Rodrigo

Gondoltam hogy volt már ilyen, azt is gyanítom hogy a rendszere jobban ki van dolgozva, mint amit én odavetettem. Csak "reklamáltam", hogy alkalomszerűen legyen még. Kicsit úgy mint amikor a barbár játékosa tudja a mágiaelméleti megoldást, de inbe kérdezi meg a varázsló karaktertől, hogy abban az ötszögű izében nem lehetne e elfújni a gyertyákat meg felmosni a padlót mert akkor rend lenne a szobában

Ave! Két "sértés" volt. Egy a párbaj kiváltó oka volt, egy blokk pedig a párbaj közben "felhúzó" jelleggel. Nem tartottam fontosnak, hogy mi volt az első sértés és azt se miből jött le párbaj közben, hogy miben tévedett a karakter. Tévedett és párbaj közben (azt megállítva) ezt közölte is. Így az eredeti párbajok megszűnt. Mivel azonban párbaj közben olyan sértések hangzottak el, amik adott esetben vért kívánnak ezért nem lépett vissza a párbaj folytatásától, hogy a másik fél döntsön. Visszalépéssel jelezhesse ha nem kíván elégtételt venni, hisz a sértések a párbaj részét képezték vagy levághassa, mert olyan mértékű volt a sértés. Az eredeti párbajkiváltó sértést nyilván megbánta a karakter, ezt el is mondta. A felhúzó sértegetést tulajdonképpen nem, mert úgy lett volna esélye a párbajban, de elismerte hogy azok olyan súlyúak, amiért jár az elégtétel. Kb innen indul a novella. "Vesztemre..." - Abból a szempontból volt igazán öngól a karakternek a 2. hergelés -bár a párbajban esélyt biztosított magának-, hogy 1. most csak ez ad okot a párbajra, 2. a másik fél jelenleg igen távol áll a higgadt mérlegeléstől, amitől remélhetné a karakter a másik fél visszalépését a párbajtól Gondolkodtam, hogy az előzményt részletesebben kifejtem, de véleményem szerint az erősen elhúzta volna az elejét (és egy belső szemszögből történő áttekintés nem is feltétlenül indokol ilyet). Így picit sötétben hagyja ugyan az olvasót, de ha az nagyvonalúan átlép rajta, akkor a benső dolgokat kifejtő rész "kárpótolja". (Vagy csak lusta voltam.)

Szia Bűvdudás! Köszi a megjegyzéseket. A szösszenet egy KM-nek íródott, hogy képbe kerüljön a karakter gondolkodásáról (az előtörténeten túl is). Codex világában valszeg nagyobb világismerettel bír (bár lehet tévedek), plusz ismeri a karakter előtörténetét, így néhány dolog a számára evidens volt. A mesélőnek egyértelmű volt mit tanultam Illától, de itt beleírtam: rímekbe szedett versekkel hergelni az ellenfelet, hogy dühből vívjon, esetleg ki is lépjen a számára előnyös stílusból. (Codexben harcmodorok vannak és ha másikba kényszerítjük az ellenfelet,akár egy közelkerüléssel belharc esetén, akár távoltartással lándzsaharcnál, hátrányból harcol). Ez is a párbajok elfogadott része, amolyan Cyrano de Bergerac jelleggel. Itt a sztori amúgy az, hogy a párbajellenfél pártfogoltját megvádoljuk, és a párbaj közben jövünk rá, hogy tévedtünk ezzel kapcsolatban. Ezt be is jelentjük, mert ez a kötelességünk (megszakad a párbaj ez időre). Itt le is lehetne zárni a párbajt, de előtte viszont Cyrano jelleggel felb@sztuk az ellenfél agyát, mert úgy volt egyáltalán esélyünk és olyan zrika hangzott el ami miatt becsületből folytatni kell a párbajt és a stílus (nem a harci) úgy kívánta, hogy vállaljuk be az elégtételt. (Ilyen egy elcseszett hely Sytis - inkább daráljanak be, de meg ne szégyenüljek, mert az a társadalmi halál.) 2.-3. mondatot korrigáltam, abban szintén igazad volt (bár én továbbra is az elcsobbanást használom - műugrók szoktak "elcsobbanni" az ugrás végén). A felhergelős részt remélem letisztáztam számodra is a két-három módosítással. A középső bekezdésében az utat beillesztettem, a kaput meg meghagytam nyitott kérdésnek (a halálhoz hasonló vagy azon keresztül is vezet a keresés útja). Remélem így számodra is egyben (jobban egyben) van...

Sziasztok! Üdv Daraboló! Anno, mikor legutóbb hosszabban MAGUS-t játszottam, a csapat egy varázslóból, egy kovács-tűzvarázslóból, egy tolvajból és egy Della pap-bárdból (szerénységem) állt, és adott helyzetben én voltam/lettem volna a "harcos" aki odaállt/odaállt volna. Volt ott arénaviadal toroni rendszer szerint, kinyírtunk egy manasét egy toroni illetőségű város "közparkjában", lenyomtunk egy színdarabon keresztül manifesztálódni készülő démont, megmentettünk a tengeri óriások táborából egy csomó embert... (A végére a parti már 3-4. szintű volt, én meg kemény 2/2).Az izomnak felvett testőrt, meg mindezek előtt elküldtük egy ifjú hölggyel haza, mert védtelen volt. Ha a csapatod kihasználja a karakterekben lévő lehetőségeket és nem tankként akarja végigdarálni a feladatot, akkor megtalálják a megoldást. Néha nem győzöl majd csodálkozni milyen kreatívak. Esetleg felmérik a képességeiket-lehetőségeiket és lelépnek, mert nem találnak megoldást a problémára. Azt gondolom adott esetben ez is a karakterek dolga, főleg egy életútban. A Tizedik című modul esetén kifejezetten egészséges ugyi, bár lehet ha jól keverik a a kevernivalót és kihasználják a Krad paplovag "valahol már olvastam erről, mi is volt az pontosan" különleges képességét, akkor ki tudnak hozni belőle valamit és miután a lovag a lelkére kötötte a varázslóknak, hogy elzarándokolnak egy Krad templomba és átadják a naplóját, meg beszámolnak a végjátékról, akkor hősi halált halhat sárkányháton (esetleg ha életút, a modultól eltérően odakeveredhet egy NJK, aki megteszi ezt helyette, ő meg hadakozhat az aquirokkal a 2 varázslóval egyetemben). Egy szó mint száz, szerintem érdemes rájuk bízni a csapat összetételét. Még egy gondolat utólag: nyilván te ismered őket, te tudod hogyan hozzák a karaktereket. Ha szerinted nem működőképes itt amit kitaláltak, akkor tisztább ha megbeszélitek, elmondod mit javasolsz nekik és ők ennek a fényében változtatnak (vagy nem), mint ha hozzájuk csapsz egy njk-t. Én legalábbis mint játékos ennek jobban örülnék, a csapatkoncepciót meg eltennénk máskorra.

Párbaj Csak álltam és vártam a testembe hatoló pengét. A velem szemben álló férfi - Arthier Calandra – üdvözlő tartásba merevedve próbálta megfékezni a vére diktálta tempót és a lelke mélyéről önuralmat meríteni. Ezt tisztán éreztem. Aurája felszínén hegyi patak sodorta apró levélként rohant tova az iménti rövid pengeváltás, az annak elején elhangzó szóasszó viszont tengerbe omló sziklaként csobbant el az előtte csendes, békés lélektóban. A harmadik szemem sem kellett volna megnyitnom ahhoz, hogy lássam milyen hatékonyan sikerült Illa leckéit felhasználva az első két-három pengeváltás alatt rímekbe szedett sértésekkel kibillentenem lelki békéjéből. Haragja kimozdította a megszokott stílusából és lassan építkező vívás helyett, dühből keresztbe akart hasítani kardjával, ami esélyt adott nekem, hisz hideg fejjel sokkal jobban forgatta fegyverét mint én. Persze nem nagy sanszot, hisz majd két évtized tapasztalat és számtalan megnyert párbaj előnye volt velem szemben. Már láttam hogy vesztemre hergeltem föl, hiszen ami a harcban a remény halovány fénye volt számomra, az most elvakította kihívóm. Hibáztam és későn jöttem rá. No nem abban hogy felhergeltem, hanem abban, hogy a pártfogoltját igaztalanul illettem párbajt érő váddal és ezt későn értettem meg. A hiba már lényegtelen, a párbaj becsületbeli ügy, mint ahogy az is hogy akár közben is elismerjem tévedésem és viseljem a következményeit. Bár a szabályok lehetővé tették volna, hogy beismerésem után okafogyott volta miatt lezárjuk a párbajt, a becsületem – már csak a rímekbe szedett sértések súlya miatt is - azt követelte, hogy folytassam és ellenfelemnek adjam meg a lehetőséget, hogy visszalépjen és elfogadja a bocsánatkérésem vagy folytassa a párbajt. És mivel joga volt elégtételt venni, a tisztelgés után leengedtem a kardom. Csak álltam ott és vártam a testembe hatoló pengét. Nem ment könnyen, hisz ami olykor a pergő események hevében könnyű, az tudatosan, a csak vánszorgó idő előrehaladtával egyre nehezebb. Mármint ott maradni egy lesújtani készülő penge előtt. Ha nem ismerem a megfelelő litániát, talán nem is sikerült volna, hisz így is akaraterőm minden cseppjére szükségem volt. Mondják, a tudás keresésének útja a halál megtapasztalásán át vezet. Ezt nem tudhatom, de a félelem hasonló kapukat nyithat meg, csak győzze az ember fia visszazárogatni őket. Az ember lelke a zsigerei mélyéről idéz meg szörnyűbbnél szörnyűbb jövőképeket és táplálja velük az idézés erejét újabb és újabb borzongató víziókért. Mindez egy-két lélegzetvétel alatt. Tanítják, ilyenkor ki kell választani a legrosszabb lehetőséget, elfogadni azt tényként és onnan továbblépni. Ha újra meglelted a békéd, már nem marcangol a félelem és akkor szabadon cselekedhetsz a rossz ellen, ami rád vár. Elfogadtam, hogy meghalok és szabadon cselekszem, hogy tétlen vagyok, mert így akarom. Zsákutca, ahonnan nem visszakozhatok. A hely, ahol a bölcsek és néhány bolond szerint kinyílik a világ. A végső szabadság távlatai… Választhatok a mélység suttogó démonai és a magasság kiismerhetetlen hatalmasságai között. Az előbbiek gyötrő sugallatait most zártam az akarat lakata alá, és nem szándékoztam újra és teljességükben elszabadítani őket, az utóbbiakhoz vezető utat pedig nap mint nap keresem és nem dicsekedhetem túl sok eredménnyel. Már tudom ki vagyok és tudom, hogy van hatalmasság kinek valója bennem is él. Részem és valóbb önmagam, mint akit a tükörbe nézve látok. A halál talán csak egy kapu, amivel megspórolhatom az utat, mely végén feltárhatom ki vagyok benne és ő ki bennem. Talán most van itt az ideje, de valahol belül érzem, hogy korai lenne. Túl könnyű győzelemnek, túl nagy vereségnek. Csak állok itt és várom a testembe hatoló pengét. Monoton litániám békéjéből harmadik szemem tágra nyitva szemlélem lehetséges gyilkosom. Mély vizű tó, melynek felszínén lassan elülnek az általam keltett hullámok, újra kisimul a tükre. Vize selymes, kellemesen langyos, mint a szunnyadó vulkánok krátertavaiban, hol a békés felszín alatt fortyog a ki nem hűlő kőzet. Rádöbbenek, hogy az előttem álló férfi sokkal nagyobb és bensőbb lelki viharoknak is képes parancsolni, mint amit én kavartam. Lassan, de biztosan megszületik bennem a bizonyosság, hogy akit sértegettem, az tiszteletre méltóbb a maga harcában, mint én valaha is remélhetek az enyémben. Újra fejet hajtok és tisztelgek. Ezúttal nem a másik fél igazának, hanem a másik fél személyének szól. Ez megváltoztat benne valamit. Talán megérti mi váltotta ezt ki bennem, talán mélyebbre tekint bennem, mint én benne. Elmosolyodik, tiszteleg és visszalép. Biccent. Csak állok itt… Wan-Artionis (Rien-Moss) Assir Zorawa papja, a Wan-Artion Ház ezüst signumos nemese Sytis

Sziasztok! A versenyek hangulatát sokszor elviszi a modul megoldásának pörgetése és hiányzik, hogy e mellett ki kelljen játszani azt a karaktert, akit alkottál. Illetve ez opcionális, viszont a feladat sikerességének pontozási súlya miatt kevesebb figyelmet kap. (Ezt nyilván mind tudjátok, csak valahogy jobbnak tűnt ha felvezetem). Ismerősöm mesélte, hogy még a 90-es évek elején játszott olyan (A?)D&D versenyen, ahol a karakterek átkerültek egy másik világba (asszem Ravenloft volt) és ott zajlott a modul a helyi sötét világhangulatnak megfelelően. A karakterek átjutás után rögtön átváltoztak valamilyen szörnnyé (vámpír, farkasember, ghoul, miegyma) így volt eszköztáruk a világ borzalmai ellen/mellett, ugyanakkor a tudatukat/személyiségüket nem érintette a dolog. A verseny végén pedig nem a modulmegoldást, hanem az eredetileg kidolgozott jellem-személyiség (esetleg annak változásával járó belső konfliktusok) kijátszását értékelték. Nem mondom (írom), hogy csak így és csak ezt, de alkalomadtán egy-egy versenyen jó volna hasonló dolgokkal szembesülni a játék végén (igény szerint a mesélő által privátban "indokolva" az értékelést). Ezt első blikkre nem lehet objektívan mérni, ugyanakkor nyilván rá lehetnének kényszerítve a karakterek olyan döntések meghozatalára, amik dilemmák elé állítják őket (előny/elvek), amik megszülése után benső, esetleg csapaton belüli konfliktust szül. A teljesség igénye nélkül: gyermek átadása annak biztos tudatában, hogy rosszat teszünk; falusiak megalázkodása, áldozatként viselkedésének kihasználása; sötét mágia/képesség öncélú használata... Esetleg bizonyos "kritikus tömegű" setétség elkövetése után a mesélő a játékossal privátban beszélve jelezheti, hogy a karakterét megszállta valami csúfság/átalakult azzá amilyen testet hord és annak megfelelően kell játszania. Majd a következő "elbukó" játékossal is :). Csapatversenyben máris megfelelő mérőszám lenne kezdetnek, a hány JK maradt a csapatban... (Ez nyilván egy pozitív jellemű kompánia és a fenn példaként hozott jellegű mese esetén működik) ilyesmi Csak egy ötlet, de hátha továbbgondolásra érdemes...

Ave! Az istentelen hely: tudom, hogy formailag van hová fejlődni, egyszer talán sokkal fegyelmezettebb is lesz, de jelenleg a teljesség igénye nélkül irkálgatok. Alkalomadtán nyilván utánaolvasok annak amit javasoltatok, de jelenleg más dolgokat preferálok szabadidőmben. De evidenciába tettem. Ikrek: A karakternek ikrei születtek, ez az apropó. Szándékaim szerint a gyerekkacaj szárnyaló, a fagyott lélek meg kitavaszodott. Szabódás: Köszi a véleményeket, ezekből (is) épül az emberfia. Amúgy is megbecsüllek, te vagy itt az egyetlen olvasóm üdv

Ikrek Napfény gyöngykacaj Szárnyaló fagyott lélek Kitavaszodik. Wan-Artionis (Rien-Moss) Assir Zorawa papja, a Wan-Artion Ház ezüst signumos nemese (ikergyermekek édesapja) Sytis

Üdv Bűvdudás! 1. lélekhalál - A két verset (a másik később került ki) egy elszabadult varázslat/démon által kiragadott területen történtek ihlették, ahol a játék filozófiája/vallási dogmái szerint illik kiszakadni az újjászületési körfogásosdiból. A kárhozat szón törpöltem még, de az egy lélek végtelen kínjait fejezi ki és nem a totális megsemmisülését. 2. írásjelek gondolati-asszociációs korlátozó ereje - Tetszik amit írsz, igazad van - törlöm őket.

Istentelen hely Az égen sejlik a nap heteket, s az idő csak reszketve áll. A síkok mögött támad az enyészet s lassan mozdul a halál. A mozdulatlan csak két szemnek az, harmadiknak tomboló ragály, A kiszakadt völgy vérzi az életet, lelkekre ül a homály. Sötétség múltán virrad a szürkeség, éled a halott s retten a szív, Minden nap egy új születés, egy torz gnóm ki gyötrődni hív. Megváltanám csak egy percem is, váltságom halmoznám köré, De azt is semmivé tette rég, mi bennem már övé. A jövő haldoklik, a szellem gyenge, a tetterő csak csalfa vágy. Temeti az életet, önmagát a lélek, s a reménynek lázas gyermekágy, Megszüli önmagát újra meg újra, hogy ismét elragadja a gyász. A küzdeni akarás emlékké fakul, s önsúlytó átokká lesz a fohász. Lefekszem meghalni. Wan-Artionis (Rien-Moss) Assir Zorawa papja, a Wan-Artion Ház ezüst signumos nemese Sytis

Az időben elveszve Rideg fénytelen Lélekhalál végtelen Tavasztalan tél. Wan-Artionis (Rien-Moss) Assir Zorawa papja, a Wan-Artion Ház ezüst signumos nemese Sytis (tudom, hogy nem MAGUS de remélem maradhat)

Köszi! Járok Bp-re és Debrecenbe, de szeretnék a közelben egyet... De ha van nálatok hely szóljatok, lehet belefér még...

Sziasztok! Polgár 20-30 km-es környékén keresek csapatot, ahová még beférek. Rendszerre, világra nyitott vagyok, de preferálom az életutat és a szerepjátékot. Sokkal távolabb nem utaznék, olyan parti már van (havi 1x Bp és Debrecen.) Előre is köszi üdv Rodrigo

Helló bűvdudás! Köszönöm az észrevételeket, emésztgetem. A magam részéről amatőrnek is kezdő vagyok versírásban, a karakter hozta, hogy kezdjek hozzá. Az első versnél a képzavar a vers része, törekedtem is rá picit, hisz Della papjáról, egy valóban "őrült"-ről van szó. Számomra az őrültség és kvázi azon belül egy mentális szétesés vállalható párhuzamos állapot/történés, noha valóban egy irányba viszik a "lelket". A savként lüktetésnél én a vér pumpálására/áramlására próbáltam meg képet találni, ami ezek szerint nem jött össze egészen. A második versben az utolsó sorok amolyan kiállások lennének, ahol megakad, megzökken picit a vers folyása, amolyan megpihenésszerűség. Értem mit és miért írsz ezzel kapcsolatban, törpölök rajta. A harmadikba a téma miatt nem is próbáltam egy klasszikus kigo-t beerőszakolni (sztori miatt lett rá szükség), így is próbáltam a lehető legkevesebb szubjektivitást belevinni (vagy azt objektív tényként leírni). Még egyszer köszönöm az építő kritikát, a további kreálmányoknál törekedni fogok a hallottak beépítésére. Ja és örülök, hogy tetszenek és ígéretesnek tartod az eddigi termést üdv Rodrigo

Dai Jücsin Csiu Szerényen libben A tavasz elhalványul Jelenlétében. Rodrigo Sperafico (vándor bárd, Della papja)

A démon Vágyom a többre, szólít suttog. Tied a több, mind neked adom. Tudom a vágyad, enyém a válasz, Mert enyém a hatalom. Ne akarj kérni, szűkölve élni, Vedd el erővel, vágyjanak azok. Lelkedben hagyj helyt, benned felnőni, Hisz a hatalom én vagyok. Enyém az erő, adom magam. Lelkünk összeér, szívem fagyott. Vágynám a vágyaim, rég élő álmaim. Vajon még önmagam vagyok? Énmagam idegen, lelkem torzó, Ebből egy pillanat is sok. Kósza a gondolat, szellőnyi akarat. Te már én vagyok. Felfalna engem az idegen bennem. Üvölt, pusztít, tombol. Sikít a lelkem, s vele a testem Részem mély szentségtelen bugyor. Vágyom az életem, lelkemet kérdezem: Mitől vagyok az ki vagyok? Magamat szánhatom, enyém a fájdalom, Az életnek meghalok. Élem a fájdalmam, szítom eleven, Hörög a lelkem, izzik a kín. Megtölti szívem, hevíti lelkem S vágyak salakja már csak felszín. Bennem az idegen rám néz hidegen. Üvölt a lelkem: Már nincs bennem semmid. Tudom gyermekem - mosolyog csendesen. Halkan suttogja: Lesznek még álmaid. Rodrigo Sperafico (vándor bárd, Della papja)

Lyselle-hez Belül emészt, mar, szaggat, Jártomban ködös homály a táj. Csak hiányod az egyetlen valóság, S már nem játék hogy fáj. Az idő kábultan vánszorog, Szívemben savként lüktetnek a napok. Értelmem a széthullás határán, De vigasztal, hogy már őrült vagyok. Percekig érint az öröm S elhal, mint pusztába üvöltött szó. Jelenléted hajnali délibáb, Csókod íze már fájón fakó. Más nő játéka, illatos kelyhe Unalmas pávatánc és rideg öl. A boldogság tudom csalfa káprázat. Az igazi magány sajnos lassan öl. Álmokban szédítesz, ölelsz, csókolsz, A Medúza léha táncunktól vibrál. Nászunkban egyetlen végtelen pillanat A parttalan élvezet és a véges halál. Izzó homályod életem fókusza, Persze lehet hogy hazudok. Tán minden szavam puszta ámítás, Hisz tudod jól, őrült vagyok. Rodrigo Sperafico (vándor bárd, Della papja)