

[Agis Asticles]

Kloan mereven akár a hideg acél, szó nélkül hallgatta végig a másikat, majd miután az Öreg anyagi testét elnyelte az ajtó szövétneke akár a Quiron tenger kékje a tűző nap sugarait, iszáklyába süllyesztette az elf mesterek keze munkáját dícsérő ébenfa dobozkát. Végig sem gondolta, mit rejthet a ládika, de bízott az Öregemberben, így mágikus hatalmával sem tekintett e mesterműre. Nem hibáztatta a hajlott hátú vénembert amiért nem tarthatott velük, bár mindenképpen jó beszélgetőtársnak gondolta volna a hosszú út folyamán, mely még előttük állt. Hatalmas tapasztalatának elméjében már elhalkuló mondandója adott mementót, érezte - sokáig emlékezni fog még erre a beszélgetésre. Ahogy a Magányos Fekete távozott fokozatosan halványult a kettejük közt feszülő mentálfonál mely tanubizonyságot adott róla, hogy az öregembert tényleg nagyon megviselhette e mágikus kapcsolat fenntartása. Természetesen a mentálfonál halovány lángja továbbra is kapcsolatot tartott közöttük, ha ez mégoly gyenge is volt...

Maga elé idézte az idős mester Ashrea arcát, biztos volt hitében. Az Ura mutatta útról nem téríthetik le, örült magában hogy ezzel az öregember sem próbálkozott. Felmerült benne a kérdés, hogy hogyan vehetné rá az alakváltót, hogy vegye fel az öregúr alakját - ugyanis nem kételkedett Darkseider szavában - hogy ezzel azonnal véget vethetne a fogadót fenyegető veszély mibenlétének, de nem talált egyenlőre lehetséges megoldást erre a kérdésre.

-"Ma este még feltöltjük készleteinket, holnap a nap első sugaraival egyetemben magunk is útra kélünk testvérem - szólt Rodarth-hoz - " mikoris a szoba ablakán túlról fülsértő jajveszékelés hangjai szűrődtek be a késői órában. A hangok egyre csak ezt hajtogatták: "Az állatok...a lovak, mi történt a jószágainkkal oh magasságos istenek?!"

-"A szentségtelen alakváltó megtette ez első lépést, most mi következünk - szólt sötéten az Inkvizítor, szeme villámokat szórt - Készítsd a fegyvered, magam is emígyen teszek!"

[Agis Asticles]

Delphine végigtekintett a borus fellegekkel övezett arcon, megkísérelt egy üdvözlést tulajdonosának, de amaz nem reagált rá - pontosan az történt amire egyébként is számított: Andreasel sietős léptekkel haladt végig az ivóhelységen, föl a vaskos lépcsőkön a szobák irányába. A lány felvonta szemöldökét, végigsétált az ivórészen, majd a fogadó ajtajából hátrasandítva a lépcső tetején álló Ktyches-re pillantott.

[Mythus Tharamant]

A felrajzolt jelek nem voltak Andreaselnek ismerősek, s ha azok is lettek volna a jelentésüket valószínűleg nem tudta volna megállapítani.Gyermekkorában néhány egyszerű jelre és ábrázolásra okították ugyan tanítómesterei, de ezek leginkább a családban használatos tárgyak felismerésére korlátozódtak. Kirgush, öreg tanítómestere és szolgálója, s bizonyos tekintetben mostohaatyja is volt. Õ is figyelemmel kísérte az iménti beszélgetést, s sokatmondóan hallgatott. Közeli kapcsolatukat itt méginkább eltitkolták, hisz egy egyszerű szolgáló személyén könnyen átsiklottak a sokszor magukat a világ közepének érző kalandozó szemek.

Túl sokat árulsz el ennek az Öregembernek fiam, de az utat amelyre léptél most már végig kell járnunk. Ez a hely túl sok figyelmet vonz a közelünkbe.

Tudom, van bennem és az Öregben valami közös, ezért bizom meg benne. Nem adott még okot rá, hogy kételkedjek.

Sokkal jobban tartok attól a veszélyforrástól amivel még nem kerültem szembe... gondolta már csak magában az ifjú.

[Darun]

-És miben tudnánk segíteni? -kérdezte a törpe valami fura nyelvet használva, ami talán még soha, vagy több tízezer éve nem hangzott fel Yneven.

"Ismered a Megtisztítás szertartását." -nem kérdezte, mondta. Közben figyelmét az ork ábrázatára fókuszálta. Még emlékezett hogy rajta egyszer már elvégezték a szertartás. Grom azonban nem reagált rá, hiszen már nem emlékezett semmire abból az időből, vagy csak nagyon kevés dologra.

-Te is tudod hogy egy sámánra lenne szükségünk! -mondta Graim komolyan.

"Most be kell érnünk az énekmondóval. Nem tudok sámánt szerezni, hacsak nem tudsz egy megfelelő varázslót, aki pótolhatna engem."

Graim körülnézett a fogadóban, hátha megpillant valahol egy mágiahasználót.

"EH! Látszik hogy már fáradt vagyok. Hiszen itt van a fogadó mögött a varázslótorony. A varázslónő a fogadós jóbarátja. És ha emlékezetem nem csal, egy elf varázsló meditál kinn a ligetben! Akkor a varázsló kérdés ezzel meg is oldódott."

-Megkérhetnénk a dalnoklányt is, hogy segítsen. -vetette közbe Grom.

"Egy próbát megér." -bökte ki az Öreg, de közben már valami máson törte a fejét.- "Akad még egy kis probléma. Van a fogadó területén egy zauder. Más körülmények között könnyedén leleplezném, de sajnos a szertartáshoz minden hatalmamra szükségem lesz."

-Ha kenyértörésre kerülne a sor, ránk számíthatsz! -morogta az énekmondó és szeme mohón csillant a közeli harc ígéretétől.- Jó móka lenne.

-Ne feledkezz meg a képességéről, barátom! -emlékeztette az idős törpe- Képes mások alakját felvenni. Nagyon veszélyes ellenfél!

-Ha nálam lenne Pokolsikoly, nem lenne ilyen probléma. Kettéhasítanám vele az átkozottat!

-Bizonyára. -mondta a törpe, aztán visszakanyarodott az eredeti témához- És kinek lenne szüksége a szertartásra?

"Jött ide egy nemes a hugával napszállta körül. Volt velük egy idősödő ember is. A lány valami családi átkot hordoz. Még körülszaglászok a vendégek között, hát ha tudok még szerezni valakit. Tudom is, kinél kéne szerencsét próbálni." -egy pillanatig öszpontosított, amíg kiolvasta az ork elmélyéből a szükséges információkat. Asztaltársaira "nézett", azok bólintottak. Készen álltak hogy az Öreg segítségére legyenek.- "Hamarossan értetek jövök. Addíg is..."

Felállt, aztán határozott léptekkel megindult a kijárat felé.

[Mythus Tharamant]

Anteia felébredt a kis sziklán melyen az ár elvonulta után álomra hajtotta fejét. Enyhe szellő fújdogált, s bár sütött a nap, az idő mégis kicsit csípős volt. Szerette az ilyen friss levegőjű északi reggeleket. A kis ezüstgyűrű biztonságot nyújtóan lógott a mellkasán. Kedve támadt átszaladni a kis patakon, végig az erdő mentén, s felszaladni az odaát ivelő sziklaszírtig. Felszabadult, vidám kiáltása messzire szállt, képzeletének terében. A hívás ismét értő fülekre talált a messzeségben, de gazdájuknak időre lesz még szüksége, hogy ide visszataláljon, s a kör újra bezáruljon. Vagy így, vagy úgy...

[Felon]

*Egy csuklyás alak lép a fogadóba. Mozgásának olajozottsága és légies járása arra utal, hogy nő lehet az illető. Lassan mozog, minden lépése kiszámított és határozott. A köpeny lágy selyme követi minden mozdulatát, és újra és újra rásimul testére, így időközönként látható a lény törékeny alakja. Az ajtótól eltávolodva a pulthoz tart, közben nem néz körül, mintha nem is érdekelné, hogy kik tartózkodnak a teremben. Amikor a fogadós elé ér hófehér kezek bukkannak elő a bordó köpeny ujjaiból, és a csuklya széle felé közelednek. Mintha halovány holdsugár irányítaná a mozdulatokat, oly sápadt az imént érkezett bőre. A kezek elérik az anyag szélét, és hátracsúsztatják. A lágy anyag halk surrogással simul a nő hátára, teljesen felfedve annak fejét. A háta mögött állók éberfekete hajzuhatagot látnak, amelyen ezüstösen csillan meg a gyertyák fénye. A következő mozdulat céltudatos mivolta során a néhány rakoncátlan tincs is elkerül az arca elől a válla mögé. A tőle oldalt állók sápadt bőrt láthatnak, szinte áttetsző fényű arcot. A nő még mindig nem néz hátra, mintha nem zavarná, hogy bizonyára figyelik. A pultra teszi az egyik törékeny kezet, a pultos előtt nyilvánvaló válik, hogy ez a kéz nem szokott fizikai munkához. Ránéz a pultosra, az éjfekete szemekben kérdés lapul. A halványpiros száj lassan formálja a szavakat, és nagyon halkan. A kocsmárosnak is oda kell figyelnie a mondatok tartalmára, különben csupán lágy dallamnak tűnhetnek a számára. Egyedül jött a nő, és nem várja, hogy valaki lépjen még be mögötte az ajtón. Minden mozdulatából az sugárzik, hogy meghatározott szándék miatt érkezett, és eme szándéka fontos. Közelebb hajol a pulthoz és elismétli a szavakat, immáron hangosabban. Mintha nyári szellő lebbenne végig a teremben, úgy érzékelik a közelében tartozkodók a szavak hatását.*

Mikor járt itt Silver Rawen?

[Agis Asticles]

A ponyvás kocsikból álló karaván még e borús időben is egy méhkashoz volt hasonlatos. Fülsértő zsivaly szűrödött ki mindehonan miközben Delphine a legnagyobb ökröszekér felé vette az irányt, melynél köztudottan, ahogy az útjába kerülő nagy bálákat cipelő kereskedők egy csoportjától megérdeklődte annakelőtte. A karavánvezető írnokával tanácskozott, bizonyára a Fogadóba szállítandó javak mennyiségéről - gondolta a lány. Kettejüket négy farönkre erősített ponyvatető védte a hidegtől, s a nyomokban még mindíg szemerkélő esőtől. Mikor a dalnoklány a közelükbe ért, a karavánvezető távozásra intette írnokát, majd látkeretét levéve, s azt bársonykabátjának újszárában megtörölve a dalnoklány felé fordult.

Nevem Qailum al Raihimnefra mit tehetnék e szép hölgy kegyeiért? - szólalt meg kacifántosan a kereskedő rekedtes hangján a dél-pyar dialketust használva, miközben az írnok az összetekerecselt papírokkal távozott, fejethajtva a dzsad előtt. A karavánvezető selyemingét összefogott prémszegélyes kabát védte a hidegtől, bő nadrágja érdekes formájú cipőjére omlott, fején emámét viselt, melyet egy ezüst skorpió brossal fogott össze.

A nevem Delphine és a támogatásodra volna szükségem - szólalt meg búgó hangján a dalnoklány. Ha megteszed amire kérlek nem marad el jutalmad, mesterem bőkezű.

-Oh, ebben nem is kételkedtem selyemhangú igricem - a dzsad szája félmosolyra húzódik - ugyan miről volna szó?

Rögtön a lényegre is térnék; a misztériumjátékon keltsd életre a fenevadat!

De hiszen ez őrültség, s mégis honnan tudsz a bestiáról? a dzsad ez alkalommal mellőzött mindenféle szócséplést - ám hanghordozása változatlan maradt.

Természetesen a veletek érkezett zsoldostól, Ktyches mesterem lekötelezettje - hazudta Delphine.

A dzsad megfontolta a hallottakat, elrévedt egy pillanatra, majd egy hangos torokköszörülés után folytatta:

Ezzel nem csak a fogadó lakóit veszélyeztetem, hanem saját érdekeimmel is szembenáll kérésed, sajnálom...

Ez majd talán jobb belátásra bír Qailum, majd egy tömött erszényt húz elő kabátja zsebéből a dalnoklány.

A turbános férfi óvatosan az erszényért nyúl, majd körbenéz. Miután meggyőződik róla, hogy senki sem figyeli őket kinyitja az erszény zsineggel átkötött száját...

arca palafehérré sápad miután meglátja az erszény tartalmát, majd visszalöki az erszényt, mely Delphine kitartott kezében landol...

Vidd ezt innen minél messzebbre, de megkapod amit akarsz nyugodt lehetsz! - beszéde akár a kolibri szárnya: verdes, az emáme alatt apró gyöngyök születnek homlokán.

Delphine aprót biccent felé majd határozottan hátat fordít erszényét óvatosan kabátzsebébe helyezve, nem látja már a dzsad fájdalmas ezerfogú vicsorát...

[Sneer]

Ronin látja, hogy a sápadt bőrű hölgy határozott szándékkal érkezett. A hölgy kérdése után felmutat a feje fölé. A pult feletti keresztdeszkán olvasható 14 nyelven - Minden információért fizetni kell!

-Nemes hölgy 1 ezüstért elárulom a választ.

Kami és Kaszi no Hida kényelmesen sétálnak le a lépcsőn kikerülve az ott álldogálót és a felfelé igyekvőket. Elindulnak az ajtó felé, mely magától éppen ekkor zárul be. Az emelvényen lévő asztalhoz mennek. Tudják ,hogy baj van. Az orkra kell csak nézniük.

Odalépnek az asztalhoz és kérdően néznek Graimra, hogy tehetnek e valamit értük.

A mézszőke hajú varázslónő nem foglakozik a szemerkélő esővel finoman érinti meg vállán a meditáló

[Sneer]

A lány a selyemruha alól elővesz két ezüstöt. A törékeny kéz átcsúsztatja az egyik érmét Roninanak. A fogadós miközben elteszi az érmét válaszol az imént elhangzott kérdésre:

-Két hónapja láttam utoljára. Északra Khiddónba tartott. Csak egy éjszakát pihent itt. Úton volt. Feltöltötte magát. Nehéz feladat előtt állt. Legalábbis a jelek erre utaltak.

Qunzais városában vártak rá a társai 3 lovag és két varázstudó. Ide egyedül jött, éjszaka. Kivett egy szobát. Az ételt is ott fogyasztotta el. Senkivel nem beszélt velem és 3 szolgálón kívül. Másnap kora délután indult útnak 2 tartalék yllinori lóval. Vagyis sietett .

Nem követte senki és te vagy az első aki keresi.

A nő elégedetten bólint: -Köszönöm fogadós. -azzal átcsúsztatja a másik érmét is.

-További szép napot!

[Felon]

*A sápadt arcú nő ismét a fogadóba lép. Eltelt jó pár óra, mozgása, könnyedsége semmit sem változott. Arcán viszont látszanak az átélt dolgok viszontagságai. Ahogy a fogadóba lép a fejét takaró csuklya picit hátracsúszik, felfedve az éjfekete szemeket, melyeknek pillantása nyugodtan jár körbe a fogadóban, mintegy feltérképezve a terepet. A pulthoz sétál, kezei apró madárszárnyakként lebbennek a levegőbe, majd megállapodnak a csapos előtt a frissen tisztított deszkán. Ha lehetséges, a nő még haloványabb, sápadtabb, mint amikor utoljára erre járt. Rámosolyog a csaposra, szinte régi ismerősként üdvözli, bár a szeme nem nevet. Amikor úgy gondolja, hogy kellően figyelnek rá, a kezei ismét a levegőbe lendülnek. A hófehér ujjak megérintik a csuklya szélét, és az anyag lecsúszik és rásimul a hátára. A csapos ámulva néz a nőre, aki most valóban elmosolyodik. Szemei körül apró nevetőráncok jelennek meg, egészében véve emberibb lett. Hosszú, éjfekete haja viszont eltűnt. Helyette fényes lila tüskésen meredő hajzat fedi fejbőrét. A nő kigombolja a köpenyét, az anyag surrogva omlik a földre. Mélyzöld tunika tűnik fel, amely teljesen beborítja a törékeny testet, mintha második bőr lenne. A tunika combközépig ér. A nő lábait fekete nadrág borítja és csizmát visel. Barna övében aprólékos mintákkal díszített tőr. A hölgyemény előre lép, a pultra támaszkodik, és a csapos szemébe néz.*

Uram.. egy szobát éjszakára, vacsorát, és ellátást a lovamnak. Ha kérhetek ilyet ilyen kései órán...

*lágyan mosolyog, de olyan... furának tűnik az egész alakja*

[Amarilis]

Alig néhány pillanattal a sápadt hölgy érkezése után, ismét feltárul a fogadó ajtaja, magas, méregzöld köpenyes alak lép be rajta. Egyik kezében embermagas, sima fabotot tart, amire fáradtan támaszkodik, a másikat elfedik ruhája ráncai. Csukjája alól gyorsan körülpillantva felméri a fogadóban összegyűlt társaságot, majd látva, hogy a tulajdonos még a hölggyel beszél, csendesen egy szabad asztalhoz sétál.

Érezhetően kerüli a feltünést, de elhaladtában még hátrahajtja a csukját, s lopva oda biccent a pultnál ácsorgó nőnek.

[Mythus Tharamant]

Andreaselnek lassan teltek a percek, húga békésen aludt, az öreg is látszólag szunyókált. A kezeire nézett, az alvadt vért nem sikerült teljesen eltüntetnie, s most jól látszódtak még a nyomai a kézfején és a körmei alatt. Nem lakott jól, hiányzott neki az erdei vadászat izgalma. Várta, hogy a Tiszteletreméltó Öreg visszatérjen.

[Pipas]

A fogadó ajtaja kivágódott, és egy csuklyás zekét, viselő törpe lépett be rajta. Hosszú vörösesbarna szakálla vastag fonatokban himbálódzott hordó szerű mellkasa előtt, oldalán míves rövid kard díszelgett, aminek markolatán ott nyugodott, a törpe erős marka. Na nem mintha támadástól tartott volna, csak úgy megszokásból. Egy pillanatra, megállt az ajtóban, és bozontos szemöldöke alól körbe tekintett a helyiségben.

-Pfű. Ilyen kihalt egy becsület süllyesztőt is régen láttam már.-mondta, majd öles léptekkel, a pulthoz sietett. Miután felküzdötte magát az egyik székre, sört kért, és a söntésre dobott egy ezüstöt.

[Pipas]

-No ha ennyire, nincs ebben a porfészekben semmi érdekes, akkor iszom még egyet azt megyek.-dörmögte a törpe az orra alatt.

[Darabolo]

Mortus azon gondolkodott hol rontotta el. Az biztos, hogy nem volt jó ötlet, hogy a réztányérját aranyérmévé alakította és bedobta a perselybe az Elena szentélyben. Nagyobb gondot mégis talán az okozta amikor a dühös papnők szemétől kísérve még neki állt hepciáskodni. Gyorsan légiessé is tette magát, és a falat nem nézve elrohant, csak hát a botja nem jött vele a falon keresztül. Most meg itt ül egy predoci 2 fürtös melett és még, mindig nem tudja miből fogja kifizetni.

[Rodrigo]

 ~Vajon mi a francot keresek itt? ~* gondolkodik magában Avar hátát a pultnak támasztva. ~ Talán ha Krad feleannyi rövidtávú emlékezőtehetséget adott volna, mint kíváncsiságot, akkor nem kellene állandóan ilyesmiken morfondíroznom. Ráadásul a kiskönyvet sem találom, amibe az ilyen apróságokat írom, hogy rogyasztotta volna meg a derekát Darton annak a nagyképű apátnak, mikor ideszalajtott azzal a sürgetéssel, hogy ilyesmire nincs idő, meg fontos, meg azonnal. Most aztán várhatja, hogy megkapja amit akar, hisz annyi ötletem sincs mit kért, mint Orwellában önzetlen jóindulat. ~ Bosszankodva morran egyet a bajsza alatt, majd nagyot húz a sörből. Lassan halványan elmosolyodik, ahogy a habzó csoda íze lassan feloldja rosszkedvét. Mohón kortyol még egyet hogy az oldalékot le is mossa, hogy aztán már vigyorogva szője tovább a gondolatmenetét. ~ Kétségtelen, hogy büntetés lesz a vége,  hisz ha odaállok a nagytiszteletű elé, hogy mire ideértem elfelejtettem az oly fontos kérését, mert a gondolataim a szférák mozgása és az istenek dolgai körül tévelyegtek, azért nem dicséretet és mirtuszt fogok kapni az tuti. És mivel legutóbb elég sok mindent kilátásba helyeztek ilyen "tiszteletlenségekmégegyszerelőfordulásának" esetére, lehet egyszerűbb volna vissza se menni. Illetve talán a pénzért meg pár apróságért, de az meg ráér, hisz itt van még ez a sör. Meg még pár másik is akár. Ráadásul ugyi Krad az utazók istene is, biztosan megáld a világjárás alatt is, ha már azt a sok vasba bújt vitézkedőt is támogatja. ~ Hosszút kortyol, melynek végén némi szörcsögés után bánatosan nézi a korsója üres fenekét. Egy visszafogott sóhajtás után az ivóalkalmatosságot leheletnyivel lejjebb engedve, a fölött kémleli végig a placcot.  ~ Most hogy letisztáztam a jövőt, jöhetne akár a következő sör is, csak hát azt jobb társaságban inni. *