Versek (!csak saját versek!)

[Stammheim]

Hatalmas Öreg

Egy vénember a viharban áll,

A zajos tombolás végére vár.

Ezer lélek siráma borzolja levelét.

Megfeszítve rettentő elemi erejét,

Kitart.

Gyökereivel szilárdan a földet markolja,

Közben minden esőcsepp a kérgét karmolja.

Karjait keményen az ég felé emeli,

A ráeső fényeket árnyékkal repeszti,

Kitart

Jelképéül mindennek mi örök és végtelen,

Élet halál körforgás, bátorság és félelem.

A sokmindent megélt vénséges tölgyfa,

Mely örökké kitart...

[Stammheim]

Tehetetlenség

Száguldó ólom

Vadászó sólyom

Haragosan tehetetlen

Ellentenni lehetetlen

Tehetetlen áldozat

Földi létben kárhozat

Százával rebben a toll

A csőből tűz torkoll

A gondolat az utolsó szikra

Elméjének bennrekedt titka

Neki már soha ne mondja el

Hogy az életben valami más is kell

Mielőtt a szív egy utolsót dobban

A láng egy utolsót lobban

A tehetetlen könnycsepp kicsordul

A lélek a világtól elfordul.

[Stammheim]

Utazás

Nincsen ihlet és kedvem sincs

Elszállt a szélben mint kósza hajtincs

Egyszerű élvezet

Mint kedvtelen gépezet

Utazom suhanó lombok és ágak

Elhagynak mint emberi gondok és vágyak

S élvezem a lét könnyedségét

[Vyergas]

Hit

Hiszek benned

Benned itt bent

Magamban

[Stammheim]

Nem.

Ez az egy szó él bennem

Megnyílvánulásod ellen

Bár nincs mit tennem

Magamon erőt kell vennem

S nem szabad ösztönösnek lennem.

[Stammheim]

A vigadás éjjele

Nagy csata volt

Lándzsahegy szúrt

Nem lát más csak a hold

Kísértve kísér a múlt

Farkas üvölt

Tábortűz ropog

Hideg szél süvölt

Láng táncolva lobog

Hangosan bődül az üvöltő

Vállvetve a dobbal

Mely lüktetve dübörgő

Harsog az ork-dal

Ma éjjel vigad a horda

Múlt éjjel a halállal táncoltak

Recsegve repedt a borda

Megszabadult kit e léthez láncoltak

[Warlock]

A kereszt árnyéka

Szent ember, nyisd fel szemed!

Dobd el kezedből azt a szemetet!

Hisz' hazugság s ármány az egész,

A "szent könyv", mit úgy dicsérsz.

[Felon]

Mi ez?

Ha a kitárt ablaktáblákon csillan a fény,

Ha a mogyorófa ágai közt suhan a szél,

Ha előttem lassan rajzolódik a cél,

Ha hajadnak tincsein szivárvány képzete kél.

Ha csillámló csillagfény varázsol éjszaka,

Ha sejtelmes hold fénye takar be, halk szava.

Kéred meséljen regéket szüntelen,

Türelmed iránta teljesen végtelen.

Magához ölel a súlyos érzelem,

Lassan elkúszik a megbújt félelem,

Kicsi örömtűz ég lelked tükrein,

Végigfut szívednek sötétlő foltjain.

Kéred, emeljen magához, szereted,

Kéred, öleljen magához, kell neked.

Kéred, suttogjon gyengéd szavakat,

Mert ha elhagy, a szíved megszakad.

Nem tudom hogyan hívjam, feledem,

Nem tudom miért keresem, szeretem,

Talán elvarázsolt, egyszerűen kell nekem,

Amiről eddig beszéltem az szerelem?

2004

Ez már egy régebbi, de most megtaláltam... és illik

[fall2]

Csak a kezdet...

Magam mögött hagyom e bukott, kegyetlen világot

A sok mocskot, kevés szépet mit szemem látott

Még csak el sem búcsúzom, hiszen nincs is kitől

Fájdalom és reménytelenség többé már nem gyötör

Hideg, éles penge nyit nekem utat a révész felé

Pokol, menny, oly mindegy hová kerülök, s ki elé

Testem többé nem lehet börtönöm, mely fogva tart

Végleg elgyötört lelkem, nem a gyűlölet mi hajt

Érzem a közeledtét, hideg tapintását az acélnak

Az utolsó, megváltó kínt mely szívembe hatolhat

Szemem csillan, majd lassan kihuny végleg fénye

Miközben hullik összecsukó testem perzselő vére

[Lord Rufus]

Hull cseppre csepp...

Hull cseppre csepp,

Száll éjre éj;

A vándor szemében

aprócska könnycsepp kél.

A földre hull,

Szétcsattan ott;

De a macskakövön

nem hagy semmi nyomot.

Zivatarban

Könnycsepp, mit ér?

Szétcsattan, enyészik

akár egy élet-cél;

Akár egy élet védtelen erecskéje.

[Lord Rufus]

Négy alkotóm

A holt fa utolsó levele lehull

az alatta fekvő kutya tetemére;

Teljes a csend, a szél sem zúg;

A halál ülhet itt tort búsan, de kedvére.

Az éjszakában magányos alak jár,

Párja nincs, csak a sötétség;

A sötét, s benne a szörnyű magány,

Reméli, itt talán magára talál.

Harcos! szörnyű kínok között végzed;

Lator! lelked kőként húzza a bűn;

Tengernyi kínja van Plátó érzésének;

A szenvedés jut mindnek, csak az egyedül.

E négy az, miből engem gyúrtak,

Ez a test, melyben meghajlok a kornak;

Minden kín közt vergődök sötét cellám mélyén

egyedül, társam a halál, kimúlt pocok képén.

[Lord Rufus]

Várom

Várom, hogy újra találkozzunk,

Tiltott dolgokról vitázzunk,

Zuhogó esőben álljunk,

Szívünk egymásnak kitárjuk.

Várom halálom; együtt várjuk.

[Lord Rufus]

Megyek utánad

Elmentél, mennék utánad;

Elhagytál, követni próbállak;

Emésztő kínok közt várlak;

Eszembe vésni kívánlak.

Előre! meghalni! máris megyek utánad.

[Lord Rufus]

Vallok

Ha Te a fény vagy, én a sötét vagyok,

Ha Te vagy életem, halálod vagyok.

Ha Menny vagy, én a Pokol vagyok,

Ha Te meg is javulsz, én rossz maradok.

Minden ellene szól, de döntésem, vallok:

Szeretlek, míg el nem kárhoztatok.

[Lord Rufus]

Víg epigramma két nyelven

Nem szabad immár a

hitvesi ágy;

Hisz szabadon száll rajt

[Felon]

Hazudtál

Azt mondtad nekem, a jó dolgok megmaradnak.

Azt mondtad örüljek az égen fénylő csillagoknak.

Azt mondtad keressem a rosszban is a szépet,

Azt mondtad nem minden meleg, ami éget.

Elhittem, hogy az ember sosem lehet balga,

Elhittem, hogy a gyermeknek a gólya az anyja.

Ehittem a szépen csengő, hazug meséket.

Elhittem, hogy veszel nekem csillogó nyakéket.

Vártalak örökké, remegő lábakkal.

Vártalak szívembe fúródó nyársakkal.

Vártalak mindig, nézve a tömeget.

Vártalak, téged, az eltűnő öreget.

Nem kértem tőled hatalmas értéket.

Nem kértem, hogy tarts mindig mértéket.

Nem kértem, hogy elvigyél magaddal.

Nem kértem, hogy beboríts hamis szavakkal.

Hazudtál mindenben, nem tudod ki vagyok.

Hazudtál, mikor felhívtál: "Találkozni akarok".

Hazudtál, mikor meséltél magadról szépeket,

Hazudtál, de emiatt már nem álmodok rémeket.

Gyermekként szorongattam tőled sosem kapott babám,

Mindennél jobban vágytam rá, hogy velem legyél, apám.

2005

[Orophin]

Gyertya

Egy kis gyertya ég a sarokba

Halovány világát szelíden ontja

Zsenge szellő sem ringatja lángját

Õrzi életének apró csodáját

Milyen kicsi és még is menyit ér

A szoba minden sarkába el ér

Persze mint mindennek neki is vannak hibái

Õse képes mindenre, gyengék a sugarai

Õ csak a környezetét aranyozza be

A sugaraival körbe fonja úgy hálózza be

Csak azt tudja melegíteni ki mellette van

Minél távolabb vagy tőle akarva-akaratlan

Lelkének tüzét csak akkor láthatod

Ha melegével sikerült meg barátkoznod

És ha közelebb akarnál hozzá hajolni

Akkor lélegzet vételed tudd gyengére venni

Mert te ölöd meg. Te aki meg akartad ismerni

Szeresd ha kell, de nem szabad agyon ölelni

Meg égeted magad és utálni fogod

Majd addig piromkodsz míg ellnem fújod

És akkor ott ülhetsz a sötétben

Merenghetsz azon mi történt régen

[Valaki]

Két karodban

Mesél nekem szép dalokat,

Miket hallott két karodban,

A Holdat elbújtatja,

Az Esőt elcsitítja.

Bánatát sírja el nekem a szél,

Olykor-olykor, sötét éjszakánként.

Emlékeit megmutatja,

Miket látott két karodban,

A Csillagok sóhajt'nak,

A Percek csak óhajtnak.

Eső zeng alá édes dallamot,

Felhők játszanak szép színjátszatot.

A szél csak tovább sorolja,

Miket hallott két karodban,

Õ csak némán figyeli,

Csak hallgatja szavait.

A Hold ad neki mesés fátylakat,

Messze űzi az ősi árnyakat.

Elrejti a dallamot,

Mit halkan játszott két karod,

De ő a hajnallal megy,

Más menedéket keres.

Bánatát sírja el nekem a szél,

Mi sólyomszárnyon szállva tovább él.

[Tybycsoky]

Az ember

Mit érne az ember,

Ha a tudomány nem lenne?

Hóban, sárban fetrengene,

Mint egy bolond kecske.

Mit érne az ember,

Ha jobban tisztelné a tengert?

Nam zúzna annyi égi áldás,

Többször ölne cápát.

Mennyit ér így most az ember?

Hóban is, sárban is a alázkodik,

Elveszi magának azt ami kell,

Saját cápáit leöli.

Mennyit és így most egy ember?

Mások halnak helyette

Mert ő így halni nem mer.

[Vándor]

Utazás

Északi szél hozott, mennyekből érkeztem,

Létemben kap életre jég és fagy,

Leheletem tüze játszik véremben,

Hevít hideg lánggal, ki bennem vagy.

Nyugatról térek hozzád, szárnyamban

Friss szél, messze kap a légben,

Mosoly éled fiatal hangomban,

Szemem tüze elhalkul a fényben.

Keleti szelek sárkány-hajója hozott,

Öklömben halál, szívemben mesterem,

Ki érzett engem, talán nem is látott,

Hisz idegen vagyok, s lángok futják testem.

Déli felleg szalad a perzselt mező felett,

Vihar támad angyal-szemeiből,

Esőt hoz a megfáradt szellemnek, tüzet

Olt, parazsat varázsol az enyészetből.

S kihunyva lángom, emberré lettem újra

Mit szellemem érzett, bennem kel útra.

Tisztelettel:

[Vándor]

A Bukott Angyal

Könnyeket söpör arcomról a szél,

Ahogy rád tekintek, szemedben durva él,

Penge gyanánt fúr belém a sors,

Üldözöl, haragod kegyetlen

[Riyena Quarrath]

R.Q.-tól Angélának

Közeledett a csillapíthatatlan vég,

Majd egy pillanat volt csupán az egész...

Vaskarmait reád vetette,

S magával vitt az ismeretlenbe...

S én még el sem köszönhettem e háborúd előtt, te balga Drága!...

Értetlen-fájóan fogtam fel, hogy már örökre kihunyt szemed világa!

Ajkaid lila ködbe burkolóztak, már nem vöröslenek az élettől többet,

Szemeidben nem csillog már az élet sugara, a szemfödél takarja őket!

De érzem, hogy itt vagy, s mindig itt leszel velem,

Hisz lelkem mélyében megtaláltad örök nyughelyed...

[Nefadar]

Végtelen háború

Fényből született gyermek vigyázz!

Mert rád feni fogát a Sötét Király

Halálos óra ez, midőn találkoztok

Mert mindketten Istenek oltárán áldoztok

Szent és átkozott kard csatája lészen

Melynek talán sosem lesz vége

Fejek hullanak alá a véres földre

S mindent keselyűk vesznek körbe

Sötét az ég, vihar közeleg

S már mindenki érzi a hideg szeleket,

De továbbre is csörögnek a fegyverek

S felébred tőle a démon Rettenet.

Papok imádkoznak, istenüket hívják

De az Isten mostmár vért kíván!

Sötétség vár reátok, más nem

Az ima véget ért, félve suttogják, ámen!

[Nefadar]

Üdvözöl a Halál!

Üdvözöl a Halál, már várt reád

Többé már a tavasz nem vár te rád

Kard lett a végzeted, többé ne sírj!

A Halál Angyala már téged hív

Oh, víg lakoma vár a pokolban

Itt fogsz örökké élni porodban

A Sátán kutyái vesznek körbe

S bele tipornak a sárga földbe

Fent hiába voltál hatalmas úr

Ki mindenkibe csak bánatot fúr

A boszorkány átka végül elért

S nem állíthattad meg démon kezét

[Nefadar]

Dühöm

Dühöm tűzből született,

És pusztítóbb, mint a sárkány lehelet

Ha szembe szállsz velem vigyázz!

Hiába vagy paraszt vagy király.

Nem kímélek se embert, se nőt, se gyereket

S nem fognak rajtam az áldott fegyverek

Méltó leszek apám nagy hírnevére

Holtak Ura, kit emberek vére éltet

Rádnézek Apám! Egyszer úgyis szabad leszel,

S akkor többé már uralkodsz felettem

Akkor nem érted szerzek majd halált

S megtörök majd a világon minden varázst

Nem állíthat majd meg se élő se holt

S nem lesz előlem menekvés sehol

Lelkem és kardom tűzben ég

Senki sem állíthat meg, mert én vagyok a Vég!