Felon

Ez a dal gyerekkorom nagy kedvence.. annó volt a falucskánkban (igen, a zalai dombok között) egy régi malom, amit átalakítottak turistaháznak. Ide vitték le a gyerekeket nyaranta 2-3-4 napra a környező településekről egyfajta táborba, ahol kézműveskedni lehetett, meg közösségépíteni, és más egyéb szocializációs dolgokat művelni. Ott találkoztam először a szövéssel, az agyagozással, és azokkal a dalokkal, amiket este a tábortüzek mellett tanítottak az aprónépnek. Ez is köztük volt, és nagy harc ment a szóló részekért Szóval most pár pillanatra újra az a nagyon sötét hosszú hajú, frufrus, copfos, négerbabára barnult, rózsaszín suhogós melegítős apró lányka lehettem, aki kipirult arccal, csillogó szemekkel bámult a gitáros bácsira, miközben torkaszakadtából énekelte a sorokat, törökülésben, a többi hasonszőrűvel. Köszi /uramatyám, mikbe nem öltöztettek minket az ősök annó.. :D/ És ha már olasz, és ezt is énekelhettem már /bár pöpedlit később, minthogy a tojáshéjas tábortüzek voltak/ a Muzsika hangjai egyik forgatási helyszínén, akkor fogadjátok szeretettel.. hatalmas erő van benne.. https://www.youtube.com/watch?v=DzdDf9hKfJw TAO, a mi országunkban az sajnos nem elérhető :/

"Lyuk vagyok a szíveden, folt az ágyadon, fantom az ujjaid között.."

Szeretem azt az időszakot, amikor falom a könyveket.. ez a mostani is ilyen volt.. Ezúttal két sorozatra hívnám fel a figyelmet, ezek fantasyk. Christopher Paolini - Örökség ciklus (Eragon, Elsőszülött, Brisingr, Örökség) Ez egy olyan sorozat, melyben a küzdelem, az önismeret és a kitartás játssza a főszerepet. Egy parasztfiúról szól, aki talál egy követ. A kő később sárkánytojásnak bizonyul, és ezzel teljesen megváltozik a fiú élete, ahogy lassan a vállára rakódik a világuk megmentésének súlya. Alagaesia egy zsarnok elnyomó király uralma alatt nyög, aki több évtizeddel korábban eltörölte a sárkányok és a hozzájuk érzelmi és tudati síkon tartozó lovasaik által képviselt rendet, akikhez annó ő maga is tartozott. A kötetekben megjelennek a tündék, a törpék, valamint két másik faj is. Ez egy izgalmas történet, én nagyon szerettem. Készült az első részből film is, ami egyrészt súlyos eltéréseket tartalmaz a könyvhöz képest, másrészt elképzelhetetlenül rossz. Ha valaki halott róla, vagy látta, ez ne tartsa vissza a betűfalástól! Robin Hobb - Látnok ciklus (Az orgyilkos tanítványa, A király orgyilkosa, A nép orgyilkosa, Az orgyilkos küldetése) Erről csakcsupán szuperlatívuszokban illik beszélni. Súlyosan veri a Gyűrűk ura trilógiát (mondjuk azt sokak szerint nem nehéz ). Élhető, izgalmas, jól felépített világban játszódik, ahol kétféle mágiatípust különböztetnek meg. Van a Mesterség, melyet mára már pusztán az uralkodó ház tagjai tanulhatnak ki, illetve van a világszerte elítélt Ösztön, mely állatokhoz való kapcsolódást tesz lehetővé. Ez utóbbi hasonló, ha jól emlékszem, mint a Trónok harcában a warg. A történet úgy kezdődik, hogy az elsőszülöttnek, azaz Lovag hercegnek fattya születik, kit istállómestere nevelget. Kutyába se veszik, senki más nem törődik vele. Mikoron indul a könyv, már nagybátyja a trón várományosa, de nagyapja, a király felfigyel rá. Mivel veszélyt jelent az örökösödés miatt, inkább szárnyai alá veszi, és orgyilkosnak taníttatja. Közben külső ellenség dúlja a partokat, megállíthatatlannak tűnnek, bár Igazság herceg folyamatosan használja ellenük a Mesterséget, egyedül kevésnek bizonyul ehhez, és itt jön be először a kétely, hogy jó döntés volt-e ezen tudomány ismeretét csak a királyi ház tagjaira korlátozni. Kiválóan modellezi, hogy hogyan kerülhet a bukás közelébe egy királyság amiatt, hogy a Mesterséget, mint hatalmat kifejező tudást kizárólag magának tartotta fent, és mindenki más elől elzárta, holott korábban ez nem így volt jellemző. Bár azért van egy újabb ász a kezükben, a kis Fritz, aki bár uralkodói vérből született, mégis az Ösztön képességét birtokolja. Megindul a hajsza a túlélésért, a királyságért, és szépen lassan kirajzolódik a szörnyű igazság, a háttérben megbúvó titkokkal övezve. Külön érdekesség, hogy ebben a történetben beszédes neve van a karaktereknek. Csak szólok, hogy letehetetlen.

Heltai Jenő: MERT DALAIMNAK... Mert dalaimnak azt a részét, Mely túlnyomónak mondható, – Minek tagadjam gyöngeségem – Kegyedhez írtam, kis Kató. És dalaimnak az a része, Mely túlnyomónak mondható, Kegyednek semmiképp se tetszett, Sőt visszatetszett, kis Kató. Igaz, hogy önt tegezni mertem, Ami botránynak mondható, Mert önt csupán magáznom illik Vagy kegyedeznem, kis Kató: De dalaimnak azt a részét, Mely túlnyomónak mondható, Mégis szívemből szívhez írtam, Az ön szívéhez, kis Kató. Hogy ön hideg maradt s kegyetlen, Már ez malőrnek mondható, Ha bánatomban meghalok most, Magára vessen, kis Kató. Magára vessen, ha belőlem Más nem marad meg, kis Kató, Mint dalaimnak az a része, Mely túlnyomónak mondható.

Az ismeretlen Drakula Az előzetese alapján többet vártunk tőle. Legalábbis én mindenképpen. Látványelemekben nem szűkölködött, de a történet nem volt annyira meghatározó, és a végeredmény meg az egész filmet hazavágta.. legalábbis azt biztosan, amiért az elején küzdeni látszott a főhős. Az utolsó jelenet még azért megcsillantott némi fantáziát, de igazából eléggé kifújt a végére. Egynek jó volt, de nem moziban nézősnek, még akkor se, ha mindkét nem kapott nyálcsorgatnivalót színész/színésznő külsejére vonatkozólag. Sírok között Nekünk most az überfavorit a Holtodiglan (és annak monumentalitása miatt még egy ideig valószínűleg így is lesz), de ez eléggé megközelítette. Izgalmas fordulatokat vitt az amúgy unalmassá gyűrt témába (elrabolós, túsztárgyalós alap), ültek a (jó) karakterek, üdítő volt kiszakadni a mostani agyonautomatizált, szétkütyüzott társadalomból. Egy hiányosságát tudok mondani: nem ment bele igazából az ellenfelek személyiségébe, nem adott indítékokat nekik, bár talán maga a típus, amit képviseltek erre is választ nyújtott. Végig hangulata volt a filmnek, szóval ez simán megközelítette a 10-et, még ha nem is szoktam pontozni.

Ezer hála! Most akkor melyiket használjuk? Update: az érzékelés képesség a papoknál sztem rosszul van, mert 14-nek kellene lenni, de mindkettőben 13 csak..

Csapatelőtörténet - Búval baszott őzgidák TAO/Venes/Oshram/Felon - boszorkány/fejvadász/tolvaj/Adron papnő - TT2010 Zsúfolt a nézőtér Daerim városának legszebb színházában. Gyerkőcök hada foglalja éppen, tömör soraik között csak elvétve találni egy-egy szülőt, szerencsére, hiszen az unalom teret hódít arcukon. Az aprónépet ez cseppet sem zavarja, zsibongásuk betölti a teret, és vidámságukat az sem csökkenti, hogy az előadás kezdése csúszni látszik. Szárított gyümölcsdarabok kilói tűnnek el a foghíjas szájacskákban, cuppogó hangokkal tömik magukba nyalókák édes gömbjeit, az őrületbe kergetve a felnőtteket. Amikor tompul a világítás, mindenhonnan csendesítő pisszegések szűrődnek a gyerekek füleibe, a lassan kialakuló áhítatos várakozást egy-egy kósza, nyerítésre hajazó nevetés tarkítja. Egy nyakleves ugrik az egyik túlfűtött hangulatú kölyök arcára, melyet a mellette ülő is kiharcol magának kárörvendő hahotázásával. Kisvártatva végleg elcsendesedik a nézőtér. Félrecsúszik a vörös bársonyfüggöny, mi eleddig sűrűszövésű redői mögé rejtette a színpadon elhelyezett rozzant faládikát, mely méretével és egyszerűségével egyaránt uralja a látóteret. Hamarosan egy rekedtes, mély tónusú hang tölti be a nézők érzékeit, hangszíne a bárdizőzök szétdohányozott torkából jövő különleges dallamot idézi. A közönség elbűvölve figyel szavaira, és csak a gyakran ide járó bennfentesek arcára csal mosolyt a tudat, hogy egy alacsony, köpcös emberke az, akinek a torka eme varázslatot közvetíti. - A világ ismét eme ódon falak közé látogat, és egy újabb szeletét mutatja meg nektek, kik eme deszkákon már láthattátok csodák ezreit. A gyermekek között ismét pusmogás indul a túlexponált kezdésre reagálva, de ekkor a láda teteje hangos nyikorgással felnyílik, újfent a tojáshátsós seregbe rekesztve a szót. Halk kacaj morajlik a láthatatlan narrátor felől, majd újabb szavak szűrődnek ajkai közül, mintegy elővezetve a várható élményeket. - Ez a történet egy apáról szól, csodaszép tanulságával a világ minden gyarlóságának. A viharvert ládából láthatatlan zsinegeken ringatózva egy marionett emelkedik a magasba. Aprólékos kidolgozottságú, napbarnított arca egy középkorú, szakállas férfi vonásait viseli magán. Hosszú, fekete haját rézkarika kényszeríti lófarokba, alkata vékonynak tűnő, de arányosan magas. - Õ Mel… aki világjáró volt egész életében. Szerette a kalandokat és a szép nőket. Ynev szinte minden táján járt, és bár beteg, már nem múlik el nyomtalanul ebből a világból. Három olyan jelet hagyott benne, amit még ő sem ismer, de szeretne... - duruzsolja a hang, miközben a báb szinte önálló életre kel a színpadon. A gyerekek szájtátva nézik. A hangsúlyos, tömör mozdulatok egy magányos férfi mindennapi életét jelenítik meg, aki - úgy tűnik - valójában a szavak, és nem a kemény munka embere. Cselekedetei, furfangos viselkedése szimpátiát kelt irányába, így csalódott sóhajok követik a percet, mikor az alak eltűnik a látótérből. Nem tart sokáig a hiányérzet, a ládikó egy újabb lakója libeg a magasba. Szemet gyönyörködtető, apró jelenés ő, porcelánbabákat idéző arcocskájában szinte világítanak szürke szemei. Szőke haja hullámzik, ahogyan végigsuhan a színpadon. Csecsebecséi és csinos ruhácskái csak még vonzóbbá teszik alkalmanként megdöbbentő talpraesettségét, és segítenek elfedni hétköznapi hiányosságait. Egy igazi kisasszony képét festi a közönség elé, fickándozásaival mintha gyermeki létét tükrözné, miközben olykor elfelhősülni látszik homloka. Huncutkodásait nevetés kíséri, sírásai a nézői szívekbe markolnak, de őt lehetetlen nem szeretni. - Ugye kedvelnivaló ez a Myrra? – somolyog a hang. – És most jöjjön a fiú, Been… A kontraszt olyannyira szembeötlő, hogy amint megjelenik a robusztus, izmos testalkatú fiatalemberre hajazó báb, a varázs cseppet sem törik meg. Ugyanaz a megilletődöttség kíséri mindösszes mozdulatát, mint az előzőek esetén, holott az életritmus merőben más. A fekete hajú, magas alak a szabadban töltött idejét mutatja be a nézőknek, napbarnítottsága és ereje természetes velejárója a favágó munkának. Vezető személyisége kiviláglik a falujabeli mindennapok szürkeségéből. Egyszerű megjelenésű, rokonszenves figura, és bal kezéről hiányzó két ujja rögtön hőssé emeli a gyerekek szemében. - S végül Nolefa… – hallatszik ismét a rekedtes narrátor, miközben újabb alakot mozgatnak a színpadra ismeretlen ujjak. Lassan kúszik ki a faládából, vakítóan fehér tógáját vörös szegély futja körbe. Bronzszín haja ép csak válláig ér, sápadt arcában szürke szemek ülnek. Éteri jelenségnek tűnik. Megmagyarázhatatlan aura lengi körül, mely nem engedi rokonszenvesnek látni vékony, magas termetű lényét. Az élete sem olyan látványos, mint az előzőeké, a tanulás és tanulmányozás témakörében megjelenített epizódok unalmassá, és indokolatlanul logikussá fakítják az eddig lendületes történetet. A függöny súlyos döndüléssel csúszik össze. A közönség még az előzőek hatása alatt áll, csak elvétve hallatszik szöszmötölés és cuppogás, ami újabb nyalókák szájba tolását jelzi. Kisvártatva újra láthatóvá válik a színpad, oldalsó részén egy küzdőtér tűnik elő, a közepét pedig egy fából ácsolt lelátó uralja. A csend tapintható, így riadtan rázkódik meg a közönség, amikor egy eddig ismeretlen hang dörren a fülükbe. - Lássuk hát, hogyan ismerte fel a legkisebb az apját… Két izmos, vérteket viselő marionett foglalja el a színpad küzdőterét, a lelátó pedig hangosan szurkoló bábokkal telik meg. A harctéren kemény csata alakul ki, kardok csapnak össze, miközben Myrra a faácsolmányon csücsül, és arcán elragadtatás jelenik meg. A zsivajban szinte kézzel fogható a feszültség, amely lefoglalja a lány érzékeit, így csak akkor kapja fel fejét, mikor Mel megjelenik mellette. Fülébe súgja az első mondatot, amit apaként hallatni akar a gyermekkel. - Oly varázslatos vagy, mint annó az anyád, Myrra. Az alacsony termetű lányka felpattan, és rábámul a férfira. Mel elmosolyodik, és felel a kimondatlan kérdésre. - Erigowban, madárkám, Erigow lágy kebelén találkoztam a nővel, kivel téged e világra alkottunk… A lány némán ül vissza a kemény lelátóra, és várakozóan néz a férfira, aki az imént közölte vele, hogy az apja. Amaz hosszú történetbe kezd, miközben a küzdő felek közt a harc már eldőlni látszik, és a szurkoló tömeg őrjöngő éljenzése közepette hangtalan rejti maga mögé őket a bársonyfüggöny. Amikor félregördül a vérvörös lepel, egy erdei tisztás bontakozik ki a félhomályból. Mindenütt rönkök, fejszék, fűrészek hevernek, és köztük ott guggol Been. Kezeit fekete hajába túrva, mozdulatlan kuporog, körülötte hangosan danolászva iszogatnak társai. Nem törődik velük. A tisztás szélénél megjelenik Mel, és a mulatozó favágók felé veszi az irányt. A láthatatlan mozgatózsinórok ruganyos lépteket kölcsönöznek neki, mintha legalábbis nem egy ötvenes korabeli férfi lenne, pedig már azon éveit tapossa. A félig részeg munkásoktól kap egy borral teli kupát, és Been mögé áll. Egyik kezét a fiú vállára helyezi, aki nyomban felugrik, és szembefordul vele. - Boldog születésnapot… fiam – Mel üdvözlésre emeli az ivóserleget, és nagyot kortyol belőle. A megdöbbenést a hitetlenkedés váltja a fiú arcán, majd tanyát ver a bizalmatlanság is a napbarnított vonásokon. Az apa elmosolyodik, és beszélni kezd. Been kisvártatva egy apró tárgyat húz elő a zsebéből, rápillant és némán bólint. Mel pedig folytatja, mesél, amíg a nap fénye átbucskázik az erdő fái fölött és akkor sem hagyja abba, amikor az éjszaka sötét lepedőbe burkolja őt a fiával együtt, és halk surrogással takarja el a porondot a függöny. A közönség feszülten figyel, a máskor izgő-mozgó gyermekek egyetlen pisszenés nélkül merednek előre, ahol ismét láthatóvá válik a színpad. Nemesi hölgy hálóját ismerni fel a díszletek között. A halál hűvös lehelete lengi be a szobát. A baldahinos ágyon mozdulatlan, apró termetű nő fekszik, mellette egy fotelban Nolefa ül. Sápadt vonásaiból előbb mély szomorúság, később higgadt eltökéltség árad. Feláll, az ajtó felé indul, és halkan kinyitja, majd megtorpan. Elhaló szócska hagyja el ajkait, „Maga?!”, de meglepettség nem tükröződik arcán. Mel tűnik fel az ajtóban, megpróbál beljebb lépni, de a mellkasának feszülő vékony, fehér kéz megállítja, és aprót taszít rajta. Lánya szándékát felismerve a férfi hátrál, és a nő utána lép. Behajtja maga mögött az ajtót. - Elkésett. Vége. Több szót nem veszteget a szobában fekvő hölgyre, de nem engedi a közelébe az újonnan megismertet. Némán hallgatja szavait, az érdeklődés kifejezése ott fénylik az arcán, de ez inkább a tudásszomj izgalma, semmint gyermeki kíváncsiság. Higgadtan válaszol a kérdésekre, tömören fogalmazva meg azt, amiről úgy gondolja, közölnie kell. Aztán ismét várakozóan tekint a férfira és szólatlanul figyel, amíg az beszél. A döbbent nézők felett egy apró légy döngicsél, sajátos gyászzenét szolgáltatva a fájdalmas jelenethez. Megkönnyebbült sóhaj hallatszik mindenfelől, amikor a tribünt hangtalan bújtatja maga mögé a vérvörös lepel. A borzongatóan kellemes rekedtségű narrátor hangja oldja fel a drámai érzületet. - Mel elszántan ölelte a kebelére mindösszes gyermekét, melyek nem is hasonlíthattak volna egymásra kevésbé, mint rókák a csirkékre. A boldog család képe szertefoszlani látszott, midőn az apa egy este nyugovóra térni készült… A függöny mögül valamely fogadó egy szobája rajzolódik elő. Egy felforgatott szobáé. Három marionett lebeg a szoba ellentétes részein, a harag szemmel látható. Myrra indulatos mozdulatai, Been dühös mutogatása szöges ellentétet mutatnak Nolefa hűvös viselkedésével. A pattanásig feszült helyzetben minden lépés végzetesnek látszik. A felhasogatott ágynemű, a szekrényből kidobált ruhák és a felborogatott székek között álló utódok testvérekhez méltatlan helyzetbe kerültek, de testbeszédük a legkevésbé sem tükrözi ezen változtatni kész mivoltukat. Myrra továbbra is nyafog, majd látványos sírásba kezd. Been mérgében a kezébe kívánja kedvenc fejszéjét, és aprófát hasítana mindenből. Jobb kezével felbőszülten hadonászik, szemei véreresek, és néha fityiszt mutogat testvéreinek. Nolefa néma közönnyel szemléli a jelenetet. Nem tűnik morcosnak, egykedvűsége tovább hergeli a már amúgy sem nyugodt párost. Hirtelen feltépik az ajtót, és Mel haragtól remegő hangja dermeszti meg a levegőt. - Mi a jó fenét műveltetek itt? Myrra rögtön tüneménnyé lényegül, Been fiús vigyorral fogadja apját, csak Nolefán nem látszik semmilyen változás, csupán áthelyezi testsúlyát a másik lábára. - Megmondtam nektek már, hogy miért kerestelek meg benneteket. Világosan kifejtettem a szándékaimat, melyek a családra vonatkoznak. Ugye nem akarjátok azt mondani, hogy ezt semmibe veszitek? Hogy nektek semmit sem számít a köztünk levő kötelék… - megakad egy pillanatra, hangja elcsuklik - vagy a pénz? Haldoklom. Ezzel ti is tisztában vagytok. Ám még nem vagyok halott. Mindegyikőtök ismeri már az okaimat, szeretném, ha együtt töltenénk azt az időt, amely nekem még hátravan. Egy nagy, boldog családban. – Hangja kissé gúnyossá válik. – Mit hittetek? Tán azt, hogy olyan ostoba vagyok, hogy már most elétek tárom az örökségeteket? Hogy megléphettek vele, mielőtt visszaérek? Ugyan már, ennél többet néztem ki belőletek, ennyire már megismerhettetek volna az együtt töltött idő alatt. Nem tartom magamnál a végakaratom, hiába is kerestétek. Nos, ti akartátok, legyen így! A végrendelet módosul. Mától kezdve pusztán az számíthat hagyatékom arányos részére, aki jó testvérnek, és jó gyermeknek minősül. Nincs több vérre menő harc, felejtsétek el a másik kicsinálását, és a rivalizálást. Csak akkor, és csakis akkor részesedtek, ha betegségem miatt bekövetkezett halálom után mindannyian ott álltok a sírom felett, sértetlenül, kéz a kézben. Ha csupán az egyikőtök megsérül, eltűnik, vagy meghal, a másik kettő búcsút inthet a vagyonnak, vagy más, számára értékes dolognak. Érthetően fogalmaztam? Néma bólintás érkezik mindhárom gyerektől. A vert hadak szótlanul oldalognak ki a családfő szobájából, és lázasan törik fejüket, hogy miként lehetne megkerülni Mel rendelkezését. Myrra nemtörődöm sóhajtása, Been méltatlankodó horkantása és Nolefa vállvonása jellemzi a tehetetlenséget, melynek árnyéka ezentúl elkíséri lépteiket, amíg az apa hangja végleg el nem halkul. A vörös függöny végleg összezárul a színpad előtt, és a füstös hang szelíden tompítja a végletes befejezést. - A folytatás a jövő homályába vész… A nézőtér lassan ürül ki, bár a hátulgombolósok egymást taposva igyekeznek kifelé, a szülők legnagyobb bosszúságára. Koszos, zilált termet hagynak maguk után, pedig némely felnőtt próbál minél több járulékos mocskot magával vinni, csak a rend kedvéért. A szabadban már nyugodni készül a nap, narancsszínűre festi a színház előtti teret. Az egyik kifelé haladó kisfiú elmosolyodik a látványra, beletörli kezeit nadrágocskájába, és bevárja, míg melléér egy lányka. Meghúzza copfba fonott haját, aztán futásnak ered, és hamarosan eltűnik a tömegben, magára hagyva társát, aki szájtátva bámul utána. Gyorsan túlteszi magát a hirtelen jött atrocitáson, és homlokráncolva gondolkozik az imént látott történet címén. - Valami állatkás volt.. hm.. szomorú őzikék, vagy..?!

NolefA Felon – Adron papnő 5. tsz - Búval baszott őzgidák - TT2010 Tudod, nem mindig vagyok büszke arra, ami voltam. Talán akkor a legkevésbé, amikor neked mesélek a múltamról. Nem vagyok mentes a közhelyektől - bár mindig is a szavak emberének tartottak – és most egy újabbra vetemedem… általad lettem jobb ember. Ne, ne is kezd el… igazán jó sose voltam, és már nem is leszek. Dögös az voltam, döggé is fogok válni, de nem voltak erkölcsi normáim, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy valaha is hiányoztak. Talán most, picit… igen, jól látod, most is csak miattad. Önző volnék, ha arra a pillanatra hivatkoznék, amikor először rám néztél? Bármit mondasz, bárhogy hárítanál, akkor változott meg az életem. Érted. Valamire szeretnélek megkérni: ne szakíts félbe. Te is tudod, hogy nekem ez most mennyire fontos. Kevés az idő, nagyon kevés. Az én hibám, hogy így alakult. Nos, íme, egy újabb klisé, ezt már biztosan megbocsátod: annyira más vagy, mint én, annyira más, mint én valaha is lehettem volna. Csak nézlek, és örül a lelkem, hogy az enyém vagy. Még akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy ez így már nem teljesen igaz, már az eszméidé vagy. Bámullak, és cikáznak bennem a gondolatok, meggátolnak abban, hogy arról beszéljek, amiről kellene. Oly rövidre szabták… kevéske idő az, amit erre a látogatásra engedtek neked… annyi mindent sűrítenék bele ebbe az órácskába… magamat. Fázom… áh, hagyd el, a takaró rajtam már nem segít. Csak nézz rám, tán a pillantásod felmelegít. Még akkor is, ha már nem oly gyermeki, mint egykoron volt. Ezek a jégszürke szemek néhány évvel ezelőtt még pajkosan mosolyogtak rám, és néha még a huncutság is megvillant bennük. Ritkán persze, de azért… én mindig reménykedtem, hogy az az indokolatlan komolyság majd megszűnik. Annyira szerettem volna, ha te is olyan pajkosan futkározó gyermekké válsz, mint amilyen én voltam. Ennek ellenére sokkal inkább voltál felnőtt már kölyökként is, mint én valaha. Bocsáss meg nekem ezért! Még akkor is, ha úgy véled, hogy mindenki a saját tetteiért felelős, és te csak a magadéit bírálod… ha szükséges. Gyere közelebb, ülj ide mellém. Olyan távoli vagy, olyan… éteri. Szeretlek. Õ is szeretett, olyan nagyon, oly erősen szeretett. Ne nézz félre, te is tudod, hogy igaz. Bár a hitvesem meghalt, mégis olyan, mintha most itt lenne. Mintha fogná a kezem, erősen, bátorítón. Mint akkor is, amikor tudta, hogy a szívem örökké egy olyané, aki sohasem lenne méltó őhozzá. Olyan férfié, akire már alig emlékszem. Látod, gyarló női szív… az arcát nem tudom magam elé idézni, mégis az orromban érzem az illatát. Ismerem lépteinek ritmusát, és tudom, hogy ha átölel, mellkasa melyik részéhez ér a homlokom. Képtelen vagyok róla múlt időben beszélni, bár már lassan három évtizede annak, hogy elment. Azt hiszem éppen ma huszonnyolc éve annak, hogy megszülettél, itt, Pyarronban... Ó, összefolynak a napok, lehet, hogy a múlt hónapban volt. Micsoda?!? Lényegtelen? Nekem nem az. A férjem elfogadott így is, hogy egy másik ember szerelmére vágytam, és én azzal háláltam meg neki, hogy a szemébe hazudtam. Mindig is jó voltam ebben. Rólad hazudtam neki, és most fizetek érte. Súlyos csendekkel és kínzó fájdalommal. Hiszen ő nem volt az apád, csak felnevelt. Sajátjának tudott, sajátjának érzett. Az ő érdeme, hogy hozzád méltó szellemben nevelkedtél... Sokszor bámultam vonásaid, mintha valóban nemesnek születtél volna. Még hasonlítasz is rá, apró mozdulataidban, fejtartásodban megjelenik előttem, és melengeti kihűlt, vele halt szívemet. Na meg ez a bronzos hajszín… Megölt a hiánya… pedig sohasem szerettem. Istenem, milyen büszke volt rád… figyelte ahogy cseperedsz, a várkisasszonyok minden eleganciája testet öltött a csontjaidban… A hangod lágy altját mindig szívesen hallgatta, és még nagyobb örömmel töltötte el az, hogy folyamatosan tanultál. Csak azt sajnálta, hogy sohasem ölelted át, arcocskádon soha nem játszott lágy mosoly, kacagásod nem töltötte be szobáinkat. Soha, senki sem látott rosszalkodni, nem nyafogtál, ruháid sem voltak piszkosak semmikor, de nem is becézgethetett senki. Utólag visszagondolva… minden cselekedeted célzott volt, gondosan elképzelt és módszeresen felépített. Mintha készültél volna valamire, ami aztán eljött. Magával is vitt. Az én kicsi lányom feloldódott a Fényben. Pyarron legjobb mesterei foglalkoztak veled, és apád semmit sem sajnált ennek érdekében… Mondd csak, létezett-e benned valaha gyermeki lélek? Áh, ostoba, költői kérdés… Én azt gondolom, hogy sose voltál a miénk. Mindig is Adroné voltál, miatta jöttél e földre, és most miatta vagy itt, nálam. Ne, ne válaszolj. Engedd folytatnom. Bár vacognak a fogaim, és remegnek a kezeim, az elmém ép. Azért… azért hívtalak ide, mert szólni kívánok. Szeretnék hagyni rád valamit. Ha már eszmét nem tudok, csak egy tárgyat, akkor ezt… és ezt sem tudom átnyújtani neked, oly régen távozott mellőlem, mint vélt boldogságom, ifjúságom hajnalán. Õ vitte magával. Az igazi apád. Utolsó boldog leheletemmel, szívemmel, lelkemmel együtt. Csak az kellett neki. Az a csodatévő gyűrű. Ezért jöttél el hozzám, igaz? Téged is ez érdekel, a rended is erre kíváncsi… olyan vagy, mint az apád! Ó, ne, ne fordulj el tőlem… bocsáss meg nekem vagdalkozásomért. Csak a kín beszél belőlem. Nemhogy egy mondatban, azonos életben sem emlegethetnélek benneteket. Tudod, sosem volt igazolt, hogy valóban tud valami érdekeset az az ékszer. Nagyanyámtól örököltem, mindig is családi ereklye volt, de mindenki csak a szépségéért ajnározta, legalábbis előttem. Másunk se volt, pusztán ez. Anyám a halálos ágyán azt súgta a fülembe, hogy ennek köszönhettem a nemesi házasságom, és hogy legyek átkozott, amiért kiengedtem a kezeim közül. Ha valóban van bármilyen ereje… akkor nem maradhat az Õ markában. Nem illeti meg őt, és jó ég tudja mit művelt azóta vele, mire használja, és mivé vált általa. Mindig a nők adták tovább a családban… s mivel neked még nincsen leánygyermeked, én nem tudom átnyújtani neki. Rajtad a sor, hogy továbbörökítsd az unokád számára. Szerezd vissza… nekem, magadért, értünk. Kérlek, fogd meg a kezem... Bocsásd meg, hogy hideg, ezt még nézd el nekem, most… utoljára... A vékony, ráncokkal barázdált kéz élettelenül hullt a takaróra, épp azelőtt, hogy a lány érte nyúlhatott volna. Az ágyon fekvő nő alig látszott többnek egy gyermeknél, hosszantartó lelki gyötrelem által megkínzott arca már békét sugárzott. Nolefa felállt a fotelból, ami virrasztása helyeként szolgált a röpke órácskában, melyet azzal a nővel töltött, aki őt a világra hozta. Sápadtan, nyugalommal telt szívvel, némán búcsúzott a nőtől, aki már örökre az álmok világába merült. Egyetlen szó uralta elméjét, és vele együtt a közeljövőjét is. „Apa.” Kutatás, felismerés, és ha szükséges, akkor az igazság érvényesítése. Adron új utat mutatott a szolgálatra. Az eddigi tanulmányozás időszakát most felváltja a terepmunka. Rendbéli életének lassú, áhítattal és inspirációval telített éveiben szivacsként szívta magába a tudásnak minden elképzelhető formáját és lehetőségét. Így azon ritka alkalmakkor, amikor istene eszméinek érdekében cselekedni kellett, gyors és tiszta munkát végezve térhetett vissza rendtársai közé. Megtiszteltetés, hogy az anyja birtokából eltulajdonított gyűrű egyike azon mágikus tárgyaknak, melyet a rend már egy ideje a magáénak szeretne tudni, különlegessége kapcsán, így neki adatik meg, hogy ezt visszaszerezze. Az apjától. Adron útjai kifürkészhetetlenek. Egy röpke pillantást vetett még az ágyra, mintegy sajátos búcsút véve az ott fekvő hölgy földi lététől, majd kifelé indult a szobából, s ezzel maga mögött hagyta gyermekkorának vélt igazságait is. Nem emésztette mély szomorúság, hiszen lényében hordozta az igazságot: jobb ez így. El kell engedni a porhüvelyt, hogy a lélek szabadon szállhasson, hiszen mivégre fájni és küszködni, ha már testtelen szellemünk istenéhez vágyik? Halkan kinyitotta az ajtót, és megtorpant. - Maga?! Ahogy Nolefát megismerhették a családtagok, ahogy látják: Kinézet: Nem tűnik öregnek, de látszik rajta, hogy már régóta eladósorban van. Vékony testalkatú, már-már csenevésznek is tűnhetne, de egy alaposabb tanulmányozás után feltűnik, hogy szívós fajta. Mélyvörös, bronzba átforduló színű, vállig érő haja van, és meghökkentően szürke szemei, melyek értelemről és komolyságról árulkodnak. Arca sápadtfehér. Egyetlen dologban hasonlít az apjára, mégpedig abban, hogy egyforma magasak. Kedvenc viselete egy hófehér, tógaszerű ruházat, melynek szegélye vérvörösen hullámzik minden mozdulatára. Ebben látta először mindenki. A családdal együtt töltött napok alatt egyszerű, nadrág-ing-köpeny kompozíciót is hordott, de általában volt rajta olyan ruhadarab, ami vakítóan fehér, és vörös szegélyű. Jellem: Mindig komoly, és még sosem látták mosolyogni. Korához mérten viselkedik és mindig következetes. Arca egykedvű, szinte már merev, de egyáltalán nem ellenséges. Nem ideges típus, olybá tűnik, hogy nem lehet kihozni a sodrából. Múlt: Nem titkolja, hogy nemesi családban nőtt fel, és apjaként tisztelte a férfit, aki felnevelte. Neki és pénzügyi támogatásának köszönheti későbbi pályafutását istene szolgálatában. Amikor róla beszél nem hallani semmilyen érzelmet a hangjában, mintha múltbeli halála sem okozott volna fájdalmat. Anyjáról szóló kérdésekre már kimértebben válaszol. Pusztán annyit mond, hogy kis idővel ezelőtt távozott a földi létből. Viselkedés: Nemesi neveltetése minden mozdulatában visszaköszön. Emellett pedig határozottan, felesleges cselekedetek nélkül végez minden tevékenységet, még senki sem látta panaszkodni, nem válogatós, és sohasem nyavalyog. Nem mondható a szó szoros értelmében segítőkésznek, és picit olyan érzete van vele szemben mindenkinek, mintha elvárná a tiszteletet. Azt viszont nem tudja eldönteni senki, hogy ez az érzés azért merül fel benne, mert a lány így akarja, vagy sugárzik belőle valami, ami miatt előjöhet ez a kényszer. Mindenesetre soha semmilyen konkrét alkalom nem adódott, ami azt igazolná, hogy tudatos. Senkivel sem ellenséges, nem tűnik gyanakvónak, de nem is nevezhető túlzottan barátkozónak. Mindenkinek tiszteli a személyes terét, és elvárja, hogy ezt viszonozzák is, vele szemben a személyeskedés nem megengedett. Ha valaki megpróbálta már megölelni, különleges élményben volt része, mintha nem is embert, csak egy személytelen tárgyat szorított volna magához. Hangját nem hallani feleslegesen, csak akkor szólal meg, ha mondanivalója van, hírből sem ismeri a fecsegést. Egyetlen tárgy van, amitől soha nem válik meg. Egy bot, ami alig alacsonyabb nála. Tisztelettel bánik vele, és nem adja ki a kezéből. Nem beszél róla, de az egyetlen érzelem csak erre a tárgyra nézve mutatkozik meg az arcán. Az áhítat. A bot vége egy napkorongra hasonlít, melynek mélyén mintha vörös kő csillogna, de aprólékos kidolgozása messziről nézve eltorzítja a formákat, közelről pedig még sosem mutatta meg senkinek.

Myrra Igran Venes - fejvadász 5. tsz - Búval baszott őzgidák - TT2010 Itt ez az alak, ez a magát apámnak valló férfi. De mit is akar tőlem tulajdonképpen? Mit vár tőlem? Örökség… Hát nem is tudom. Itt van még ez a nő, meg ez a másik férfi. Mit akar tőlünk? Versenyt? Most tényleg versengnem kell velük? Nem tudom, hogy érdemes-e. De persze ott a pénze, az örökség. Megváltozhatna az életem. Későbbi időkre összegyűjthetnék valamennyit magam számára, megvalósíthatnám a terveimet. Sajnos a megélhetésemet nem biztosította a klán. Akár kiépíthetnék újabb kapcsolatokat, mert a pénz, persze ha elég sok, vagy közvetetten, vagy éppen közvetlenül, de mindenkit szóra bír, baráttá, vagy éppen szeretővé tesz. - Gyógynövény főzetet, gyümölcslevet? Hahó, kérsz egyáltalán valamit? - kérdezi furcsa szemekkel rám meredve a fogadó - ahol éppen megszállunk - vézna kocsmárosnéja. - Én….őm…valamilyen édeskés virág főzetéből kérnék, de nem sokat, kevéskét - mosolygok vissza rá, mint aki nem értené, hogy miért is tekint rá furcsán valaki. Pedig okkal nézett érdeklődően, hiszen ki tudja mennyi ideje merengek, szoborként magam elé tekintve. Sötét van. Ez az este sötétebb, mint általában. Gondoljuk csak végig ismét, nehogy bármi is hiányozzon. Minden zárva, reteszek eltolva. Ajtókilincsének érintésére ébredni fogok… Igen, ez rendben. Ablak biztosítva. Fegyverem bal oldalamon, hogy keresztben átemelhessem, ha a pillanat úgy kívánja. Odakint egyetlen csillag fénye sem látható, az ég egészét felhők takarják. Olyan sötét van, mint azon az éjjelen. A biztos és felesleges halálba küldték, azok akikben bíztam. Mindenki találkozik Isteneivel egy napon, eléjük kell járulnia, hogy döntsenek sorsa felett. De ilyen halált, ilyen értelmetlent, mely hiábavaló volt, s ezt ők is tudták. Nem a halál tudatával vagyok képtelen megbirkózni, hanem csak azzal, ha értelmetlen az. Máskülönben, mégis csak az anyám volt. Hát persze, hogy megtörtem nem is értem, mit vártak? Szerintük ez lecke, hogy kíméletlenebbé válljak. Hát megkaptam a leckét. Már semmi sincs, mi fontos nekem. - Friss almát tessék – kiált fel egy hang. - Itt a mézédes datolya, dzsad ínyencség – hallani másfelől. A reggeli piac hangja semmivel sem téveszthető össze, lehet az délen vagy északon. Illatok és szagok, attól függően, hogy éppen mely részén járunk. A zaj mindent átölel, nincs egy nyugodt, csendes pont sem. Errefele sincs ez másként. - Azt nézd - szólt hozzám Nolefa. Két kutya volt. Tekintetüket le sem vették egymásra. Meredten néztek, s csak azt várták, hogy melyikük pillant félre hamarabb. Acsarogtak egymásra, ha harcra kerül sor feltehetőleg halálig fog tartani. Emlékszem, így néztem én is farkasszemet azzal a férfival. Valamelyikünknek halnia kellett, tudtam, hisz elvétettem a legnagyobb. Felfedeződtem. Testem megmerevedett. Képtelen voltam bármit tenni, de szemem még a megingathatatlanságomról árulkodott. Most odakerül ő is, mint az édesanyám, egy másik világba. És megint csak az anyám, megint csak ez járt a fejembe. Már megint hibázok, megint. Egyet már így is elnéztek, de ez a második. Képtelen vagyok koncentrálni azon éjszaka óta. Mintha minden tudásom, minden, amit tanítottak nekem, semmivé foszlott volna. Összeroppantam. Lagosom kezdett tenyerem bőrétől eltávolodni, csak milliméterekkel, de éreztem azt is. Aztán egy nyílvessző süvített el mellettem, és a célszemély halott volt. Daerim városa. Asziszi város. Így a nap felkelte után, a reggeli étek elfogyasztását követően szinte hömpölyög az utcákon az asziszi tömeg, és mellettük más országok szülöttei. Az apa és három gyermeke céllal tart valahová. Így elsőre nem tűnnek egy idilli családnak, legalábbis beszédhez egyiküknek sincs sok kedve. A legkisebb, jobb híján, az épületeket kémleli. Közben mélyen elmereng. Minden szippantás ezen a helyen, Abasziszban, egy újabb lépés, hogy közelebb kerüljek a kultúrájukhoz. Életem múlhat azon, hogy itt tökéletesen beépüljek, megtaláljam helyem e kultúrában. Annyira távol esik gondolkodásuk az enyémtől. Számomra megfejthetetlen egy-egy asziszi megnyilvánulás. Egy valami itt sem másabb; ilyen tájt igen sokan lepik el az utcákat, legalábbis a valahová tartóakat. Vajon másan is megfigyelnek? Vajon másnak is feladatat az, hogy megismerje az itteni kultúrát, azok átélőit és alkotóit, az aszisziakat? Myrra tekintete testvéreire szegeződik, majd állítólagos apjára. Kicsit elmereng arcukon. Õk vajon tényleg azok, akiknek mutatják magukat, vagy ők is álcát viselnek? Lelküket biztos mélységbe rejtették, s egy hamis valót mutatnak, hisz a célunk közös, de csak egy éri el. Nem hiszem el egy percig sem, hogy minden vágyuk ezzel az alakkal maradni. Akárhogy is nézzük, lehetünk belőle valók, de apaként még egyikünk sem tekint rá. Kérdés, valaha fog-e bármelyikünk is? - Most ne gyere be. Öltözködöm - szólt ki a bezárt szobából egy vékony hang az ajtón kopogtatónak. A helyiségben a fiatal lány arca a tükörben nem is tűnik már olyan ifjúnak, inkább egy érett nő képét mutatja. Majd percek telnek el, és a tükörben az arc megváltozik. Egy kislány, egy szőke hajú kislány arca rajzolódik ki. Az álcám marad, egészen addig, amíg maradnia kell. Már egy éve így élek, mint egy fiatal lány. Nem tudom meddig maradhat meg az álcám. Szerencsére új készletet vettem nem is olyan régen, mielőtt még a ,,családomat”, akiket sose fogok igazán annak érezni, megismertem. Az álca marad, ameddig csak tartani tudom. A bizalom ideje még nagyon messze van… De vágyom én egyáltalán erre?

Mel / Melissa TAO - boszorkány 6. tsz - Búval baszott őzgidák - TT2010 FONTOS: A csapattárs játékosok SEM ismerik Mel előtörténetét. Úgy tudják, hogy a karakter férfi, a karaktereiknek az apja. Északi származású, kevert vér (háromnegyed részben erv, negyedrészt gorviki) nő. Melissa árván, Erigow koldusai között töltötte gyermekkorát, szüleit nem ismerte. 8 évesen kiemelte az utcagyerekek sorából egy tehetősebb nemesasszony, ő ezt természetesen hatalmas szerencsének tartotta akkor. Nincs több nélkülözés, nincs több megaláztatás, minden nap friss kenyér... ezt látta benne. Az, hogy egy anyát is kapott mindemellé, az igazi főnyereményt jelentette. Valóban anyát kapott a nő személyében, bár kissé másmilyet, mint amire számított. Signora Ewerina egy szűk körű, laza kapcsolatokat ápoló boszorkányszekta várományos nagyasszonya volt, és Melissát is a szekta teljes jogú tagjává emelte 17 éves korában. A szekta alapelve az anonimitás és az egyén biztonsága volt, az összetartás csak másodlagos. Emiatt Melissa sosem látta a többi tagot, csak neveket hallott, és sejtése szerint azok sem voltak igaziak. Nevelőanyja, Ewerina is csak néhány tagot ismert személyesen, a többség kiléte még a legmagasabb vezetők előtt is ismeretlen volt. Ennek köszönhetően Melissát senki nem ismerte a szektában az anyján kívül. 22 éves volt, mikor Ewerinát meggyilkolták. Fogalma sem volt sem az indokról, sem a tettesről, csak egyet tudott: akárki is ölte meg, bizony jó oka volt rá, és ha képes volt eljutni egy ilyen nagyhatalmú boszorkányig, akkor rendkívül veszélyes is. Voltak találgatásai, de semmivel sem tudta alátámasztani őket. Ugyanúgy pályázhatott valaki a szektán belül a pozícióra, mint ahogy egy külső boszorkányvadász is lehetett a gyilkos. Akárhogy is számolgatta, mindig ugyanarra jutott: vajon tudnak ő róla is? Lehet, hogy a következő? Melissa még aznap eltűnt Erigowból, minden cókmókjával együtt. Tartott attól, hogy esetleg üldözik, ezért álruhára váltott. Egy egyedül utazó nő feltűnést keltett volna, ekkor játszott először huzamosan férfiszerepet. Évekig vándorolt, sosem maradt meg egy helyen huzamosabb ideig. Belé rögződött az óvatosság és az elővigyázatosság, csakúgy, mint a gyakori helyváltoztatás. Eközben természetesen fenn is kellett tartania magát, pénzt kellett szerezni... csak egy lépésre volt a kalandozók élete, mely útra végül húszas évei közepén lépett. Fiatalkorában sok bakit elkövetett, ezek közé – ha lehet ilyet bakinak nevezni – tartozik három teherbeesése és szülés után a gyermekek magukra hagyása is. Mindhárom gyerek érdekkapcsolatok nem kívánatos járuléka volt, mindhárom kapcsolat megszűnt a gyerekek születése után, és mindhármat elhanyagolható mértékű lelkiismeret-furdalással magára hagyta. Minden esetben elintézte, hogy egy gyereknevelésre hajlandó nőhöz kerüljenek, így volt a legkönnyebb mindenkinek: a gyerek jól járt, mert nem anya nélkül nőtt fel, a pótanya jól járt, mert kapott egy gyermeket (aminek megszülésére maga nem volt képes) és mellé nem kevés pénzt, végül Melissa is jól járt, mert saját maga előtt is igazolható módon „jó helyen” hagyta a gyerekeket, nem jelentettek többé problémát az ő zűrös életében. Melissa vígan élte önzőnek mondható, fényző életét évtizedeken át anélkül, hogy hátrahagyott gyermekei egy pillanatra is megfordultak volna fejében. Egy idő után már felhagyott az óvatos, folytonosan helyváltoztató életmóddal, és megtelepedett egy erigowi gróf oldalán. A kényelmes, könnyű élethez, gondtalan mindennapokhoz gyorsan hozzászokott, ám hónapok múltán unalmassá vált, ezért valamivel fel kellett dobnia az izgalmakhoz szokott életét. Először önképzéssel próbálkozott, könyvtárak böngészésével próbálta lekötni idejét. Egy idő után ez is kevésnek bizonyult, ezért elkezdett szeretőket tartani, és álruhában éjszakai életet élni. Egy időben egy Morgena-papnővel is összeállt, kapcsolatuk gyorsan érdekszövetséggé fejlődött, de a papnő korai halála miatt viszonylag korán véget ért. Férje természetesen mit sem sejtett ezekből, hiszen teljesen Melissa befolyása alatt állt. Így már teljes mértékben élvezte az életet. Megvolt az anyagi függetlensége, nemesasszonyként a tisztelete, a hatalma, és árnyékéletéből fakadóan a mindennapi izgalma is. Férjét kedvelte, de sosem szerette igazán, így nem esett nehezére ezt az önző, habzsoló életet folytatni. Közel két évtized után szakadt meg az aranyélet. Összeakadt egy kolleginával, egy másik boszorkánnyal, aki az övéhez hasonló, parazitaszerű életet élt egy másik nemes mellett. Egy idő után felismerték egymást, bizalom hiányában együttműködni nem tudtak, mindketten attól féltek, hogy a másik idővel lebuktatja. Hogy ezt megelőzzék, lebuktatni sem merték a másikat, nehogy akkor t is magával rántsa. Rendkívül bizalmatlan helyzet alakult ki, amiben rövid id után Melissa már aludni sem mert nyugodtan. Sejtette, hogy a másik boszorkány is hasonlóan van ezzel... nem volt más hátra, egyiküknek mennie kell. Melissa magához ragadta a kezdeményezést, és egy alkalmas időpontban felkereste a wiccát. Sikerült megölnie őt, ám nem minden úgy alakult, ahogy szerette volna... a boszorkány a halálán megátkozta gyilkosát. Melissa, maga is boszorkány lévén, hamar kiderítette az átok mibenlétét: lassú lefolyású, gyötrelmes végezetű halál. Szembesült azzal, hogy neki nincs ereje tenni ellene, magánál nagyobb hatalmú boszorkányt pedig nem ismer. A papok gyógyítóereje jöhetett még szóba, ám mivel tisztában volt egyaránt az átok rendkívüli erejével, és a Morgena-papnőtől tanultak alapján egyaránt a papok mágiájával, tudta, hogy csak kivételes hatalmú főpapnak lenne esélye kipurgálni az átkot belőle. Ilyet pedig sem megfizetni, sem rávenni nem tudott volna. Csupán egy hónapot tudott még otthon, férje mellett maradni. Ennyi idő kellett neki jövőbeli halálának elfogadásához, életének átértékeléséhez. Egy hónap alatt új ember lett belőle. Megunta az élvezethajhász életmódot, a gondosan felépített, könnyű életet. Hirtelen értelmetlennek tűnt az egész annak tudatában, hogy talán egy éve van még hátra Yneven. Rádöbbent, hogy légvár az élete, amiben semmi valódi nincs. Fél emberöltő árnyékából hirtelen eszébe jutottak elhagyott gyermekei. Kíváncsi lett, hogy mi lett belőlük, vajon élnek-e még. Utánagondolva rájött, hogy semmit nem hagy maga után Yneven... csak őket. Elkezdte foglalkoztatni az élet értelme, a halála után a világnak hátrahagyott lábnyoma, és a család gondolata. Döntött. Manipulált férjével elhitette, hogy meghalt, és eldobta jelenlegi életét. Felkutatta gyermekeit... és meglepődött. Mindegyik élt, mindegyik feltalálta magát az életben, ám nem úgy, mint ahogy számította. Ugyan új anyát azt kaptak helyette, de apa nélkül, vagy pótapa mellett nőttek fel. Három teljesen különböző, szeretnivaló, ám megközelíthetetlen gyermeket látott. Biztos volt benne, hogy anyaként nem is fogják elfogadni, mert az világukban nem ő az anya, hanem aki felnevelte őket, és egész életükben anyjukként ismertek. Ha így próbálkozik, minden bizonnyal kudarcra van ítélve. Másképp kellett hát taktikáznia. Lelkiismeretfurdalása volt már előre, hogy új életet akar kezdeni, és azzal kezdi, hogy becsapja a saját gyerekeit? Kénytelen volt. Az egyetlen úton közelítette meg őket, amit el tudott képzelni: apjuk nem lévén, az eltűnt édesapa képében, Mel néven kereste fel őket. Az, hogy soha nem látott, és most már teljesen más szemmel nézett családja mellett lehetett, furcsa, korábban soha nem érzett boldogságérzettel töltötte el. Ha csak félig igaz a velük töltött idő, neki az már elég. Érezte, így készen lesz meghalni, ha eljön az ideje. Addig pedig játszani kell Melt, a lelkiismeretfurdalásos, visszatért Apát. Így – még ha nem kevés ferdítéssel is – elfogadták családtagként. No nem elsőre, nem...

Csak mert olyan hajnalban ugrálósan jó

Halihó! Az előtörténetes topicban most folyamatban van egy ilyen elgondolás, hogy elérhető legyen egyértelműen, milyen kasztokra lehet előtörténetet találni a fórumon/oldalon. Ez viszont jelenleg még nem elérhető (bár kigyűjthető), és mivel jórészt táboros karakterek kerültek fel, így ez sem lesz reprezentatív. Pontosan a már említett karakteralkotási rendszer miatt. Egy ilyen eseményre másképpen állnak össze a csapatok, mérlegelnek hatékonyságot, versenyképességet is a tetszésindex-szel szemben/mellett. Tehát az a lista majd hasznosnak minősülhet, ha valaki ötletet szeretne keresni modulhoz, egyéni előtörihez, de ilyen statisztikához sajnos nem biztos, hogy megfelelő lesz.. Viszont csatlakozom CS-hez, ha valamihez szükséges ez az információ, akkor megpróbálhatunk segíteni valamiképpen.

Holtodiglan "Házasság? Halálos lehet." Így kezdődik a fülszövege (ha van ilyen egy filmnek) ennek az éppen mozizható két és fél órásnak.. Alapvetően mi ezt házinézősnek gondoltuk, amikor először láttuk az előzetesét.. Aztán jöttek az ajánlások szépen sorban. Azt kell, hogy mondjam, nagyon nem bántuk meg, hogy mégis nagyvásznon találkoztunk vele először. Igen, először, merthogy ezt újra meg kell nézni. Kicsit lassan indul, de aztán többször is olyan váltások vannak benne, hogy kapaszkodnom kellett a karfába, hogy némileg érezzem a valóságot. Ez ugyebár egy thriller, hozta is a műfajt. Volt egy rész, aminél a döbbenet és látvány együttesen majdnem kihozta belőlem a korábban elfogyasztottakat. A legdurvább az az egészben, hogy a képi hatás játszott bele a legkevésbé, inkább az, ahogy az egész szépen össze volt pakolva, és érzelmileg megtámogatva. Szerencsére mi nem hordtunk be magunkkal vödörnyi kukoricát, mert ott én lazán engedtem volna kifordulni a kezemből a dobozt (mondjuk azért nem feltételezem, hogy terem elhagyásakor felfedezett, szétgurult, felborogatott pattogatott kukoricásibrikek emiatt voltak ). A színészi játékok pedig.. nem olvastam kritikát, de Ben is, és Rosamund is odatette. Utóbbi előtt minden kalap levehető. Amikor vége lett, még vagy egy percig néztem magam elé, és csak az jött ki a számon, hogy "b+, b+, b+". Igazán örömteli és megnyugtató volt a film után ahhoz a lakótárshoz hazamenni, akihez, főképpen, hogy már aludt is Szóval nézzétek.. és majd beszéljünk róla esetleg személyesen.. mert itt spoiler nélkül nehézkesen lehet megtárgyalni bármit is.

A mai esős nap levezetéseként..

Ha már decemberben a Mátyás templomban éneklünk velük, akkor megosztom az egyik kedvencemet tőlük "Délben futsz, én rohanok, Tiltasz, és én sem adok" És valami egészen más